Gerlóczy Sári honlapja 

SZÖVEGEK


Bartók Ágnes Gerlóczy Sári Társas mező című kiállításáról (2008.)

Gerlóczy Sári Társas Mező című kiállításáról

 

Képeimnek a »társas mező« címet Mérei Ferenc Közösségek rejtett hálózata című könyvéből kölcsönöztem, amely egy adott közösség rejtett interperszonális kapcsolatait, rokonszenveit és ellenszenveit térképezi föl” – írja Gerlóczy Sári a kiállításhoz [i] megjelent katalógusban. A Magyarországon Mérei által meghonosított szociometria szerint izolált ember nem létezik, a legmagányosabb ember is – tudatosan vagy öntudattalanul – társas mezőkben, bonyolult, mindig egyedi módon formálódó kapcsolatok rendszerében él.

Gerlóczy Sári ezen kiállításának képei között mindössze egyet találunk, amely nem emberi alakokat és arcokat ábrázol.

 

Ez a festmény a Gyömbér címet viseli; a többi képhez viszonyítva kicsi, mindössze 28 x 18 cm nagyságú. Két – jellegzetesen bumfordi, göcsörtös formájú – világos, elnagyoltan ábrázolt gyömbér látható rajta, gazdag, sűrű sötétpiros háttérrel. A színek választása kevéssé tér el a szerző szokásos színhasználatától (az előtérben lévő alakok többnyire világosak, s háttérként gyakran szerepel a piros szín) – ám összhatását tekintve a kép mégis sokkal harmonikusabb benyomást kelt, mint a kiállítás bármely más darabja. A két gyömbérben semmi konkrétan megfogható antropomorf jelleg nincs, ám – részben magából a kiállítás-látogatás szituációjából fakadóan, másrészt az ezen a bizonyos konkrét kiállításon látható összes többi kép témája folytán – a szemlélő akaratlanul is az emberi formát keresi bennük. Az a felismerés, hogy nem, márpedig ezekben a gyökérgumókban semmi emberi nincs, együtt jár azzal a felismeréssel, hogy nemcsak önkéntelenül ezt a jelleget kerestem bennük, de nem is vagyok képes más aspektusból tekinteni rájuk.

A Gyömbér című kép – e kiállítás közegében – egyszerre sugallja azt, hogy a gyömbér mint a nem-emberi természet egy darabja megközelíthetetlen számomra – még a gyömbérben is az emberit keresem, az emberhez/emberihez viszonyítom, nem vagyok képes „önmagában valóan” látni –, másfelől a kép éppen abból nyeri erejét, hogy mindeközben mégis megjelenik – elérhetetlenül földereng – a gyömbér maga, s ebben a látomásban a néző váratlanul a „nem-emberivel” való szembesülésre kényszerül. Olyan a Társas mezőkön való találkozás a Gyömbérrel, mintha egy földönkívülivel találna az ember szemközt magát. Emiatt mondhatni, hogy – a többi között már csak méretével is elbújva – ez a kép bizonyul a kiállítás egyik legérdekesebb darabjának.

         Még egy – szintén aránylag kisméretű – festmény föltűnik, amely szintén – habár egészen más szempontból – kilóg a többi kép közül. A címe Hazajáró lélek III.

Egyetlen női arc látható rajta – azaz merőben szokatlan módon mindössze egy ember, társak nélkül. Másféleképpen, mégis ugyanazon oknál fogva árad váratlan erő ebből a képből, amiért a Gyömbér címűből is. A Hazajáró lélek III. valami másról szól, mint a társas mezőkről. Ezen a képen – mely a Gyömbér párját, bizonyos értelemben ellenpólusát alkotja –, megcsillan a lehetősége annak, hogy mindezen pokoli kínok között, amelyek az ember alapvető létezési módját jelentik, mégis létezhet valami, ami túlmutat az elemezhető – érdekekre és szorongásokra bontható – kapcsolati struktúrákon és a társas mezők alapvető „rabság” jellegén. Az, hogy a többi kép mellett egyszer csak egy magányos arc kerül elénk, hasonlóan meghökkentő, mint a gyömbérrel való találkozás. Az a rejtély jelenik meg ezen az arcon, amelyért mégis ragaszkodunk az életünkhöz, és amely rejtély éppen azért oly fontos számunkra, mert tudjuk, hogy nem érthetjük meg.  

A kiállításon végigsétálva egy olyan világ nyílik meg, ahol nem csupán minden az emberhez viszonyul, hanem ahol az egyetlen igazán érdekes téma az ember mint kapcsolati hálókban létező lény. A figurák a legritkább esetben állnak külön egymástól: jellegzetesen egymásba csavarodnak, átkarolják, ölelik, valósággal befonják egymást. Különös jelentősége van a végtagoknak, főként a karoknak és a kezeknek. Gerlóczy Sári képein az embereknek gyakran kevesebb vagy több végtagjuk van a szokásosnál, illetve néha azt sem lehet eldönteni, melyik kar vagy láb kihez tartozik. Ha viszont ábrázol kezet: az a kéz nem csak mindig rendkívül kifejező, hanem mintegy magába sűríti az egész kép hangulatát – előfordul, hogy valami egészen új szempontot adva neki, de minden esetben hangsúlyosan árnyalva azt.

A Hárman című képen például három ember látható – pontosabban egyetlen figura, amelyből három különböző színű – piros, fehér és barna – fej nő ki. A piros testhez ezen kívül két, piros láb (az egyik a jobb kar helyén), továbbá a barna fejhez egy barna kar, a fehér fejhez egy fehér kar tartozik.

A kép külön tanulmány tárgya lehetne – az arckifejezések, a színek, a háttér szokatlansága stb. mentén –, most csak röviden, két szempont alapján vizsgálom. Az egyik az imént tárgyalt kérdés, a végtagok szerepe, olykor hiánya Gerlóczy Sári képein. A torzók, a csonka testek látványa a tehetetlenség képzetét keltik. (Az arra vonatkozó tehetetlenséget, hogy nem tudunk kilépni kapcsolati hálóinkból.) Ha pedig a figuráknak mégis van kezük: többnyire vagy a levegőt markolják szenvedést, kínt kifejezve, vagy – talán még gyakrabban – egy másik alak fejét fogják át, egyfajta jellegzetes, más képeken is megfigyelhető fenyegő-cirógató mozdulattal.

A Hárman című képen a három fejhez mindössze két kéz tartozik. A barna kéz a központi, fehér arc felé nyúl a most leírt mozdulattal. Ahogy a kiállítás legtöbb képén, itt is jelentősége van, ki az, aki legalul szerepel az adott társas mezőben. Jelen esetben a fehér arcú figura van legalul, az egyetlen, aki bár lehunyt szemmel, de az ég felé fordul, miközben a másik kettő rémült, kínlódó arccal őrá összpontosít. A sápadt, legalsó archoz tartozó kar kiugrik fehérségével a képből, világos színével rögtön magára vonja a figyelmet. Ez a csontfehér kéz annyira kifejezi az elkínzott, meggyötört szellem utolsó csepp erejének megmozdulását – az elégtelen emberi akaratot, egy fohászt az ég felé, vagy talán csak egy földerengő kérdést –, hogy első pillantásra talán észre sem venni azt a vékony zsinórt, amelyet ez a kéz megpróbál elérni, és egyik ujjával már éppen meg is érinti. A szemlélőnek talán csak ekkor tűnik föl, hogy a zsinór alatt vízszintesen húzódik egy másik kötél is, amelyen a három összefonódott ember – az egyetlen, helyén levő láb nagylábujján – egyensúlyozik.

Hogy a figurák ki tudnának-e gabalyodni egymásból – kiléphetünk-e társas mezőinkből –, erre a válasz ez alapján a kép alapján csakis a nem lehet. Ezen a kötéltáncon az látszik, ha a csoport tagjai ki akarnának törni a helyzetükből, akkor azonnal lezuhannának. A fehér kéz olyan gyöngén és reménytelenül próbálja elérni a fölső kötelet, hogy biztosak lehetünk benne, nem fog neki sikerülni. Ám azt is látjuk: a fölső kötélen csak ugyanolyan lenne, mint ezen az alsón. Egyes kapcsolati körökből talán kiléphetünk – de emberként mindig, minden körülmények közt ezeknek a kapcsolati rendszereknek leszünk rabjai.

         A következő, jellegzetes kép, amellyel a továbbiakban foglalkozom, az Anya és gyerek című, a többinél is sötétebb, nyomasztóbb hangulatú festmény. Ahogy a címe is mutatja, két figura látható rajta. Az anyának két lába és két keze, a gyermeknek azonban két lába, de csak egy keze van.


 

A végtagok hiánya a kiállítás képein sok esetben nem egyértelmű: az alakok egymásba csavarodása, egymásba folyása következtében nem lehet biztosan látni, hogy a figura csonka,  vagy testének egy része egyszerűen nem látszik a többiektől. Gerlóczy Sári rendszerint vékony kontúrokkal rajzolja figuráit, s a testek körvonalai gyakran egymásba folynak. Nem így ennek a képnek az esetében. Az anya és a gyerek ülnek – a gyerek lejjebb – egymás mellett, de nem a megszokott módon csavarodnak egymásba, hanem a háttér sötétvöröse közéjük folyik, vékony sávban elválasztja őket. Habár mindeközben a nő egyik kezével a már leírt, birtokolni vágyó mozdulattal fogja át a gyermek fejét, mégsem érintik egymást: szoros együttlétük ellenére – még egy szűk, kúpszerű héj is körülfogja őket – van valami taszítás, idegenség köztük. Ez a festmény az arcok szempontjából is érdekesnek bizonyul. Az arcokat csupán három-három zöld pötty jelöli (kettő-kettő a szemeknek, egy-egy a szájaknak), a képen mégis teljesen egyedi, megrázóan kifejező arcvonások jönnek létre. Gerlóczy Sári arcábrázolásai a kezek ábrázolásához hasonlóan kulcsfontosságúnak tűnnek.

A következő, Hazajáró lélek című kép teljes alakos figuráinak egyáltalán nincs arca. Ezek közül a figurák közül kettő – egymásba fonódva – áll, két lábuk van, karjuk egyáltalán nincs.

 


 

 

Lefelé néznek a harmadikra, aki egyetlen karjával feléjük nyúl a földön. Ezen a festményen tehát a három figurához mindössze egy kéz tartozik kéz – amely kifejezi a konkrét „társas mezőben” megjelenő viszonyok lényegét. A másik, ami mindig föltűnik nekem a Sári képein, az a hatalmas »harmadik«, hogy Gárdonyi Gézát idézzem. Tessék megnézni, hogy a legtöbb képen, ahol egy férfi és egy nő egymáshoz közeledik, mindig van egy harmadik. Valahol. Elbújva, térdelve, leborulva, háttérben, fölvillanva, csak akeze; de mindig van egy harmadik .”[ii] – jegyezte meg Popper Péter. Ez a „harmadik” a most elemzett Hazajáró lélek című képen is jelen van, ám rajta kívül ott van még egy negyedik arc is – ugyanaz az arc, amely a fentebb említett Hazajáró lélek III. című képen szokatlan módon egyedül látható. Ez a negyedik – néha a harmadik, az ötödik, hatodik stb. – ember, amelynek gyakran csak az arcát – vagy arcait –, illetve – mint a Társas Mező 5 című képen – a kezét láthatjuk, utalhat egyféle felsőbb szellemi erő – Isten – jelenlétére, valamire vagy valakire, aki mégiscsak kívül van az ábrázolt háló szövevényein. Azonban ez a külső szemlélő elsősorban mégis mi magunk vagyunk: mi, akik miközben benne állunk társas mezőinkben, folyamatosan kívülről látjuk mások társas mezőit – és ezzel számunkra sokszor érthetetlennek, különösnek vagy groteszknek tűnő sajátos kapcsolati rendszereit.

Saját megoldhatatlannak tűnő családi problémáink, megbocsáthatatlannak tűnő sérelmeink és leküzdhetetlennek tűnő vonzalmaink közepette mások gondjai rendszerint könnyebbnek, sérelmeik kevésbé súlyosaknak, helyzetük kevésbé komplikáltnak tűnik. Ezzel együtt azt is látjuk, hogy a másik ember sem szenved kevésbé, mint mi magunk, és hozzánk hasonlóan ő éppúgy nem látja saját helyzetét, ahogy mi sem vagyunk képesek tisztán látni a sajátunkat. Ugyanazzal a problémával kapcsolatban, amelyet mi magunk nem tudunk megoldani, másoknak hasznos tanácsokat adhatunk. Az ember tehát egyfelől vakon és akaratlanul rabja saját társas mezőinek, miközben mások társas mezőit – ezúttal, sajátjához képest, ítélkezés nélkül – láthatja, és bizonyos fokig néznie is kell – még ha éppen nem is tetszik neki a látvány.

A kiállítást látogatók csoportot – társas mezőt – alkotnak. E csoportnak közös céljai – például a kiállítás megtekintése –, ezen kívül közös szokásai vannak – egy-két percig néznek egy képet, nem állnak egymás elé stb. A Társas mező című kiállítás képei – ahogy ez több festmény, például a Gyömbér elemzéséből kiderült – sok esetben nem is értelmezhetőek egymás nélkül. Ahogy az ember – a szociometria nyelvén szólva – nem értelmezhető izoláltan, Gerlóczy Sári képei is így, kiállítás formában, együttesen kelnek életre igazán. Az, hogy a kiállítás által spontán létrejött csoportban mint társas mezőben tekintjük meg a képeket – olyan emberekkel, akiket többnyire nem ismerünk, de akikhez most hirtelen bizonyos szempontból közünk lesz –, már önmagában olyan helyzet, ahol „izoláltságunkat” – illetve éppen ennek lehetetlenségét – a konkrét képektől függetlenül is – több-kevesebb tudatossággal – átéljük.

A parton kikötött csónak magán-való-létében egy ismerősre utal, aki vele közlekedik, de az »idegen csónak« is valaki másra mutat.”[iii]írja Heidegger annak magyarázata kapcsán, hogy létünk mindig világban-benne-lét, amely pedig egyszersmind mindig, minden körülmények közt másokkal-való-együttlétet is jelent. A kiállításra ha egyedül mentem is el – egy társas mező tagjaként néztem egy másik ember alkotásait, amelyek megint „másokat” ábrázoltak (nem szólva arról, hogy közben a képek „mások” által készített falakon lógtak, és önkéntelen azon gondolkodom, „másoknak” mit mondanék a képről). Ha este naplómba azt írnám is: „Végül senki nem jött el velem a kiállításra. Hülyén éreztem magam egyedül a megnyitón” – akkor sem tagadhatnám, hogy létem – a kiállítás ideje alatt és után is – „másokkal-való-együttlét” volt, és naplómba tett bejegyzésem is csak erről tanúskodna.    

Bartók Ágnes



[i] Gerlóczy Sári Társas Mező című kiállítása, Manna Galéria, Budapest VI. Székely Mihály utca 16., 2007. december 7-től 2008. január 31-ig

[ii] Popper Péter megnyitó beszéde a Manna Galériában (elhangzott 2007. december 7-én)

[iii] Heidegger: Lét és Idő (Gondolat, Budapest, 1989., 246. o.)