Művek‎ > ‎Naplók‎ > ‎

Lehettem volna Gregor Samsa


Berniczky Éva

Lehettem volna Gregor Samsa 

naplótöredékek, átváltozások

…Amikor megszülettem, cudar hideg volt. Apám állítólag éjjel-nappal tüzelővel tömte a vaskályhánkat, hogy kis szobánkban viszonylagos meleget tartson. Tulajdonképpen minden a legnagyobb rendben működött körülöttem. Csak az a jellegzetes hideg ne kísértett volna folyton. Hatására beállt a körlet, akár a sebesebb folyó keményebb télvíz idején. Körülöttünk évtizedekre mozdulatlanság váltotta fel az évszakokat. Könnyen előfordulhatott volna, hogy soha nem veszem észre, mennyire abszurd világba születtem bele. Akkor még Szovjetuniónak nevezték. Tele sokunk számára idegen, értelmezhetetlen és feloldhatatlan merevséggel. Bármily furcsa, azért a mindennapok képtelenségét mégis természetes, magától értetődő dologként éltük meg. Vidékünk lakóit a régió ide-oda csatolásával képezték ki csendes alkalmazkodásra. Ha valamit, azt hiszem, ezt azóta is igazán kiválóan műveljük, mesterfokon alkalmazkodunk. Engem is engedelmesnek, szófogadónak neveltek a szüleim. Később aztán megmakacsoltam magam, merőben más lett belőlem, mint aminek szántak. Pedig az elején jól indultam. Már gyerekként megtanultam elfogadni az engem körülvevő világ zavaró elemeit, diktatórikus rendjét, ünnepeit, az ezekkel járó kényszercselekvéseket. Éltünk a magunk módján újnál újabb idegen országokban, miközben ki sem mozdultunk falunkból, közösségünkből. Óvodás koromig szinte nem érzékeltem, hogy tágabb környezetemben magyarokon kívül más nyelvűek is léteznek. Nem találkoztam oroszokkal, ukránokkal, ruszinokkal. Illetve közvetlen környezetem, mintha erre képezték volna ki, folyamatosan és kitartóan ezt a múltból gyökerező tévhitet erősítette bennem. (Csak sokkal később tudatosult bennem, csodálkoztam rá, arra, hogy néhai keresztapám, anyám testvérének a férje nem magyar, hanem ökörmezei ruszin. Mondjuk, abból, hogy az édesanyját bábikának szólítottuk, már gyanakodhattam volna. De nem. Esetleg azt vélhettem árulkodónak kapcsolatunkban, hogy ez az aszaltszilvaarcú anyó boszorkányként vonult be gyermeki nyilvántartásomba. Felnőtt fejjel persze próbáltam kikecmeregni a hely freudizmusából. Regényem ruszin figurájának bábikáját már azzal az őszinte rajongással idéztem meg, akárha saját nagymamámról írtam volna. Tartoztam ennyivel a keresztapámnak, aki ruszin létére olyannyira tökéletesen beszélte az én anyanyelvemet, hogy sokáig sikerült elhitetnie velem, steril magyar környezetben cseperedem.) Ezért tartottam, a feltevés jogos részén túl, szülőhelyemet, a mai Beregszász külvárosát, Beregardót, amely közigazgatásilag akkoriban még külön álló településnek számított, színtiszta magyar lakosságúnak. Először az óvodában hallottam orosz szavakat. De ez sem változtatott nagyot világom nyelvi megoszlásán. Érthetően arra készítettek, arra nevelődtem, hogy ellenálljak, ne legyek képes megtanulni azok nyelvét, akik a nagyanyám testvérét, közelebbi és távoli férfirokonaimat, településünk ereje teljében lévő férfilakosságát munkatáborba hurcolták ezerkilencszáznegyvennégyben. Aki neméből, korából kifolyólag megúszta a végzetes behívást, azt az emlékezet tartotta fogva. A múlt mifelénk, ebben az örök átmeneti zónában, évtizedeken keresztül jelen időben ragadt meg a fejekben. Miközben múltat és jelent esetünkben szigorú vasfüggöny (ha ma már nem vasfüggönynek, hanem elegánsabban schengeni vízumnak nevezzük is) választott el, s kis túlzással felhúzásának mikéntjéről, és a mögé került másik világba való belépésről szólt és szól továbbra is a Kárpátalján élő magyarok élete. Magyarország számunkra elsősorban kicsit mindig a határon történő átjutásról szólt. Az aktuális porond(határ)mester, amióta az eszemet tudom, hol itt helyben, hol odaát, hol mindkét oldalon együttes erővel, rendre meghatározta a meghatározhatót, azt, hogy hányszor és hogyan, mi módon. Minekutána, mint holmi kísérleti egérnek, megmutatták nekünk, boldog átkelőknek az utat az áhított sajtdarabkához, ügyelve arra, hogy kellőképpen megkeserítsék a végkifejlet hangulatát…

…Először ötéves koromban utaztam szüleimmel jókora kerülővel odaátra, a tőlünk egyetlen ugrásra lévő világ végére, Tákosra. Most az asztély-beregsurányi határátkelőn átlépve nagyjából húsz kilométert kell megtennünk odáig. Ezzel szemben első magyarországi utam idejében az előírt kényszerkerülő miatt jóval több mint száz kilométert bumliztunk ugyanebbe a kis faluba anyai nagyapámhoz, akiről mi otthon soha nem beszéltünk. A hozzá való abnormális viszonyunk sajátosan keveredett össze a fejemben a hozzá utazás képtelenségeivel. Sokkal később választottam szét és értettem meg külön-külön az embert és a jelenséget.

Amikor negyvennégyben a szovjet hatalom kényszermunkára hurcolta a férfiakat, családunkból egyedül nagyapámnak sikerült néhány társával megszöknie a gyűjtőtáborból. Meg sem állt a magyar határig, sőt még azon is átevickélt, óriásit változtatva a világ kizárólag jókra-rosszakra oszlásán. Mert miközben nagyanyám elsiratta három apró gyereke eltűnt apját, hites ura a határ túloldalán romantikus hősként kezdett új életet. Több mint húsz évig nem adott hírt magáról. Akkor üzent bizalmas barátjával felcseperedett gyerekeinek, hogy él, és igencsak látni szeretné az előző fészekaljból valókat, jöjjenek, ha tudnak. A nagyanyámat olyannyira sokkolta a váratlan jó hír, hogy többé ki nem ejtette a nagyapám nevét, és mi sem emlegethettük előtte az öreget soha többé. Közvetlen környezetemben ez bizonyult az egyetlen tabunak. Nagyanyám döntését valamennyien kínos tiszteletben tartottuk.

Az anyám azonban a hűtlen apa első hívó szavára, a családi törvényt felülírva, mégis felkerekedett. Azután persze, miután nagyapám egyébként kivételesen hatalmas szívű párja elküldte a meghívólevelet, és az akkori helyi bürokrácia hosszas gondolkodás után áldását adta az utazásra. Az anyám a hűtlenség ellenére látni akarta húsz éve halottnak hitt apját, akire már alig emlékezett. Kíváncsiságán egyáltalán nem csodálkozom, ahogyan a nagyanyám konokságán sem, ezért keveredik bennem olyan arányban, amilyenben a kíváncsiság a már-már beteges tartózkodással. Utólag azonban jóleső elégedettséggel tölt el ez az anyámra általában nemigen jellemző rugalmasság. Az, ahogyan szinte azonnal megbékélt az apja párhuzamos életeivel. Első találkozásukat követően, az akkori hatalom ridegtartásához igazodva persze, élt az évente egyszer engedélyezett kiutazás lehetőségével. Ettől kezdve rendszeresen látogatta új családját. Féltestvéreit, mostoháját a viszonyulási klisék idevágó fordulataival-szokásaival szemben mindinkább megszerette. Olyannyira, hogy ötéves koromban már engem is magával cipelt a nagy útra, hadd lásson végre a nagyapám.
Még emlékszem a kopott barna bőröndre, amelyen a tömött kupékból kinn rekedve majd két órán át zötykölődtem álmosan a vonat előtérében Beregszásztól Csapig. Már ezen az éjszakán tudtam, nem ez az én utam, de annyi bölcsességet még nem sikerült kitermelnem, hogy előre lássam, ennek megismerésére kényszerülök az elkövetkezőkben legbehatóbban. Az út minden kétséget kizáróan engem választott. Határtalan gyermeki naivitásban mártózom azóta is: megrögzötten hiszem, hogy változik, ami állandó. A határon való átkelés ócska szimbóluma megszakítás nélkül, egyetlen darabban osztja ránk az időt. Nem szállhatunk ki, ez az utazás valami örökös hatás mértékegységévé vált. Konstans, gravitációs állandó. Sokat gondolkoztam már azon, mi a titka ennek a következetes, megfellebbezhetetlen beállásnak. Eddig még nem jöttem rá, mivel szorzódik be az újonnan szerveződő helyzet, amitől aztán a változás ellenére marad minden a régiben. Miközben az országnevek változnak, a város ugyanaz, az utcákat oda-vissza keresztelgetik, a ház ugyanaz és benne mi is. Biztosan azért nem bonthatom szét a körülöttem becsomósodó időt, mert nem rendelkezem akkora tapasztalattal, mint azok a bölcs öregek, akik három, négy, öt államalakulat alatt nőttek, tanultak, dolgoztak, szerettek, gyűlöltek bárminemű helyváltoztatás nélkül. Behozhatatlan a lemaradásom, nem több mint két országban (kezdetben a Szovjetunióban, jelenleg Ukrajnában) éltem és élek ugyanott, pontosan azon a helyen, ahol a változásokból kifolyólag valamilyen értelemben ma már nem létezem…

…Sose, mondta egyszer régen a csapi átkelőnél a szabolcsi határőr, amikor afelől érdeklődtem, mikor vált már zöldre előttünk a lámpa. Újabban az a bizonyos vált ugyan, csakhogy a végre szabad utat mutató szemafor előtt megannyi láthatatlan vaklámpa nyert elhelyezést. És nálunk azzal még a vak is tisztában van, hogy a láthatatlan sorompók veszélyesebbek a láthatóknál. De mit tudhatott minderről a nagyapám negyven évvel korábban? Aki pásztorként csak egy kis falu állatait ismerte, azokat hajtotta ki nap mint nap a végtelen határba. Hiszen a jámbor lélek első közös utazásunkat megelőzően sem számolt többel, minthogy az éjszaka érkező nemzetközi vonatról lekászálódva nem lesz majd mivel eljutnunk hozzájuk, és rostokolhatunk a váróteremben hajnalig, a legkorábbi busz indulásáig. Hát befogta a négy (számszerűleg valószínűleg két, de az irodalmi hiperbola mindenképpen csalásra kötelez) szép ökrét a szekerébe, majd kihajtott velük elénk a kisvárdai pályaudvarhoz. Én pedig ahelyett, hogy értékeltem volna a nemes gesztust, élveztem volna a romantikus utazást, hálátlan, undok kölyökként végignyafogtam az utat. Ahelyett, hogy választottam volna magunknak csillagot, a nagyanyámtól eltanult konoksággal azt hajtogattam, elég, le szeretnék szállni, haza akarok menni. A szekér büdös volt és rázott, a nagyapám pedig pálinkaszagú volt és káromkodott.
Mindez a bűvös schengeni vízumról jutott most eszembe. Szegény nagyapám, ha sejtette volna, mire lesz majd jó az az éjszakai poroszkálás a négyökrös szekéren, milyen védekező immunitást alakítok ki magamban az akkor szerzett élményeimből, biztosan a kora reggeli buszra hagyja finnyás unokáját, aki a múlt helyett megrögzötten a jelenben szeretett volna élni, méltóbban…

…Éppen érettségiztem, amikor tüdőbajomnak köszönhetően (mert ugye, mint tudjuk, minden valamire való írónak tüdőbaja volt), hosszú, de igencsak hasznos hónapokat töltöttem a Krímen. A Szovjetunió valamennyi köztársaságából odasereglett, igazán színes, oroszul beszélő betegtársaságban tanultam meg, hogy az orosz nyelvnek és irodalomnak közvetlenül semmi köze a fennálló hatalomhoz. Illetve, ha mégis, akkor az időnként semmiképpen sem nevezhető irodalomnak. Azontúl a tüdőbajból kigyógyultan, szerencsére múlhatatlan kíváncsisággal közeledtem a közelemben más nyelvet beszélő emberek felé. Számomra az örökös közeledés vált természetessé, az egyetlen viszonyulási lehetőséggé.
Mielőtt hasznosíthattam volna frissen szerzett tapasztalataimat, azon kaptam magam, hogy ott állok az Ungvári Állami Egyetem aulájában, ott szorong körülöttem az egész bölcsészkar, és utasításra gyászolunk. Aztán ez évente megismétlődött, hol Brezsnyevet, hol Andropovot, hol Csernyenkót temettük. Hatalmas képernyőn közvetített szertartások olvadtak egybe, mi pedig ácsorogtunk a hidegben, hosszú órákon, napokon, éveken át. A főtitkárok valahogy mindig télen halnak, vagy nem, de az egyetem évszaktól függetlenül jégverem maradt, különösen ott éreztük annak, ahová éppen tereltek. Már-már beletörődtem, így kell lennie, többé el nem mozdulunk kijelölt helyünkről. A sivárságban valamiért nem tűnik fel az ismétlődés. A hatalmas kietlen tér monotóniája megbénít. Szomorúan és már-már beletörődéssel vettem tudomásul, hogy körülöttem a sivárság egy és oszthatatlan. Aminek elviselésében, megértésében rengeteget segített Kafka. Akkoriban fedeztem fel magamnak, és könyveit olvasva (valószínűleg sokszor nem pontosan, nem eléggé felkészülten értelmezve) határtalan lelkesedéssel döbbentem rá, hogy de hiszen rólunk ír, a mi mindenek feletti engedelmességünket, szorongásunkat, a mi bűntudatunkat járja körbe. Valósággal lenyűgözött az addig nem ismert, eszköztelensége miatt különös írói eljárás, ahogyan megemelte a költészetidegen szürkeséget. Beleborzongtam átváltozásom lehetőségének felismerésébe, lehettem volna Gregor Samsa.

Megjelent olaszul: Stilos, 2011/03
Comments