A KÁRHOZOTT ÁLMA

A harcos dacosan, felemelt fejjel állta az istennő tekintetét. Eszében sem volt meghunyászkodni, vagy akár a legkisebb tiszteletet is mutatni. Maga is félisten volt, Árész fia. És bár tudta, hogy fejet kellene hajtania Erisz előtt, még sem érzett magában erre semmi hajlandóságot.

   Térdre! – csattant az istennő hangja, de a férfi nem mozdult.

Erisz halványan elmosolyodott. Tetszett neki a bátorsága, de nem hagyhatta megtorlatlanul ezt a pimaszságot. Mi lett volna akkor a jó hírével? Egyetlen intése elég volt ahhoz, hogy a harcos szálfa lábai könnyű rongycsomóként rogyjanak össze.

   Most ott vagy, ahol lenned kell – nyugtázta. – A lábaim előtt.

   Nem vagyok közönséges halandó – válaszolta a férfi, csikorgó fogakkal. A szemei tüzesebbek voltak, mint Zeusz nyilai.

   Óh, tudom én azt – felelte az istennő még mindig mosolyogva.

   Ha az apám ezt megtudja… – kezdett fenyegetőzni, mire Erisz gyönyörű arca borzalmasan eltorzult a haragtól.

   Éppen az apád volt az, aki azt akarta, hogy kellően megbüntesselek. Tudja, hogy ehhez nagyon értek.

A férfi bőre ijesztően elsápadt, és ha nem térdelt volna már amúgy is a földön, most egész biztosan összeesett volna.

   Az hogy lehet? – hebegte.

Árész nem volt éppen a legjobb apa, akit egy fiúgyermek kívánhatott magának, de ilyen rosszindulatot nem feltételezett volna róla.

   Az apád pontosan tudja, hogy minket, isteneket a halandók imádata táplál. Te viszont tiszteletlen vagy az istenekkel, és gonosz az emberekkel. Ezért kétszeresen is felbosszantottál. És tudod, mi történik, mikor engem felbosszantanak?

Tudta, hogy Erisz előszeretettel bünteti meg az engedetleneket. De az emberek leginkább egy esetről beszéltek, mikor különösen kegyetlen volt a büntetés.

Ő is hallott az öt harcosról, akik voltak olyan vakmerőek, hogy egy-egy kéréssel forduljanak az istennőhöz, ám keservesen megfizettek érte. Erisz mindet átokkal sújtotta, amit csak az törhetett meg, ha megtalálták azt a személyt, aki számukra teremtetett, és hét nap alatt sikerült meghódítaniuk őt.

Ennek már háromszáz éve. Ő még nem is élt, mikor azok a harcosok Kárhozottakká váltak. Mégis mit tehet még vele az istennő? Tegye csak vakká, némává, vagy süketté. Az semmin sem változtat. Ugyanúgy fogja gyűlölni az embereket, és semmivel sem fogja jobban tisztelni az isteneket.

Mintha csak Erisz olvasott volna a gondolataiban, a szája lusta, gonosz mosolyra húzódott.

   Most biztosan azt találgatod, hogy mit fogok elvenni tőled.

Alsó ajkát lebiggyesztette, mintha azon töprengene, hogy mihez is kezdjen most a pimasz félistennel.

   Nem szeretem ismételni önmagam – kezdte elgondolkodva. – Neked sokkal jobbat találtam ki. Te kapni fogsz valamit.

A harcos meglepetten kapta fel a fejét. Erre végkép nem számított.

   Halld hát a döntésemet!

Miközben beszélt, a hangja megváltozott. Erős lett, és megfellebbezhetetlen, a palota falai pedig visszaverték a szavakat, és úgy tűnt, mindenfelől az átok hallatszik.

   Mostantól kezdve azok között az emberek között kell élned, akiket olyannyira megvetsz. Az lesz a feladatod, hogy védelmezd őket a Lelketlenektől. De ez még nem minden. Azt akarom, hogy tudd: valahányszor álomra hajtod a fejed, szörnyű képeket fogsz látni elkövetkezendő katasztrófákról. És mikor felébredsz, meg kell akadályoznod ezeket a pusztításokat, különben a kínok kínját fogod átélni minden egyes alkalommal, mikor kudarcot vallasz. Egészen addig fogod keresni az enyhülést, amíg meg nem találod a párod. Azt a nőt, akiben rálelsz a lelked másik felére. Aki annyira illik hozzád, mintha a tested egy darabjából gyúrták volna. Akit őszintén megszeretsz majd, és aki téged viszont szeret minden hibád, és tökéletlenséged ellenére. De ne feledd! Mindössze hét napod lesz rá, hogy meghódítsd! Ha hét nap után sem viszonozza az érzéseidet, mindketten meghaltok.

Az istennő szavai még hosszú percek után is ott visszhangoztak a palota falai között.

 

******

 

Agenor zihálva, izzadtan ébredt. Megint ugyanaz a szörnyű álom. Már egy hete kínozták ezek a képek, lehetetlenné téve bármiféle pihenést számára.

Nem volt szüksége túl sok alvásra, de némi lazítás ugyancsak ráfért volna már. A Lelketlenekkel folytatott szüntelen harc, és ezek a borzalmas rémálmok, no meg a versenyfutás az idővel, hogy megakadályozza a beteljesülésüket, teljesen kimerítették.

Ezerkétszáz év több mint elég volt ahhoz, hogy hozzászokjon a kialvatlansághoz, és a rémálmok okozta megrázkódtatásokhoz. Már az élete részévé váltak. Csak úgy, mint a fájdalom, ami akkor töltötte el, ha nem sikerült egy-egy embert megmenteni, akinek a halálát előre látta álmában.

Ez azonban más volt. Valami új. Mindegyik álma ugyanarról a nőről szólt. Egy csodaszép, világosbarna hajú, és barna szemű nőről, akinek a pusztulását minden éjjel végignézte. És mindig ugyanazt a kétségbeesett fájdalmat érezte utána, azt a szívét-lelkét szétszaggató kínt, amit ébren nem ismert.

Látta, ahogy a lány lelép az úttestről, egyenesen az autó elé. Látta, ahogy a sofőr beletapos a fékbe, de már későn. Hallotta a gumikat visítani. Az éles, fülsértő hang összekeveredett a saját kétségbeesett kiáltásával. És hallotta azt a rettenetes csattanást. Látta a törékeny kis testet természetellenes pózba tekeredve a földön heverni. Látta a semmibe meredő, élettelen, addig oly csodaszép szemeit. És látta saját magát zokogva térdelni mellette, miközben a kiömlő vér, vörösre festette alatta az utat.

Ingerülten ugrott ki az ágyból. Bosszantotta, hogy nem tudta mire vélni azt a fájdalmat, amit még most, az ébredés után is érzett. És türelmetlen volt, mert hiába tett meg mindent, hogy megtalálja az embernőt, akinek tragédiáját meg kellett akadályoznia ahhoz, hogy véget érjenek a rémálmok, eddig nem koronázta siker az erőfeszítéseit.

A fürdőszobába menet meghallotta, hogy csipogni kezd a telefonja, üzenet érkezését jelezve. Megszakította az útját, hogy megnézze, ki kereste.

Tristan volt az. Bár már visszanyerte a hangját, a harcos inkább részesítette előnyben a kapcsolattartásnak ezt a formáját, mint a sima telefonhívást.

Megnyitotta az üzenetet, és földbe gyökerezett a lába.

 

„Storr is!”

 

Ennyi volt. Rövid, de velős, és többre nem is volt szükség.

   Basszus – dörmögte Agenor, és lehajította az aprócska készüléket. Az öt első Kárhozottból, akiket Erisz az Érzékszervek átkával sújtott, mind az öt megtalálta élete párját immár, és ezzel megtörte a rontást. Vajon neki még várnia kell háromszáz évet, hogy sorra kerüljön? Elvégre annyival később részesült Erisz gonosz kis ajándékában. De tudta, hogy ez nem függ össze az eltelt idővel.

És vajon mi történik, ha megtalálja végre az igazit? Világ életében magányos volt, már kora gyermekkora óta. Az anyja nem volt éppen elragadtatva, mikor Árész magjának gyümölcse növekedni kezdett a szíve alatt, és az első adandó alkalommal eltaszította magától. Harcosok között nevelkedett, ahol gondot viseltek ugyan a testére, de az érzéseivel senki nem foglalkozott. Megtanult önmaga boldogulni.

A Kárhozottak összetartottak ugyan valamelyest, de ő valahogy mindig is kilógott a sorból. Bajtársak lettek, ennél többet soha nem érzett.

Egyedül rótta az utcákat, a Lelketlenekre vadászva, az emberekre vigyázva. Nem kért, és ezét nem is kapott segítséget. Soha nem vágyott barátra, és ő sem akart senkinek sem a bizalmasa lenni. Ugyan, hogy fog egy nőről gondoskodni? És, hogy fogja tudni, hogyan kell szeretnie?

Szar ügy, hogy annyira szeretne megszabadulni már a rémálmoktól, és, hogy nincs más esély rá, csak a viszonzott, igaz szerelem.

   Basszus – ismételte meg, és bevonult a fürdőszobába.

 

*****

 

Nadia ismételten megállapította – aznap legalább századik alkalommal –, hogy nagyon, de nagyon rossz helyen van. A közgazdasági diplomája dacára, a legfelelősségteljesebb dolog, amit rá mertek bízni, a fénymásoló kezelése, és a kávéfőzés volt. Türelmetlenül dobolt a lábával, miközben arra várt, hogy a gép kiköpje az utolsó példányt is. Az irattűzővel ütötte hozzá a ritmust.

   Szóval itt vagy – kukkantott be az ajtón a főnöke.

Miért? Ugyan hol máshol lehetnék még? – nyelte le a csípős választ.

   Már mindenhol kerestelek.

   Remélem, a kávéfőző mellett kezdted – morogta, és már az sem érdekelte, ha meghallja.

A férfi közelebb lépett, mintha csak a papírokba szeretne belekukkantani. Nadia igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy milyen kellemetlenül közel áll hozzá.

Nyugi! – figyelmeztette saját magát. – Ebben a szűk helységben mi más választása lehetne?

A férfi keresztülhajolt a válla fölött, hogy jobban lásson, és közben a csípője nekinyomakodott a lány fenekének, mintha csak véletlenül történne.

Na, jó – döntötte el. – Ez már azért mégis csak erős, ennyire nem kicsi a hely.

Arrébb lépett, és felkapta a papírokat.

   Vissza kell ezeket vinnem – tartotta maga elé a tekintélyes paksamétát, mintegy pajzsot.

   Ugyan már – vigyorgott rá. – Pár percig még senki nem fog hiányolni.

Nadia belenézett vakítóan kék szempárba. Határozottan vonzó férfi volt. Nagyon jóképű, és nagyon-nagyon nős. Ráadásul a főnöke. És ha nem tudta volna, hogy kikezd közel, s távol minden húsz, és ötven közötti nővel, aki egy kicsit is jól néz ki, még akkor sem lett volna annyira igénytelen önmagával szemben, hogy lefeküdjön vele.

   Mennem kell – ismételte meg sokkal határozottabban, hátha abból ért végre.

   Ne kéresd már magad! – próbált rávillantani egy szívdöglesztőnek szánt, de inkább visszataszítóvá sikeredett mosolyt, és közelebb lépett hozzá.

Nadia egy pillanatra lefagyott, mikor a férfi átkarolta a derekát. De csak egyetlen pillanatra. Utána rögtön védekezni kezdett. Ám hiába kapálózott, nem szabadulhatott.

Jézusom, még itt fog megerőszakolni a fénymásolóban – pánikolt, és már éppen nyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson, mikor jobb ötlete támadt. Úgy tett, mintha végre beadta volna a derekát. Mindössze egy elégedett morgás volt a válasz. Igyekezett nem elhányni magát, mikor megérezte a száját a nyakán. Kezével a fénymásoló tetején hagyott tűzőgép után kotorászott, és amikor ujjbegyei megérintették a hideg fémet, jól megszorította.

Nem akart túl nagyot ütni. Kinek hiányzott volna egy koponyatörés? Bár amilyen düh, és undor tombolt benne, simán szét tudta volna verni az ürge fejét.

A főnöke felkiáltott, és hátratántorodott. A homlokán tátongó sebből ömlött a vér, rátapasztott ujjai között végigfojt a kézfején, vörösre festve makulátlanul fehér ingének mandzsettáját.

   Ki vagy rúgva! – sziszegte gyűlölködve.

   Sejtettem.

Ledobta a papírokat, és kiviharzott.

   Mi történt? – kérdezte aggódva a kolléga nője.

   Semmi. Csak lecsaptam egy patkányt.

Összeszedte kevéske holmiját, és hátra sem nézve kisétált az ajtón.

 

*****

 

Agenor az est leszálltával az utcákat kezdte el róni, Lelketlenek után kutatva. A feje még mindig tele volt az álommal, ami annyira felkavarta. Szinte nem is nézte, hová viszi a lába, míg csak ki nem kötött a város egyik népszerű találkozási helyén, egy téren.

Csodálkozva nézett körül. Egy pillanatig fel sem fogta, hogy hol van.

Maga sem tudta, miért éppen ide jött. Nem volt túl valószínű, hogy pont itt botlik bele a prédáiba.

Anélkül lavírozott a tömegben, hogy bárkihez is hozzáért volna. Nem tudta elviselni az emberek érintését. Az volt a feladata, hogy megvédje őket, de senki nem kényszeríthette arra, hogy szeresse bármelyiküket.

A több száz év alatt, amit a védelmükkel töltött, rájött ugyan, hogy milyen nagyszerű jellemek rejlenek közöttük, de időnként még mindig erőt vett rajta a kapzsiságuk, és gonoszságuk miatti undor.

Nem tartozott közéjük. Mint ahogy nem tartozott az istenek közé sem. Félisten volt. Árész, és egy emberi nő gyermeke.

Halványan érzékelte csak a rajongó pillantásokat, amivel követték a mozdulatait. Közel két méteres magasságával, izmos, karcsú termetével, rövid, sötét hajával, igéző szemeivel, szinte vonzotta a tekinteteket, nőkét, és férfiakét egyaránt. Az előbbit érthető okokból, az utóbbit leginkább az irigység miatt. Megszokta, hogy a nők meglehetősen kellemesnek tartják a kinézetét, és ki is használta az odaadásukat, ha éppen úgy hozta a kedve. De nem aznap.

A lelke a várakozás érzésével telt meg. Izgatott lett, holott fogalma sem volt, mi is az, aminek a bekövetkeztét lesi. Az egész nagyon furcsa volt. Ismeretlen, ijesztő, és felvillanyozó egyszerre.

A közelben felkacagott egy nő, és Agenor úgy érezte, földbe gyökerezik a lába. Ő AZ!

Nem tudta, milyen lesz, mikor megtalálja végre azt, akit a számára rendeltek a tréfás kedvű, vagy inkább kárörvendő istenek. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán észreveszi, ha az utcán szembe jön vele. Abban a pillanatban azonban tökéletesen tudta, hogy annak a nőnek a nevetését hallja, aki az ő társa ezen a világon. A szíve kétszer olyan sebességgel kezdett verni, mint addig, és a lélegzete is sokkal szaporábbá vált.

Kutató tekintettel pásztázta végig a téren ácsorgókat. Akkora volt a tömeg, hogy nem volt egyszerű feladat. Arra fordult, amerről a hangot még az imént hallotta, és közben csendben azért imádkozott, hogy újra felcsendüljön az édes kacaj. Nem csak azért, mert így könnyebben megtalálhatta a hang gazdáját, hanem azért is, mert imádta hallani.

A lány újból nevetett, ő pedig rögtön kiszúrta.

Még gyönyörűbb volt, mint amilyennek a hangja alapján képzelte, bár ahol állt, nem látta tisztán. A lány éppen neki háttal helyezkedett el.

Hosszú, egészen világos barna haja a derekáig ért. Egyetlen hajgumival volt összefogva. Agenor felfedezett benne pár világosabb, már-már szőke sávot. Elképzelte, ahogy szépen lassan kihúzza a szoros gumit, és az ujjait beletemeti a selymes tincsekbe. Már a gondolattól is megborzongott.

Az alakja törékeny volt, és tökéletes. Karcsú derekát akár a két tenyerével is keresztülérte volna. Szűk kosztüm szoknyája, és tűsarkúja pompásan kiemelte gyönyörű, hosszú lábait. Nem hiába húzzák magukra a nők ezeket a ruhadarabokat – állapította meg. Vadítóan néznek ki benne.

Ismét nevetett, még a fejét is hátra vetette közben. Agenor megbabonázva bámulta, ahogy kecses nyaka ívben megfeszül. Legszívesebben végigcsókolta volna a filigrán vonalat.

Nem csak neki tetszett a látvány. A közelben egy másik férfi is őt figyelte. Még szép. Közel, s távol a leggyönyörűbb néznivaló volt a világon. Le sem vette a szemét róla.

Kemény erőfeszítés árán sikerült csak megfékeznie az ingerült morgást, ami épp elhagyni készült a száját. Nem nézhet egyetlen másik férfi sem ilyen szemérmetlenül az ő társára. Az ég szerelmére! Hisz levetkőzteti a szemével.

Elszántan közelebb lépett hozzá. Az csodálkozva, és kissé bosszúsan nézett fel a rávetülő árnyék miatt. Egy pillanatra jól láthatóan elakadt a lélegzete. Kikerekedett szemekkel bámulta a fenyegetően fölé magasodó, hatalmas alakot. Volt annyi esze, hogy gyorsan összeszedje a cuccait, és elhúzzon a térről, ahelyett, hogy tudakolni kezdte volna Agenor morcosságának okát.

Most, hogy megszabadult a potenciális vetélytárstól, a harcos visszafordult a lány felé. Bosszantotta, hogy nem látja az arcát. Még mindig háttal állt.

Mielőtt meggondolhatta volna magát, pár hatalmas lépéssel ott termett mögötte, bár maga sem tudta, mit is fog mondani. Azzal az indokkal még sem szólíthatja meg, hogy ő az istenek által elrendelt párja, akivel le kell élnie az életét, különben soha nem szabadul meg az átoktól, de ami még nagyobb baj, látatlanul is halálosan beleszeretett, tehát plusz szenvedések várnak rá, ha nem lehetnek együtt.

Nem vették észre, folytatták a beszélgetést, Agenor most már minden szót jól hallott.

   Nem hagyott nekem más választást.

Csak úgy itta magába édes hangját. Az járt a fejében, hogy a szavak épp olyan dallamosan hangzanak a szájából, mint a nevetés.

   Nem irigylem a főnöködet – jelentette ki a másik nő. – Alaposan elláttad a baját.

   Talán most egy időre elmegy a kedve tőle, hogy erőszakoskodjon – jött a halk válasz.

A férfinak végre eljutott a tudatáig, hogy miről is van szó. Valaki megpróbálta bántani őt.

A düh a semmiből termett ott a bensőjében, és egyre nagyobbra hízva éppen kitörni készült. Puszta kézzel darabokra tudta volna szaggatni azt az embert.

A lány még mindig nem sejtette, hogy valaki áll mögötte, barátnője figyelmeztető pillantására viszont csodálkozva megfordult.

Agenor minden dühe egy csapásra tovaszállt, mikor meglátta. Először a gyönyörű, egészen különleges árnyalatú, barna szempár nyűgözte le. Olyan színe van, mint a legnemesebb konyaknak – állapította meg. Azután a tekintete végigvándorolt az arcán. Apránként jutott el a tudatáig, milyen selymes, és fehér a bőre, milyen finom vonalú az orra, szépen ívelt a szája. Tökéletes – foglalta össze egyetlen jelzőben.

Azután rájött, hogy mi, vagy inkább ki is van a szeme előtt valójában. Édes Zeusz! Őt látta minden éjszaka álmában, meghalni.

Úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. De nem csak úgy gyengéden, hanem mondjuk egy tíz kilós kalapáccsal. Pár pillanatig nem is tudott tisztán gondolkodni, csak az járt az agyában, hogy nem veszítheti el, most, hogy végre rátalált. Minden erejével meg kell akadályoznia a balesetet.

   Segíthetek? – kérdezte, mire Agenor először kifejezéstelenül meredt vissza rá

Mikor rájött, hogy még mindig az ő válaszára vár, csak megrázta a fejét.

   Elnézést! Tévedtem.

Megfordult, és olyan gyorsan kezdett távolodni, ahogy csak bírt. Az sem érdekelte, ha emberfeletti gyorsaságával feltűnést kelt.

Még hallotta a barátnő sajnálkozását.

   Kár. Ennek a pasinak a kedvéért az lettem volna, akit csak akar.

Nem ment messze. Egy árnyékosabb helyen megállt, és igyekezett értelmes gondolatokat csiholni az agytekervényeiben.

Meg kell akadályoznom – volt az egyetlen szilárd elhatározása. De, hogy miként fogja véghezvinni, arról egyelőre fogalma sem volt.

Felnézett, hogy újabb pillantást vethessen a lányra, ám legnagyobb rémületére már sehol sem látta.

   A francba! – szitkozódott félhangosan, és elindult, hogy megkeresse.

 

*****

 

Nadia elgondolkodva sétált hazafelé. Jót tett neki a beszélgetés a barátnőjével. Cseppet sem bánta már, hogy kirúgatta magát. Pláne, hogy ilyen hatásosra sikerült a távozása. Még mindig nevetni támadt kedve, ha eszébe jutott a főnöke megdöbbent arca, mikor fejbe verte.

Az már kicsit jobban aggasztotta, hogy mi lesz ezután. A lakása csak a hónap végéig volt kifizetve, és tekintve, hogy addig mindössze egy hét volt hátra, sürgősen valami újabb munka után kellett néznie.

Ezzel ráérek holnap foglalkozni – könyvelte el magában.

Ami viszont nagyon is lefoglalta a gondolatait, az a magas, fekete hajú, sötét szemű idegen volt, akivel az imént találkozott. És amikor azt a jelzőt használta, hogy sötét szemű, nem csak az írisze színére gondolt.

Annak a férfinak csak úgy sugárzott a pillantásából valami ősi, iszonyatos veszedelem, ami legalább annyira vonzotta, mint amennyire megrémítette. Soha nem látott még azelőtt ilyen rabul ejtő tekintetet.

Figyelmetlenül haladt tovább, maga mögött hagyva a kivilágított utcákat, a nyüzsgő tömeget. Az egyetlen hang, ami felverte a csendet, az a cipője sarkának kopogása volt.

Mikor felnézett, pár pillanatig azt hitte, eltévedt. A szűk, sötét sikátor teljesen ismeretlen volt számára. Azután alaposabban körülnézett, és tudatosult benne, hogy hol is jár. Egyszer valószínűleg rossz helyen fordulhatott be.

Nincs semmi baj – könyvelte el megkönnyebbülten. Még két sarok, és visszaér a főútra. Nem is baj, hogy erre jött. Rövidebb az út. Hamarosan hazaér.

Megszaporázta a lépteit, hogy minél gyorsabban kikerüljön a sikátorból. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, mintha figyelték volna, ám hiába tekintett körbe, senkit nem látott. Bár a gyér utcai világításban az lett volna csoda, ha távolabb lát a saját orránál.

Már éppen azon gondolkodott, hogy bármilyen ciki is, most azonnal lerúgja a cipőit – az átkozottak csak divat célokra megfelelőek, a normális járás, pláne a futás szóba sem jöhet bennük –, és rohanni kezd; mikor meghallotta a lépteket.

Megállt, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak rongyosra aggódott idegei járatják vele a bolondját. Nem. Tényleg hallotta a koppanásokat.

Felmérte, hogy milyen gyorsan tud elmenekülni. Nem elég gyorsan – döntötte el, és szégyen, nem szégyen bebújt az egyik kuka mögé.

A lépések egyre közelebbről hallatszottak, és most már azt is tudta, hogy nem származhatnak egyetlen embertől. Remek. Többen is vannak. Na, nem, mint ha eggyel szemben is lett volna bármilyen esélye.

Megkockáztatott egy óvatos pillantást, és a túlélésről alkotott minden illúziója porba hullott. A sikátor közepén két hatalmas, katonásan öltözött alak ácsorgott tanácstalanul. Ahogy a fejüket ide-oda forgatták, nyilvánvaló volt, hogy keresnek valakit.

Csak ne engem – fohászkodott magában. – Istenem add, hogy ne engem!

   Megtaláltam – harsant egy hang a háta mögött, a következő pillanatban pedig a kukát félrelökve, egy harmadik férfi lépett mellé. A vállánál fogva durván megragadta, és álló helyzetbe rángatta.

Nadianak elakadt a lélegzete, a férfi olyan erővel markolta. Köd ereszkedett az érzékeire a rémülettől. Mit fognak vele tenni. Kirabolják, megerőszakolják, megölik? Vagy mindhárom, ebben a sorrendben?

Hallotta ocsmány röhögésüket, miközben védtelenségén tréfálkoztak, és a tompultságot felváltotta a harag. Most már kifejezetten örült, hogy nem vetette le a cipőjét. A tűsarkak nem csak csinosak voltak, de fegyverként is bátran megállták a helyüket.

Csak nem egy acélbetétes bakancs ellenében.

A védekezés meglepte a fogva tartóját, és bár komoly sérülést nem tudott okozni neki azzal, hogy teljes erejéből a férfi lábfejébe vágta a cipője sarkát, azért lazult egy pillanatra a szorítása, amelyből így már kitéphette magát. Bár tudta, hogy ez csak pillanatnyi szabadságot jelent. Nem menekülhetett. De nem fogja olcsón adni magát, az egyszer biztos.

   Hagyjátok őt békén! – harsant egy erős, mély hang.

Nadia a szemét erőltetve kutatta a hang forrását. A sötétségből egy óriási alak körvonalai kezdtek kibontakozni.

   Gyere ide! – nyújtotta felé a kezét meglepően gyengéden ejtve a szavakat, de azért ellenkezést nem tűrően. ő pedig ösztönösen engedelmeskedett.

Nem kicsit lepődött meg, mikor felismerte a téren látott idegent. A csodálkozás, és a megkönnyebbülés hullámai felváltva értek el hozzá.

Térj észhez kislány! – figyelmeztette saját magát. – Semmi okod nincs a megkönnyebbülésre. Nem is ismered. Lehet, hogy ő is bántani akar. De ha nem, akkor is csupán egyedül van, azok meg hárman. Mindhárom drabális állat, talán még százhúsz kilót is nyomnak egyenként.

Megmentője sem volt éppen kistermetű, és látszott, hogy izomerőért sem kell a szomszédba mennie, de még sem jósolt neki túl nagy jövőt.

A táskájában kezdett kotorászni.

   Mit csinálsz? – kérdezte a férfi, miközben a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a támadókról.

   Természetesen hívom a rendőrséget – válaszolta, és már elő is vette a telefonját.

   Nem kell rendőrség – közölte magabiztosan.

   Megőrültél? Azonnal darabokra morzsolnak.

   Nem kell aggódnod Kedves – felelte, és Nadia úgy gondolta a hangja alapján, hogy mosolyog. – Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam.

Hitetlenkedve nézte, ahogy előhúz valamit a kabátja alól, és közelebb lép a dühödten vicsorgó pasasokhoz.

   Már megint beleköpsz a levesünkbe Kárhozott! – kiáltotta az, aki az imént még fogva tartotta a lányt.

   Amíg embereket gyilkoltok, addig feltétlenül – jött kapásból a válasz.

   Akkor pusztulj! – ordította, és támadásba lendült.

Nadia fokozódó rosszulléttel figyelte az eseményeket.

Megmentője iszonyatosan gyors volt, néha nem is tudta szemmel követni a mozdulatait. Támadott, majd kitért, utána megint támadott, kezében tartott titokzatos tárggyal előre sújtva. Mikor az egyik utcai lámpa fénye megcsillant rajta, akkor ismerte csak fel, hogy az egy tőr.

Látta a szeme sarkából, hogy a másik két férfi is előrelendül, de arra sem maradt ideje, hogy sikoltson. A titokzatos idegen egy szemvillanás alatt kapott elő a kabátja alól egy dobócsillagot, és elhajította, egyenesen az egyik közeledő ellenfele mellkasába. Az azonnal összecsuklott, ám nem halt meg, hanem minden áron fel akart állni.

Társa egy pillanatra megtorpant, de utána robogott tovább, mint egy gyors vonat.

Agenor könnyedén harcolt. Három Lelketlen nem jelentett számára túlságosan nagy kihívást. Mozdulatai pontosan kimértek, és halálosak voltak. Speciálisan neki készült tőre tökéletesen illeszkedett a tenyerébe, már-már a keze meghosszabbításának számított.

Elégedetten nyugtázta a dobócsillag célba találását, majd egyetlen jól irányzott rúgással állította meg a villámgyorsan érkező másik férfi lehengerlő támadását, miközben egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől azt az alakot, akit még mindig sakkban tartott a tőrével.

Kabátja alól újabb fegyvert vett elő, és keresztben tartva őket, egymástól ellentétes irányba rántva, egyetlen precíz mozdulattal vágta le a gonosztevő fejét, aki az imént még a lányt fenyegette. Az egy pillanatra csodálkozva bámult vissza rá, mintha nem akarná elhinni, hogy ez vele is megtörténhet, azután összecsuklott, mint egy rongybaba, de mielőtt elvágódhatott volna, már semmivé is vált fejestül, testestül együtt.

A harcos számára természetes volt a gyilkolás. Legalább annyira, mint a levegővétel. Most azonban földöntúli örömöt érzett amiatt, hogy sikerült végeznie azzal, aki az ő társát bántani akarta. Eufóriája azonban egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, mikor meghallotta, hogy a nő fojtottan felzokog. Egy pillanatra felé fordult, és teljesen letaglózta az iszonyat, amit a szemében meglátott. Dolgai a lába előtt hevertek a földön, ahová ijedtében ejtette.

A figyelmetlenség viszont, azonnal megtorlásra is került. Mintha egy pótkocsis szerelvény találta volna el a melle közepén, ahogy az imént kiütött Lelketlen rátámadt. A lendülettől elveszítette az egyensúlyát, és elesett.

Az utolsó másodpercben sikerült megfékeznie a férfi kést tartó, és épp lecsapni készülő karját, és igyekezett is a lehető legtávolabb tartani magától. Miközben dulakodtak, felhúzta a térdét, majd ellenfele gyomrába rúgva, jó messzire repítette a dühtől vicsorgó gyilkost.

Már talpon voltak mindketten, Agenor pedig újra védekezni kényszerült, de most már felkészültebben várta a támadót. Neki is egyetlen csapással választotta el a fejét a testétől.

Úgy tűnt, a lánynál ekkor szakadt el végleg a cérna. Furcsa, fuldoklás szerű hangot hallatva rohanni kezdett a sikátor kijárata felé.

Nem engedhette meg még egyszer, hogy elterelődjön a figyelme. Nem addig, amíg egyetlen Lelketlen is életben volt a közelben. Befejezte hát, amit elkezdett. Nem volt nagy küzdelem, és a végén hang nélkül végezte ki a harmadikat is, akit a dobócsillag legyengített ugyan, de nem ölt meg.

Majd felkapta a lány táskáját, és utána eredt.

 

Nem vette észre az idáig a sötétségből leskelődő alakot, aki a harc végeztével, és a harcos távozásával végül előmerészkedett. Tett pár lépést előre, majd lehajolt a földön fekvő aprócska telefonért, Nadia mobiljáért.

 

*****

 

Nadia rohant, ahogy csak a lába bírta. Nem akart hinni a szemének. Biztosan csak egy rémálom. Zaklatott gondolatai egymást kergették a fejében. Ez nem a valóság – ismételgette, mint egy mantrát. Nem lehet a valóság. Ilyen nincs. Tehát vagy álmodik, vagy teljesen megőrült. A szeme láttára vált fekete füstté két ember.

Már majdnem elérte a főutat, ahol végre biztonságban érezhette volna magát. Ott rengeteg az ember, a milliónyi lámpa miatt pedig szinte nappali világosság van. Ott majd minden rendben lesz.

Megkockáztatott egy gyors pillantást hátra, és azt hitte, menten elájul. Az idegen, aki megmentette a támadóitól, aki úgy bánt a tőrökkel, és dobócsillagokkal, mint egy ninja harcos, a nyomában volt. Nem sok kellett hozzá, hogy utolérje.

Igyekezett megkétszerezni az erőfeszítéseit, bár már így is majd kiköpte a tüdejét. Az oldala iszonyatosan szúrt a futástól, de egy pillanatra sem lassított. Még egyszer visszanézett, közben azt sem figyelte hová lép.

Elképedve látta meg a rettegést a férfi szemében. A száját szólásra nyitotta, de egyetlen hang sem jött ki rajta.

Fékcsikorgást hallott. Meglepetten fordult a hang forrása felé. Észrevétlenül érte el az úttestet, és mikor lelépett, az autó már nem tudott megállni. Most pedig egyenesen szembe nézett a százhúsz kilométer per órával közeledő halállal.

Képtelen volt mozdulni, vagy akár csak behunyni a szemét. Várta a csattanást, és a fájdalmat, aminek jötte legalább olyan biztos volt, mint az azt követő halál.

A következő pillanatban azonban acélos karok ragadták meg, és rántották félre az autó elől. A földre zuhant, de valami, vagy inkább valaki megakadályozta benne, hogy megüsse magát. Érezte maga körül a férfi védelmező testét. Ma este már másodjára mentette meg az életét.

Egy pillanatra belefeledkezett az ölelésbe. Nem volt elég szoros, ahogy tartotta, nem voltak elég közel egymáshoz. Még közelebb simult hozzá. Biztonságban érezte magát ennek az idegennek a karjában. Hagyta, hogy gyengéden végig futtassa ujjait a karján, a vállán, az arcán, mintegy megbizonyosodva róla, hogy épségben van.

   Élsz – suttogta a hajába. – Hála érte Zeusznak.

A lányt magához térítették a szavak. Hozzálátott, hogy kibontakozzon az élő bilincsből, ám az idegen csak vonakodva engedte el. Minél inkább maga mellett akarta tartani, Nadia annál elkeseredettebben küzdött ellene. Végül a férfi egyetlen megadó sóhajjal elengedte. A karjai lehanyatlottak.

Csak egy rövid pillantást vetett fekete szemébe. Szíven ütötte a csalódottság, amit abban látott. De túl sok volt a megrázkódtatás egy napra. Túl sok a furcsaság. Felállt, és hátrálni kezdett.

Az emberek minden felől özönleni kezdtek a baleset helyszínére. Többen kérdezték, hogy jól van-e? Képtelen volt rá, hogy válaszoljon. Egyre messzebb lépkedett megmentőjétől, aki még mindig mozdulatlanul ült a földön, ahogy ő ott hagyta. Tett még néhány bizonytalan lépést, és mikor látta, hogy nem követi, megfordult és futásnak eredt. Meg sem állt a lakása bejáratáig.

Ekkor tudatosult csak benne, hogy a kulcsát a táskájával, és az irataival együtt elejtette még a sikátorban. Túl kimerült volt azonban ahhoz, hogy emiatt aggódjon. Elővette a pótkulcsot az ajtó melletti virágtartó alól.

Órák hosszat folyatta magára a forró vizet. Mintha az le tudná róla mosni az elmúlt nap eseményeit. Miközben törölközött, meglátta a hatalmas vörös foltot a vállán, amit a támadója okozott, és a sérüléseket az arcán, amit akkor szerzett, mikor elesett. Nem sok választotta el a zokogástól.

Most már minden rendben lesz – ígérte magának, mielőtt ágyba bújt.

 

*****

 

Agenor megvárta, hogy a lakásban minden villany elaludjon, és csak mikor már biztos volt benne, hogy a lány lefeküdt, akkor osont be az ajtón. Ha nem lett volna nála Nadia táskája, és vele a kulcsai, akkor is könnyedén bejutott volna. De így megmenekült attól, hogy fel kelljen törnie a zárat.

Nadia. Még mindig a nevét ízlelgette a nyelve hegyén, mint valami csodálatos afrodiziákumot. Alig fél órája nézte meg a jogosítványát a címe után kutatva, és azóta folyamatosan ez az egy rövidke szó visszhangzott a fejében: Nadia.

Élt. Sikerült megmentenie. De nem sokon múlott, hogy éppen ne ő maga okozza a halálát, beteljesítve ezzel a rémálmot, ami annyi ideje kínozta. Hiszen pontosan azért lépett az autó elé, mert előle menekült. Hála Zeusznak, hogy nem történt nagyobb baj.

Óvatosan járta végig az aprócska lakás helyiségeit. Mindenhonnan az ő jelenléte köszönt vissza. Az előszobában felakasztgatott kabátoktól kezdve, a konyhapulton hagyott poháron át, a fürdőszobában száradó törölközőig. Mindent aprólékosan megnézett. Mindent tudni akart róla, ha lehet, még aznap éjszaka. Nem volt vesztegetni való ideje. Hat napja maradt a hétből, és az első találkozásuk alapján nem igazán hihetett benne, hogy sima ügy lesz kiérdemelnie a szerelmét. A pokolba! Annak is örülhet, ha nem rohan el ismét sikoltozva, ha meglátja őt.

Beóvakodott a hálószobába. A lélegzetvétel egyenletes hangjaiból tudta, hogy Nadia már elaludt. Nesztelenül lépett az ágyához, és először csak megbabonázva bámulta az elé táruló látványt.

A törékeny alak teljesen elveszett a takaró alatt, csak meztelen vállának gömbölyű vonala látszott. Haja kibontva terült szét a párnán, ő pedig nem tudta megállni, ujja köré tekert egy selymes tincset.

Nadia felnyögött, és megfordult.

Idióta – szidta magát a harcos. – Mégis mit fogsz mondani, ha felébred?

De még így, a lebukás veszélyével fenyegetetten is képtelen volt rá, hogy ott hagyja.

Csak még egy perc – fogadkozott. – Csak meggyőződöm róla, hogy tényleg minden rendben van.

Közel hajolt, és mélyen belélegezte semmihez sem hasonlítható friss illatát. Mint a tavaszi, langyos eső, és a nyíló virágok illata, csak még attól is sokkal jobb.

Még többet kockáztatva óvatosan megérintette ajkával a lány arcát. Nadia halkan felsóhajtott, de nem adta jelét annak, hogy felébredt volna. Agenor felbátorodva még egy csókot lehelt ez előző mellé, egyre közelebb haladva ajkaihoz. A várakozás édes izgalma áradt szét testében.

Mégis mit csinálok? – tért észhez hirtelen, és néhány centit hátrébb húzódott.

Megakadt a szeme a ronda folton, ami a vállán éktelenkedett. Gyilkos düh áradt szét benne ismét. Legszívesebben újra, és újra megölte volna a Lelketlent, aki ezt okozta. De ha ő már halott, beérné a társaival is.

A harc azonban várhat – határozta el. Egészen pirkadatig maradt, őrizte az álmát – percenkét meggyőzve arról önmagát, hogy miért is nem szerelmeskedhet vele most azonnal –, és csak akkor távozott, mikor biztos volt benne, hogy semmi baja nem fog esni. Közben pedig gratulált saját magának, hogy Lelketleneket pusztító, és katasztrófákat megakadályozó harcosból őrangyallá avanzsált.

Mielőtt hazament, tett egy kis kitérőt a lány főnökének lakása felé. Nem volt túl nagy ördöngösség rálelnie.

Nem fogja megölni – határozta el. Csak kicsit elbeszélget vele, és megtanítja neki, hogy kell egy hölggyel bánni. Pláne, ha az a hölgy őhozzá tartozik.

 

Eközben a város másik végén egy férfi Nadia aprócska telefonját forgatta a kezében.

   Uram! – szólította az egyik, imént érkezett embere. – Egy újabb Kárhozott találta meg a társát.

   Tudjátok meg, ki az a nő – dobta oda a telefont egy másik Lelketlen kezébe. – Holtan akarom látni mindkettőjüket!

 

*****

 

Nadia meglepően kipihenten ébredt. Csodás álma volt az idegenről, aki előző este megmentette őt. Álmában ott volt vele. A haját simogatta, és megnyugtatóan duruzsolt a fülébe. Biztosította róla, hogy nem hagyja, hogy bármi bántódása is essék.

Ő pedig szíves-örömest hitt neki. Szinte csalódott volt, mikor reggel felébredt, és nem találta sehol.

Most, hogy alkalma volt lehiggadni, más szemmel nézte az elmúlt este eseményeit. Már nem félt a férfitól. Ha bántani akarta volna, ezer alkalma lett volna már rá, hogy megtegye. De nem így történt. Sőt. Kétszer is megmentette az életét, ő pedig viszonzásul elmenekült előle.

A vére lángolni kezdett, amint eszébe jutott, milyen jól érezte magát a karjaiban, és hogy álmában mennyire élvezte az érintését.

Arra, pedig amit az éjszaka látott, vagy inkább látni vélt, a férfinak egészen biztosan lesz valami értelmes magyarázata.

Már ha egyáltalán megtalálja. De ugyan hogyan is tehetné? Semmit nem tudott róla, még a nevét sem.

Bármennyire szeretett volna is megoldást találni erre a problémára, nem tudott. Munkát kellett találnia sürgősen, ne hogy kitegyék a szűrét a lakásból.

Kapkodva felöltözött, sűrű sziszegések közepette. A zúzódás a vállán iszonyatosan fájt. Automatikusan kezdte el keresni a telefonját, majd eszébe jutott, hogy elhagyta, a táskájával együtt. Hatalmas volt a meglepetése, mikor az előszobába érve megtalálta az aprócska táskát hiánytalan tartalmával együtt. Csak a telefon nem volt benne.

   Ez meg hogy lehet? – kérdezte saját magától. – Tisztán emlékszem rá, hogy … Áh! Biztosan megőrültem – könyvelte el, és elrohant otthonról.

Egész nap a várost járta, de hiába. Már úgy érezte, leszakad a lába, még sem jutott semmire sem. Mindenhol csak azt a választ kapta, hogy túl képzett a munkához. Már az is baj?

Hiába bizonygatta, hogy ő bizony még a takarítást is elvállalja.

Már csak arra vágyott, hogy otthon legyen végre. Türelmetlenül kutatott a kulcsai után, mikor egy hatalmas alak állta útját.

Rémületében hátrébb lépett, de mikor felismerte, hogy ki áll előtte, megkönnyebbülten elmosolyodott.

   Óh! Te vagy az? Örülök, hogy megtaláltál. Bocsánatot akartam kérni, és megköszönni, azt, amit értem tettél.

   Erre most nincs idő – felelte az idegen, és megragadta a karját, miközben öles léptekkel megindult a járdán, maga után vonszolva őt.

   Mi? – értetlenkedett a lány, és most vette csak észre, milyen komor a férfi arca. Sötét szemében feszültség villogott. Nagyon ijesztő volt.

Ugyanolyan sötét ruhát viselt, mint előző nap. Garbó gyakorló nadrág, és katonai bakancs.

Ez az – csapott a homlokára gondolatban. – Biztosan rendőr. Ez mindent megmagyarázna.

   Álljunk meg egy pillanatra! – cövekelt le a járda közepén, mire a férfi türelmetlenül fordult meg. – Mutatnál valami igazolványt, és elmondanád, mi folyik itt?

   Tessék? – nézett rá összevont szemöldökkel.

   Feltételezem rendőr vagy – magyarázta Nadia.

   Ezt meg honnan veszed?

Most már végkép összezavarodott. Fogalma sem volt, ki ez a férfi, arra pedig végkép nem volt semmi ötlet, miért akarja magával rángatni, és függetlenül attól, hogy legszívesebben a világ végére, vagy akár a pokolba is örömmel elment volna vele, ilyen egyszerűen nem hagyhatta, hogy elhurcolja.

A másik láthatta felvillanni a szemében az elhatározást, mert elengedte a karját. Lerítt róla, hogy csak nagy erőfeszítések árán tud nyugalmat erőszakolni magára.

Két nagy, meleg tenyerébe zárta az arcát, gyengéden kényszerítve ezáltal, hogy a szemébe nézzen. Arcán most nyoma sem volt az erőszakosságnak.

   Kedves! – szólította meg, és Nadia emlékezett rá, hogy a sikátorban is így hívta. – Bíznod kell bennem! Mindent el fogok magyarázni, de erre most nincs idő. Nem foglak bántani, megígérem. Lelketlenek vannak a lakásodban, és minél előbb biztonságba kell téged helyeznem. Nem tudom, hogy sikerült ilyen hamar a nyomodra bukkanniuk – tette még hozzá, de inkább csak magának.

   A telefonom – felelte. – Reggel nem találtam.

Az idegen egy másodpercig kifejezéstelenül bámult rá, de utána felsejlett szemében a felismerés.

A tekintete elszakadt Nadia arcáról, és a háta mögé révedt. Ismét fellobbant benne a gyilkos düh, a lány pedig önkéntelenül hátra hőkölt. De rájött, hogy az nem neki szól. Követte a pillantását, és földbe gyökerezett a lába. A lakásából egy hatalmas alak lépett ki, aki kísértetiesen hasonlított előző esti támadóihoz, és rohanvást feléjük indult.

A férfi maga mögé tolta a lányt, és a kabátja alá nyúlt. Nadianak nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, valamilyen fegyvert vett elő.

   Jaj, ne! – nyögött fel. – Már megint?

Egyetlen jól irányzott mozdulattal hajította a dobócsillagot a pasas mellkasába, aki hörögve csuklott össze.

   Gyere! Most nem tudok végezni vele, az a legfontosabb, hogy te biztonságban légy. Hamarosan itt lesznek a társai. Ezek a szemetek soha nem dolgoznak egyedül. Mindig csapatban járnak.

   Mi az, hogy nem tudsz végezni vele? – kérdezte remegő hangon Nadia. – Gondolod, hogy egy ilyen brutális támadást túlélhet?

Szó nélkül mutatott a Lelketlenre, aki az imént még a járdán feküdt, most viszont dühtől szikrázó szemmel, habzó szájjal állt ugyanott.

Elkezdte megint maga után húzni, és Nadia már nem tiltakozott tovább. Meg kell bíznia újdonsült őrangyalában. Meg akart bízni benne. Egészen biztosan nem ő a darabolós gyilkos, hiszen akkor már nem élne. Bár, ahogy a késsel bánik, és amilyen előszeretettel vagdos le fejeket, fogalma sem volt, miért is olyan biztos ebben.

A férfi egy lesötétített ablakú terepjáróhoz vezette, és betuszkolta az első ülésre. Egy pillanat múlva már ő is bent ült.

   Hová viszel? – kérdezte idegesen, és nem tudta megállni, körbe ne nézzen, hogy vajon észrevették-e őket.

   Biztonságos helyre – jött a szűkszavú válasz.

 

*****

 

Agenor olyan erővel markolta a kormányt, hogy kis híján összeroppantotta. Édes Zeusz! Add, hogy ezt most jól csináljam – fohászkodott.

Végre itt volt mellette a nő, akit társául rendeltek az istenek. Megbízott benne. Hagyta, hogy megvédje őt. Nem menekült ismét el. De tudta, hogy elég egyetlen rosszul megfogalmazott mondat, hogy megint megijessze. Óvatosan kell hozzáfognia a dologhoz.

   Rendben – szólalt meg Nadia néhány kilométer után. – Talán kezdjük ott, hogy ki vagy te?

   A nevem Agenor – kezdte a harcos, de mielőtt folytathatta volna gondosan felépített mondanivalóját, a másik már félbe is szakította.

   Agenor? Milyen név ez?

   Görög.

   Te görög vagy?

Mikor a férfi összeszorított szájjal bólintott, észbe kapott.

   Bocsi! Folytasd csak! Mit akarnak tőlem azok az emberek?

   Azok nem emberek, hanem Lelketlenek, és minden bizonnyal meg akarnak ölni – hangzott a lehető legtömörebb, és legkíméletlenebb válasz, de erre Agenor is hamar rájött, és gyorsan hozzátette. – De ne aggódj, ezt nem fogom hagyni.

   Oké – nyögött fel a lány – nem aggódom. És tudhatnám, hogy miért akarnak megölni?

Itt is volt az első rázós kérdés, de nem volt más választása, válaszolnia kellett rá.

   Mert a társam vagy.

   Hogy mi? – Nadia azt hitte, nem jól hall. – Hiszen csak tegnap ismertelek meg.

   Ez nem attól függ – felelte csendesen a férfi. – Nagyon rég kereslek már, és amint meghallottam a hangodat, azonnal tudtam, hogy te vagy az. És azok a Lelketlenek is észrevették. Tudják, hogy egy harcos leggyengébb pontja a társa. A lelke másik fele. Az átka megtörője.

A lány kezeit fájó halántékára szorította. Ez csak valami őrület – könyvelte el. Csúnyán mellé fogott, amikor bizalmat szavazott ennek a gyönyörű idegennek. Ki tudja, milyen nagy bajba került most.

   Nadia! – szólította a férfi gyengéden, mire egy ellenállhatatlan erő arra kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Tudom, hogy nehéz, de bízz bennem! Amit elmondok, hihetetlennek hangzik, de igaz. És tudd, hogy soha nem bántanálak – folytatta. Sötét szeme tele volt ígérettel, és Nadia biztos volt benne, bármilyen őrültség hagyja is el a száját, abban, hogy nem bántaná, nem hazudik.

   Hiszek neked. Érzem, hogy melletted biztonságban vagyok – felelte, mire a harcos szemében különös keveréke lobbant fel az örömnek, és a megkönnyebbülésnek, de ott volt benne a rettegés is. Mit fog vajon szólni ahhoz, amit éppen készült elmondani. Ugyan hogyan lehet ezt kíméletesen csinálni?

   Tehát a társad vagyok – ismételte meg a lány a legutolsó információt, ami eljutott hozzá. – Mit jelent ez pontosan?

   Régen nagyon nagy hibát követtem el.

   Miféle hibát?

   Nem tiszteltem sem az embereket, sem az isteneket – vallotta meg a férfi.

Nadia elhatározta, hogy nyitott lesz a szavai iránt, de már rögtön az elején megdőlni látszott az eltökéltsége.

   Milyen istenekről beszélsz?

   A görögökről természetesen. Az én apám Árész.

   Úgy érted a háború istene? – maga is nagyon jól hallotta, hogy a hangja néhány oktávval magasabb lett, mint normális körülmények között.

Agenor csak bólintott.

   Ő, és Erisz, tudod ő…

   Nagyon jól tudom, hogy ki Erisz – vágott közbe indulatosan. – Attól, hogy komplett idiótaságnak hangzik, amit mondasz, és fogalmam sincs egyelőre, hogy mit gondoljak róla, még tökéletesen tisztában vagyok vele, ki kicsoda a mitológiában.

Egy pillanat múlva már el is szégyellte magát a kirohanásáért.

   Ne haragudj! Folytasd!

Agenor nem mutatta, hogy megsértődött volna. Szenvtelen arccal beszélt tovább.

   Szóval az apám, és Erisz előszeretettel büntetik meg az engedetleneket, és ez alól a származásom sem jelentett feloldozást. Hibáztam, tehát bűnhődnöm kell.

Nadia egyre hitetlenebbül hallgatta végig a történetet, amit a férfi olyan egyszerűen tárt elé a Kárhozottakról, és Lelketlenekről, ahogy csak tudott. Mégis, mikor a szeme sarkából időnként megkockáztatott egy-egy pillantást a lányra, látta, hogy az legszívesebben kiugrana a száguldó autóból, és elrohanna az ellenkező irányba.

Mégis mire számított? Ebben a világban, ebben a korban már nem hittek Zeusz, Árész, Erisz, és a többi isten létében. Neki ez nem volt több mint, mese. Mi mást is gondolhatott volna, mint azt, hogy ő egy dilis. Valami téveszméktől szenvedő, szerencsétlen hibbant.

Pedig még a java hátra volt.

Beszélt az álmokról, Erisz rosszindulatú ajándékáról, a közelgő katasztrófát megelőző látomásokról, és az átok megtörésének módjáról is. A végére már komolyan aggódott a Nadia épelméjűségéért. Remélte, hogy nem okozott túl nagy kárt a mondandójával. Az embereknek olyan törékeny az idegrendszere.

   Mondj valamit! – kérlelte, mikor hosszú percek után is csak ült mellette némán, mereven maga elé bámulva.

Mintha álomból ébredne, fordította felé az arcát, és Agenornak összefacsarodott a szíve, mikor meglátta, milyen sápadt.

Elrontottam – értette meg. – Mindent rosszul csináltam.

   Csak kérek egy kis időt – válaszolta, a férfi pedig bólintott.

   Annyi időd van, amennyit csak akarsz – felelte.

Tudta, hogy neki viszont nincs ideje. Letelt a második nap is, Nadia pedig fizikailag ott volt ugyan mellette, de lelkileg egyre távolabb került tőle. Érezte. Minden érzelme, minden öröme, és minden bánata keresztüljárta őt is. Csak úgy, mint a kétségbeesése.

   Csak még egy kérdés – szólalt meg színtelen hangon.

   Hallgatlak Kedves.

   Mikor történt? Úgy értem ez az egész átok dolog. Mikor volt?

Agenor nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt volna. Valahogy előre sejtette, hogy ez a része sem lesz könnyebben emészthető a lány számára, mint a sztori többi eleme.

   Ezerkétszáz éve – mondta ki mégis végül.

Ha lehet, Nadia még inkább elsápadt.

   Azt akarod mondani, hogy ezerkétszáz éves vagy?

   Valójában több – bólintott.

   Azt állítod, hogy halhatatlan vagy?

   Ahogy vesszük. Nem öregszem, és éppen ezért ez nem is okozhatja a halálomat. Viszont nem vagyok sebezhetetlen. Nem egyszerű, de én is meghalhatok, ha elég súlyos sérülés ér.

   Tudod, valahogy akkor sem lephettél volna meg jobban, ha azt mondod, hogy vámpír vagy, és menten kiszívod a véremet – felelte a lány.

   Ne viccelj! – horkant fel megvetően Agenor. – Vámpírok nem léteznek. Az csak mese.

   Mondja ezt egy férfi, aki Árész fiának vallja magát, és épp az imént vallotta be, hogy elmúlt ezerkétszáz éves, és történetesen korlátlan szavatossági idővel rendelkezik.

Agenor egy pillanatig meghökkenve hallgatott, majd a szája széles mosolyra húzódott.

   Ott a pont – hagyta helyben.

*****

 

Nadianak szüksége volt néhány percre, hogy rájöjjön, hol van. Amikor azonban eszébe jutott, úgy ült fel a hatalmas francia ágyban, mintha megcsípte volna valami.

Szép sorban jutottak eszébe az előző két nap eseményei, főleg Agenor esti, fejbekólintó története. Ha hihet a szavainak, akkor most egy szép nagy slamasztikában csücsül, miközben vadidegenek vadásznak rá, és ő az egyetlen reménye egy lélegzetelállító, ezerkétszáz éves harcosnak, aki mellesleg a társának tekinti őt.

Rosszabb is lehetne – vigasztalta magát. Lehetne a férfi, mondjuk kevésbé vonzó. Például félszemű. Bár Agenornak valószínűleg még a szemkötő is elképesztően jól állna.

Elképzelte bő nadrágban, félmeztelenül, görbe pengéjű szablyával a kezében, kalózként. Határozottan nem esett nehezére maga elé vetíteni a látványt.

Elhúzta a száját, és nagyon haragudott magára. Viccet csinált a dologból, pedig a helyzet minden volt, csak éppen nem vicces.

Akarta, hogy Agenor ne hazudjon neki. De ha minden szava igaz, akkor az eddig ismert biztonságos világa sarkaiból fordul ki. Hogy is tudná mindezt ép ésszel felfogni.

A szíve mélyén azonban tudta, hogy el kell hinnie. Hisz a saját szemével látta köddé válni azokat az embereket, akiktől a férfi megmentette. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy a harcos milyen gyors, és halálos. Ráadásul még maga előtt sem tagadhatta, hogy milyen ellenállhatatlanul vonzódik hozzá rövid ismeretségük darára is. Soha nem volt könnyen kapható, de Agenor egyetlen pillantásától képes lett volna atomjaira hullani. És ez nem volt magyarázható csupán azzal, hogy milyen gyönyörű szemei vannak. Ez több volt annál.

A francba, a francba, a francba – szitkozódott magában. – Ugyan mihez kezdjek most?

Körbe nézett a szobában valami jel után kutatva, ami megerősítené, vagy éppen megcáfolná a férfi történetét. Persze semmit nem talált, ami segíthetett volna.

Agenor csak akkor mondta meg, hogy a saját házába hozza, mikor már oda is értek. Nem sokat látott belőle, és nem is igazán az foglalta le legfőképpen a gondolatait, hogy az épületet csodálja, hiszen éppen a sokkal küzdött, amit az előzőleg hallott történet okozott. De azt már este is megállapította, hogy nem túl nagy, ám annál jól felszereltebb a hely. Ráadásul elképesztően messze volt a várostól, és lehetetlen volt észrevétlenül megközelíteni.

Az aprócska birtokot körülvevő magas fal minden fontosabb pontján volt egy-egy kamera. Jól látta a működésüket jelző pici piros lámpák pislogását a sötétben is.

Furcsa módon még sem ez volt az oka annak, hogy nem félt. Biztonságban érezte magát a férfi mellett. Ez tartotta vissza mindeddig attól, hogy elmeneküljön, vagy segítséget hívjon. No meg az a mágneses vonzalom, amit szinte az első pillanattól kezdve érzett iránta. És az, hogy tudta, Agenor soha nem engedné, hogy bántódása essen.

Ránézett az órára, és egy másodpercig azt hitte, rosszul lát. A fél délelőttöt átaludta, holott az addig soha nem volt jellemző rá. Mindig is korán kelő volt.

Az ágya mellett egy tálcát talált, mindenféle finomsággal megpakolva, egy vadonatúj mobiltelefon, és egy kis levélke társaságában.

 

 

„Kedves!

 

El kellett mennem, de nagyon sietek vissza. Készítettem neked ennivalót, de mivel nem tudtam, hogy mit szeretsz, mindenből raktam egy keveset.

Hagyok neked egy telefont. A számom bele van programozva. Bármire szükséged van, hívj!

Itt biztonságban vagy.

 

A.”

 

Nadia elérzékenyülve nézte a tálca tartalmát. Nagyon is úgy tűnt, hogy a férfi tökéletesen tudta, mi az, amit szeret. Minden olyan finomságot felfedezett rajta, amit ő maga is tartott otthon, csak ez a mennyiség sokkal bőségesebb volt. A felét sem bírta megenni.

Mivel nem volt nála tiszta ruha, kénytelen volt visszavenni a farmerját, de elhatározta, hogy felsőt inkább Agenor ruhái között keres.

Az emeleten három hálószobát talált. Mindegyik fényűzően volt berendezve és egy-egy saját fürdőszoba tartozott hozzájuk.

Azonnal rájött, melyiket használja ő, amikor benyitott. No, nem azért, mert rendetlen lett volna, hanem mert a férfi jelenlétét látta mindenhol.

A szoba tele volt fegyverekkel. Késekkel, tőrökkel, kardokkal, dobócsillagokkal, de lőfegyvert, egyet sem tudott felfedezni. Lassan körbe járt, mindent alaposan megszemlélve, óvatosan végig simítva. Félelmetes arzenál volt. Igyekezett nem emlékezetébe idézni, hogyan harcolt ezek segítségével Agenor az ő szeme láttára.

Inkább másra fordította a figyelmét.

A hatalmas ablakon keresztül beömlött a napfény, és olyan csodás kilátás nyílt belőle a házat körülvevő erdőre, hogy Nadia egy pillanatig belefeledkezett a látványba.

Szívesen maradt volna még, de nem akart visszaélni a férfi vendégszeretetével. Nekiállt, hát, hogy megkeresse azt, amiért jött.

A férfi ruhái szép rendben sorakoztak a gardróbban. A ruhatár nagy részét fekete pólók, és gyakorló nadrágok tették ki, de akadt néhány selyeming is. Mind őrületesen nagy volt rá, de nem volt más választása. Előkapta az egyiket, feltűrte az ujját, és felfedező útra indult a házban.

   Most kiderül, hogy van-e rejtegetni valója a harcosnak – mondta magának hangosan, mert jó volt valami hangot hallani az idegen házban, még ha az csak a sajátja volt is. – Mondjuk egy-két halott feleség csontváza a pincében.

Ám pincét nem is talált.

A földszinten egy apró, de a technika minden vívmányával felszerelt konyha, egy hasonlóan hipermodern szórakoztató berendezésekkel ellátott nappali, és egy dolgozó szoba volt. Nadia fél óra alatt felderített minden zugot. Fogalma sem volt, mihez kezdjen a várakozás óráiban, így hát először a számítógépet kapcsolta be, és megnézett valamit a neten, majd mikor megtudta, amire kíváncsi volt, nekiállt átböngészni a férfi hatalmas CD gyűjteményét. Feltette a lejátszóhoz tartozó, vezeték nélküli fülhallgatót, és bekapcsolta a lemezt, ami a gépben volt.

A szíve majd kiugrott a dobhártya repesztő hangos zene hallatán. Amint azonban lejjebb vette a hangerőt, már élvezte a lendületes számot. Számára teljesen ismeretlen volt, gyors pillantást vetett hát az asztalon heverő borítóra. EELS – hirdette a felirat. Gyanította, hogy most egy új kedvencre lelt.

Kölcsön vett egy könyvet is a polcról, és leheveredett a kanapéra.

 

*****

 

 

Agenor gyanakodva zárta be maga után az ajtót. Túl nagy volt a csend. Igaz, még soha senkivel nem élt együtt, de nem kellene itt nagyobb zajnak lennie, ha egy másik lény is tartózkodik a házban?

Idegesen ment fel az emeletre, és nyitott be abba a szobába, ahol Nadia aludt előző éjszaka, ám a lánynak nyoma sem volt.

Egyre összébb szoruló szívvel járta végig a házat, egyik helyiség után a másikat is átkutatva Nadia után, teljesen sikertelenül. Nem sok választotta el tőle, hogy teljes kétségbeesésében őrjöngeni kezdjen.

Nadia kint van valahol az időközben leszállt éjszakában, miközben Lelketlenek vannak a nyomában. Úgy érezte, menten megőrül.

Kicsit később jött ugyan, mint tervezte, mégsem gondolta volna, hogy közben elmegy. Nem remélte, hogy azonnal viszonozza az érzéseit, és ezért vele marad, de úgy tűnt, megértette, hogy veszélyben van.

Ismét lement a földszintre, és meghallott valamit, ami némi reményre adott neki okot.

Zene – állapította meg megkönnyebbülten.

A nappaliban aztán rátalált az alvó lányra.

Az érzés, ami elöntötte, mikor meglátta a kanapén Nadia törékeny alakját, nem volt hasonlatos semmilyen korábban tapasztalthoz sem.

Az én társam – dübörgött a fejében a gondolat.

Nézte őt, és úgy hitte, ha az átok soha nem törik meg, ő már azt sem bánja. Elég, hogy megismerhette ezt a sebezhető, csodaszép, kedves, ízig-vérig nagyszerű nőt.

Úgy gondolta, kényelmesebb lenne számára a szobájában. Egy pillanatig még az is megfordult a fejében, hogy a saját ágyába viszi, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Türelmes lesz, még ha bele pusztul is. Megvárja, hogy Nadia legalább annyira akarja őt, mint, amennyire ő vágyott rá.

Pehelyként kapta fel, és megindult vele az emeletre.

A lány először tiltakozva morgott valamit a háborgatás ellen, majd mikor rájött, hogy a kanapé öleléséből egy sokkal jobb helyre került, befészkelte magát Agenor karjai közé, és elégedetten fúrta az arcát a mellkasába.

   Hmm – morogta. – Megnéztem ám, hogy mit jelent a neved. Agenor: bátorság.

A férfi halványan elmosolyodott, és még inkább ölelte magához édes terhét.

   Szép nevet kaptál az anyukádtól. Nagyon találó.

   Nem tőle kaptam – felelte halkan. – A harcostársaim adták, akik között nevelkedtem.

   Akkor is szép – válaszolta a lány. – Egyébként hová viszel? – tudakolta.

   A szobádba – suttogta, és orrával végigsimított selymes arcán, mélyen beszippantva bőrének csodálatos, semmihez sem hasonlítható illatát.

Nehéz szívvel tette le az ágyra. Nem akaródzott elszakadnia tőle.

   Ez az én ingem rajtad? – döbbent meg teljesen, mikor rájött, hogy mit is lát tulajdonképpen.

   Igen – felelte félálomban és olyan bájosan pirult el, hogy Agenor legszívesebben felfalta volna, ott helyben. – De ha baj, akkor máskor nem veszem fel.

   Imádom – közölte a férfi mosolyogva, és még egyszer alaposan végig mérte Nadiát a túlméretezett ruhadarabban. – Nagyon jól áll.

   Hol voltál ma? – kérdezte a lány, és úgy tűnt, az álom kezd végleg elszállni a szeméből.

   A lakásodban. Feltérképeztem, mit műveltek a Lelketlenek, és hagytak-e valami nyomot maguk után.

   És?

   Semmi. Úgy tűnik, egy ideig maradnod kell. Így biztonságos.

Feszülten várta a választ, de Nadia semmi jelét nem mutatta, hogy ez bántaná.

Azt persze nem említette, hogy közben egy táskába összepakolta néhány holmiját, azok közül, amik épségben maradtak, feltételezve, hogy szüksége lesz rájuk. Most szilárdan elhatározta, hogy biztos helyre eldugja, a csomagot, amint alkalma nyílik rá. Had hordja csak továbbra is az ő ingeit.

A gondolat, hogy a ruhadarab, ami nem rég még az ő testével érintkezett, most Nadia bőrét simogatja, tűzbe borította a testét, és a lelkét egyaránt. Remegő kézzel simított ki egy mézszínű tincset a lány homlokából.

Nadia is tisztában volt vele, hogy valami megváltozott közöttük. Ez még azelőtt elkezdődött, hogy úgy döntött, hisz Agenornak. Az első perctől fogva sejtette, hogy ez a férfi nem közönséges, és érezte azt a megmagyarázhatatlan kapcsot kettőjük között, ami elérte nála, hogy bízzon benne.

De most már nem csak a közelében akart lenni, nem csak arra vágyott, hogy védelmezze őt, hanem arra is, hogy megérintse. Maga sem tudott, mi ütött belé, de egyszerre mindennél jobban szerette volna, hogy a férfi megcsókolja. Hogy a bőrén érezze nagy, meleg tenyerét. Szeme előtt felvillant a kép, ahogy az ő fehérsége összetalálkozik Agenor bronzbarna színével. Pislogott, hogy elhessegesse a látványt.

Te jó ég! Mi nem jut az eszébe?

Úgy tűnt, a férfinak is hasonló gondolatok járhatnak a fejében.

Előre hajolt, ő pedig lélegzet visszafojtva várta, hogy mi fog következni. Ajkukat csupán pár milliméter választotta el egymástól. Szinte sírni tudott volna a csalódottságtól, mikor Agenor csók helyett csak könnyű puszit lehelt a szája sarkára.

   Aludj Kedves! – súgta, és magára hagyta a lányt.

Nadia igyekezett visszatartani a könnyeit, miközben figyelte, hogy becsukódik mögötte az ajtó. Azután felsóhajtott, és jobb híján a takarót átölelve, próbált megnyugodni.

Le kell higgadnom – határozta el, Agenor, és felnyögött, miközben végigmérte nadrágja domborodó elejét. – Ez a lány megőrjít engem – motyogta félig vidáman, félig elkeseredetten.

Tagadhatatlan vonzalma, ami felé hajtotta már az első pillanattól kezdve, most kézzel fogható bizonyítékot is öltött. Ezért jött ki olyan gyorsan a szobából. Ezért hagyta ott őt. Nem volt benne biztos, hogy ura lesz a testének, ha tovább mellette marad. És nem akarta megijeszteni a lányt.

Ám amit most érzett, az sokkal több volt az egyszerű szexuális vágynál. Mélyebb.

Nagyon akarta a szerelmét, de még ennél is jobban akarta viszonozni azt. Szeretett volna gondoskodni róla. Legyen az a reggeli, a ruha, amit felvesz, vagy akár az, hogy örömöt okozzon. Ez új volt a számára.

Mosolyogva gondolt arra, hogy Erisz milyen jól szabta ki a büntetését. Ezerkétszáz év eltelte óta most először nem gyűlölettel gondolt az istennőre, hanem hálával. Most még az átokért is hálás volt, mert az vezérelte az útjába Nadiát.

Tudta, hogy most ugyanúgy, ahogy ezerkétszáz éve minden éjszaka, nyakába kellene vennie a várost, és Lelketlenekre kellene vadásznia, de nem tette. Vigyázni akart rá. Óvni az álmát.

 

*****

 

Nadia valami zajra ébredt, de miután percekig feküdt a sötétben, és nem hallott semmit, úgy döntött, biztosan csak álmodott. A farmerjában borzasztóan kényelmetlen volt aludni, így hát anélkül, hogy vette volna a fáradtságot, hogy felkeljen, lerángatta a ruhadarabot, és lehajította az ágy mellé. Alig fordult azonban az oldalára, ismét hallott valami furcsát. Tompa dübögés, és fájdalmas nyögések hallatszottak Agenor szobájából.

A szeméből egyetlen pillanat alatt illant el az álom. Valami baj van – ugrott fel, és nem vesződött vele, hogy visszavegye a nadrágját, amitől épp, hogy csak megszabadult. Mezítláb, futva indult a férfi segítségére. Mintha ő tudott volna bármit is tenni a védelmében.

A szíve a torkában dobogott, ahogy benyitott a háló ajtaján. Sötét volt, de azt a Hold, ablakon beszűrődő gyér fényében is látta, hogy rajtuk kívül senki más nincs a helyiségben.

Agenor felnyögött álmában, és végtagjait dobálva kínlódott, mintha valami hatalmas fájdalom gyötörné, ő pedig gondolkodás nélkül termett mellette.

Csapzott volt, és az arca is borzalmasan eltorzult, de ezen kívül nem tudott rajta felfedezni semmilyen sérülést.

Kétségbeesetten próbálta felkelteni, igyekezve kitérni céltalanul csapkodó karja elől, ám a férfi minduntalan lerázta magáról könnyed érintését. A végén már csöppet sem kíméletesen keltegette, és amikor Agenor hirtelen felült, rémületében hátra hőkölt, és fenékre huppant az ágy mellett.

A férfi egy pillanatig kifejezéstelenül bámult rá, majd felismerés csillant sötét szemében. Olyan hirtelen termett mellette, hogy Nadianak még pislogni sem maradt ideje.

   Édes Zeusz! Bántottalak? – kérdezte kétségbeesetten, és meg sem várta a választ, már folytatta is. – Ne haragudj! Nem akartam.

   Ne aggódj, nem bántottál – felelte, sajgó fenekét dörzsölve. – Egyedül sikerült ezt összehoznom. De mégis mi történt? Ahogy vergődtél, minimum azt hittem, hogy valaki meg akar ölni.

Feleletként keserűen elhúzta a száját.

   Tudod, az átok.

   Óh! – esett le Nadianak, hogy miről van szó. – Tehát egy újabb tragédia.

   Ami azt illeti, igen.

A férfi arca teljesen elkomorult, mikor visszaemlékezett az imént látott képekre. Erisz megint elemében volt. Mert, hogy az ő keze volt a dologban, arra Agenor a nyakát merte volna tenni. Bizonyára unatkozott, mert olyankor mindig nagyobb szabású tragédiát eszelt ki. És a repülőgép szerencsétlenség igazán elég ütős lett volna, ha megvalósul. De nem, ha rajta múlik.

Ránézett az órára. Éjfél volt. Reggelig nem tud tenni semmit.

   Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Nadia. – Ugye nem hagyod, hogy valóra váljon, amiről álmodtál?

   Hát persze, hogy nem – felelte, és belenézett a konyakszín szempárba.

Milyen elragadó volt kócosan, kipirultan, mindössze az ő ingét viselve gyönyörű testén. A ruhadarab felcsúszott, egészen a combjáig, és felfedte formás lábát.

   Mit nézel? – kérdezte Nadia suttogva, és a Agenornak csak most esett le, hogy milyen szemérmetlenül bámulja őt.

   Gyönyörű vagy – adta meg a magyarázatot, természetellenesen rekedt hangon.

   Te is – válaszolta a lány, még mindig halkan, mire a férfi nem tudta megállni, belemosolygott csodaszép szemébe. Mindig meg tudta lepni őt a válaszaival.

Nadia figyelmét az Agenor mellkasát borító bonyolult tetoválás vonta magára. A gyér fényben először csak a kanyargós, filigrán vonalakat látta, majd az összevisszaságból előtűnt Medusa csupa kígyó hajkoronája.

   Szabad? – kérdezte, és tenyerével tétován közelített a csupasz bőrhöz.

A férfi nem válaszolt. Szemével adta meg csupán a beleegyezést. Lélegzet visszafojtva várta, hogy a kecses kis kéz megérintse. Elragadtatott sóhaj szakadt ki belőle, mikor a tétova ujjak végig simítottak rajta.

A lány ujjbegyei alatt érezte a férfi forró, meztelen bársonyosságát, a domborodó izmok játékát. Óvatosan végigkövette a csodálatos minta minden egyes cirádáját, közben érzékelte meglóduló szívverését, és óriási elégedettség töltötte el a tudatra, hogy ezt mind ő okozza. Újdonsült hatalmától megrészegülve közelebb hajolt, és a másik kezével is felfedező útra indult.

Bebarangolta egész felső testét, a vállától a karjáig, a mellkasától lapos hasáig. A férfi lélegzetvétele minden egyes apró mozdulat után egyre szaggatottabbá vált. Éhesen bámulta a száját, mire Nadia még közelebb húzódott, és felkínálta őket.

Agenor olyan gyengéden csókolta meg, mint ha attól félne, összetöri. Nem akarta elriasztani hevességével, holott minden önuralmára szüksége volt, hogy visszafogja a bensőjében tomboló vágyat. Legszívesebben azonnal felkapta volna, és az ágyára fektetve felderítette volna testének minden apró zugát. De sokkal többet érdemelt a nyers szenvedélynél. Virágokat kellett volna kapnia, és udvarolnia kellett volna neki hetekig, hónapokig. Szépen lassan meghódítani. Hét nap kevés. Nagyon kevés.

   Mi a baj? – érezte meg a lány a hezitálását. – Valamit rosszul csináltam?

   Egek, dehogy – hördült fel, és komplett idiótának bélyegezte magát gondolatban, azután hogy bizonyítsa, mennyire így gondolja, keményen megcsókolta kedvesét. – Te semmit nem rontottál el – magyarázta, mikor lélegzethez jutott. – Csak nem akarlak megijeszteni. És nem akarom, hogy később megbánd. Én megértem, ha több időt szeretnél.

   Nem hiszem, hogy bármelyik is lehetséges lenne – felelte megkönnyebbült mosollyal az ajkain. Még ő is zihált a csók után. – És nem akarok több időt.

Hogy elhatározását mutassa, hozzá simult Agenorhoz, akinek a maradék önuralma is semmivé vált. Majd kényezteti utólag. Akarta őt, most azonnal.

   Ha most nem állítasz le, később már nem biztos, hogy menni fog – figyelmeztette utoljára, miközben gyengéden csókolta végig a nyaka minden egyes négyzetmilliméterét.

   Óh, fogd már be! – felelte elfúló hangon Nadia, mire egy halk, elégedett nevetés volt csak a válasz.

Agenor egyre lejjebb haladt a nyakán, egészen az ing kivágásáig. Lassan, aprólékos mozdulatokkal gombolta ki egyik gombot a másik után, újabb csókot lehelve minden feltáruló bőrfelületre. A melleinél tovább időzött. Mindkettőt becézte felváltva, különös figyelmet fordítva az ágaskodó mellbimbóknak.

   Gyönyörű vagy – mormogta a keblei közé, és kezdte az egész kényeztetést elölről. Nadia akadozó lélegzetvételei még tovább fokozták a vágyát, ami már így is szinte elviselhetetlen volt számára. Ezt tartotta a legerotikusabb hangnak, amit valaha is hallott eddigi életében. Mérhetetlen büszkeséggel töltötte el, hogy ilyen hatást váltott ki belőle.

Az utolsó gombot már nem volt türelme megfelelő precizitással átbújtatni a gomblyukon. Minden önuralma elszállt. Egyetlen határozott mozdulattal szabadította meg a jobb sorsra érdemes ruhadarabot a makacs tartozéktól. Nadia meglepetten felsikkantott, és még odaadóbban simult hozzá, mikor ő lefejtette a válláról a selymet.

Egy pillanatig csak csendben csodálta a lány meztelen testét, elmerülve annak tökéletességében, majd szorosan átkarolta, és könnyedén felállt vele. Olyan óvatosan helyezte az ágyra, mint ha üvegből lenne, majd gyorsan megszabadult az alsónadrágjától.

Nadia megbabonázva bámulta a férfit. Soha életében nem látott még nála lenyűgözőbbet. Hamarosan minden porcikája csakis hozzá fog tartozni. Az én társam – jelent meg fejében a kinyilatkoztatás.

Agenor a pillantásával mindvégig fogva tartotta, miközben elhelyezkedett mellette. Gyengéden fogta meg a keze fejét, és szájához vonta, egyenként csókolva végig az ujjai hegyét. A mutató ujjánál elidőzött. Ajkai közé vette, és óvatosan szívogatni kezdte. Elégedett mosoly terült el az arcán, mikor Nadia teste megfeszült. Kezét elengedve a mellével folytatta azt, amit az ujjával elkezdett. A hatás most sem maradt el. Kedvese gerince kecses ívet képzett, mikor még inkább felkínálta a melleit Agenor figyelmének. És ő szíves-örömest meg is adta nekik, ami járt.

Mikor a lány már úgy érezte, nem bírja tovább, Agenor elszakadt az érzékeny bimbóktól, és szájával lejjebb vándorolt, ujjaival felderítve a hajlatokat maga előtt. Minden egyes porcikáját megérintette, majd rögtön utána meg is csókolta. És mikor Nadia felemelte a kezét, hogy ő is ugyanilyen kényeztetésben részesítse a férfit, gyengéden megfogta a csuklóját, és visszahelyezte a karjait a teste mellé.

   Először én – válaszolta mosolyogva kérdő tekintete láttán.

Egyetlen apró pontot sem hagyott érintetlenül, a végtelenségig izgatva ezzel Nadia érzékeit. Mikor végig ért a lábain, ismét felfelé vette az irányt, végig haladva belső combjának selymes bőrén, egészen a legérzékenyebb pontig. Gyengéden csinált utat magának az ujjaival, majd a szájával.

Nadia úgy érezte, összeszakad az ég a földdel, ha nem érkezik el hamarosan a megváltás. Már Agenor ujjai is az önkívület határára sodorták, és nem hitte, hogy lehet még ezt fokozni tovább is, de a férfi rácáfolt az elképzeléseire. A nyelve, a szája olyan titkos helyekre jutott el, és olyan örömökben részesítette, amiről idáig fogalma sem volt. Mikor felnyúlt, és tenyerébe fogta feszes mellét, hüvelyk ujjával kőkemény mellbimbóit ingerelve, és közben egyetlen pillanatra sem hagyta abba nyelve izgató játékát, a lányt nem sok választotta el attól, hogy sikoltozni kezdjen.

Idáig izzott, de most hirtelen lángolni kezdett. A tűz pedig szépen lassan felemésztette, míg már csak nyöszörögni tudott a kéjtől, amiben a társa részesítette. Azután pedig tényleg összeszakadt az ég a földdel, és vele Nadia is darabjaira hullott.

Agenor vágya az ő extázisát látva még inkább fokozódott. Férfiassága lüktetett. Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ne tegye magáévá abban a pillanatban, ahogy elélvezett, még több gyönyörhöz juttatva azzal, és meghozva saját maga számára is az enyhülést. De türelmesen várta, hogy a remegése csillapodjon. Tudta, hogy megéri. Az önuralom többszörösen meghozza a gyümölcsét. A karjában tartotta, és simogatta. Nem tudott betelni vele. És mikor, a lány elégedetten és elragadtatottan ráemelte konyakszín tekintetét, már száz százalékosan biztos volt benne, hogy a várakozás nem volt hiábavaló.

   Most én jövök – ígérte mosolyogva, és gyengéden a hátára döntötte a férfit, hogy a következő pillanatban már a csípőjén üljön. Agenor felemelte a kezét, hogy megsimogassa a kebleit, de akár csak korábban ő, most Nadia fogta le a csuklóját. Nem hagyta mozogni, miközben megemelkedett, majd visszaereszkedett testébe fogadva őt. Agenor felnyögött a gyönyörtől, Nadia pedig beharapta az alsó ajkát.

A férfi teljesen kitöltötte. Úgy illettek egymáshoz, mint a kirakós két darabja. Tökéletes volt az összhang, és most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy őket tényleg egymásnak teremtették. Egy lélek két fele, egy test egymást teljessé tévő részei. Az istenek által elrendelt, időt és teret nem ismerő egyesülés. A legszentebb frigy, ami férfi és nő között létrejöhet.

Lassan kezdett mozogni, mindvégig Agenor arcát nézve. Amit ott látott, olyan erőt adott neki, amit csak egy asszony érezhet szerelmese felhevült vonásait szemlélve. Végtelen hatalommal rendelkezett, amit mind egy szálig arra használt fel, hogy ennek a férfinek, az ő társának örömöt szerezzen.

Agenor úgy érezte, nem bírja tovább az édes kínzást. Egyik kezével keményen megragadta Nadia fenekét, mozdulatlanul magához szögezve ezzel, másik karjával pedig a derekát fonta át, és anélkül, hogy elszakadtak volna egymástól, egyetlen határozott mozdulattal fordította a hátára, miközben ő fölé gördült. Egy pillanatig gyönyörködött az elé táruló látványban. A lány kipirult, arccal nézett rá, a szemében olyan csodálattal, amitől Agenor, ha már nem lett volna amúgy is az, egészen biztosan félistennek érezte volna magát. A pillantás egészen a lelkéig hatolt. Haja selyemfüggönyként terült szét a párnán, bőre mindenhol a férfi csókját viselte magán.

Megragadta a térde hajlatánál a lábát, és a csípője köré helyezte. Nadia felnyögött, mikor ezáltal még mélyebben érezte magában a férfit. Agenor mozogni kezdett, először lassan, utána, ahogy az önuralma utolsó maradéka is semmivé foszlott, egyre gyorsabban, minden egyes lökéssel egyre nagyobb gyönyörhöz juttatva magukat.

   Szeretlek – súgta rekedten többször egymás után a lány fülébe.

Azután a világ ismét felrobbant, színes villanások kíséretében, ők pedig atomjaikra estek szét. Az apró elemek szálltak, pörögtek, megfürdöttek a fényben, és összekeveredve két új egésszé álltak össze, amelyikből egyik sem lehetett már többé ugyanolyan, mint addig volt.

 

*****

 

Nadia arra ébredt, hogy Agenor halkan öltözik mellette.

   Hová mész? – kérdezte álomittasan, és közelebb gördült az ágy szélén ülő férfihoz.

   Aludj csak! – felelte ő mosolyogva. Végigsimított a lány gömbölyű vállán, és édes csókot nyomott a szájára. – Megyek megakadályozni a soron következő katasztrófát.

   Veled megyek – pattant ki Nadia szeme.

   Egy frászt – felelte a férfi. A szája még mosolygott, de a tekintete résnyire szűkült.

   Nem akarok egész nap itt ülni, és rád várni. Nem tarthatsz itt bezárva. Vagy legalábbis nem sokáig. Előbb utóbb ki kellene engedned mindenképp – durcáskodott. Még az ajkait is lefelé biggyesztette, akár egy akaratos gyermek. Agenor legszívesebben a hátára fektette volna, és a rendelkezésére álló összes eszközzel bebizonyította volna neki, hogy mennyivel jobb ötlet, ha szót fogad, és otthon várja őt.

   Nem leszek útban – bizonygatta. – Ha akarod, ki sem szállok a kocsiból. Sőt. Megígérem, hogy egyetlen szót sem szólok.

   Ne merészeld! – kacagott a férfi, és magához vonta a törékeny testet. – Te nő! Nagyon makacs vagy.

Semmi neheztelés nem volt a hangjába, és ebből Nadia már sejtette, hogy beadta a derekát. A pillanatnyi győzelem örömével váltott témát.

   Miért éppen Medusa? – rajzolta végig ismét a bonyolult mintát Agenor mellkasán.

   Gondolom, ismered a történetét – vonta meg a vállát a férfi. – Aki a szemébe nézett, az menten kővé vált. Jól jött a csatában, mikor az ellenség meglátta. A hatása sokszor felért az eredetiével.

   A csatában? – kapkodott levegő után Nadia.

   Ezerkétszáz évvel ezelőtt nem volt ilyen nyugodt az élet – mutatott rá. – Rengeteg háború dúlt. Én pedig harcos voltam. Te is tudod.

A lány belenézett feszült arcába.

   Hé! Nem kell erről beszélned, ha nem akarod – simította végig a kemény vonalakat.

   Nem erről van szó. Csak nem tudom, mit gondolsz arról, hogy embereket öltem. Válogatás nélkül. Ez is volt az egyik oka Erisz átkának.

   Te már nem ugyanaz a férfi vagy – simult hozzá vigasztalóan.

   Ez igaz – mosolygott Agenor. – Megváltoztattál Kedves. Öltözz! – állt fel hirtelen, talpra húzva őt is. – Bármennyire szeretném is szemléltetni, hogy milyen nagy hatással vagy rám, sajnos ez a dolog nem tűr halasztást. Nagyon sok ember élete múlik rajta.

Nadia elviharzott zuhanyozni, Agenor pedig a gondolataiba merült. Az élet most sem volt kevésbé veszélyes. Az emberek ugyanúgy öldökölték egymást, mint több száz évvel ezelőtt, és az ő osztályrésze ugyanúgy a harc volt azóta is. De egy valamiben a lánynak igaza volt: ő már nem ugyanaz a férfi volt. Megváltozott. Nadia megváltoztatta.

 

A város túlsó felén, a Lelketlen, aki elrendelte a harcos, és a társa halálát, meghallgatta egyik embere jelentését.

   Tökéletes csapda lesz Uram – áradozott a talpnyaló. – A gép garantáltan levegőbe repül, ha ő nem akadályozza meg, és egészen biztosan látta már a közelgő katasztrófát az átka jóvoltából. Egy ekkora szerencsétlenségről tudnia kell. Várni fogunk rá, és amint megérkezik, lecsapunk.

A Lelketlen egyetlen intéssel bocsátotta el emberét, és szorosabbra húzta vállára vetett, méregdrága szőrmekabátja szárnyait. Folyton fázott. Nem volt az a forróság, ami felmelegíthette. Talán azért, mert hiányzott a lelke.

Ő már nem volt olyan biztos a terv sikerében. Nem volt semmi biztosíték rá, hogy a harcos álma eléjük vezeti őt. De veszíteni valója nem maradt. És ha mégis eredménnyel jár, abból csakis kizárólag nyerhet. A Lelketleneknek új irányítóra volt szüksége a városban, és önjelölt vezérből mindig is több akadt, mint kellett volna. De ezzel a húzással nála lesz az előny. Egy Kárhozott. Egy több mint ezer éves harcos.

Már előre élvezte a siker ízét a szájában.

 

Agenor igyekezett leküzdeni a rossz érzést, ami azért fogta el, hogy engedett Nadia kérésének, és magával hozta. Nem tudta megállni, mindig a környéket pásztázta szemével, miközben a lesötétített ablakú terepjáró lefékezett a külvárosi rendőrőrs előtt.

Mégis mi baj történhet? – győzködte magát. – Fényes nappal van, a Lelketlenek ilyenkor nem igazán merészkednek ki a rejtekhelyeikről, és amúgy sem támadnak nyilvános helyen. Ráadásul épp a rendőrség előtt, nem próbálkoznának. Nadia amúgy is mellette van a legnagyobb biztonságban.

   Ugye nem azt akarod mondani, hogy épp a rendőrségre jöttünk? – nézett rá hitetlenkedve.

   De bizony – vigyorgott a férfi.

   Be vannak avatva a dologba? – kérdezte suttogva, mint ha valami összeesküvésről lenne szó.

   Érthető okokból nem sok ember tud rólunk – magyarázta Agenor, és nem tehetett róla, nagyon mulattatta a lány megdöbbenése. – Viszont az én esetemben ugyancsak jól jön egy kis támogatás a rendfenntartók részéről. Elég nehéz segítenem úgy az emberiségen, hogy közben minden alkalommal komplett idiótának néznek. Steve-t egyszer, nagyon régen mentettem meg egy csapat Lelketlentől. Csak később derült ki, hogy rendőr. Tehát előtte nem kell magyarázkodnom, és hát meg kell mondjam, elég jól viseli a furcsaságokat. Számtalanszor bizonyította már, hogy helyén van az esze, és a szíve. És ami a legjobb, meg van hozzá minden eszköze, és hatalma, hogy intézkedjen. Gyere! Bemutatlak neki.

Nadia első pillantásra megkedvelte a magas, szőke hajú rendőrt. Kisfiús arca alapján egyáltalán nem tudta volna megállapítani, hogy milyen foglalkozást űz, ahogy azonban meghallotta Agenor történetét, rögtön megváltozott a kinézete. Kék szeme résnyire szűkült, arca komorrá, feszültté vált. A korábbi kedvességnek nyoma sem maradt rajta. Rövid, pattogó parancsokat kezdett el osztogatni a telefonjába, ellentmondást nem tűrő hangon.

   Hű! – súgta Agenornak. – Nagyon hatékony.

Néhány órába beletelt ugyan, de hamarosan megérkezett a hír arról, hogy a harcos elmondása alapján megtalálták a repülőt, és a rajta lévő pokolgépet, amit a tűzszerészek még idejében hatástalanítottak. Több mint kétszáz utas életét mentve meg ezáltal.

Nadia roppant büszke volt a társára, és szinte szökdécselve haladt mellette a parkoló felé. Alig merte elhinni, hogy ilyen egyszerűen megúszták az egészet.

A jól végzett munka érzésével indultak vissza Agenor birtoka felé. Már régen kiértek a városból, mikor a lánynak feltűnt, hogy a férfi feltűnően sokat néz a tükörbe.

   Mi a baj? – kérdezte rosszat sejtve.

   Az a Hummer már a jó ideje követ bennünket – válaszolta, és a lány el nem tudta képzelni, hogy maradhatott ennyire higgadt ilyen információ birtokában.

De ő is erőt vett magán. Nem fog hisztériázni. Onnantól kezdve meredten bámulta a tükröt.

Vagy a Hummer ért egyre közelebb hozzájuk, vagy Agenor lassított szándékosan, bár fogalma sem volt, erre ugyan mi oka lehetne.

   Nem akarom a birtokig elvezetni őket – felelte meg a ki nem mondott kérdést a férfi.

   De ott biztonságban lennénk, nem?

   Csak addig, amíg rejtve van. Ha felfedezik, akkor minden előnye odalesz. De nem kell aggódnod Kedves. Neked nem eshet bántódásod.

   Nem magamat féltem – motyogta.

A következő kanyar után Agenor beletaposott a fékbe. Nadia hitetlenkedve nézte, mit művel. A harcos éppen arra készült, hogy kiszálljon az autóból.

   Megőrültél? – jajdult fel, és megragadta a karját.

   Nincs más választásom. Szembe kell velük néznem.

A férfi annyira nyugodt volt, hogy már-már azt hitte, valami baj van a fejével.

   Ez az én életem Nadia. Minden erőmmel harcolok a Lelketlenekkel – magyarázta, és ő végre megértette. Ha mellette marad, akkor ez lesz mindkettőjük sorsa. Ahogy a mondás tartja, vagy megszokik, vagy megszökik. Hát, ő nem hajlandó Agenor nélkül tovább élni.

   Vigyázz magadra! – figyelmeztette, mire a férfi elvigyorodott.

   Megígérem Kedves! – És keményen szájon csókolta. – Maradj a kocsiban! Itt nem eshet bajod. Páncélozott.

Nadia erőnek erejével lenyelte a kérést, hogy akkor maradjon ő is vele. Agenor harcos. Nem tudta volna elképzelni papucsban gubbasztani a házi tűzhely körül.

A szíve összeszorult, mikor látta a Hummert lefékezni a közelükben.

A másik terepjáróból öt Lelketlen szállt ki. Nadia látta már, hogy Agenor könnyedén elbír egyszerre három gyilkossal. De öttel?

Rémülten figyelte az eseményeket.

Elképesztő sebességgel, egy nagymacska ruganyosságával, és lendületével mozgott. Minden mozdulata maga volt az erő, és a halálos precizitás. A kezeiben tartott tőrökkel kíméletlenül csapott le az első Lelketlenre, aki annyira merész volt, hogy elég közel menjen hozzá. A fejétől megszabadított gyilkos fekete füstté vált, még mielőtt földet ért volna.

Társuk gyors halála miatti döbbenetüket leküzdve a maradék négy egyszerre támadt rá, de könnyedén tért ki rohamuk elől. A lány rettegéssel vegyes csodálattal nézte a küzdelmet. Mindvégig Agenor volt előnyben. Látszott, hogy pontosan tudja, mit, miért és mikor kell tennie ahhoz, hogy lehengerlő fölénye megmaradjon. A Lelketlenek egymás után váltak köddé, és Nadia végtelenül megkönnyebbült, mikor az utolsó is szertefoszlott.

Agenor a szélvédőn keresztül rámosolygott. Mindössze a szemében izzó feszültség emlékeztetett arra, hogy mi is történt nem rég.

Már nyúlt a kilincs után, hogy odarohanjon a férfihoz, mikor észrevette, hogy annak teljesen más köti le a figyelmét. A Hummert nézte feszülten, ám Nadia hiába erőltette a szemét, semmit nem látott.

Kinyitotta az ajtót, de Agenor rákiáltott, hogy azonnal zárja be ismét. Abban a pillanatban hallotta meg a pisztolylövést.

Soha azelőtt nem hallotta még ezt a hangot, most mégis rögtön tudta, hogy csakis lőfegyverből származhatott. A Hummer motorja felbőgött, ahogy az utolsó Lelketlen, aki eddig benne rejtőzködött, a lesből leadott lövés után elmenekült. Ő pedig hitetlenkedve figyelte, hogy a hatalmas, és erős harcos, az ő társa, és szerelme véres, tátongó sebbel a mellkasán elvágódik.

 

   Feladat végrehajtva – jelentette a telefonba a Lelketlen. – Mi legyen a lánnyal, most, hogy a Kárhozott halott?

   Egészen biztos, hogy halott?

   Biztos Uram. A szívére céloztam.

   Akkor hagyd a nőt a csudába! – hangzott az utasítás. – Így már egyáltalán nem számít, mi történik vele. Most már nem érdekes.

A vonal túlsó végén kattanás hallatszott, ahogy a főnöke bontotta a vonalat.

A város végi házban a férfi elégedetten bámulta a kezében tartott készüléket.

Sikerült. Most már semmi sem állhat az útjába. A társai hamarosan megtudják, mit tett, és tisztelni fogják, feltétel nélkül engedelmeskednek majd neki. Kiérdemelte. És ha újabb Kárhozott áll az útjába, azt ugyanúgy fogja elintézni, mint az Agenor nevű harcost, a nevetséges, jövőbe látó átkával együtt.

 

Nadia zokogva térdelt a férfi mellé, és óvatosan az ölébe vonta a fejét. Agenor nem volt magánál. Lélegzett ugyan, de a lány látta, hogy a sebe nagyon súlyos, és az arca ijesztően sápadt volt.

Fogalma sem volt, mihez kezdjen most. Végső kétségbeesésében kiabálni kezdett az egyetlen személyhez, aki segíthetett.

   Erisz istennő! Mutasd magad!

Egy ideig úgy tűnt, minden hiába. Komplett idiótának érezte magát, amiért nem a mentőket hívja, hanem egy görög istennőhöz fohászkodik.

A következő pillanatban azonban a levegő megváltozott körülötte. Örvényleni kezdett, majd egy gyönyörű női alak öltött testet a szeme láttára. Hosszú, fekete haja éles ellentétben állt talpig érő, fehér ruhájával. Lebegve közelített feléje.

A lánynak még a szája is tátva maradt. Hitetlenkedve meredt a látomásra.

   Hogy merészelsz engem hívni halandó? – csattant Erisz hangja, mire Nadia végre magához tért.

   Ne haragudj! – kérte. – A harcos megsérült. Segítened kell!

   Nekem semmit sem kell csinálnom! – kiáltotta Erisz dühösen.

   Kérlek, könyörgöm! – váltott taktikát a lány.

Az istennő arcáról eltűnt a harag, átadva helyét a megelégedettségnek. Az emberek könyörgése zene volt füleinek. Ránézett a földön fekvő férfire.

   Agenor – bólintott. – Jól emlékszem rá. Ő volt az egyik legbüszkébb mindközül. A legbüszkébb, és a legostobább. Nem átallotta magát az istenekhez hasonlítani. Nem tehetek érte semmit.

Nadia teljesen kétségbeesett.

   Kérlek istennő! Neked módodban áll segíteni rajta. A te hatalmad végtelen.

Erisznek hízelgett a dicséret, és kíváncsi is lett. Elhatározta hát, hogy nem hagyja egyszerűen faképnél a lányt.

   Miért akarod annyira, hogy éljen? – kérdezte. – Te boldog lehetsz nélküle is. Csak ő nem élhet nélküled.

   Szeretem – felelte hevesen Nadia. – Bármit megtennék azért, hogy életben maradjon.

   Bármit? – kérdezte az istennő gonosz mosollyal az ajkain.

A lány képtelen volt válaszolni, csak bólintott. Ha most Erisz azt kéri, hogy ő haljon meg cserébe azért, hogy Agenor élhessen, ő azt is vállalja.

   Nos, legyen – felelte Erisz. – Talán szerzek egy-két jó pontot az apjánál, ha megmentem. Úgyis volt egy kis nézeteltérésünk nem rég. Halld hát a döntésem! A harcos élni fog, ha mostantól kezdve te viseled az átkát. Minden éjjel álmot fogsz látni egy-egy közelgő katasztrófáról. És neked minden erőddel meg kell azt akadályoznod! Megértetted?

Nadianak egy pillanatra elakadt a lélegzete, de utána megint csak bólintott.

   Megértettem – nyögte ki végül nagy nehezen.

   És még valami – tette hozzá távoztában Erisz. – A Kárhozottak nem tudhatják meg, hogy én segítettem. Hová is lenne akkor a jó hírem? – kacagott, majd ahogy jött, úgy el is tűnt.

Nadia rettegve figyelte Agenor arcát, és csak remélni tudta, hogy Erisz nem csapta be őt. Amikor a férfi vett egy mély levegőt, és a szemei megrebbentek, már tudta, hogy az istennő állta a szavát. Megkönnyebbülten borult rá Agenor vállára.

   Ne sírj Kedves – súgta a férfi, mikor eljutott a tudatáig Nadia zokogása. – Nincs semmi baj. Túlélem.

   Annyira szeretlek – mondta a lány.

   Én is szeretlek – felelte Agenor, és elmosolyodott. Magában mélyen hálát adott Erisznek, amiért az útjába vezérelte ezt a nőt.

 

 

VÉGE