Hírek‎ > ‎

Visszaemlékezések Radek Tündére (1968–2017)

germanistik ELTE, 2018. febr. 1. 0:18
 Öröm Tündire gondolni. Tengersok vidám beszélgetés ugrik be, ahogy hétfő reggelenként csak úgy ömlött belőle a szó a hétvégi családi kalandokról, mindig akadt valami különleges fölfedezés, s minden élménybeszámolóból kitűnt az a nyitottság, kíváncsiság, amiért Tündit nemcsak a szűkebb középkorász szakma, hanem mindenki, aki ismerte, szerette. Élvezettel tudott mesélni, de minden színpadiasság nélkül, egyszerű eszközökkel, pontosan. Amikor októberben utoljára találkoztunk, már betegen, kacagva idézte föl az éppen lerohadt hármas metrónak köszönhetően hosszúra nyúlt reggeli sétánkat (pár utcára laktunk egymástól), amikor beszámolt a tavaszi kőszegi túrájukról, ahol visszatekintve 30 (!) kilométer után már érezte, hogy valami nincs rendben. Nagyot röhögtünk, ja, már nem vagyunk húszévesek.

Évek óta így kezdődtek a hetek, amióta az Ajtósiról átköltözve egy irodába kerültünk, és később a férje mellett, a fiuk születése után egy egészen új fejezet kezdődött az életében. Minden bosszúság, feszültség pont ott maradt délutánonként, ahová való, az irodában – „megyek Kristófért, holnap folytatjuk”. És másnap folytattuk, mert gőzerővel dolgozott az oktatás körüli gondok megoldásán, átgondoltan, lelkiismeretesen és tisztán látva a határokat, amelyekről még órákig dumálhatunk, de hőzöngeni értelmetlen, finomabb módszerekre van szükség. Mindeközben a kutatásban és az oktatásban kismillió határt tolt el bravúrosan, így kezdődött még az Ajtósin a közös munkánk is, amikor Tőkei Éva indítványára hárman beüzemeltünk egy szemináriumsorozatot az idézőjelbe tett Németország a kezdetektől napjainkig mottójával. A szereposztás végig világos volt, Éva rajzolja az ívet, hogy értsük a lényeget, én valamennyit gagyogok a szövegek szövegszerűségéről, s végül Tündi elmondja, hogy ez akkor pontosan miként is volt, ügyelve arra, hogy Évával ne semmisüljünk meg teljesen, és kilencven perc után mi is mindent más színben lássunk. Három egészen különböző világ, és ezt Éva majd még részletezi, egy sokat vitázó kis csapat, de egy percig sem gondoltunk arra, hogy véget vetünk a kísérletnek.

Éva elutazás miatt sajnos mégis vége lett, Tündivel egy szolidabb filmszemináriumot vittünk tovább, és módszeresen végignéztük a két világháború közötti termést, együtt tanultuk meg, mi fán terem a műfaj, és csodálkoztunk rá arra, milyen sok a kapcsolódási pont Tündi szűkebb kutatási területéhez. Ez is kaland volt, és miután megszűnt a közös szeminárium tartásának a lehetősége, Tündi továbbra is becsempészett rengeteg régi filmet az óráiba, számos szakdolgozatot vezetett a némafilmekről, az egyik legutolsó a halál középkori mentalitástörténetével foglalkozott egy korai Fritz Lang-film kapcsán.

Tündi fogadóóráin fél füllel hallgatózva mindig megdöbbentett, ahogy a BA-képzésben csak érintve tárgyalt régebbi német irodalom iránt fogékonnyá válnak a diákok, és a hiányosságokat maszekban bepótolva belevágnak egy számukra nagyjából ismeretlen témába. Megint a felfedezés öröme a kulcsszó, az a lelkesítő erő, hogy talán kibetűzni is gyötrelem ezeket a régi anyagokat, de éppen ezért minden megszülető munka úttörő teljesítmény lesz. Tündi rengeteget mesélt a szentendrei „padlásanyagokról”, azokról a föltáratlan kincsekről, amelyek ott hevernek még a Széchényi Könyvtárban is, ahová évről évre vitte az elsőéveseket, hogy érezzék, mit jelent a közvetlen találkozás a múlttal, milyen fantasztikus élmény kézbe venni és nem csak a monitoron látni valamit a Kisnyomtatványtár gyűjteményéből. Ott lenni, együtt lenni és utána mesélni, mesélni arról a korról, amelyet sok diák még így is fölösleges kitérőként élt meg. Azt hiszem, ez volt Tündi számára a tanítás során a legfájóbb pont, az a betonfal, amelyikbe sokszor belefutott, és ezt a fájdalmat az sem enyhítette, hogy a diákok érdeklődése a közelmúlt történelme iránt éppoly kevéssé evidens. De persze még így is került olyan sok szakdolgozó, OTDK-s versenyző, akikre Tündi büszke volt, és akik visszaigazolták, sőt fölül is múlták az elvárásait, és akikkel egy szeretetteljes együttműködés alakult ki.

A sok együtt töltött hétfő-kedd és a publikációk folyamatos csereberélése miatt, habár távolról sem érzem magam följogosítva a kérdésben, de azt hiszem, hogy pont ennek az ötletgazdagságnak a kifutási lehetősége rendült meg, annyira egyedi volt, miközben számtalan szempontból érintkezett azzal, amit dermesztően szűklátókörűen fősodorként azonosítunk. Pont Tündi nagyon jól látta, mi az a finom egyensúly a számára is fontos médiatudományi kérdésfölvetések és a történelmi megközelítés között. Tündi számomra az elmúlt időszakból egyik legfontosabb tanulmányát a Világtörténet tematikus számának szerkesztője, Z. Karvalics László így foglalta össze: „Radek Tünde bemutatja, hogy egyetlen forráscsoportból, a középkori német nyelvű krónikákból milyen nagy felbontásban tudjuk rekonstruálni a korabeli híráramlás teljes problémakörnyezetét: a hírek keletkezésének és továbbításának okait, fajtáit, nyelvi beágyazottságát, a különböző típusú és elnevezésű hírvivőket, szakosított szereplőket, azok díjazását, sebességét vagy épp a követjáráshoz kapcsolódó rituáléikat.”

Most már se híráramlás, se hírvivő. És muszáj arra gondolni, milyen volt közösen megszerelni a fillérekért beszerzett mikrolapolvasót megint csak hatalmas röhögésektől kísérve, különben nem látszódna a monitor.

Pótolhatatlan veszteség.

 

Kerekes Amália

 

 

Felfoghatatlan, hogy elment, hogy elkéstem. Lekéstem a további közös munka lehetőségét. A Terra Teutonica kaland maradt most már végleg az utolsó emlékem Tündéről, a várólistás, törzsvendéges szemináriumsorozat, amit legnagyobb örömömre felvehettem az indexbe. Radek Tünde: komolyság, pontosság, szerénység, emberség. Nagyon-nagyon jó volt a munka veled. Hatalmas-hatalmas űrt hagytál.

Tőkei Éva

 

 

Amikor szerdán megláttam Amáliát, tudtam, baj van, csak azt nem tudtam, ekkora. Még belegondolni is rossz, mi mindent jelent Tünde halála.

Magam nem ismertem közelről. Nem tartozott azon emberek közé, akik mindenki figyelmét maguknak követelik. Akkor szólalt meg, amikor fontosnak tartotta s akkor is szűkszavúan. De talán épp ezért kellett minden gesztusát komolyan venni. És szívesen vettük őt komolyan.

Van egy alapvető élményem vele kapcsolatban.

Egy szakdolgozatról kellett bírálatot írnia, amelynek én voltam a témavezetője. Elégedetlen volt a produktummal, ráadásul plágiumot gyanított, írt nekem. Picit megrémültem. Tudtam, hogy a szakdolgozat írója nem csalt, s főleg tudtam, mi munkája van abban, hogy ez a dolgozat dolgozat legyen. De most azt is érzékeltem, mennyi hibát talál még abban egy külső, tárgyszerű szemlélő. Röviden vázoltam Tündének a helyzetet, hogy honnan indultunk, a saját értékelésemet és kértem, tegyen és értékeljen belátása szerint. Tünde olyan alapos bírálatot írt erről a dolgozatról, hogy olyat még nem látott ez az öreg egyetem, nem pontozta fel, de belátva, hogy önálló munkáról van szó, egy picit elmozdult első ítéletétől. Épp annyira, hogy jegyet tudtunk adni. Meg volt mentve a mundér becsülete és nem vettük semmibe a hallgató erőfeszítését sem. Én akkor csendben megemeltem a kalapomat Tünde előtt. Azt hiszem, ezt hívják zsinórmértéknek.

Csak az van, hogy amikor meghal, ez sem segít.

 

Király Edit

 

 

Az egyenetlen meg nem egyenesíthető, és a fogyatkozás meg nem számlálható.

M.M.

 

 

Tündiről – Tündinek

Igen, az a szerdai nap – amikor az örömteli privát jó hír után nem sokkal épp azon töprengtem, hogy még nincs-e túl korán Tündit fölhívni, hogy megosszam vele is, mert tudtam, ő is örülne… s akkor az a másik hír, először fölfoghatatlan, azután elfogadhatatlan – most az egyszer nem tartotta, amit mondott, hiszen az utolsó sms-ben azt írta: Sikerült! – pedig mindig tartotta, amit mondott (szörnyű, hogy már múlt időben kell ezt mondani).

Hosszú éveken át dolgoztunk együtt, először kollégákként, aztán ez fokozatosan barátsággá alakult, amikor már mindenféle gondokat, örömöket is megosztottunk egymással, családról, szakmáról, tervekről, nehézségekről. Nagyon jól lehetett vele dolgozni, a GuG-os években, amikor ő volt a társaság titkára, jó volt mindent átbeszélni vele, előrelátó volt, gondos, pontos, mindig stimmeltek a dolgok – és nagyszerű támasz volt minden egyetemi dologban is, tanulmányi ügyek garmadáját látta át, pillanatok alatt megvolt a megoldás vagy addig töprenghettünk, amíg meglett. Tanárként is pontos és lelkiismeretes volt, aki nemcsak szakmai törődéssel fordult hallgatói felé – és milyen jó volt szakmáról beszélgetnünk, a varázsszó, Utino elhangzása után elámulva láthattam, mi minden volt a „sötét” középkorban, milyen tágas és szerteágazó világ ez, mennyire kapcsolódik mindez mai dolgainkhoz – így beszélni csak az tud, aki nagyon szereti a szakterületét, és nagyon tájékozott benne, s ez így volt; milyen jó volt hallani tőle, hogy újabb konferenciára hívták, megint megjelent egy publikáció, és lassan elkészül a Habilschrift is: milyen közel volt már ehhez, s most hiányzik a befejezés…

Kedves embersége olyan magától értetődő volt, s ahogyan a családjához fordult, aggódott a szüleiért, oly nagyon örült Kristófnak, a születésétől kezdve kísérhettem figyelemmel Kristóf életét, Tündi mindig büszkén mesélte, mi van vele, merre jártak ők, együtt a kis család – nagyon együtt voltak. És szerda délelőtt a hír, és Tündi nincs és nem lesz – az eszem tudja, és nem hiszem el.

Orosz Magdolna

 

 

Egy nagyszerű tanárt és mellette egy csodálatos embert ismerhettem meg. Lassan hat évvel ezelőtt, rögtön az alapképzés első évében tanított minket. Ő volt az első tanárom, akinek német nyelven beadandó dolgozatot kellet írni, tőle kaptam a szakon az első dicséreteket és építő kritikákat is. Az egyetem alatt, a mesterképzésen is sok tárgyat ő tanított. Tavaly részt vettünk a kultúrhét alatt szervezett Luther Márton projektben is, ahol a Tanárnő szintén megmutatta mennyire lelkes és segítőkész. Segített mindenkinek a munkában, segített ragasztani, ötletelni, könyvet találni...

Nem is gondoltam volna hat évvel ezelőtt, hogy az akkori élmények ennyire maradandóak lesznek. Csoporttársaimmal azóta is számtalan szép emléket szoktunk feleleveníteni vele kapcsolatban, például a viccesre sikeredett skandálást (persze németül), a gót betűket vagy a Tanárnő által sokat használt „Na bitte schön Kollegen” mondatot. Az államvizsgámon abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ő is a bizottságban ült és mosolygással bátorított minket.

Az órán és az egyetemen kívül is nagyon sokat köszönhetek neki. Egy nehéz időszakban számíthattam rá, érdeklődött, tanácsot adott, segített, pedig nyár volt. Ez volt az a pont, amikor eléggé jóban lettünk és ez az a pont is, ami miatt most még nehezebb, fájdalmasabb elfogadni a történteket. Tudtam, ha baj van, ha kérdésem van, hozzá bármikor fordulhatok. Rendkívül hálás vagyok minden segítségért. Köszönök mindent.

Rengeteg ember őriz szép emlékeket róla. Többször beszéltük, hogy a Tanárnő azok között lesz, akikre sok-sok év múlva is emlékezni fogunk. Biztos vagyok benne, hogy ez így lesz és az emlékét örökre őrizni fogjuk.

Ezekkel a sorokkal szeretnék én elköszönni. Hálás lehetek, hogy Radek Tünde Tanárnőt, egy nagyon jó tanárt és csodálatos, közvetlen, szeretetreméltó embert megismerhettem.

 

Illés Nikolett

 

 

Mit Tünde hatten wir drei Sprachen, die eine war die deutsche, wir haben oft Deutsch miteinander geredet, wir haben auch häufig Ungarisch miteinander geredet, aber die wichtigste Sprache war das Lächeln. Und das ist mir ein großes Rätsel, wie jemand mit so einer Selbstverständlichkeit immer so eine unglaubliche Freundlichkeit ausstrahlen konnte. Auch wenn es mir schlecht ging, erreichte sie, dass meine Seele sich aufhellt, ich habe zurückgelächelt. Also irgendwie waren die Lächeln-Dialoge eigentlich unsere große Sprache. Vom Fachgebiet her habe ich einfach wenig Ahnung, was vor Goethe in der deutschen Literatur passiert ist, es gab also wenig Überschneidungen, aber ihr verdanke ich die Aufklärung, was sich hinter meinem Namen verbirgt. Irgendwann kam sie mit einer Entdeckung, du bist ein Truchsess, Truchsess und Droste – das sind wortverwandtschafliche Beziehungen. Und das hat mich sehr gefreut zu wissen, dass ich auch in frühgermanischen Zeiten Gastronom war, der Tafeldiener des Königs. Das schien mir eine große Aufklärung zu sein. Ein ernsthafteres Gesprächsthema war das Kreuz. Ich habe ein ganz großartiges Verhältnis zu Jesus, aber ein sehr problematisches Verhältnis zum Kreuz. Darüber habe ich in Hamburg vor dreißig Jahren einen Aufsatz geschrieben und mit Tünde darüber diskutiert, nie vollendet. Aber das war, wenn überhaupt, unsere Arbeitsbeziehung. Als ich gehört habe, genau an dem Tag, als ich das Kaffeehaus aufgemacht habe, dass ausgerechnet sie stirbt, da war es für mich eine völlig unverständliche Geschichte, weil ich nicht verstehen kann, wieso ein Lebensprinzip sterben kann. Für mich einer der ausgeglichensten Menschen, eine eigene Sonne für dieses Gebäude. Wenn man ihr begegnete, war es wie Sonnenlicht. Und das wird mir unverständlich bleiben.

Mein großer Seelenberater in der deutschen Literatur ist Rainer Maria Rilke.

 

Schlußstück

 

Der Tod ist groß.

Wir sind die Seinen

lachenden Munds.

Wenn wir uns

mitten im Leben meinen,

wagt er zu weinen

mitten in uns.

 

Wilhelm Droste

 

 

Radek Tünde meghatározó tanár volt nagyon sokunk életében. Borzasztó nehéz róla múlt időben írni. Alapvetően a szavak embere vagyok, most mégis alig tudom mondattá formálni a bennem kavargó érzelmeket, elnémult az eszköztáram. A Tanárnő ízig-vérig igazi pedagógus volt és lesz is mindörökké, hiszen egészen biztos, hogy majd a saját gyermekeim is megismerik majd a nevét. Igazi példakép minden diák és pedagógus számára is. Mindig csempészett valami humort, valami újat, valami egészen mást az irodalomba, amitől még azok is élvezni tudták, akik alapvetően nem ilyen beállítottságúak. Akkor még sajnos nem is feltétlenül értettem, hogy ez mennyire sokat jelent majd a későbbi tanulmányok során. Mindig a rendelkezésünkre állt, bármire is volt szükségünk, bármikor. Bátran kopogtathattunk az ajtaján, mert ott mindig válaszra, vigaszra, vagy épp bátorításra leltünk. Emberi volt, minden pillanatban. Néha kicsit úgy éreztem, hogy ő a mi „pótanyukánk”, aki a szárnyai alá vette néha az egész évfolyamot, legtöbbször erőn felül is. Nem egyszer voltam fül és szemtanúja annak, miként egyengette a diákok útját. Saját szabadidejét feláldozva helyezte maga elé a diákokat, amikor csak tehette és tette is. Sosem volt a legfeltűnőbb egyéniség a folyosón, mindent a maga csendességében intézett. Azt hiszem, magáért beszél, hogy ennek ellenére mégis az egyik olyan pedagógus, akinek az emlékéből minden diák hordoz a szívében egy kis darabot. Észrevétlenül lett kiemelkedő. A legszebb az egészben pedig az, hogy ebben részéről sosem volt szándékosság. Neki tényleg a tanítás volt az élete, mindent megtett a diákokért és ezt egy percig sem érezte tehernek. Sosem fogom elfelejteni, mikor az államvizsgámat mosolyogva ülte végig, ezzel az egész felelet alatt tartotta bennem az erőt. Akárhányszor összefutottunk a folyosón, mindig volt egy kedves szava mindenkihez. Tudtuk, hogy bármikor fordulhatunk hozzá. Azt hiszem, azért ennyire pokoli nehéz írni róla, mert nem csak egy tanárunkat veszítettük el, hanem a „pótanyukánkat”, egy példaképet, egy igazi jelenséget, aki meghatározó személyiség volt mindannyiunk életében. Sosem fogom elfelejteni Őt, rengeteget tanultam tőle, és nagyon sokat köszönhetek neki. Közrejátszott abban is, hogy folytatni tudjam az egyetemet egy nehéz nyár után. Nélküle ma nem lennék itt, nélküle sokan sokkal kevesebbek lennénk. Köszönöm Tanárnő, köszönöm!

Szabó Zsófia

 

 

Tündivel mi akár el is mehettünk volna egymás mellett. Engem nem tanított még, ő irodalmár, én nyelvész lettem. Mégis, észrevétlenül, beszélgetősebb viszonyba kerültünk. Talán régenvolt kiegészítős közös felvételiztetések kapcsán. Aztán egyszerre voltunk várandósak, és az anyaság, gyermekeink viselt dolgai váltak ritka, de olyankor mindig örömteli beszélgetéseink legfőbb tárgyává. Egyszer-egyszer még nekem is küldött fényképet Kristófról, utóbb mesélt az iskolaválasztásról, majd büszke szeretettel arról, hogy Kristóf milyen ügyes, okos és talpraesett nagyfiú már. Előttem van Tündi alakja, hangja, gesztusai, mosolyai, szemének meleg ragyogása. Most már mindig hiányozni fog.

Horváth Kata

 

 

„Verena!“ Als ich das Büro betrete, steht Tündi auf, lächelt ihr großes Tündi-Lächeln und kommt mit weit geöffneten Armen auf mich zu, um mich zu begrüßen.

Tündis Großherzigkeit, ihre Wärme, die sie so freigiebig weggeschenkt hat, ihre Ruhe und Freundlichkeit werde ich nicht vergessen.

Verena Vortisch

 

 

2016.02.08 8:00 Filológiai és irodalmi szövegelemzési alapismeretek. Oktató: Dr. Radek Tünde

Félek bemenni órára. Mit fogunk vajon csinálni? Nem ismerem a tanárt. Fogom érteni, ahogyan beszél? El fogom tudni végezni ezt a kurzust? Nem baj, majd következő félévben felveszem más tanárhoz. Tuti, hogy meg sem fogok szólalni egész félévben!

Így indult a Tanárnővel kialakult közös kapcsolatom, amely pozitív csalódás volt számomra. Egy közvetlen, kedves, mosolygós, barátságos és segítőkész embert ismertem meg ezen a napon, aki eme tulajdonságok mellett még szakmai tudásával és felkészültségével is ámulatba ejtett. Handout, Seminararbeit, Merkblatt, Lyrik, Drama, Epik. Ezek voltak a féléves tematika részei. Az első háromról fogalmam sem volt, mit jelentenek. De most, végzős egyetemistaként már többször is találkoztam a fent említett fogalmakkal. Radek Tünde Tanárnőnek hála nem csak elméletben tudom, mit is takarnak az egyes definíciók, hanem a gyakorlatban is tudom őket alkalmazni. Az óra, amelytől az első nap még rettegtem, a szemeszter folyamán a kedvenc tárgyam lett, azt sem bántam, hogy hétfőn reggel 8 órára kell bemennem az egyetemre. Hiszen senki nem szeret hétfőn iskolába menni, pláne nem már reggel 8-ra. De megérte! Mert a tudás mellett önbizalmat és bátorságot is gyűjtöttem ezeken az órákon. Meg mertem szólalni, el mertem mondani a véleményemet. Habár ezeket sokszor nyelvtanilag helytelenül tettem, vagy akár a saját meglátásom nem volt éppen megfelelő a témával kapcsolatosan, akkor sem kaptam egyest vagy kiabálást. Csak egy kedves mosolyt és egy finom, óvatos terelgetést a „helyes útra”. Ez még jobban növelte önbizalmamat, és továbbra is mertem aktív lenni az órákon. Radek Tanárnőnek köszönhetően! Bármilyen kérdéssel kapcsolatosan fordulhattam hozzá bizalommal, segítőkészségének köszönhetően soha nem mondott semmire sem nemet. Ha az adott pillanatban nem is tudott érdemben válaszolni kérdésemre, estére biztosan megérkezett tőle az e-mail a válasszal. Öröm volt leveleit olvasni, hiszen ezekből is áradt a szeretet és a kedvesség. A sorok végén található „sok-sok üdvüzlettel” vagy a „minden jót kívánva” elköszönések mindig mosolyt csaltak az arcomra.

A következő szemeszterben nem volt kérdéses, hogy kinél szeretném elvégezni a Nyomtatott médiumok tárgyat. Egyértelmű volt a válasz! Radek Tünde Tanárnőnél. Szinte már gyakorlottnak éreztem magam ezen az órán, és nyugodtan bíztattam diáktársaimat, nem kell félniük, életük legjobb órája vár rájuk, hiszen a tanár remek, kedves és felkészült! Órái izgalmasak, és sokat lehet tanulni Tőle. Természetesen nem ért csalódás. Az érdekes, informatív órák most is kellemesen, jó hangulatban és sok nevetéssel teltek. Ez azonban nemcsak a mi érdemünk volt, ehhez szükségünk volt egy jó „vezetőre”, aki nem leszidott minket jó kedvünkért, hanem velünk együtt tudott nevetni. Amikor a szakdolgozati témánkat tavaly félév végén ki kellett választanunk, semmilyen elképzelésem nem volt, miről is szeretnék írni. Igazából nem is érdekelt ez a része a dolognak. Csak azt tudtam, kit szeretnék konzulensemnek, de azt nagyon is határozottan és biztosan. Radek Tünde Tanárnőt! Féltem megkeresni, féltem a visszautasítástól, hogy nem tud elvállalni, nincs már hely nála, mert annyira sokan szeretnének hozzá kerülni. De a válasz igen volt. Elvállalt. És ettől a ponttól kezdve már nem éreztem magam elveszettnek, nem féltem a szakdolgozatírástól. Tudtam, jó és segítő kezekben vagyok, egy biztos támpont van az oldalamon. Csak egy cél volt a szemem előtt: annyi minden jót, tudást, önbizalmat kaptam már a Tanárnőtől, most itt az ideje ezt meghálálni egy remek szakdolgozattal. Azt akartam, hogy büszke legyen írásomra, amelyhez neki talán még nagyobb köze lett volna, mint nekem. Hiszen azon a bizonyos filológia órán ő tanított meg, hogyan is kell írni Handout-ot, Merkblatt-ot és Seminararbeit-ot. Milyen szép is lett volna, hogy a Tanárnőtől kapott praktikákat, tudást, amelyek a szakdolgozat bázisát alkotják, most vissza tudtam volna adni egy diplomamunka keretében. De az élet nem így akarta… A téma, amit utólagosan kiválasztottam, elnyerte Tanárnő tetszését, a konzultációkon láttam rajta, hogy örömmel fog velem közösen dolgozni az adott témán, lelkesedése, kiváló ötletei engem is lelkesedéssel és pozitívizmussal töltöttek el. Majd bekövetkezett az a bizonyos nyár, amikor egy ideje már nem jött válasz az e-mailemre. De egy nap mégis:

2017.09.11.

Kedves Berni,

elnézését kérem, hogy csak most tudok reagálni a levelére. Még egy kis türelmet kérek és jelzek érdemben, hogy maradjon-e ez vagy keressünk mást.

Minden jót kívánva, sok üdvözlettel: Radek Tünde

És én vártam türelmesen annak ellenére, hogy értesültem a hírről, miszerint Tanárnő súlyosan beteg. Vártam egy újabb levélre, vagy egy személyes találkozóra az egyetemen. De hiába. A várt levél már nem fog megérkezni, a személyes találkozás itt a földön már nem fog megtörténni. Pedig ha ezen múlna, én még mindig várnék, ha tehetném, ismét felvenném mind a két tárgyat a Tanárnőhöz, azzal a különbséggel, hogy már nem félelemmel, hanem nagy mosollyal az arcomon és megnyugvással ülnék be órára.

Egy szóval szeretném a Tanárnőt végső megnyugvására engedni. KÖSZÖNÖM!

Köszönet a sok segítségért, tudásért, önbizalomért, türelemért, bátorításért, támogatásért azért, hogy kibontakozhattam az egyetemen Tanárnő munkássága és segítsége által.

Nyugodjon békében!

Krupa Bernadett

 

 

Kedves Tündi, próbáltam először harmadik személyben emlékezni rád – és megemlékezni rólad –, de nem ment. Jellemző ez nagyon, ahogyan az is, hogy az utóbbi évek közös munkái kapcsán rendszeresebbé lett levélváltásainkban szinte kezdettől fogva és a legnagyobb természetességgel mindig “szeretettel” búcsúztunk egymástól, bár a személyes kapcsolat (részemről) ezen kívül főleg abban állt, hogy nem titkolt örömmel hallgathattam, ha egy-egy collegista diákom olyan lelkesen mesélte nekem az esti szemináriumunkon, hogy aznap órája volt veled, amilyen lelkesedéssel jöttek el meghallgatni a collegiumi előadásaidat is – vagy mentek a fogadóóráidra tanácsért. Nagyon fogsz hiányozni, Tündi. Isten veled, szeretettel: Balázs

 

 

Ennyi, bölcsésztudományokkal eltöltött év után illene tudni szavakat találnia az embernek egy ilyen helyzetben is, de hozzám már hűtlen lettek a szavak.

Tegnap még életem első német nyelvű beadandóját írtam neki, ma pedig a gyászjelentését nézem, de nem állnak össze a betűk értelmes szavakká. Nem értek semmit. Nincs értelme semminek. Ennek nem így kellene lennie. Nem szabadna így lennie.

Elképesztően sok lelkierőt kaptam tőle. Támogatott mind magánéletileg, mind szakmailag. Nélküle nem lennék az, aki vagyok.

Köszönök mindent. Megtiszteltetés az élettől, hogy valaha lehetett ilyen nagyszerű és megértő mesterem, mint Tanárnő volt.

 

Davidesz Mária Magdolna

 

„Az igaznak emlékezete áldott.” (Példabeszédek 10,7)

Vargyas Anna

 

 

Nagyon nehéz Tündiről írnom, mivel – úgy érzem – jól ismertem. Több könyvet készítettünk együtt, számtalan projektben vettünk részt közösen, tanulmányi utakat tettünk és szerveztünk egyesült erőkkel –, és kórházakban is jártunk. Ezekből a legkülönbözőbb élethelyzetekből azt tudtam leszűrni, hogy Tündi kitűnő ember volt, a szó legigazabb értelmében jó ember, aki senkire sem haragudott, és mindenben a megértést kereste, aki a szeretet erejével viszonyult mindenkihez, és még a rosszban is az előremutatót fedezte fel. Csak nagyon halkan jegyezte, ha valami nem tetszett neki, és rögtön tovább is lépett a jövő perspektíváit vázolva fel. Közösen adtunk ki egy koraújkori röpiratos kis kötetet, amelyben a magyar és német kapcsolatok bonyolult szövevényéből vezette le az egyes szövegrészek mélyebb értelmét. Tündi ugyanis nem csak az embereket, hanem az irodalmat is szerette, hogy melyiket jobban, azt már nem tudjuk megmondani.

Elevenen él emlékemben az a pillanat, amikor a doktori munkájának házivédésen egy lepedő méretűre összeragasztott papírtáblát vett elő, amelyen a középkori német krónikák összefüggéseit vezette le. Pontos munkával utánajárt annak, melyik locus honnan származik, ki mit vett át egy másik krónikából, így bontva ki a német krónikák magyarságképének pontos alakulását, és ezt nagyszerűen mutatta be. A precizitás és szövegismeret bátorsággal is társult Tündi személyében: amikor hibát észlelt, rögtön szólt akkor is, ha vele szemben „nagyobb” személy állt, például a középkori lexikonunk főszerkesztője, egy német professzor asszony, akinek tárgyi elírásait pontos szaktudással helyesbítette. Némi zúgolódás után a professzor asszony megköszönte a szakszerű hozzászólást, kiegészítést.

Tündi békés természete a szomorú kórházjárásokban is megnyilvánult. Nem a legutolsó, bénító emléket írom ide, hanem egy „vidám” kéztörés történetét, ami a kolozsvári Házsongárdban esett meg. A városnézés alkalmával mindenki más célpontot választott magának, Tündi megkereste a régi irodalom nagyjait, és a látogatás után boldogan újságolta az újra összeverődött kis csapatnak, hogy meglelte Szenczi Molnár Albert sírját. „Ja, de a kezem is eltörött közben”, tette hozzá, rosszul lépett át az egyik csúszós helyről a másik meredek ösvényre. Így hát mentünk gipszelésre.

Az utolsó találkozásunk is boldog, reményteli volt. Nem tudtuk, hogy akkora a baj…

 

Balogh F. András

 

 

Kedves Tündi,

Van az úgy, hogy a nyelvész sem talál szavakat... Most „úgy” van. Vannak ugyan szavak, aber die die klingen alle abgedroschen, verbraucht, hogy barátnőmet, Koch Valit idézzem (akinek évre pontosan ugyanennyi, azaz fájdalmasan rövid idő adatott meg idelent, mint Neked):

„leer sind die Frachten

versinkender Schiffe

im Meer der Begriffe.”

 

És hát van ez az átkozott múlt idő. Noch dazu „befejezett”. Erre még nem áll rá a szám, az ujjam, még meg kell „szokni” (meg lehet?), még egyes szám második személy és nem harmadik. De hívő emberként biztos vagyok benne, hogy „olvasod”, talán Wolframmal, Waltherral, Hildergarddal…

Mi sokat dolgoztunk együtt, mondhatni diszciplínákon átívelően. Voltak a tanulmányi ügyek, Te intézeti szinten, én pedig a nemzetiségi szakirányon „nyertem meg” ezt a feladatot. Ebben is, mint mindenben nagyon precíz voltál, és amit máig irigylek: Olyan sztoikus, már már derűs nyugalommal tudtad fogadni a leglehetetlenebb határidőket és „Vorgabe”-kat is („lehetőleg tegnapra kérjük”), amire én csak ritkán vagyok képes. A nem-szeretem-feladatok mellett szerencsére voltak más, szakmai találkozási pontjaink is, legyen az Buda német nevének (Ofen) első írásbeli említése, vagy amikor egy-egy forrásod bizonyos passzusairól kérted ki a véleményemet. Ezekből a beszélgetésekből, szakirodalmak cseréjéből is sütött a szakmai precizitásra és teljeskörűségre való törekvésed, megtisztelő, hogy hozzám (is) fordultál. És hát a legjobbat hagytam a végére, a sok magánbeszélgetésünket, vagy a folyosón összetalálkozva rövidebben, vagy a szobámban hosszabban, de hetente kétszer-háromszor haben wir uns die Zeit dafür genommen. Egészen ez év júniusáig ezek vidámak, sztorizgatósak voltak – kivel mi történt, hogy vannak a gyerekek, milyen volt a nyár –, és remélem, a Te nevedben is mondhatom: töltötték az akkumulátorainkat. Júniusban derült ki, hogy valami nincs rendben az egészségeddel. Hogy mekkora a baj, talán még Te sem tudtad az elején, hogy kiderült-e Számodra valamikor is, és ha igen, mikor, már nem fogjuk megtudni. Még nyáron is beszélgettünk, ha bejöttél az Egyetemre mindig benéztél hozzám is, aztán a kivizsgálások miatt ímélben tartottuk a kapcsolatot. Édesanyámon és Rajtad kívül nem ismerek olyan embert, aki ekkora türelemmel, önfegyelemmel és méltósággal viselte betegségét. Mikor beszámoltál a packázásokról, a jobbra-balra küldözgetésekről, az orvosok szerint „nem indokolt vizsgálatokról”, soha nem panaszkodva tetted, csak tényszerűen. Én pedig próbáltam visszafogni a felháborodásomat és aggodalmaimat a jelenlétedben, mindig csak miután elmentél, esett le az „álarcom”. Biztos, hogy végig reménykedtél, mindenki ezt teszi, de ebben benne volt az is, hogy nem akartál másokat „terhelni”: Úgy mentél el, ahogy éltél és előtte – ismét csak a pontosság –, minden intéznivalót összeírtál Attilának, wenn das Schlimmste eintreten sollte.

Az egyik utolsó mélemben az írtam, hogy nagyon sokat gondolok Rád, amúgy is, de hát minden nap többször elmegyek a szobád előtt a konyhába (tudod: kávé, alma). Ez most is így van, az ajtó, mint előtte is, legtöbbször nyitva, ha a szobatársaid itt vannak, rá látok az asztalodra, a mikrofilmolvasódra…

Kedves Tündi, látod, mégiscsak sorakoznak itt keservesen egymás mellé gyűrt szavak, nagyon személyesek – de hát én Rólad csak így tudok –, ugyanakkor továbbra is üresnek érzem őket, mert (lásd föntebb):

„leer sind die Frachten

versinkender Schiffe

im Meer der Begriffe.”

Ölellek: Marcsi

 

 

Amikor fájó szívvel próbáltam összeszedni az emlékeimet és a gondolataimat a tanárnőről, nekem, mint a középkor és az irodalom kedvelőjének, elég sokszor egy lovag képe rajzolódott a szemem elé. Bár elsőre furcsának tűnt, ez a hasonlat, ami az agyamban összeállt, nem is túlzás, hisz Radek tanárnő egy harcos volt. Nem olyan értelemben, hogy emberekkel verekedett, hanem úgy, hogy erényeket védett. Radek tanárnő bátorsággal harcolt a rossz szokások ellen, a tudatlanság ellen, a diákok lustasága ellen, harcolt, hogy a körülötte lévő emberek tanuljanak vele és tőle, harcolt önmagával, hogy jó tanár legyen, és végül harcolt az idővel, hogy élete során minél több jó emléket és tudást szerezzen és továbbítson.

A tanárnő törekvéseinek tiszteletére két kevésbé ismert verset választottam ki Walther von der Vogelweidétől, amelyeket Márton László magyar fordításában fogok felolvasni.

 

A vers címe: Hogyan viselkedjem veled

 

Hogyan viselkedjem veled

te Világ ha folyton forgolódol?

elfordulsz tőlem ez a cseled?

én is elfordulok végül te csalódol

nagyon sietsz?

az még sokára lesz

hogy megvető szavam füledbe metsz.

 

Van benned sok jó dolog

azokból csak egy kellene

azért szolgálok hódolok

te Világ gondolj bele

mindig azon voltam hogy munkáljak

érted és tőled el ne álljak

mióta kértél hogy neked szolgáljak.

 

Te Világ azért ne haragudj

hogy elvárom tőled a díjat

egy kicsit jutalmazni tudj

kedvességedet vissza ne szívjad

lehetsz fukar is vagy kedvetlen

jósorsomat ronthatod kegyetlen

ez úrnőm a te kezedben.

 

Nem tudom szándékod merre vág

velem én neked jót akarok

mit akarsz tőlem te Világ

többet mint azt hogy jókedv vagyok?

vágyol-e több örömre

annál hogy vidítód jönne

aki dalával borít gyönyörbe?

 

Az egyik legszebb emlékem, ami megmaradt Radek tanárnőről, az akkor történt, amikor, egyik órán hozott nekünk egy verset, aminek alma formája volt. Az egész vers az 'Apfel' szó volt, sokszor egymás után leírva. Radek tanárnő megkért minket, hogy magunkban olvassuk el, és várt. Már voltak páran, akik kezdtek unatkozni. A tanárnő mindenkihez odament, és megkérte, hogy olvassa el még egyszer. Egyszer csak valaki megtalálta a 'Wurm' szót a versben, és felnevetett. Ekkor, mint egy dominó, mindenkinek sikerült megtalálnia a szót, és nevetni. Eközben Radek tanárnő mosolygott, és nekem ez a mosoly maradt meg az emlékeimben. Ebből a mosolyból először is kedvesség áradt, mindig nagyon kedves volt a tanárnő. De ebben a mosolyban büszkeség is volt. Büszke lehetett önmagára, hogy megtanított minket, hogy figyeljünk a részletekre, legyen türelmünk, és ne adjuk fel a felénél. Büszke volt ránk is, hogy ezt mi, magunktól találtuk meg a versben. Sok időt megspórolhatott volna, ha elmondja, hogy a sok Apfel között van egy Wurm, de nem ez volt a célja. Azt akarta, hogy mi keressük meg, és találjuk meg a választ a kérdésekre. Mindig bátorított minket, hogy gondolkodjunk, és magunk oldjuk meg a problémákat. Szerintem akkor tudta, hogy elérte a célját, és hogy ezekre a pillanatokra legalább egy-két ember emlékezni fog.

Ehhez az emlékhez erősen kötődik a második vers, amit választottam.

 

A vers címe: Az oroszlánt ki győzi le?

 

Az oroszlánt ki győzi le? az óriást ki győzi le?

kinek adatik rájuk csapást mérnie?

bizony csak annak aki magát legyőzi

és minden testrészét a hatalmában őrzi

kihozva őket vadonból biztos kikötőbe

utánzott szokás idegen ábrázat

ideig-óráig elkápráztat

de a kölcsönzött fény kialszik egykettőre.

 

Mich Teodora

 

 

Emberi ésszel felfoghatatlan, hogy nem rég még tanított. Ámulattal hallgattuk hatalmas tudását. Nagyszerű tanár volt, kedves mosolyával és biztató szavaival mindig lelket öntött a hallgatókba. Mérhetetlen tisztelet és hála a tőle kapott tudásért, örökre él bennem.

Bujtár Tímea

 

 

„3 1Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. 2Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,3elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak. 4Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. 5Kevés fenyítés után nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. 6Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket égőáldozatul. 7Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik. 8Nemzetek fölött ítélkeznek majd és népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre. 9Akik benne bíztak, akkor majd megismerik az igazságot, és akik hűek voltak, szeretetben nála maradnak, mert kegyelem és irgalom lesz választottjainak osztályrészük.” (Bölcsesség könyve)

Brdar-Szabó Rita

 

 

 

Ősz

 

Úgy hullanak a levelek,

azzal a nyugodt, fényes,

tériszony nélküli zuhanással,

 

mely csak utolsó röptünknek sajátja.

 

 

Lét és idő V.

 

időbe karcolt

halk pillanat

az arcod

 

védtelen harcod

végtelen jutalma

 

B. Szabó Károly

 

Amikor egyetemi társaimmal értesültünk Radek Tanárnő halálesetéről, nagyon megdöbbentünk. Személyében egy életerős, életvidám embert ismerhettünk meg, akinek az a szó, hogy fáradtság, nem jelent semmit. A kapott információkból megtudtuk, hogy a Tanárnő említett ismérvei betegsége során sem halványultak el. Ugyanúgy dolgozott tovább. Október végén még én is kaptam tőle egy e-mailt, amelyben egy előadás meglátogatására buzdított.

Emlékező soraimban külön ki is emelem a vele való levélváltásokat. Szerencsém volt a Tanárnő segítségével létrehozni egy OTDK-dolgozatot, valamint az első, nagy egyetemi alkotásom, alapszakos szakdolgozatom elkészítésekor is élvezhettem az ő támogatását. Hajlamos vagyok mindent az utolsó időpontig halogatni, s ez nem volt másként az említett dolgozatok elkészítésekor sem. De a Tanárnőtől egyszer sem kaptam olyan üzenetet, amiben sürgetett volna. Éppen ellenkezőleg. Sorai mindig bátorítottak, erőt adtak a munka folytatásához. Külön kiemelendőek ezen a ponton leveleinek záró sorai: FROHES SCHAFFEN. Ezt a fordulatot tőle tanultam, és gyakran eszembe is jutott a különböző egyetemi munkák elkészítése során.

De emellett eszembe jutott minden ilyen alkalommal az is, hogy egy tanárnak minden esetben alapos munkát kell végeznie, nem szabad az idő nyomása miatt munkáját elnagyolni. Ezt is a Tanárnő hozzáállásából tanulhattam meg. Az OTDK-dolgozat nagy részét karácsony és újév ünnepe táján készítettem, éppen ezért nyugodtan írhatta volna, hogy most nem tud a javításával bajlódni, de nem ez történt. Az éjjel 11-kor elküldött munkák másnap reggelre alapos javítással és továbbvezető javaslatokkal ellátva érkeztek meg levelesládámba. A levelek feladásának időpontja mindig hajnali 4 és 5 óra tájékára estek. Mindennek az volt az oka, hogy a Tanárnőnek nem csak a munkájával kellett foglalkoznia, hanem családjával, kisfiával is. Nem hanyagolta el sem egyetemi munkáját, sem az otthoni teendőket. Amikor már végleg nem tudta megoldani a személyes konzultációt, akkor megkért arra, hogy tartsuk meg ezt otthonukban, mert éppen betegeskedő kisfiát, Kristófot, nem hagyhatja felügyelet nélkül. Hatalmas élmény volt látni, hogy hogyan bánik kisfiával a Tanárnő.

Ekkor lett világos számomra, hogy ő az egyetemen is csak saját magát adja, a hallgatókat is azzal a szeretettel veszi körbe, amivel otthon Kristófot. De Radek Tanárnő nem csak a diákokat tisztelte, szerette, hanem munkáját is: a középkori irodalom közvetítését. Mindezt olyan átéléssel tudta átadni, hogy ez a sokaktól távol álló ismerethalmaz számos hallgatónak megfoghatóvá vált. Neki köszönhetem én is a középkori világhoz való hozzáállásom megváltozását.

Végül pedig egy idős pedagógus barátom szavait szeretném megemlíteni, aki a vele való beszélgetések során mindig arra int engem, hogy olyan pedagógus legyek, akire illenek a József Attila Ars poeticájának utolsó két sorában megfogalmazottak: „Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” Radek Tanárnő ilyen pedagógus volt. Nemcsak kimagasló szakmai tudása révén, hanem a hallgatókkal kialakított szeretetteljes kapcsolatok révén is.

Nyugodjon békében!

Kovács Dániel

 

 

Gottfried Benn: Búcsú

Túlcsordulsz bennem, mint a vér, buzogva,
ha rőt patakban hagyja el sebét,
növekszel, mint az éj, ha jő az óra,
s árnyak tanyája lesz a szürke rét,
mint súlyos rózsa, úgy virulsz a kertben,
öregségből s vesztésből lett magány,
sokat tudón, sokat is szenvedetten,
Túlélő, oda álmodod mindahány.

A valóságokból a téboly áradt,
a gyors világtól megvontad magad,
mert ott csalóka látszatokba fáradt
mélységes Éned nem lelt társakat;
a mélyből kell tehát, mit el nem érhet
semmi, s ahonnét még a hír se jár,
elnyerve hallgatásod, visszatérned
oda, hol gyász és éj és rózsa vár.

Elgondolnád magad –; legenda rég, és:
ez voltál? – ó, hiába firtatod!
tiéd e kép? tiéd e szó, e kérdés,
s az égi fény nem volt tulajdonod?
Ez volt szavam és ez volt égi fényem,
szavam és égi fényem már oda –,
aki így járt, az elfelejti mélyen
magát, s a múltba nem tér meg soha.

Még egy napig –: az izzó tér kitárva,
távoli cél felé visz egy patak,
magasból ömlik fény az ősi fákra,
s árnyék fonja körül az ágakat,
nincsen gyümölcs, kalász sincs homlokára,
aratni nem kívánt és nem tudott –,
játszik csupán a fényben s nemsokára
emléktelen lehull – elmondatott.


Kurdi Imre fordítása

 

 

 

Kurdi Imre fényképe

 

Nagyon örülök neki, hogy ennyien összejöttünk, mi, akik Tündére akarunk emlékezni. Valóban én már akkor ismertem őt meg, amikor éppen végzés előtt állt a debreceni egyetemen. Azt hiszem, mindnyájan tudják, tudjátok, hogy ő az egyetem előtt Debrecenben tanítóképző főiskolát végzett, utána pedig bekerült az egyetemre. Amikor már végzős volt, és bejelentette a doktorátusi szándékát, a volt történész professzora, Barta János, aki a Pázmányon is egy ideig előadó volt, szólt nekem, hogy van egy tehetséges tanítványa, aki olyan témából szeretne doktorálni, ami középkor is, történelem is. Akkor én már elég sokat foglalkoztam Johannes de Utino világkrónikájával, ami ugyan latinul készült, de van több kéziratban fönnmaradt német változata is, és ezt ajánlottam Tündének. Tudjuk, hogy ő szinte élete végéig ezzel foglalkozott, a német krónika kritikai kiadásával, nem készült már el. És persze foglalkozott mással is. Azt kicsit pejoratív értelemben szokták mondani, hogy valaki homo unius libri, egy könyv embere, és mindig ugyanazzal az egy könyvvel foglalkozik, de egy ilyen nagy szöveghagyománnyal rendelkező, többnyelvű szöveg és rendkívül összetett munka tényleg arra való, hogy az ember az életét rászentelje, és annak minden-minden aspektusával, minden a szöveg által föladott problémával foglalkozzon, és ezt tette Tünde. Valami hallatlan elszántsággal tette ezt, és sohasem akarta azt mondani, hogy ezzel most elkészültem, ezt most befejeztem, mindig volt egy új vonatkozása a szövegnek. Aki hallgatott engem annak idején, az tudja, hogy mindig az úgynevezett textbezogene Germanistik híve voltam, és mindig a szövegből kiindulva próbáltam az irodalmi jelenség mondanivalóját megfogni. Ezt tette Tünde is, és ezért állt hozzám nemcsak mint kvázi tanítvány, hanem emberileg is nagyon közel. Elmondta a problémáit, talán tudjátok, hogy a veszprémi egyetemen nem érezte magát igazán jól, és akkor, amikor idekerült az ELTE-re, ebbe a közösségbe, akkor találta meg igazán a helyét. Sajnos nem dolgozhatott tovább, együtt veletek, és el kellett tőle búcsúznunk. Requiescat in pace.

Vizkelety András

 

Comments