Gerlóczy Sári honlapja 

SZÖVEGEK


Kozma György megnyitója (2001)

Sárival egy házban lakhatok - áldás ez, gyönyöru adomány.
Tisztes kötelességem volna talán a munkáját hideg objektíven bemutatni.
Nem tudom én ezt. Sose láttam még ennyire kompakt asszonyt, mint a mi Sárink.
Léptei koppannak plafonunkon - mégis olümposzi istennonek sejtem.
O maga szebb minden képnél, nevetésétol táncol a kert is,
bársony köpenyében cekkert cipelo dáma, videóklippé válik tole a lépcsoház.
Désnagynéném volt egy nem-utolsó pesti szalon vezetoje s gyakran volt vendége a Gerlóczy-családból századok óta.
Mellesleg rokonunkat, a Gulácsy nevu festot nagyra becsülte
már a kilencszáztizes években, s írta, hogy olcsón kap szép képet tole.
Ezt csak azért említem, mert a szakemberek írják, a Gulácsy-képek hangulatát, rémületét és idegenségét újraidézi néha a Sári, a Gerlóczy.

Sokszor mondják, mi a francnak érdekes az, hogy ki az ose bárkinek is.
Auschwitz és Komunizmus után ez nem kérdés, igenis fontos:
híd a család meg a szomszéd az ido folyamán szárazon átvisz.
Mellesleg nem akartam én kikutatni sosem, véletlen volt mindig, hogy
kiderültek az osök: s éppúgy felemás a családom, mint az övé -
egyrészt bölcs rabbik, felkent meseásók, másrészt Erdély fejedelmei
vére csörög bennünk.

Mit mondhatnék hát Sárika képeirol? Én, aki minden rajzom megszakitott vonalakkal húzom,
sosem értem, hogy lehet így húzni kötélként egyetlen vonalat feketén,
hogy a végén több test ölelésbe fonódva kitunjön?
Mintha a Párkák gombolyagából eredo sorsfonadékot látnánk.

Minden enyészik máma, mi egykor fontosnak tunt.
Bölcsek s fejedelmek sarjai kriksz-krakszokat sóznak a népre
vágyva a hírnévre, megbecsülésre - mert nincs rang, nincs pénz, nincs hatalom se ma már: és nincsen ido sem arra, hogy egymást nézve a csodát lássuk.

Nézzétek: szomszédasszonyom, a barátom anyja, édesanyám iskolatársa festo:
és engem kért meg, hogy bevezessem a tárlata vernisszázsát.
Mit mondhatnék: odakint sokmiliárd ember pont most is másra figyel.

Csak az elmúlás teszi azt mivelünk, hogy utólag fontossá válunk:
s itt is amott is jelszóvá alakul neve egynek-másnak.
Nincs itt Szentkúthy, sem a Kardosgé nincs mivelünk már,
nincs sem az Erdély, Mérei, Bódy, Hajas sincs -
társak a múltból, ma legendás hosök: róluk is, onekik is szólnak e képek.

De vajon volt-e olyan kor régebben netalántán,
amidon minden kortárs egyként látta talán a Lét-Úr nyomdokait
a sámán pap szónoktól a bohócig a váteszi muvészekben?
Osember barlangját, Praxitelész szobrát, gót faragást és reneszánsz kupolát
- ezeket mind Sárika osei varázsolták.

Embertársaik akkor is inkább többnyire épp mással foglalkoztak,
gyilkosság, cirkusz, fonöki intrika és hadurak cselezése,
kofanép, ragyogó keblek, gólok, paripák, bankok -
mindig minden sokkal erosebben hat, mint egy kép vagy a vers.

Irigyelt idegen lesz mindig a muvész, bárha a szomszédban lakik épp,
vagy koponyánk s a szivünk mélyérol próbál a bezártságból szabadulni.