Nagy András: A világát vesztett varázslat

Nagy András

A világát vesztett varázslat

A világ nem vált „varázstalanná” – sugallják a kötet elbeszélései –, hanem maga a varázslat veszítette el a világot, volt-nincs, világtalanná vált, legfeljebb csak darabjai, villanásai, töredékei maradtak meg, s azok mutatkoznak meg ezekben az írásokban. Ez a különös, egyszemélyes mágia elsősorban látás és érzékelés dolga – és a láttatásé is, ami így, együtt i-ro-dalom lehetne: szótagolva, ahogy a novellafüzér egyik írásában undorral rákérdez Eduárd Vengerszkij. Jó érzékkel kérdezi, hiszen ennek az i-ro-da-lomnak a lényege a különös optikával a világra nyitott szem, amit szemléletnek is nevezhetnénk, s ez gyakorta erősebb a – viszolyogtató – látványnál, sőt: szinte teremtő erejű lehet, mert a feltétlenül akart és hitt varázs létrehozza a hiányolt meghittséget, a lekopott jelentést, a megfakult értelmet – abból, ami éppen a rendelkezésére áll.

Hogy is volt ez valaha Csáth Gézánál? Vagy a sejtelmesen megidézett Kosztolányinál? Nem lett-e csakugyan maradandó az ő világuk megannyi kisembere is, akik sokszor saját sorsukat sem érték fel – és mégis, az ő századfordulójuk varázsuk vesztett emberi tájai, viszonyai, pillanatai ragyogtak fel azután a boncasztalon, szabadkai kertben, langyos Balatonban – mindenütt, ahová mágikus pillantásuk irányult? Mintha valami hasonló történne Bernicky Éva írásaiban is, ezekben a sokszor csak villanásnyi elbeszélésekben, amelyek fénye azonban mélyen bevilágít a földszintes vagy éppen alagsori életekbe – akár az egymástól alig megkülönböztethető panelsorházak végtelenül lelakott emberi kulisszái közé, a mindenkori Állomás utca 15.-öt keresve. És ezek azután éppen itt és éppen így sejtetik meg a végtelenséget: szürkén, elhasználtan, kifosztva akár – és mégis: mindez mint a gazdagság fonákja mutatkozik meg, lepusztultságában nem kevésbé színesen és káprázatosan, mintha csakugyan tobzódni lehetne a tarka bőségben – mert ugyan a megfosztottságnak nem létezhet pazar eksztázisa?

Nem én fordultam el a jelentől – idézi „K. D.”-t a szerző egyik fontos novellája mottójában – a jelen fordult el tőlem. Mert ezekben – a műfaj törvényeit egyébként megható odaadással követő – epizódokban Berniczky ennek a jelennek szűk és kizárólagos totalitását töri át, a jelentéktelenséget formálja költészetté, átvilágítva egyben jelentés nélküli világát, amelyre szinte időtlen tekintete irányul – s ezzel megemelkedik az az élet, amely egyébként elsüllyedne ennek a perifériának mindenkor híg talajában. Pedig ez a világ a maga különös – szinte metafizikai – törvényszerűségeivel mintha mindannak ellenszegülne, aminek formátuma van, mintha a legfontosabb események el sem férnének ezekben az életekben, legyenek bár szépségesek vagy szörnyűségesek: „Vannak borzasztó kalandok” – idézi írásai élén a szerző Wislawa Szymborskát – „mik nem férnek el a világ rendjében, s még ha akarnának sem történhetnének meg”.

De hát akarnak-e? Vagy már az akarat is elköltözött innen, s legfeljebb áttételeken és beláthatatlan összefüggéseken keresztül mutatkozik meg, követhetetlenül, formátlanul, eredet nélkül szinte – és mégis feltétlen erővel. Mintha egy univerzálissá váló SINISTRA KÖRZET terepviszonyai között volnánk, ahogy ezt Bodor Ádám klasszikusan pontos rezignációval megfogalmazta egy – Berniczkyétől egyébként földrajzilag nem túl távoli – perifériáról. Aminek irodalmi jelentőségét éppen az adhatja, hogy a varázsával együtt jelentésétől is megfosztott világban éppen a jelentés hiányán keresztül idézi fel és fedezi fel a varázst – és adja vissza a létezés rejtőző értelmét, amely elsősorban ebből a gazdag megfosztottságból táplálkozik. Amit látni tud.

A szemlélet itt tehát elsősorban azt a látást jelenti, ami az i-ro-da-lomban nem lehet más, mint nyelv – egymásnak fordítva a kétféle tükröt: a különös tárgyak és lények hordalékában oly gazdag tájat és az ebből kinövő, belőle táplálkozó, gazdagon lepusztult emberi viszonyokat. Így mutatkozik meg a roncsolt foncsorú felület: a jelentést zsúfoló sivárodásban és gazdag felhígulásban költőivé váló nyelv, amely mindenféle emelkedettség és választékosság fonákjaként rontottan, kifacsartan és keverten adja vissza a látott világ számára befogható szeletét.

Kárpát-Ukrajna, mondták erre a vidékre egykor, még SZSZK-korában, de volt ez valaha királyi vármegye is és országok és birodalmak között a maga moccanatlanságában „sodródó” táj, akárcsak örök keresztút, amelynek sorsa az elmúlt évtizedekben szinte végleg a perifériáévá lett, mégpedig eddigi története során többnyire olyan birodalmi centrumoknak kiszolgáltatottan, amelyek következetesen a történelem veszteseivé váltak. Mintha az egész jelentésteli vidékre is érvényes volna Fundánics jellemzése a kötetet nyitó novellából – róla ugyanis „fokozatosan lekopott maradék sorsa”, vagyis joggal érezhette úgy, hogy valaki „mással esett meg az élete”.

A mindig egyedi és megismételhetetlen. És éppen erre nyílik a szerző – és itt pontosítani kell: szerzőnő – tekintete, ezekre a szinte túlméretezett kalandok alól kihulló életekre, a nagyobb és feltétlenebb törvényszerűségek által végképp megnyomorított egzisztenciákra, ahonnan azt sem látni át, ami valóságosabb élet lehetne – csak élik azt, ami jutott nekik, pergetik, elviselik, és azután csendben eltűnnek belőle. Mintha a számukra alig befogadható valóságtól keresnének védelmet ezekben az epizódokban – amelyek mégiscsak valamiféle menedéket sejtetnek. Paradox erővel persze: ha bezár a vasgyár, akkor Fundánics boncolni megy. Ha ellopták a gyerek biciklijét, hát ennek erednek a nyomába, hogy visszazökkentsék az időt. Ha az esküvői asztalra váratlanul csótány mászik, különös meglepetéssel követik nyomait, amelyek azután ott is maradnak a későbbi, összekötött sorsokon. Bensőséges, kollektív morbiditás és a rejtőzködő, valóságosnak remélt élet átélésének forró vágyából eredő láz melege egyszerre fűti át ezeket az írásokat. És éppen ezekből a vágyakból, eseményekből, sorsfragmentumokból áll össze az írói univerzum, ahol már a tragédiáknak nem jut hely, mert a súlyosabb fordulópontokon is csak suta és balesetszerű események torlódnak. Berniczky ezekből formálja meg a kicsiny életeket. Hiszen hogyan is lehetne sorsról szó ott, ahol választás sem igen létezik, még a legközvetlenebb emberi viszonyokban sem, a saját döntések között alig-alig – s mégis ezekben mutatkozik meg sejtelmesen, poétikusan valamiféle különös mozgástér. Itt még a mámor eszköze is csak hamisított pálinka lehet, a ragasztó helyett pedig gesztenyeenyv kerül a tiltott forgalomba, ám a lebukott enyvárust szerelmével ajándékozza meg a – vonzásában is taszító – helyi karhatalom. Errefelé a bűnök is csak kicsinyek lehetnek, de mégis: legalább sajátok, és akkor ezzel mégiscsak meghatározható az individualitás, s a vétkes személyiség, emlékezetesen sötét körvonalakkal, alakot kap.

Vagy akár annál is többet: a váratlan és kollektív gimnáziumi kankószűrés során ugyanis kiderül, hogy a lányosztály egyik – epileptikus és kirekesztett – tanulója, „Méhecske”, elvesztett szüzességéért bizony egy újabb életet kapott és adhat, s a novella fináléjában fel is mutatják a meztelen kisdedet, aki a megdicsőült tekintetek előtt – CSAK ÍGY SZEPLŐTLENÜL – rúgkapál a huzatban.

Mert feltehetően nagyon is női tudásból vagy inkább tapasztalatból táplálkozik az a felismerés, hogy szinte mindenből megfogan, kihordható, felmutatható a varázslat, vagyis az a megragadhatatlan és nélkülözhetetlen többletjelentés, amely az életet elválasztja saját értelmétől. Vagy akár a világtól magától, úgy, ahogy van – amely pedig elhasználtan, üresen, sejtelmesen sodródott az út menti mezőre, mint az autóbusz „rozsdás kasztnija” a KÖRZETI SZERELMEK MŰSORÁ-ban. Ám ott egyszerre csak gyökeret ereszt, mégpedig egyenesen a szerves és eleven talajba, s a réten virító karosszéria lesz majd a háttere – és szinte viszonyítási pontja – mindannak az érzéki konfúziónak és azoknak a tévelygő vágyakozásoknak, amelyek összekötik a novellahős – „örök interjúalany” – Pricsinyit „a helyi tévé nyársat nyelt démonával”: Emerenciával, míg a férfit igaz szerelem mégiscsak Melles Angéla „kultúroshoz” fűzi. Ám boldog együttlétre vele is csak hőemelkedéses álmok és képzelgések adhatnak esélyt. Vagy inkább: boldogtalanra. Mert a remény már az illúziókból is elköltözött.

És mintha ez a költözés volna itt megannyi történet lényege, ez a felfoghatatlan és feltartóztathatatlan folyamat – amelyik egy másik írás szereplőit: a MEDÚZASZÜRET kórtermének lakóit a sivárságában is rejtelmes gyógyintézet ágyaira sodorta, „Cska nővér” joviálisan erőszakos fennhatósága alá, közöttük a főszereplőt: Hajas Rozált. Ő nemrég még a tengerparton gyűjtötte és kente magára a nyálkás medúzákat – mi sem természetesebb és mi sem természetellenesebb ennél –, majd rá kellett döbbennie, hogy számára ennek az epizódnak a nyomán megszűnt a kronológia. A kórházban ugyanis az idő azután „megállt vagy visszafelé pergett” – ahogy belépett ebbe a világba, látnia kellett, hogy „az őr helyén egy vadonatúj idő nyílott”: olyasmi, ami felfoghatatlan a korábbi időérzékelés bármiféle élményével, sémájával vagy konvenciójával.

Ezért talán, hogy itt a reményekkel és illúziókkal – vagy ebben a közegben: a gyógyulással magával – sincs mit kezdeni, mert nem efféle okozatiság vagy egyenes vonalú előrehaladás mozgatja az eseményeket, sem itt, sem másutt. Így a benne mozgó hősöket sem kerítheti hatalmába a remény vagy a csalódás – mindez nem csak „természetes” ekként, de szinte „szerves”: tehát a természet maga, mint a mezőn gyökereket eresztett autóbusz.

És mintha éppen a sors és remény hiánya – ugyanakkor a mégiscsak feltétlen erővel érvényesülő üres törvényszerűség volna a szerző legfőbb élménye. De ahogy erre a világra tekint, láthatja, hogy belső szükségszerűségeit is ez a hiány szabályozza – ami azután mégiscsak áthevül ettől a pillantástól, s ahol korábban szinte semmi sem volt, ott ez a semmi kap jelentést és ezzel erőt: varázst. És akkor már értelmet is, túl az úgynevezett „értelmen” persze.

Ez határozza meg például a tejárus Szeréna néni és Erna összetartozását a BLASZTULÁ-ban – a főhős elsőszülött fiának első szeretője válik az asszony életének részévé feltétlenül és megokolatlanul –, de a címadó novellában is ugyanez indokolja a főhős vonzódását az angol szövethez: a legszebbhez és legdrágábbhoz, ameddig csak a piaci tojásárus pillantása elérhet. Ám hiába lép be érte a Párizs butik furcsa, modern idegenséget sugárzó világába, hiába költi el minden pénzét erre a semmiképpen sem őrá illő ruhaanyagra – végül majd Gyurika úr, a szabó öltözik bele, mert életműve csúcspontján csakis önmagára képzelheti ezt a gyönyörű szövetet. A képzelet valósággá válása azonban kivezet egyben az életéből is – temetni viszik tehát a Párizs butik külföldi árujában a szelíden bitorló mesterembert, akit utolsó útjára a vágyai sorsával szembesülni kénytelen Aranka kísér, s koszorút tesz a koporsóra, benne a szövet, benne a szabó, benne a kihűlt remény. Az árus tojásai pedig hiába kelnek el aznap a piacon jó áron, a világban valahogy mégsem áll vissza a rend.

Vagy éppen ez volna a világ rendje, ez a minduntalan felbillenő – majd még tovább billenő egyensúlytalanság? Mintha ezen a periférián – a centrum hiánya miatt is – elveszett volna annak érzékelése is, hogy hol volnának a súlypontok: kívül és belül. Világban, álomban, sorsban, személyiségben. Így alakul csendesen elfogadott végzetté a FÖLDET AZ ÉGTŐL öntudatos és bornírt házasságtörése vagy a TALÁNSZÁSA biciklinyomozásának szertefoszló igazságtétele, akárcsak a BÁBOZÓDÁS KORÁ-nak zülléssel kacérkodó felnövekedése. A világból már eltűnt minden utalás a magasabb rendűre, legyen az a „kalinyingrádi” bölcs által egykor emlegetett csillagos ég odakint vagy az erkölcsi rend idebent. Nincs mire rácsodálkozni többé, vágyni sincs – de hát a csodálat vagy a remény igényét hogyan is foszlathatná szét az, hogy tárgya szertefoszlott?

És talán ezért is igazán nőiek ezek az írások, mert a szerző egyszerre képes tudomásul venni szelíd beletörődéssel a varázsa vesztett valóság csendes és feltartóztathatatlan züllését – és ez a tudomásulvétel nem patetikus vagy drámai, hanem szinte varázslatos. A világ helyett tehát ott a tekintet, benne pedig ez a konok és erős gyengeség, hogy nem veszi tudomásul azt, amit lát, mert a látás igénye erősebb a tapasztalatnál. Amely – az írásokból úgy sejthető – aligha kegyes a szerzőhöz, ezeknek az életeknek, nyavalyáknak, kalandoknak és kudarcoknak a közelsége meghitt, ismerete bensőséges – és mégis. A finoman és pontosan megrajzolt világban sajátos poézissel mutatkozik meg mindez – és fel is oldódik az ábrázolásban rejtőző mágiában.

Ugyanakkor a következetes lefokozottság, eltávozott erő és szétfoszló jelentés nyomán erősödő szenzitivitás az egyedüli ellentmondása ezeknek a füzérré terebélyesedő írásoknak. Mert mintha az életek és sorsok formátumának hiánya lefokozná az epizódokat is. Ami a novelláknak mégiscsak a lényege volna, az inkább csak a hangulata lesz. Nem nyelvében vagy szemléletében vész el a lényeg – éppen ott nem –, hanem eseménymenetében, abban tehát, ami végül is mindezek „epikája” lehetne. És bár sokszor lesz jelentős és fordulópontszerű ez a sok, remek villanás – de ugyanígy válik egy-egy fontos pillanatban jelentéktelenné: ahol a szem és nyelv bravúrja nem érheti el a történetszövését – így mutatkozik meg puszta ügyességként az, ami pedig máskor a tehetséget mutatja meg.

Persze a világra szegezett tekintet ilyenkor is fontos hiányról tudósít, és ennek paradoxiája ugyancsak megejtően érvényesül. Hiszen a varázs mind létében, mind tűntében egyként megfoghatatlan, s még sincs ennél fontosabb – és ezt azért pontosan, következetesen és szelíd kíméletlenséggel sugallja szép írásaiban Berniczky Éva.
Holmi, 2005/január
Comments