Könyvek‎ > ‎Várkulcsa‎ > ‎

Tarján Tamás: Szerzetek


Tarján Tamás

Szerzetek

Mi történne, ha a tetőfedőt és fiát munkájuk végeztével a megrendelő nem fuvarozná haza falujukba? Bizonyára maradnának a tetőn, „fejünk fölött a magasban”. Hasonló, szépséges-borzongató természetes képtelenségek könyve e novelláskötet. - Tarján Tamás kritikája a revizor.hu portálon.

A chagalli bádogosok, apa és fia, tetők szakavatott reparálói, élek és villámok ismerői, akik mégsem ragadnak a ház tetején, a címadó írásban szerepelnek. Az említett, erős szürreális mozzanat szinte mellékes. A feszes elbeszélés központi motívumai a késdobálás (Forintos, a lemezek mestere késeket készít; női kézre rá nem valló otthona egyik ajtaján asszonytestrajz-késnyomok, a megrendelő, maga is nő, a saját méreteivel ugyancsak tökéletesen beleillik a mélyedések kontúrábrájába), a megszólíthatatlanság (az apa siket, fia is megelégszik saját fülkagylója zúgásával), a táplálkozás-misztérium (a két munkás nem nyúl ételhez, vizet ebédel, később teli szájjal esznek, otthon kötelezően kínálják saját készítésű, kissé gyanús finom falatjukat), a teljes elzártság (Várkulcsa – Kljucsarki –, a bádogosék faluja jellegtelen zsákfalu; felmerül az elbeszélőben, hogy ilyen település talán nincs is; írásműben a talán a döntő, a valóságban az, hogy Várkulcsa van: ha valaki utánanéz, megtudható róla, hogy Kárpátalja egyik legkihaltabb vasútállomásával és egyik legsportszerűtlenebb labdarúgó-csapatával rendelkezik).
 
Érdemes a régiesen csengő című, többjelentésű Várkulcsa – most még a novella – lapjainál időznünk. Annál inkább, mert a Magvető Kiadó Novellárium sorozatában közzétett gyűjtemény szerzője, Berniczky Éva a könyv közvetlenebbül személyes szövegeiben rendre, és célozva másutt is, beszél ungvári, várdombi lakhelyéről, megfigyelést érdemlő hétköznapi-különös látványokra nyíló padlásszobájáról – tehát a távoli, elzárt Várkulcsa az egyik nyitja a történetmondó létmódjának, ha tetszik, a kijavított tetejű házban telő lassúdad időnek. A húsz frissebb keletkezésű kisprózai darabot (nem egy mesterművet) tartalmazó újdonságnak ez a mű a fókusza: történetszövésével, figurateremtésével, biztos és összetéveszthetetlenül egyéni stíluseszköz-kezelésével, a konkrétságtól el nem szakadó látomásosságának szorongató voltával – még formálásbeli hajszálrepedéseivel is. A megütközés fizikai hullámverését kiváltó falusi klozetről, Forintosék budijáról olvassuk: „A halódásban egyedül a sötét ülőke szélén meghúzódó kenyértartó hirdette a maga oda nem illésével az életet”. Az oda nem illés az ide nem illő, a fölösleges tudatás, hiszen két sorral alább kiderül a funkció: „A papírtartóvá lefokozott dobozon ezüstös fogantyú fénylett”.
 
A megnyerően szűkszavú – néha Bodor Ádám tematikusan peremvidéki, világvégi helyzetjelentéseit idézően áthallásos-víziós – kisepika érdekes módon egyszer-egyszer a túlírtságban, néha pedig a mélyhűtött szabatosság erőltetésében marasztalható el, bár mind a tárgyias, mind az elvonatkoztató-jelképes implikációk elbírják a szükségtelen feloldás e megnyilvánulásait a magát „elvetélt költőnek” valló Berniczky Éva tollán.
 
A panoptikumi panoráma a mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők alcímből is kitűnik. A négy szó túlnyomóan régies, esetleg alakjában is, de jelentésében mindenképp. A kiszakadtság, leszakadtság – a sivárság, távlattalanság – veti elénk azokat a „szerzeteket”, „jámbor lelkeket”, akik valóban furcsa, bizarr lények, rokontalan kreatúrák, joggal feltételezhető vagy semmivel sem igazolható titkok gyakorta nem is oly jámbor hordozói. Filmen leginkább Fellini tudna velük mit kezdeni. Hangulat, tónus, szereplőkör lidérces, időtlen illékonyságát a novellacímek is érzékeltetik, holott a könyv a posztszovjet Ukrajna, a jobb létlehetőségeit keresgélő Kárpátalja jelenének szociográfiailag is vaskosan pontos kisenciklopédiája: A tizennégy karátos anya, Fogyóholdban, Seconhand eső, Rovarírás, Ikerlependék, Jégármány, Reszket a békacomb, Már csak a versenyegerek stb. A humor a megfogalmazás szüredékeként süllyed a sűrű szövegek aljára. Az egységes, mégis sokszínű narratíva nyelvi elevenségének fontos elemei az orosz (eredetű) szavak, kifejezések: molocsárnya, bábi, huj sz nyim és így tovább (kihatva a tulajdonnevekre: Telega, Golubin, Valja stb.).

A java novellákat, a legsikerültebb szöveghelyeket azzal a belefeledkező ámulattal sajátítjuk el, amelyet csak a műfaj (ebben az esetben a modern rövidtörténet) legjobbjaival találkozva élünk át. A szereplőket nézve A fű kinő című nyitó írásban az önmaga fiává lenni kényszerülő (mert anyakönyvileg így iktatott) Elek Alekszijovics Telega indítja, alakok tucatjai folytatják a megkapó sort. A vér szerinti apját megtaláló s épp ezzel másodszor is elvesztő, nevében maga-apja Elek, a kakasszállító és kakastolvaj sorsának kifejlete a Várkulcsát mindenütt uraló fenséges kétpólusosság, termékeny dualitás bizonysága és mintája. A kafkai miliőjű varrodába, a lányoknak szárnyasokat csempésző fiatal férfi alázatossá szelídült, nyakukat behúzó kakasaihoz hasonlatosan adja meg magát a szűk, levegőtlen, sötét raktár legördülő szövettekercseinek. Halálát leli-e a hatalmas, meleg, puha súly alatt, vagy a tarajos madarak ellenértékét természetben elnyerve valamelyik – meg nem határozható korú – nőben, sikongó-vinnyogó lány testében vackolódik el: nyitott kérdés.
 
Ülünk a lapozandó könyv előtt, mennénk is, maradnánk is. Maradnánk, mert a befejezéssel az elbeszélésnek nincs vége; mennénk, hogy máris kisürgessük magunknak a következő novella tisztán áttetsző ködképeit.


Megjelent: Revizor - a kritikai portál, 2010. okt. 20.


Comments