Egyetlen tű
 
visszaMi történik, ha átszúrnak egy mellbimbót?

Beszélgettünk egy bemutatóról. Ha elvállalnám, mit szeretnék. Valami komolyat. Amit tudom, ő is szívesen megcsinálna, és nem egy-két dekoratív tűszúrás csupán. Nem akarom, hogy az arcom lássák, ne legyek felismerhető. Úgy persze nem sok értelme van. A bemutatóhoz a reagálás is hozzátartozik. Idegenek előtt nem vállalom, hogy én legyek az alany. Ebben maradtunk.

A decemberi klubnapon tűbemutató is szerepelt a napirendben. Engem is érdekelt, már régen szeretnék szúrni :-). Tőle lehet tanulni! Szorítottam neki, hogy jól szerepeljen! Sajnos az első hölgy sok mindent csinált, csak épp megszúrni nem hagyta magát. Nem is emlékszem, hogy végződött az akarom, várjatok, mégsem, most igen huzavona.

Szerencsére volt másik jelentkező. Lélegzet visszafojtva figyeltem. Könnyű a keze, pontosan érzi, mit csinál. Szép volt. Igen, ezt szerettem volna látni. Kívülről. Még egy jelentkező volt, azt a szúrást nem néztem. Nem éreztem illendőnek nézni. Személyes okokból.

Cigarettaszünetre cihelődött a társaság, mikor rámutatott kettőnkre:
- Utána ti következtek.
A folyosón megkérdeztem:
- Te tényleg meg akarsz szúrni engem?
- Igen.
Sötétség borult az agyamra.
- Félsz?
- Persze hogy félek.
Összekapirgáltam magam, és csak annyit kértem, valami olyan legyen, ami fáj. Fürdőszoba, melltartó le, ne a többiek előtt tornásszam le magamról. Közben remegés, feszültség, könnycseppek dörgölgetése. Az az egyszerű megoldás, hogy nevetve nemet mondok, eszembe sem jutott. Kettőnk között ez soha nem volt szokás.

Bemegyek a szobába, próbálok nem nézni senkire. Ülnek a heverőn, valahogy kinyögöm, hogy lécci… leülök, próbálok a többségnek hátat fordítani, amíg lehajtott fejjel gombolgatom ki a blúzomat. Lassan eltűnik minden zavaró körülmény. Hanyatt fekszem, ellazítom magam, a blúz még takar, Ő ott van mellettem. Senki mást nem érzékelek. Várakozom. Most már semmi nem függ tőlem. Kitakarja a mellem. Megsimogatja. Fellélegzem.

Időutazás. Másfél évvel korábban landolok egy motelszobában. Kedvesem mosolyogva mondja: meglepetés! Egy maréknyi tűt szór a lepedőre. Egyszerre vagyok rémült, izgatott és boldogan, mosolygósan várakozó…

< Szemébe nézek, egymásra mosolygunk, keze finoman ér hozzám. Hallom a régről ismerős mondatot: Ez most nagyon fog fájni. Varázsmondat, most is működik. Fájdalmat sem okoz, ahogy belevarázsolja a tűt a bimbómba. Büszkék vagyunk egymásra. Mosoly. Nyugalom. Na és persze endorfin. Langyos tenger simogat, ringat, betölt. Valahol felettem a varázsló…

Időutazás. Visszatértem a jelenbe. Fekszem egy heverőn, mellemben egy tű, és ez mégsem az és ott, és nem folytatódik. Félrefordítom a fejem, hang nélkül sírok, pörögnek a könnyeim, s vigyázva veszem a levegőt, ne áruljam el magam, talán nem veszik észre.

Kihúzza tűt. Magamban kicsit méltatlankodom, hogy kellett volna keresztbe is szúrnia egyet. Ja, hogy akkor most vége a bemutatónak. Összefogom a blúzom, kisietek öltözni. Meg persze bőgni.

Megint a szobában. A heverő szélén ül. Lekucorodom melléje a földre, nem szólok semmit, nem érek hozzá. Kommunikálunk. Tudom, neki ez most kínos. Nekem is. Végül egy gyengéd simítást kapok a hajamra. Sírás visszajön… Egyedül kell megoldanom. De ehhez most nagyon kevés vagyok.

Következő napirendi pont: lehet-e feminista és sub egyszerre valaki. Mivel én vagyok a krónikás, jegyzetelnem kell. Ha hallanám, ki mit mond. Ha látnám a könnyektől, mit írok a papírra. Lapozok, és nagyobb betűkkel írom: gyere velem haza, hozzám, nagyon kellesz!!! Mutatom, elolvassa, nem reagál. Kicsit megkapaszkodtam, figyelek a beszélgetésre, működik a krónikás. Közben a bilincset leveszem a kezemről. Forgatom, idegesen játszom vele.

Szünet. A társaság kisebb csoportokban beszélget. Kérdőjel alakot formálok. Eredményesen.
- Na mi van?
- Kértem valamit.
- Tudod, hogy nem lehet.
- Szemét, szadista állat. Dögölj meg.

Nem emlékszem, hogy életemben bárkinek is mondtam volna ilyet. Csak egy pillanatig lepődöm meg magamon. Szó nélkül dühöngök tovább. Öltözés, búcsúzkodás. Szándékom szerint feltűnés és szó nélkül a kezébe adom a bilincset, és rászorítom az ujjait. Közben szintén feltűnés nélkül meghalok. Nem olyan egyszerű ez.

A ház előtt, hidegben, éjszakában, tanácstalankodva. Tudom, a 7-es vonalán jár éjszakai busz. Toporgok tovább, félek elindulni egyedül. Alig hallom, mikor valaki mondja, vigyenek el engem is kocsival. Talán nem is jól hallottam. Bizonytalanul indulok utánuk a kocsi felé. Elöl ülök, hallgatok, fejem konokul lehajtva, remegek, könnyezem, borzalmasan hosszú az út. Egyszer sem kérdezte, merre kell menni.

A házhoz egy parkolón át kanyarodunk. A helytől még jobban felpörögnek bennem az emlékek. Érdekeseket mesélhetne a parkoló… Itt kellene megállni, beszélgetni, kisimogatni a görcsöket. Kicibálni engem abból a hatalmas szakadékból, amibe talán nem is tudja, hogy belelökött. Pár mondat, egy kedves mosoly, egy kis gonoszkodás, és boldogan táncolna a lelkem, ahogy minden találkozás után szokott. De nem lehet, hárman vagyunk a kocsiban. Zavart, halk búcsúzás. Porig alázva botorkálok a bejárat felé, az autó távolodik. Nem tudom felfogni. Most miért nekem kell egyedül lennem, miért mindig nekem kell megérteni másokat?

Zaklatott, szenvedős napok következnek. A csúnya mondatnak is ára van, másnap nem találkozunk. Négy nap múlva egy boldog írást olvasok a szigtitkosban. Két hét múlva, mikor már rég kigyógyultam a hisztiből, megkérdezem, miért voltam én egyedül? Azt írtad, mindenkinek volt jelen valamilyen szinten partnere. Én is az exed voltam.
- Nem mégis engem kellett volna akkor átölelned?
- De igen. Csak akkor még nem volt a kedd...
Egyre jobban hiányzik a kezemről a bilincs!

Sok idő eltelt azóta, hogy megírtam ezt a történetet. A bilincset, ha visszakapnám, nem tenném a kezemre. Az már csak emlék.