Gerlóczy Sári honlapja

 SZÖVEGEK


Popper Péter megnyitó beszéde (Manna Galéria, 2007)

Nem arról fogok beszélni, amit bekonferáltak, hogy a Sári képei mit jelentenek. Én nagyon régen ismerem Gerlóczy Sárit, s az eltelt évtizedek alatt már előfordult egyszer-kétszer, hogy én nyitottam meg a kiállítását. Most is előfordul. De nem nagyon érzem jól magam a bőrömben, mert azt várják tőlem (mindig ezt szokták várni), hogy egy kiállítás megnyitója ’laudációból’ álljon, ezt így mondják magyarul, vagyis, hogy dicsérni kell a művészt, a festőt. Én nem teszem. Nem, mert azt gondolom, hogy egy közismerten zseniális képzőművész – színekben, formákban, témáiban – nem szorul rá arra, hogy én dicsérjem. Önök is azért jöttek ide, mert ezt tudják. Hogy érdemes körülnézni Gerlóczy Sári kiállításán.

A kiállítás előtt beszélgettünk Sárival a régi-régi dolgokról, egészen a gyerekkorunkig. És akkor egyszer csak azt kérdezem a Sáritól, hogy változott-e valami? Nem változott semmi, mondja. Mondtam, ez nem így van. Őnála így van, semmi se változott. De nálam sajnos nem így van. Én jóval keserűbb lettem az évek során, és a Sári képei, amelyeket nagyon szeretek, annyira legalább, mint a Sárit, más visszhangot vernek most a lelkemben, bennem. Hadd beszéljek inkább erről, hogy hogyan hatnak rám most Sárinak ezek az új képei.

A keserűség vagy a rosszkedv, amivel kezdtem ezt a beszédet, onnét fakad, hogy meggyőződésem: anélkül, hogy észrevennénk, egy apokalipszis felé tartunk. De nem vesszük észre, nem is reagálunk rá megfelelően, csak éljük az életünket. Tényleg! Mennyi romlás, mennyi gonoszság, mennyi gyanakvás, mennyi katasztrófa, mennyi betegség, satöbbi, satöbbi… És mi elfogadjuk hétköznapoknak! Hogy lehet-e ez ellen valamit tenni, ez egy nagyon nagy kérdés. Mert – ugye! – Keleten mindig azt tartják, hogy a belső rend a feltétele a külső rendnek, s ha egy emberben belül rendetlenség van, az kívül hatványozottan és fokozottan fog megjelenni.

Sári, Mérei Ferencre hivatkozva, azt mondja, hogy tulajdonképpen gyerekkora óta ’társas mezőt’ fest. Ami akkor földerengett neki, egyre élesebben körvonalazódott, és ezek itt a társas mezőnek a képei. Számomra ez azt jelenti, hogy a kérdés az, szeretnék-e én ebben a társas mezőben élni? Tessék körülnézni a társas mezők között! Az igazság az, hogy én nem. Nem, nem szeretnék ezekben a társas mezőkben élni, de lenyűgözve bámulom őket, mint fantasztikus dokumentumait annak a korszaknak, és a korszak társas mezőinek, amelyben ma élünk.

Meg kell mondanom, hogy így senki a világon nem fest, mint Gerlóczy Sári. Epigonja nincs, tudomásom szerint, de ő se követ senkit. Ez egy gyökeréig originális, eredeti látásmódja a világnak, és ha én nézem ezt a társas mező sorozatot, számomra egyre erősebben sugárzik belőle a tragikum. Én ezt egy tragikus sorozatnak élem meg – ami az én számból dicséret.
Füst Milán egyszer azt mondta valakiről: nagyon tehetséges ember, nagyon kedves ember, de hát hiányzik belőle a tragikum! Tehát hiányzik belőle a lényeg! Hát Gerlóczy Sárinak a képeiből nem hiányzik a lényeg. A tragikum sugárzik belőlük. Azt gondolom, hogy egész világlátása tragikus, és – amitől az egész különleges ízt kap – groteszk. A tragikum és a groteszk együtt szólítja meg az embert ezekről a képekről.

Akik mi vagyunk. Mi vagyunk a társas mező – tessék körülnézni, itt áll a társas mező. És a társas mező tragikus. Épp azt susogtam a szomszédomnak: sok derűs arckifejezést látsz? Én nem látok. Vagyis mi vagyunk egyrészt tragikusak, másrészt – tehetetlenségünkben – groteszkek.

Milyen további asszociációim vannak a Sári képeiről? Emberekről szólnak. Mindig embereket fest. Valami olyasmit érzek belőlük, mint a régi legenda, hogy valaha egyek voltunk, férfiak és nők, aztán széthasadtunk, szétváltunk, és most egymást keressük, a régi egységet, a régi énünket. Mintha a Sári képei erről szólnának. Egymásra találunk? Tényleg egymásra találunk? Azt gondolom, hogy nem találunk egymásra. Ezeken a képeken, az emberek
egymáshoz nyúlnak, egymáshoz próbálnak tapadni, de átnyúlnak egymáson, keresztül-kasul, és reménytelenség, hogy újra egyek legyünk. Ezt érzem a képek egyik tragikumának.

A másik, ami mindig föltűnik nekem a Sári képein, az a „hatalmas harmadik”, hogy Gárdonyi Gézát idézzem. Tessék megnézni, hogy a legtöbb képen, ahol egy férfi és egy nő egymáshoz közeledik, mindig van egy harmadik. Valahol. Elbújva, térdelve, leborulva, háttérben, fölvillanva, csak a keze; de mindig van egy harmadik. Ezen el lehetne gondolkozni. Mi ennek az üzenete? Hogy egy férfi és egy nő kettős intimitásában mindig ott van még valaki. Én nem
akarok itt most pszichologizálni, csak a figyelmet akarom felhívni arra, hogy mik azok a momentumok, amik feltűnnek nekem.

Anő mindig fehér. A férfi mindig sötét. Tessék megnézni a képeket, sorban. Ez mit jelent? Megkérdeztem a Sárit, hogy mi ennek a szimbolikus értéke, de nem felelt nekem. Lehet, hogy nem is tud, lehet, hogy nem is akar, de az én számomra ez azt jelenti, hogy itt valami szellemi-spirituális érték van, amit a nő képvisel. Találkozik valami materiális és sokkal brutálisabb valósággal, és a fehérnek meg a sötétnek ez az összefonódása lehet, hogy ezt szimbolizálja. Nem tudom. De a női alakok nagyon spirituálisak. Néha egész tündérszerűek.
Kísértetszerűek.

Sári majdnem minden képéről el lehetne mondani azt, hogy ők, akik a képen vannak, én vagyok. Ők én vagyok. Engem tükröz vissza – és azt hiszem, mindenkit visszatükröz a saját drámaiságában, összetettségében. Én mindig azt vallottam, hogy József Attila sorának, ’fehérek között egy európai’, nagyon mély jelentősége van. Ugyanis az európai ember drámai lény. Haláláig küzd benne valami, isteni és sátáni, ösztön-én és felettes-én – teljesen mindegy, hogy minek nevezem.

De ez a drámaiság jelen van a Sári képeiben, és azt hiszem, hogy néha ez a kétségbeesés, hogy össze szeretnénk olvadni, de nem megy. Ez egy nagyon nagy jelentés az én számomra, ez néha átcsap kétségbeesésbe a képeken, agresszióba, totális birtoklási vágyba, akarásba. És nem megy! Nem megy, mert a Jóisten elfelejtette beleírni az emberek szívébe, hogy az ember nem tulajdon. Vagyis tulajdonképpen ennek a festészetnek a tragikumát ebben tudom összefoglalni. Ez a drámai európai ember belső vívódása önmagával, partnerével, jó esetben mindhalálig. Úgyhogy én elég keserű szavakat mondok most itt, de ez tulajdonképpen a Sári dicsérete. Mert, ha valaki meg tudja ragadni a korszak tragikumát, képekben, kifejezésben, hát akkor ő egy zseniális alkotó.

Most, hogy befejezem ezt a megnyitót, ahol, úgy érzem, ’laudáció’ nélkül dicsértem a Sárit, bizonyos keserűség jellemez engem. Áprily Lajos négy sora jutott az eszembe:

’Most ős-idő van: átok, háború,
itt az ótestamentum szele fú.
De lelkünkben nem ég próféta-jel -
Elpusztulunk. És Krisztus nem jön el.’

Köszönöm szépen.