Dérczy Péter: Történetek képzeletből és valóságból


Dérczy Péter

Történetek képzeletből és valóságból

Berniczky Éva: A tojásárus hosszúnapja

Berniczky Évának – két mesekönyv és két, társszerzőkkel közös novellás kötet után – 2004-ben jelent meg első önálló, novellákat tartalmazó gyűjteménye. Azaz, ha a szó nem legszorosabb értelmében is, de formailag mindenképpen elsőkötetes szerző. Nevét ma még valószínűleg kevesen ismerik, de nem baj, van idő, majd megtanulják. Ahogy Berniczky Évának is volt türelme és hagyott magának időt arra, hogy a prózaírás mesterségét is megtanulja. (Voltam olyan szerencsés, hogy e tanulási folyamatot – mely persze korántsem fejeződött be – hol közelebbről, hol távolabbról nyomon követhettem.) A többi pedig adott volt: a nyilvánvaló tehetség, a formálódó, de mindenképpen sajátos, különös elbeszélői hang és szemlélet, s nem utolsósorban egy különös világ, melyről a magyarországi olvasók szintén keveset tudnak.

A határon túli magyar irodalom fogalmáról bizonyára mindenkinek elsősorban Erdély jut eszébe, aztán a Felvidék s talán a Vajdaság; Kárpátalja, Ungvár, ahol Berniczky él és dolgozik, alighanem senkinek, vagy legalábbis igen keveseknek. Nem mintha ez különösebben érdekes lenne, hiszen joggal gondolhatunk arra: az egyetemes magyar irodalomban végül is mindegy, ki honnan jön, s persze igaz is ez, ám azt azért ne felejtsük, hogy a kárpátaljai magyar irodalom minden tekintetben a legnehezebb helyzetben volt a korábbi évtizedekben, s a birodalom összeomlásával ez alig változott. Arról már nem is beszélve, hogy az egyetemes magyar irodalmon belül azért sokszor igen pontosan behatárolható egyes szövegeknek bizonyos régiókhoz való tartozása (amivel nem a szövegek értékének regionalitását, korlátozottságát állítom, pusztán csak azt, hogy egyetemességük mellett hordoznak olyan speciális értékeket is, melyek megkülönböztetik őket más szövegek más narratívájától). Mindezért fontos, hogy Berniczky éppen erről a „tájról tudósít”, hogy az utóbbi évek egyik legtehetségesebb, ráadásul – úgy tűnik – par excellence novellistája innét kerül be (még ha egy kicsit talán késve is) a magyar irodalom és próza nagy áramkörébe.

A tojásárus hosszúnapja tizenöt novellát tartalmaz (amennyire ismerem Berniczky munkáit, ahogy mondani szokás, szigorúan megrostálta őket), de a novella fogalmát ne tradicionális értelemben fogjuk föl jelen esetben, mert e szövegekben az elbeszélő gyakran – szinte mindig – átlépi a hagyományok keretezte formát. Ami a legszembetűnőbb az az, hogy történeteinek általában és valójában nincs elmesélhető történetük, vagy ha mégis, akkor az igencsak szűkös, nehezen összefoglalható. Cselekményről – ami a történethez szorosan hozzárendelődik – még kevésbé beszélhetünk. A hagyományosabb elbeszélésből még legerősebben a figuraformálást, az alakteremtést őrzik novellái, valamint egy-egy jellegzetes szituációnak a markáns vázlatát. Mindez persze a modern próza jellegzetességeihez tartozik, nem feltétlenül Berniczky epikusi újdonsága a cselekmény és a történet szerepének a lefokozása, inkább csak a történetmondás általános nehézségeihez rendelhető hozzá. Az is általános modern elbeszélésbeli következmény, hogy – ha az imént említettek szerepe, tehát a próza metonimikus szerkezete csökken illetve fellazul, akkor – megerősödik a szöveg metaforikussága, metaforikus alakítottsága. Mégis, Berniczky novelláinak egyik legeredetibb jellegzetessége a metaforizáltság és annak különös formája, amire részletesebben kell kitérnem.

A tizenöt szöveg hátterében szinte szociográfiai mélységgel és pontossággal megjelenített helyszínek, életszituációk és figurák szerepelnek, alkalmanként Tar Sándor novelláit idéző súllyal. Lepusztult környezet, nyomasztó városi és falusi enteriőrök, alkoholisták, kilátástalan életű asszonyok, férfiak és gyerekek alkotják meg ezt a hátteret, melyben az emberek önmagukat is, meg egymást is lépten nyomon elárulják, megalázzák, megszégyenítik. Berniczky, ha úgy tetszik, pontos látleletet ad egy furcsa, ismerős-idegen világról, melyről sejthető (már csak bizonyos nyelvi megnyilatkozások miatt is, melyekről tudható, hogy orosz-magyar nyelvi keveredésből származnak; a tájékozódást idegen szavak magyarázatának szószedete is segíti a könyv végén), hogy talán Ungvár és környéke. Helyszín azonban egészen pontosan és behatárolhatóan szinte soha nincs megjelölve, ami két irányban is értelmezhető, illetve ez az értelmezés kétféle módon is kiterjeszthető. Van tehát egy nagyon kontúrosan felrajzolt szociográfiai háttér, külső-belső környezet, ami nagyon valószerűnek tűnik, s amiben nagyon valószerű alakok élnek, mozognak. Ám az egészben mégis van valami groteszk, abszurd, szürreális vonás, ami részben a narráció módjából, részben magából a megjelenített, megalkotott világ természetéből ered, vagy talán helyesebb úgy fogalmazni: árad. Távolról sem akarom Berniczky novelláit Tar Sándor vagy Bodor Ádám műveihez hasonlítani, ám az tagadhatatlan, hogy a novellák világának megképzése sokszor emlékeztet az említett szerzők eljárásaihoz. Tarra inkább a szociografikus mélység, Bodorra a valószerűen megjelenített környezetből kinövő abszurditás mutat Berniczky epikájában.

A kötet novelláinak a szerkezete is nagyjából az előzőekhez hasonlóan, kettős felépítésű. Az már a kisformából is származtatható, hogy nincsenek bonyolult szövésű történetek, a cselekmény sem szerteágazó. A magyar epikai hagyomány néhány eleme, leginkább az anekdotaforma is megpillantható némelyikükben. Tehát látszólag nagyon is egyszerű szerkezetekkel, egyszerű történetekkel van dolgunk, melyek önmagukban kevés és nem túl összetett értelmezésekre nyújthatnának lehetőséget, úgy is kifejezhetném mindezt, hogy nagyon köznapi események, történetek képezik meg a novellák világát. Olyannyira, hogy a legtöbb szövegben tulajdonképpen szinte eltűnnek, s ha össze akarnánk foglalni őket, nem lennénk egyszerű helyzetben. Például: a tojásárus meglepi önmagát a Párizs butikban vett finom szövettel, hogy aztán ruhát varrasson belőle a legjobb szabóval, a jelentéktelen Gyurikával, aki nem bír ellenállni az anyag finomságának, és saját magának szab belőle öltönyt, majd meghal, a tojásárus kétségbeesetten keresi a szövetet és a szabót, hogy aztán a ravatalon találkozzon mindkettővel, s kísérje ki őket a temetőbe. Sorolhatnám az ilyen példákat – némelyikben jól felismerhető a történet anekdotikus magva is, ám egyikben sem lesz lényeges a történés maga. A „kinagyított apró részletek” viszont annál inkább. E „nagyítások” – hogy a fénykép hasonlatnál maradjak – szinte mindig nagyon sötét tónusúak, a szürke, a fekete árnyalatok uralkodnak rajtuk fenyegetően, még akkor is, ha a novella maga tulajdonképpen könnyedebb hangvételű, mint A paradicsommadár. A legtöbbjükben pedig keveredik a valószerűség, a realitás az irrealitással, a szürreálissal. A narráció alapját szinte kivétel nélkül valóságosnak tetsző részletek képezik meg, a szöveg egésze azonban mindig hordoz valamit az abszurditásból, a nem-valóságosból. A két látszólag egymással ellentétes narratív eljárás hívja aztán létre azt a világot, melyben nehéz eldönteni, mi a képzelet szülötte, s mi az, ami tényleg földhöz ragadt valóság. A novellák így mindig egy-egy nagy metaforává válnak, amely nem feltétlenül „fordítható le” közvetlenül egy-egy hétköznapi jelentésre. A Földet az égtől című novella – a kötetben az egyik legjobb – ebben az értelemben hordoz sokrétű jelentéseket, miközben lényegében a történet a „pók” metaforához kapcsolódik. Klasszikus szimbólumként a „pókháló” a világegyetem metaforája, a keresztény kultúrkörben a hálójában rejtőző pók a gonosz megtestesítője. A novella egyik főszereplője, a rendőr százados neve beszélő név: Taran Tula, amely a gyilkos mérgű valóságos pókfajtára utal. Ám ez a „pók” is szövöget valóságos hálót: megfigyeli és jelent Dániel atyáról, aki már megjárta a büntetőtábort is, bányába vitték. A szöveg konkrétan nem utal rá, de elképzelhető, hogy sorsát Taran Tula befolyásolta; a rendőr azonban az atya fiát és menyét is befonja, beférkőzik a házasságukba, behálózza Ljubocskát, míg Fundánics, a fiú atyjával együtt rejtélyesen „felszívódik”, eltűnik, átalakul Taran Tulává. A novella tehát a következő valóságos rétegekből strukturálódik: a rendőr figuráján keresztül nyilvánvalóan utalás történik egy társadalmi berendezkedés konkrét állapotaira, melyekhez viszont nem köthető konkrét idő, csak a sejtetés szintjén; idetartozik a korábban elhurcolt Dániel atya „története” is, mely megint csak konkrét történelmi tényekhez (láger) kapcsolható, de történetének ideje korábbi az elbeszélés idejéhez képest; ugyancsak banálisan konkrétnek nevezhető a fiú, Fundánics és Ljubocska rossz házassága, és az, hogy a kielégítetlen asszony éppen az „őserőt” megjelenítő Taran Tulával csalja meg a férfit – az elbeszélésnek ezen a szintjén valójában egy szerelmi háromszögtörténettel van dolgunk. A „behálózás” tehát valószerűen is teljes körű (életek tönkretételével, családok felbomlasztásával, stb.), ám a pókmetaforával egyetemes jelentőségű és jelentésű is, a szociologikus és az ontologikus érvény szétválaszthatatlan. Vagy másként fogalmazva: valóság és képzelet kibogozhatatlan, nem csak ebben a szövegben, de majd mindegyik Berniczky-novellában. A Laterna magica címűben például Teofánia nővér meghurcoltatását, raboskodását és megkínzatását nem képes valójában elmondani: „könyörögve néz rám, hátha sikerül kitalálnom meghurcolását úgy, ahogy a valóságban megtörtént”, mondja a novella elbeszélője, s ugyanitt olvasható ez is: „Így aztán a gyönyörűen beöltözött Teofánia nővér Lina néni püffedt lábain elbotorkált az esti szürkületben a bazilita rend egykori épületéhez”. Itt tehát: az éteri szépség és a püffedt láb valósága egy és ugyanaz.

A novellák konkrét, valós elemei önmagukban is sokszor olyan abszurdnak tetszenek, hogy az olvasónak szinte az az érzése, hogy talán tényleg nem is a valóságra utalnak, Berniczky szövegalakító eljárásai azonban még ezt is fokozni tudják. Szövegeinek „mondattanára” is jellemző a metaforizáltság, melyből egy nagyon sűrű (néha, alkalmanként már az értelmezhetőség határát súroló túlsűrített), költői erősségű epikai nyelv születik. Nem egyszerűen arról van szó, hogy mondjuk a szövegen a hasonlatok, teljes metaforák uralkodnának (persze van ilyen is bőséggel), inkább az tűnik szembe, hogy Berniczky a valóságtörmelékekre milyen szürreális, expresszív nyelvi világgal utal. A megjelenítés valószerűsége helyett így sokszor a kifejezés expresszivitására támaszkodik szövegeiben, metódusában pedig igen gyakran látszólag ellentétes tartalmú, vagy egymást akár kizáró nyelvi-stiláris alakzatokat alkalmaz: konkrét és elvont, érzéki és spirituális, anyagszerű és „éteri” ellentétpárokkal jellemezhetném ezt a nyelvi világot. S mivel e metaforizáltság mind a nyelvben, mind a történetmondásban erőteljesen érvényesül, a legegyszerűbbnek látszó történetet is mindig áthatja valamiféle rejtélyesség, ami nem oldható fel teljességgel, legalábbis nem magyarázható pusztán oksági összefüggések alapján. Mindebből az is következik, hogy novelláinak legáltalánosabb struktúrájában ugyan még a csattanóra, anekdotikus befejezésre is találhatunk példát (pl. Csak így szeplőtelenül), azonban még ez a poentírozottság is elhalványul, elerőtlenedik a szövegformálásban. Az oksági viszonyok elbizonytalanításával pedig az elbeszélő a legtöbb esetben a szöveg példázatosságát, azaz a befogadói oldal felől tekintve, a pontos ítéletalkotás lehetőségét is elzárja. A szöveg és elbeszélője az értelmezésben nem határozza meg azt az utat, azt a pontot, ahonnét bizonyosan beláthatjuk és értékelhetjük a novellákban feltűnő világot. Líraian szólva: sem részvét, sem ítélet nem vezeti eleve a szövegek elbeszélőjét, s nem is kíván egyikre sem önmagában hagyatkozni.

Mindent összevetve úgy látom, Berniczky jólesően különbözik a kortárs magyar próza posztmodern vonulatától (bár pontosan érzékelhető, hogy sok mindent mérlegelt ezzel kapcsolatban), de eltér az utóbbi években (újra) megerősödött történetmondó, helyenként még a spontaneitást is felvállaló epikusi szemlélettől (a szövegekben gyakran bukkan fel az irodalmiságot, a megalkotottságot tematizáló részlet). Más utakon jár tehát, kötete ezt tekintetbe véve is komoly teljesítmény: szinte észrevétlenül lett kitűnő novellista, s csak remélni tudom, hogy az ennek megfelelő helyét is megkapja majd idővel, s nem csak az elsőkötetesek között.


Bárka, 2005/3

Comments