Visszaemlékezések 

Kezdőlap - Vissza

- 1 -

Előszó

A mellékelt naplót apám, Barta István írta, megjelent 1993-94-ben a helyi lapban. Farmos
megállóhelyen (Nagykáta-Újszász között) volt pályaőr, a pályamester felügyelete alatt. A szolgálati
helytől mintegy 80 méterre lévő őrházban (ma úgy mondanánk: szolgálati lakásban) lakott családjával.
Ebbe a családba születtem bele 6. gyermekként (7-en vagyunk testvérek). Anyám szülei és testvérei
Újszászon laktak(laknak), apám szülei és testvérei pedig Törökszentmiklóson.
1944-ben a háborús helyzetre való tekintettel, apámat 36 évesen (a jóval korábbi sorkatonai szolgálat
után) behívták katonának. Egy vasútépítő-helyreállító századba sorozták be. Feladatuk volt, háborús
viszonyok között is biztosítani a vonatközlekedés fenntartásához szükséges pályát, vágányokat.
Ehhez rendelkezésükre állt egy lakószerelvény, a szükséges szerszámokkal felszerelve. Oda
irányították őket ahol éppen szükség volt a munkájukra.
A háború végén fogságba esett, így került Sopronkőhidára.
Én személyesen is említve vagyok e feljegyzésben, ugyanis akkor születtem, ezért érthető az
elfogultságom az írással kapcsolatba, de talán egy kívülálló számára is érdekes lehet.
Ajánlom mindenkinek.
Barta János
MÁV nyugdíjas


- 2 -
Megjelent a FArmosi Információk Riportok (FAIR) c. havonta megjelenő lakossági közéleti tájékoztató
lap IV. évfolyam 4. és 5. szám (1993 április és május), és V. évfolyam 1. és 2. szám (1994 január és február) számai Személyes történelem c. részében folytatólagosan.

Tisztelt Olvasóink!

Megtisztelve érezzük újságunkat azzal, hogy egy olyan kis könyvecske tartalmát közölhetjük
folyamatosan lapunk hasábjain, amely egy farmosi család féltve őrzött titka volt eddig.
A feljegyzések írójának kilétét idősebb olvasóink bizonyára felismerik. A kis füzet
- amelyről fénymásolatot is mellékelünk - a jegyzetíró leánya ajánlotta figyelmünkbe, kérve,
hogy édesapja nevét az utolsó folytatás közléséig tartsuk titokban.
A füzet tartalmát teljes terjedelmében, hitelesen közöljük Néhány helyen szükségesnek
tartottuk egy két kifejezés magyarázatát, tekintettel fiatalabb olvasóinkra.
Úgy gondolom, községtörténetünkben is helye van ennek a "személyes történelemnek”.
/a szerk./

„Egy hadifogoly feljegyzései”

Sopronkőhida, 1945. VI. 19.
Itt töltöttem eddigi életemnek legszomorúbb, reménytelen napjait. Hogy gyötrő gondjaimat kissé
eltereljem magamtól, elhatároztam, hogy amit emlékszem, e kis noteszba leírom szomorú napjaim
történetét, mely immár több mint egy évvel ezelőtt kezdődött.
A feljegyzések füzetének borítója (balra) és első oldala (jobbra)

- 3 -
1944. ápr. 2-án kaptam a katonai behívót, ami egy kicsit meglepett ugyan, de bízva abba, hogy
hazánkba nincs háború, vagy tekintettel nagy családomra, majdcsak megúszom valahogy.
A behívóval másnap jelentkeztem az Osztálymérnökségnél, azt mondták menjek nyugodtan haza
szolgáljak tovább. /A farmosi vasúti megállóhelyen, mint térközőr teljesített szolgálatot./
Hazaérve rögtön át is vettem a szolgálatot, mintha nem történt volna semmi. Ezen éjjel Budapest
ellen erős légitámadás volt, gondoltam itt már nem tréfa a dolog, reggelre kaptam a táviratot, hogy
azonnal be kell vonulnom. Kissé nyugtalanított, de parancs az parancs, menni kell, majd eltelik ez is,
hisz nem először megyek már el. Legjobban az bántott, hogy várós feleségemet és öt kicsi gyermekem kell otthon hagynom, no de még mindig bíztam, hátha jobbra fordul a dolog, most menni
kell. A tízórás vonattal el is indultam, azzal, hogy pár nap múlva úgy is haza jövök eltávozással, majd
szétnézek itthon. Vasárnap úgy is húsvét lesz, akkor csak elengednek.
Útközben összejöttünk a régi bajtársakkal, mind számkivetettnek érezve magunkat, hogy mi mindég
sorosak vagyunk a bevonulással. Délután már jelentkeztünk is szülőfalumba, Törökszentmiklóson.
A parancsnokságon azonnal fel is öltöztettek, katonák vagyunk. Itt még otthon éreztem magam, hisz
éjjelenként édesanyámnál aludtam, mivel az iskolában, mely kaszárnyául szolgált úgy is szűken van
férőhely.
Április 8-án, nagyszombaton reggel, már korán reggel mentünk a kaszárnyába, Bugyi Laci bácsival,
-ő is kinthált velem-, hogy kérünk eltávozást, holnap húsvét, szétnézünk otthon. Dél felé megtudtuk,
hogy eltávozást nem kaphatunk, mert a századunk indulási parancsra vár, hogy hová megyünk,
azt még nem tudja senki.
Helybe reggelig, kimenőt kapunk, de 7 órakor jelentkezni kell. Jelentkezünk is, testületileg
átmegyünk a temploma, szép az ünnepi tömeg és áhítat, de gondolatom mindig otthon jár, ugyan
hogy van a család. Mise után a századnál megcsinálják a szakaszbeosztást. Most már látjuk, kik
vannak itt, rengeteg ismeretlen bajtárs, legnagyobb részük földi, de ismerős azért kevés van köztük.
Testvéreim a nagymiséről jövet, bejönnek hozzám, pár szót beszélgetünk, de sorakozó van, majd
délután találkozunk. Megtörtént szakaszonként a rajbeosztás, Várkonyi őrmester úr rajparancsnokká
tesz, felveszem a rajlistát, azután itt a fényképész, mindenkinek elé kell állni, mert a zsoldkönyvbe
fénykép is kell.
Ezek után Mészáros Béla főhadnagy úr kihirdeti, hogy ebéd után, éjfélig mindenki elmehet helybe,
de pontosan jelentkezni kell, mert hajnalban indulunk Paládicspusztára. /Szolnok melletti helység/
Az ebédet már én nem is vártam, mentem édesanyámhoz ünnepi ebédre. Az ebéd jólesett ugyan,
de furcsának tartottam, hogy miért kell e nagy ünnepen a családtól távol lenni, nem tudva róluk, hogy vannak, hányan vannak.
Ebéd után kimentem a tanyára Ágnesékhoz, Ilusékhoz, itt csendesen eltöltöttük a húsvét napját. /A jegyzetíró testvérei/
Elköszöntem tőlük is, majd édesanyámtól is, este későn bementem a századhoz, hogy el ne késsek,
meg éjjel ne zavarjak senkit.
Hajnalban el is indult a század, gyalogmenetben Szolnok felé, meneteltünk, öntözőhétfőn a
locsolkodás helyett. Szolnokon pihenőt és éjjeli szállást megtartva 11-én reggel meg is érkeztünk
Paládicsra. Alig hogy odaértünk, jön a parancs, hogy vissza kell menni Szolnokra, ott bevagonérozni
és menni Kisújszállásra. Úgy is lett.
 

Másnap még a vonatunk állt Törökszentmiklóson, beszéltem édesanyámmal is, tudatva vele, hogy
csak ide megyünk a szomszédba, no meg, hogy kisfiunk született. Ugyanis -itt kihagytam- a
Szolnokon tartott pihenő alatt hazaszöktem, és megtudtam, hogy kisfiunk született. János lesz a neve,
feleségem és Jánoska is egészséges, most már nyugodtabb vagyok.

Kisújszálláson lassan telt-múlt az idő, nyugodtan dolgoztunk, az állomásbővítési munkálatoknál.Vasárnaponként otthon is szétnézve, nyugodtan telt az idő, egészen június 2-ig. Ekkor kezdődtek el ugyanis a komolyabb légitámadások. Június 2-re virradóra bombatámadás érte Püspökladány állomást és helyreállítására riasztva lettünk. Reggel korán már oda is értünk, még az állomás előtt hatalmas bombatölcsér fogadott bennünket, egy telitalálattal mind a két vágány kettészakadt.

Egyébként a találatok száma kevés volt, mert az egész állomáson csak 3 volt.
Estig elkészültünk a helyreállítással, hanem napközben még itt dolgoztunk, rengeteg ellenséges
repülőgép húzott el fölöttünk, melyek -ahogy később megtudtuk - Debrecen, Nagyvárad és Kolozsvár
pályaudvarát tönkrebombázták.
 

Június 3-án délután újra riasztva lettünk, menni kellett Kolozsvárra, a helyreállítási munkákhoz. Este bevagoníroztunk, másnap este meg is érkeztünk Kolozsvárra, a helyreállítási munkákhoz. A
kolozsvári pályaudvar előtti Bácsi-torok-kistároló állomáson álltunk meg, ugyanis mi éjjelre ide jártunk ki pihenőre. Mikor másnap reggel megláttuk Kolozsvárt, a pályaudvarral együtt, szinte borzadt az ember a szörnyű pusztítás láttán. Itt három hétig tartott a munka, mire valamennyire helyrehoztuk a vágányokat.
 

A három hét alatt, három nappali légiriadó volt, amikor teljes erőnk megfeszítésével futottunk a
közeli hegyekbe. De ittlétünk alatt szerencsére újabb támadást Kolozsvár nem kapott. Még itt voltunk,
több szép lapot küldtem a családomnak és rokonaimnak, nem volt semmi baj. Egyik vasárnap Szilágyi
János bajtársammal összejártuk a várost, megnéztük a nevezetesebb épületeket, tereket, felmentünk
a fellegvárba is, láttuk, hogy a pályaudvar és környékének kivételével most is szép város Kolozsvár.
Június 25-én visszaérkeztünk Kisújszállásra, gondoltam a búcsúra hazamegyek, de nem sikerüIt.
Péter és Pál napján is dolgoztunk, itt ez nem számított ünnepnek.
 

Július 1-én az eltávozást nem kaptam meg vasárnapra, mert nem került rám a sor, mindenki
szeretett volna hazamenni. Hiába mentem a főhadnagy úrhoz és hivatkozva arra, hogy a századnál
legnagyobb családú ember vagyok, nem sikerült engedélyt szerezni. Pedig már nagyon szerettem
volna hazamenni, hisz Pünkösd óta nem voltam otthon, ennek pedig már 5 hete. Addig gondolkoztam,
töprengtem, hogy lesz ami lesz, elindultam engedély nélkül. Még haza nem értem, egy kicsit
szepegtem, hogy elkapnak a csendőrök. De otthon már megnyugodtam, kis Jánoskám szépen
fejlődik, mind egészségesek, cseresznyénk is volt, még abból is részesültem. Volt egy szép kisborjúnk
is, Anyus panaszkodott, hogy sok a baj vele, mondtam, add el, de azt mondta: a pénz nem sokat ér,
legalább legyen valami, széna van elég, majd eltartjuk valahogy. Hanem dél felé már kezdtem
aggódni, mert a légitevékenység igen erős volt, Budapest és Szolnok irányába is.
Később hallottam Ignácz bácsitól, hogy a Tisza hidat is találat érte. Most már megijedtem, az ebéd
sem esett jól, engedélyem nincs, Tisza híd nincs, hogy jutok vissza a századhoz.
Az 5 órás vonattal elindultam, hogy majd lesz valahogy, lett is. A Tisza híd csak kisebb sérülést
kapott, úgyhogy éjjel már motoros vonat átmehetett rajta. Mire megvirradt, már Kisújszálláson voltam, de már a száza is útban volt, Indultunk Rákosrendezőre, amit tegnap, június 2-án csúnyán
összevertek.



 

A Tiszán még nem mehettünk át a vonatunkkal Szolnoknál, hanem Kál-Kápolna - Hatvanon át 4-én
reggel már bent is voltunk Rákosrendezőbe. Tényleg össze van törve csúnyául, dolgozunk is látástólvakulásig, mire valahogy nagy nehezen a forgalom megindul. Itt váltunk teljesen vagonlakókká. Éjjelre kijárunk, Dunakeszi-Alag állomásra aludni. Két hétre már jól megy a forgalom ugyan, de munka még sok van, ezért már vasárnaponként kapunk eltávozást. Itt nem lehet lógni, mert a Keletinél minden katonát igazol tatnak. Ha nem mentünk haza, a dunakeszi Duna parton töltöttük a vasárnapot, akkor még jó bor mellett hűsölve. Köznap a RendezőbőI gyakran volt izgalmas menekülésünk Vác irányába, hol mozdonyon, hol vonaton, riadó alkalmával, melyek most már igen gyakoriak, alig múlik el nélküle nap.

 

Augusztus 20-án voltam otthon utoljára, a gyerekek mentek az újszászi búcsúra, Anyus a
kisebbikkel otthon maradt. Így valahogy meg voltunk elégedve, a sok sarjú /A második kaszálású széna neve./ már le van kaszálva, majd fölgyűjtsük valahogy, mondta Anyus. Délután elköszöntem tőIük, majd ha lehet vasárnap, vagy ahhoz egy hétre hazajövök. Ezen a napon Szolnokot ismét jó összebombázták. 25-én elvégeztünk  Rendezőbe, 26-án indulunk Szolnokra, mifelénk megyünk, örültem, szétnézek otthon. Mikor közeledtünk Nagykátához, kész az ebéd, ott meg is esszük - jó babfőzelék - utána bemegyek a forgalmi irodába, telefonálok haza, hogy a 2572 sz. vonattal megyünk, figyeljenek. Figyeltek is szegények, kint álltak mind, csak igen rossz érzés fogott el, nagyon rosszul esett, hogy itt megyek el előttük pár méterre, és nem beszélhetek velük. Később megnyugodtam, láttam a sarjú már föl van gyűjtve végig, majd lesz valahogy. Estefelé beérünk Szolnokra, innen át Miklósra, ugyanis itt lett megállapítva a szállás és riadó esetén menekvő helyünk. Este már kint is vagyunk Miklóson, anyámhoz megyek rögtön, jól vannak ők is, csak a riadóktól sokat rettegnek, melyek most már igen gyakoriak. Másnap, 27 -én vasárnap ellenére, megyünk Szolnokra, mert a munka sürgős. Este ki, reggel be, így kezdődik Szolnokon. 29-én, délelőtt 10 óra tájban légiriadó, megindul a szerelvényünk Szajol felé, előtte egy másik, meg harmadik is, mert ilyenkor vonat vonatot ér, mind a két vágányon kifelé.
 

Mikor a Tisza hídhoz érünk, valami kis torlódás miatt megállt a vonatunk, de tovább már nem
mehetett, mert még egy másik vonat állt előttünk, a hídtól kb. 400 m-re álltunk, egyszer csak jönnek az ellenséges gépek, légvédelmi tüzéreink lövik őket, de már ők is dobálják ám a bombákat. Itt azután
van részünk közeli támadásban, az a rémület, amit bajtársaimon látok és magamon tapasztalok,
borzasztó. Az az idegölő bombasüvítés, robbanás, szinte őrjíti az embert, azt hiszi az ember, mikor
egy bombát leejtenek, hogy végem van, ez már a hátamra esik. A föld valósággal mozog alattunk,
közben amint az ember hallja, repeszdarabok is süvítenek és a légnyomás is érezhető. Három
hullámban támadták a hidat, az elsőt Török Ferenc bajtársammal egyik I-kocsiban /Olyan vasúti kocsi, amelynek nincs oldala (pőre kocsi)/ a cölöpverő alatt lapulva éltük át, de azt hittem a kocsi legalábbis a sínről leesik, úgy mozgott. A másik két hullámot már a kubikban /Vasút menti széles árok, gödör./, a gyékény között lapulva éltem át, Bottyán bajtársammal. Mikor csend lett, felállok, hát akkora füst borítja a híd környékét, hogy nem látni semmit. Mikor a füst eloszlik, látom a híd áll ugyan, de mellette a karjelző /A vonat irányítást végző szemafor, karos alakjelző./ ki van dőlve a helyéről. A főhadnagy úr már ment is valamelyik őrmesterrel oda, megnézni. Kis idő múlva jött a parancs,
hogy az egész század szerszámmal odamegy. Mikor odaérünk, látom a híd maga és környékén a
pálya is több találatot kapott. Még másnap éjjel is dolgoztunk, a híd előtt egy kitérőt kötöttünk be, 31-
én, az egyik vágányon már megy a forgalom, ez alatt az idő alatt nem mehetünk mi sem át Miklósra,
pedig a hálóvagonjaink ott voltak, így két éjjel a szolnoki tanyák közt, a csomók /A learatott kévékbe kötött gabonát a tarlón un. csomókba rakták össze, általában 13-18 kévéből állt/ ágában aludtam,
Bana Gábor bajtársammal együtt.
 

Szeptember elsején azután az egész szerelvénnyel jöttünk be Szolnokra, hogy hasonló esetben ne
legyünk szállás nélkül. Délelőtt újra légiriadó, ami most már úgy 9 óra tájban miden nap megvan, de a mentesítő vonatra, mely a híd felé járt ki, nem mertünk felülni a 29-ediki izgalmak után, hanem futva menekültünk a Zagyva mentén minél messzebb. A szajoli állomást és a hidat támadták, az állomás tönkre verve, a híd ismét járhatatlan, délután átvisznek bennünket a közúti hídon autóbusszal Szajolba. Ismét szállás nélkül maradtunk két éjjelre, ugyanis a szerelvényünk Újszász-Vámosgyörk, Kisújszálláson átjött utánunk. Most már csak Szajolba járunk be, 3-án a híd újabb támadást kapott, most már súlyosan megrongálódott. Dolgozni már csak éjjel és délelőtt 8 óráig tudunk, mert a riadók szinte elmaradhatatlanok minden nap. 23-án kértem eltávozást, hogy hazamegyek valahogy, de nem kaptam, mert az előző vasárnapot nem a századnál töltöttem, hanem édesanyámnál - ezt ugyan engedély nélkül is lehetett, hisz helyben voltunk.
 

 

Levél rendesen jött hazulról, nincs semmi baj, majd hazamegyek másik alkalommal.
24-én Debrecent verik, tönkre bombázzák, 26-án megyünk is oda, mivel Szajol már valamennyire
rendben van. Debrecen képe már nagyon háborús volt. Leveleket már innen írok haza és vissza is
kapok, sőt Farkas Karcsi bajtársam egy kis csomagot is hoz hazulról, nincs otthon semmi baj.
Itt már közel van a háború.

 

Beszélik, hogy Nagyváradon bent van az orosz, el is hisszük, hisz csendes időben ide hallatszik az
ágyúdörgés. Október 1-én Hajdúszoboszlón töltjük a vasárnapot. Innen még 3 lapot küldök haza. Az
ágyúdörgés mindig erősebben hallik. 7-én eltávozást kapok, az utazás már nehéz, de mégis
nekiindulok, hisz régen voltam otthon. Ebesről, mert itt tanyáztunk, Szoboszlóig gyalog megyünk, itt
autóra várunk, míg este felé egy német autó felvesz és elvisz bennünket Püspökladányba. Itt
leszállunk a német autóró1, óriási mozgalom, egy magyar őrmester megkérdi tőlünk - voltunk vagy
húszan -, hogy hová megyünk. Szolnokra - mondjuk. Vigyázzatok! Itt vannak az oroszok, elfognak
titeket, de várjatok egy kicsit, én megyek autóval Pestre, elviszlek titeket Szolnokra. Megörültünk,
várunk, jön is az őrmester úr autójávaI, fölpakolunk, az autó meg fordul Szolnok felé, megáll, vár: egy
német felnéz, az bizonyosan azt kérdezné, hová megyünk, de rosszat sejtek, mert "Debrecenit"
emlegeti, majd jön arra az őrmesterünk és mondja, hogy szálljunk le és menjünk ahogy tudunk, mert ő parancsot kapott, hogy Debrecenbe kell mennie. Ez már baj, gondoltam, összebeszélünk, mit
csináljunk, menjünk tovább, vagy visszamenjünk az őrmester Úrral. A többség úgy határoz, megyünk tovább, lesz ahogy lesz. Apavárig gyalog, ott az állomáson érdeklődök a forgalmistától, lesz-e vonat?


 

Azt mondja: 1 óra múlva indul Ladányból az utolsó menekülő vonat, ő azt megállítja, elmehetünk vele. Úgy is lett, jön a vonat, felkapaszkodunk mindannyian, beérünk Karcagra, itt megtudjuk, hogy a vonat nem tud továbbmenni Szolnok felé, mert Törökszentmiklósnál már ott vannak az oroszok, hanem fölmegy Tiszafüred felé. Itt már gondolkodóba esünk, mitévők legyünk, se előre se hátra nem tudunk menni. Fel kell mennünk Füred felé nekünk is. Úgy is lett: azzal a menekülő vonattal megyünk fölfelé, reggel van mire Füredre érünk. Itt már szétszóródik a társaság, ki elmaradt már, ki megy Debrecen felé, mi még vagy 6-an gondolkozunk, mit csináljunk, négyen nekiindulunk, út közben gondolom, hogy nem mehetek innen gyalog haza, hisz már vonaton is visszafelé kellene jönni. Szabó Józseffel elhatároztuk, hogy visszamegyünk mi is a századhoz. Úgy is lett, visszafordulunk, megyünk vissza Debrecen felé. Még itt van a menekülő vonat, azzal megyünk Ohat-Pusztakócsig, ott egy zászlós úrtól megtudjuk, Debrecenbe se lehet már bemenni, így egy másik menekülő vonattal megyünk föl Görögszállás felé, de oly lassan haladunk, hogy ide csak kedden érkezünk. Itt érdeklődünk a század után, de nem tudnak róla semmit. Akkor menjünk át mi is a Tiszán, mondom Szabónak, no gyerünk, felülünk egy kórházvonatra, megyünk át a Tiszán. Tokajban nincs katonai parancsnokság, megyünk tovább Szerencsre, itt egy főhadnagy úr a pályaudvar parancsnok, nem tud a századunkró1 semmit, azt mondja, várjunk reggelig, hátha jönnek. Megvárjuk itt a reggelt. jelentkezünk a főhadnagy úrnál, nincs semmi, várjunk még, azt mondja, de éhesek vagyunk, már két napja nem ettünk A főhadnagy úr azt mondja, ő nem tud enni adni, étkezőállomás Miskolcon van csak. Mit csináljunk, gondolkozunk Szabóval, egy vonat indul Miskolc felé, gyerünk be Miskolcra, gondolom ott legalább kapunk enni.
 


Fölszállunk, megyünk Miskolc felé, de nagyon lassan haladunk, nagy a torlódás. Szerdán úgy egy óra tájban beérünk Miskolcra, itt jelentkezünk, de a századró1 itt sem tudnak semmit. Irányítanak
bennünket Sájba a hadtestparancsnoksághoz. Kapunk ebédre főtt ételt, jó krumpligulyást és 2 napi
hidegélelmet, kenyér meg marmaládé /lekvár, gyümölcsíz/. Jól lakunk itt, no de most már tudjuk meg, hol van az a Sáj, megtudjuk, hogy menni kell tovább vonaton Mezőkeresztesig, onnan gyalog 14 km Sáj. Vonat csak este 7.20-kor indul, amint a váróteremben várakozunk, egyszer látom Iványi őrmester úr jön be, megszólítom, jelentem neki, hogy jártunk. Visszalép a vonatra, ők ugyanis 5-en voltak, már hazulról jött egy részük, itt van Várkonyi őrmester úr is, ő is hazulról jön, megkínál egy jó hazaival. Iványi elintézi az igazolványokat, jönnek ők is Sájba, most már 7-en vagyunk. Reggel mire Mezőkeresztesre érkezünk, dél mire Sájra érünk. Itt már nincs hivatal, ebédszünet van, mi is kapunk jó ebédet, iszunk rá jó bort is. Iványi ebéd után elintézi az irodában a szabadságos leveleket Irány Debrecen, ha ott nincs a század, onnan Szekszárd. Ugyanis úgy hallik, hogy a muszkát /orosz/ Debrecennél egy kicsit visszanyomták. Este van mire visszaérünk Keresztesre, itt a pályamester úrnál meghálunk, majd másnap délelőtt indulunk személyvonaton vissza Debrecen felé. Szerencsen túl már nagyon lassan haladunk, mert jobbára kifelé eresztik a vonatokat. 14-én, szombaton reggel érünk Nyíregyházára, gyalog. Itt találkozunk Szecsei főhadnagy úrral és mondja, hogy a század itt van, kint Kemecsén várnak, nincs semmi parancs. Nem soká indul a vonat, kimegyünk Kemecsére; itt van a század, pihen. Másnap halljuk, hogy Horthy fegyverszünetet kért, örülünk, vége a háborúnak, megyünk haza.Később egy pár órával halljuk, hogy fegyverszünet nincs, Horthy ugyan lemondott, de a vezetést átvette Szálasi, és a harc tovább folyik. Ekkor már elmúlt a jókedv, mert jött a parancs, hogy vissza kell menni Debrecenbe. Indulunk is hamarosan, még aznap elértünk Bocskaikertig, reggel bemegyünk Debrecenbe, az állomás teljesen üres, alig látni egy-egy katonát. A repülők folyton cirkálnak, a vonalon kellene Ebes felé egy helyen a vágányt összekötni. Mire az anyagot hozzákészítjük, este van, megyünk a Bocskaikertbe aludni. Reggel indulunk vissza, de minden ember arcán aggodalom látszik, mert egész éjjel erős ágyúdörgés volt. Ahogy beérünk, hát pokoli a helyzet, itt van a harctér, vonatunk rögtön indul is visszafelé, még a mozdony megfordul, addig látom a bajtársak egy jó néhány zsák trafikot feltesznek a vonatunkra, jut belőle mindenkinek bőven. Császárszálláson egy hordó pálinkát teszünk fel Banaival, iszik a társaság, mint a homok. Nyíregyházán egy pár napot eltöltünk, megyünk tovább Miskolc felé, de az ágyúdörgés folyton kísér bennünket. Lassan haladunk, nagy a torlódás, a Tiszánál a mozdonyunkat telehordjuk vízzel, úgy vödrökkel, kézről-kézre. Ugyanis itt már saját mozdonyunk van, 424-es, 215 számú. Úgy október 22-edike körül érünk Miskolcra, még nem tudjuk hova megyünk, itt maradunk-e vagy tovább megyünk. Nem sokat időzünk, még aznap továbbmegyünk Nyékládházáig. Onnan azonnal vissza Miskolcra, itt tudjuk meg, hogy Fülekre megyünk. Már indulunk is, itt gyorsabban haladunk, másnap reggel már Feleden vagyunk. Itt megtudjuk, hogy Ajnácskő és Fülek közt a partizánok egy vonatot felrobbantottak. Hamarosan odaérünk, még azon éjjel a vágányt össze is kötjük. Elég csúnya karambol, két darab 424-es mozdony van lefordulva és több kocsi, és sok elhullott állat. Levelet innen is írok haza a fülkei várból, otthonról is kapok levelet október 23-i kelettel, jól vannak, ez az utolsó lap, amit otthonról kaptam. Itt találkozom egy szelei vasutas kollégámmal, 300 pengőt küldök tőle haza. November l-én még Füleken vagyunk, olyan rémhírek járnak, hogy már minálunk is ott vannak az oroszok. Most már nagyon bánt a helyzet Mi lesz a családdal, mit tud csinálni a feleségem azokkal az apró gyerekekkel, hogy élik át a vészt. Az ágyúdörgés itt most nem hallatszik, de a helyzet rám nézve annál bántóbb, családom sorsa miatt Éjjel mindig borzasztókat álmodom. Itt kezdődik csak igazán a szomorú napok sorozata. A levélváltás megszűnt, nem tudok semmit tovább a családomról. Úgy 5-ike körül elmegyünk Kisterenyére, készenlétbe, itt nem dolgozunk semmit, pihenünk. 12-én visszamegyünk Fülekre, innen 10-én kimegyünk Feledre, egy karambolhoz, amely azonos a fülkei karambollal. Még aznap elvégzünk, vissza is megyünk Fülekre, majd a következő napokon Fülek és Losonc között csinálunk egy hadikitérőt, ez egy hét alatt elkészül. Visszamegyünk Kisterenyére, itt pihenünk megint, csak egy napon dolgozunk, Mátramindszenten rakunk fel 4 vagon anyagot. Az ágyúdörgések megint idejönnek, rosszabbodik a helyzet. 28-án átmegyünk Nagybátonyba, a szénrakodó mellől felszedjük a vágányt. Másnap Pásztóra megyünk, itt már közel vannak a harcok, kimegyünk Szurdokpüspökig, itt megkezdjük a vágányokat fölszedni. A helyzet harctéri, a német tüzérek innen lőnek. Azért Pásztón eltöltünk egy hetet, egyik este Bugyi Laci bácsival bemegyünk Orsós nénékhez látogatóba, Farmosról ők sem tudnak semmit Pásztón még van jó bor egy-egy litert be is vételeztünk Laci bácsival azután elmegyünk aludni. Egyik nap délben az ebédkiosztásnál a vonatunk másik oldalán hatalmas dörrenés, két kisgyermek kézigránátot talált és a kezükben fölrobbant, mind a kettőt összeroncsolta. Az ebéd nem esett jól, olyan rosszul esett arra gondolnom, hátha az én gyerekeim is így járnak otthon, mi lesz velük.

December 6-án a vágányfölszedést Mátraszőllősnél abbahagyjuk, mert a helyzet már szorít A
németek innen egész Salgótarjánig, fölszántják mind a két vágányt, csúnya látvány vasutas szemnek
ilyen pusztítást látni, a szent búcsújáróhely Mátraverebély mellett 8-án elindulunk Nagybátonyból is,
amint átérünk Kisterenyére, légitámadást kapunk, igen veszélyes, én az állomás melletti uraság
istállójában lapulok meg, a vonatunk mindjárt indul tovább, többen lemaradnak. Amint átérünk
Zagyvapálfalvára, újabb légitámadás, a hegyoldalba lapulunk, fejünknél porol a géppuskagolyó. Itt
csak egy éjjelt töltünk, átmegyünk Salgótarjánba, itt töltünk el egy pár napot, a mozdonyokat szereljük szénnel. A légitámadások szinte óránként vannak. l3-án Somoskőújfalun vagyunk, 14-én este innen is megyünk tovább, 15-én Losoncnál átmegyünk SzIovákiába és még aznap Lévára érkezünk. Míg SzIovákián át jöttünk, leesett az első hó. Léváról másnap kiálltunk Zsitvafödémesre, itt álltunk egy hetet tétlenül. Itt találkoztam ViszIai Jóskával, aki Szelén váltóőr volt, ő sem tud közelebbit arró1 a
részről. 23-án hajnalban elindulunk Nagysurányba, míg állunk, találkozunk Kazancki Jóskával, ő is
váltóőr volt Szelén, behív a lakására, megvendégel, még egy darab szalonnát is ad az útra. Bent a
városban még bort is iszunk, azután megyünk tovább, Tótmegyer, Vágsellye, este már Negyeden
kötünk ki. Itt eltöltünk aránylag egy nyugodt hónapot, közben egy szomorú karácsonnyal és újévvel.
 

24-én délután /a háborús helyzet miatt, tekintettel az elsötétítésre az éjféli misét délután tartották meg/ bementünk a karácsonyi misére, mikor visszajöttünk, karácsonyi ajándékot,
cigarettát, csokoládét és kalácsot kaptunk, a főhadnagy úr beszédet tartott, de mire a távollévő
családról tett említést, elcsukIott a hangja és mi is sokan könnyeztünk. Apák könnye hullott a
karácsonyi ajándékokra, melyet mi otthon szerettünk volna gyermekeinknek átadni. A kocsikban is
látszik, hogy karácsony van, ünnepi hangulat, egy-egy kis fenyőág mindenütt van. A mi kocsinkban is ott van, az ajtó fölött, feltűzve. Ha ránézek, elfojt a keserűség, ilyen karácsonyom még nem volt soha. Nem tudom, van-e családom vagy nincs. Ilyen hangulatban telik el a karácsony, majd az arra
következő 1945 újév napja is. Itt Negyeden elég barátságos a helyzet, vendégszerető jó magyar nép lakja. 26-án délben indulunk el NegyedrőI, a faluból sokan kijönnek elköszönni tőlünk. Útirányunk Városlőd, Pozsonyon át, mert a komáromi Duna-híd fel van robbantva. Itt is lassan megy a forgalom, Pozsonyszőllősön három napig álltunk, mire tovább tudtunk menni. Pozsonyon éjjel megyünk át, nem látok semmit. Oroszvárnál újra magyar területen vagyunk. Hegyeshalomban is állunk négy napig, ez veszélyes hely, tönkre van bombázva, naponta van légiriadó, derékig érő hóban menekülünk a szántóföldekre. Majd továbbmegyünk Csorna, Porpác, Sárváron át Celldömölkig. Itt megint állunk egy hetet, mikor Bobára érünk, jön a parancs, hogy nem kell Városlődre menni, ott már el van végezve. Maradunk Bobán. Itt várunk egészen március 7-ig, mikor útnak indulunk Sopronba, ahol 4-én erős légitámadás volt. Szombathelyen átmegyünk, Német bácsiék előtt haladunk el, éppen szolgálatban van, levelet is dobok le neki, de úgy látom, nem ismer rám. Másnap reggel Sopronban vagyunk, amióta bevonultam, láttam már sok bombázott helyet, de ilyet még nem, ez valósággal föl van szántva. Itt már nagyon nyomott a hangulat, az ellenség jön, a nyilasok bíznak, hogy 2 hét múlva a Tiszáig nyomják vissza az oroszt. Légiriadó mindennap van, futva menekülünk a város népével együtt a Károly király kilátó irányába hegyek közé. Bécset vagy Bécsújhelyet mindennap bombázzák, ide is hallatszik a robbanások zaja. Igen izgalmas napokat átélve közeledik a Húsvét ünnepe. Mi lesz még addig, ki tudja. Az ellenség erősen közeledik, a nyilasok menekülnek át Ausztriába, de még mindig biztatnak bennünket, hogy győzünk. Nagypénteken már veszélyes a helyzet, a légi csata állandó, ebédre mákos tészta van, Hoppál sógor segítségével sikerül jó dupla adagot kapnom, ekkor lakok jól utoljára.



A vagonok körül kis fedezéket ásunk magunknak, mert a légitámadás állandó. Nagyszombaton
hajnalban jön a parancs, hogy szereljen fel mindenki, amit bír, mert a vonatunkat itt hagyva át kell
mennünk Ausztriába, nagy az aggodalom. Tanácskozunk, összebújva, csendben, mitévők legyünk,
szökjünk vissza, vagy menjünk tovább. A fól1adnagy úr kijelenti, hogy a vonalat németek és nyilasok
tartják, aki szökni próbál, fölkoncolják. Iványi őrmester azt mondja, tartsunk össze, ő a századot
szeretné hazavezetni.
 

Én is elhatározom, megyek, lesz ami lesz. A szekereinket megrakjuk élelemmel, és reggel
elindulunk Ágfalva felé kenyér nélkül. Mire Sopronon átérünk, háromszor kapunk légitámadást, a
század teljesen szétszóródik. Mikor a várost elhagyjuk, lassan kezd a század összegyűlni, sok ember
hiányzik. Hol vannak, ki tudja. Dél felé elérjük a határt, mindenki izzad, sóhajtozik, visszanézünk
Sopronba, még most is támadják a repülők. Átlépjük a határt, Istenem mikor jövünk vissza vagy
egyáltalán visszajövünk-e még. A németek kaján mosollyal fogadnak, csak előre, visszafelé nem
engednek senkit. Az első osztrák faluban Sondorfban megebédelünk majd tovább megyünk, az út
veszélyes, mert a repülők folyton támadnak. Április 1-e, Húsvét vasárnap. Egy nagy szalmakazal
tövében ébredünk, egy urasági tanyán, itt még az este kaptunk néhány darab sonkát, így lesz
mindenkinek egy szelet húsvéti sonka is. A szakácsok már föl is teszik főni. Szomorúan indulunk
tovább, mintha csak hátulról lökdösnék az embert, úgy tűnik. Délre átérünk a Lajtán, itt kiosztják az
ebédet - a sonkát is, én egy fűzfa alatt ebédelek, a sonka jó, de folyton az jár az eszemben, hogy
ugyan a gyerekeknek van-e sonka otthon. Keserű ebéd ez.
 

Ebéd után eléljük Sollaneu városkát, itt egy nagy lőszertelepre élve - ahol valami német kommandó
is van - minden magyar katonától elszedik a fegyvert és a lőszert. Mi ez - nézünk össze -, hát foglyok
vagyunk vagy mi? Azt mondják a németek: Nem. De hát akkor mik? Fejlógatva haladunk tovább,
estére elérjük Pottenstein városkát, ahová irányítva lettünk, a főhadnagy úr bemegy, és azzal jön
vissza, hogy olyan parancsnokság, amelyhez minket küldtek, itt nem létezik. A tiszturak és őrmesterek
összeülnek tanácskozni és elhatározzák, hogy visszamegyünk valahogy. Itt meghálunk, éjjel nem
megyünk az országutakon, mert a légitámadások miatt ez nagyon veszélyes. Reggel indulunk is
vissza, elérünk Sollaneu-ig, de tovább nem tudunk menni, mert az oroszok már erősen lövik az utat.
Visszafordulunk, megyünk beljebb, itt már kezdődnek a hegyek. Délután elérjük Bendorf városkát,
ahol a főútról letérünk a hegyek közé, azzal a szándékkal, hogy itt a hegyek között elbujdosunk, míg
az orosz ideér, de tovább mi nem megyünk. Élelmünk van akár két hónapra való is, tudunk várni
könnyen.

 

De sokáig nem állhatunk egy helyen, mert a német SS-csapatok mindenütt cirkálnak, és szemet
szúr nekik, ha ácsorgunk, meg mindjárt zabrálnak, valami ennivalót elvesznek tőlünk. Csaknem
mindennap más helyen táborozunk, Szabó Pistával összefogva mindenütt csinálunk fenyőágakból egy
kis sátort magunknak.
 

Éjjel még itt hidegek vannak, egyébként jól vagyunk, majdnem minden ebéd rizs, gulyás, van
ennivaló bőven, csak kenyér nincs. Két hétig bujdosunk így. 16-án egy szakasz SS körülvesz
bennünket, és géppisztolyok között sorakoztatnak mindenkit. Az ebéd kész, azt megengedik megenni,
közben némelyik bajtársam tarisznyájából még az ennivalót is kilopják a kamerádok. Ebéd után
hajtanak hátrafelé mindenkit, csak tizenkét ember marad itt azzal, hogy majd ezek a kocsikkal jönnek
utánunk, de többé se a kocsikat se az embereket nem látjuk. Odavan a sok élelem, egy ütegállásnál
húsz embert megint lekapcsolnak munkára. Óriás, meredek hegyeken át, hajtanak bennünket hátra, a parancsnoksághoz. Estére beérünk Veisenbach faluba, itt van a kommandó. Egy nagy gyártelepen
vagyunk, itt kapunk szállást, de enni nem, mert azt mondják, hogy enni csak az kap, aki dolgozik,
kimegy a rajvonalba lőszert vagy sebesültet hordani. Persze erre önként nem vállalkozik senki. Itt
eltöltünk két éjjelt és egy napot, mire tovább küldenek St.Pöltenbe, még előbb húsz embert itt is
kiválogatnak közülünk, itt marad el tőlem Szabó Pista is, azóta se láttam őt sehol. Az országút,
amelyiken elindulunk, közvetlen a fronton van. Összetört járművek, emberi ás állati hullák, akasztott
ember és szétszórt fegyverek jelzik a harcok voltát. Az út mentén gyakran ki van írva: "Vigyázz, az
ellenség belát." Ilyen helyeken futva vagy kúszva haladunk át. Amint megyünk tovább, az árokban egy darab komiszkenyeret látok, fölveszem, megtörlöm, és jóízűen megeszem. Már több mint két hete
nem ettem kenyeret. Este Hainfeld városkában szálltunk meg, a város teljesen üres. Itt kaptunk egy
kis konzervkrumpli levest, jó, mert meleg és soká jött az előbbi után. Reggel tovább indulunk,
nemsoká légitámadást kapunk, majd úgy 9 óra tájban Reinfeldnél az orosz közénk géppuskáz, Koncz
Mihály megsebesül, itt aztán alaposan szétszóródunk megint. Mi Szecsei főhadnagy úrral Kleinzell
irányába, a műúton menekülünk 22-en. Délután az egyik szakadékban magyar katonákat látunk, lógnak, hozzájuk állunk mi is. Ez a hatalmas völgy itt jó búvóhely, az orosz hamarosan itt lesz és átmegyünk hozzájuk. Az ágyúzás, géppuskázás olyan erős, hogy nem is tudjuk kivenni, melyik fél hol áll. 24-én a civilek úgy gondolják, a kijáratnál már oroszok vannak. Rendben van, gondoljuk, egy-két napot várunk és előbújunk, éppen ideje, mert itt már lóhúst, csigát és csalánlevest ettünk. 26-án az SS-csapatok találnak ránk itt a völgyben. Kihajtanak a parancsnoksághoz, az öregeket kiválogatják, és minket beosztanak munkára.

 

Egy nagy istálló padlásán a szénában kapunk szállást. Itt már kapunk vacsorát is: egy negyed komisz egy negyed túrókonzerv fejenként, de milyen jó, el is fogyasztom egyszerre, hisz már régen nem ettem. Másnap reggel egy barakkba kapunk elhelyezést, innen húszunkat ki is küldenek a vonalba, munkára, köpenyt, pokrócot kell magunkkal vinni, mert éjjelre is kint maradunk. A kosztot majd küldik utánunk. Első nap a munka semmi, heverünk a napon, mert itt egy 1750 méter magas hegy tetején vagyunk, még a napon is hűvös az idő, sok helyen még hó van. Délután jön a koszt, egy fél komisz kis vaj, szalámi, lekvár és három Verzsina szivar. Éjjel az orosz nyomást csinál, lent a barakkban a lentmaradt bajtársak mindenünket elrabolnak, úgy gondolják, már nem találkozunk, de nem is találkoztunk. Mi leváltást nem kapunk, 11 napot szolgálunk itt a németeknek egyfolytában. A munka mindig több és nehezebb, a sebesülteket messzire kell vinni. A kosztot és lőszert igen magas
meredekre kell felhordani. Az élelmezésünk, pedig mindig fogy, utóbb már csak egyötöd komiszt
kapunk egy napra meg a vaj és egyéb adagok is kisebbek, úgyhogy a 11 nap alatt teljesen kifáradunk
és éhezünk. A hidegtől sokan szenvedtünk itt, fedél nélkül voltunk éjjel-nappal, május l-ére egy
fenyőfa alatt lepett be a hó. 8-án reggelre összepakolnak a németek és visznek magukkal hátra.
Gyanús a helyzet, az ágyúzás zaja megszűnt, a német meg gyorsan vonul vissza. Mikor a műutat
elérjük, autóra raknak minket és visznek Ausztria belseje felé. Nem tudjuk mi történt, később látjuk,
hogy a lőszert, fegyvert dobálják el, az autókat, ágyúkat robbantják fel. Délután tudjuk meg, hogy
fegyverszünet van, a háborúnak vége. Mikor az autó legközelebb megáll, mi 9-en százkilencesek le is
szállunk, ha már vége a háborúnak, ne menjünk tovább, még Pünkösdre hazaérünk.
 

Brettl falunál vagyunk, egy majorba meghálunk, reggelre itt van az orosz, nem bántanak, kedvesen fogadnak a "tovarisok". Azt mondják, megyünk haza. Meg is indulunk hazafelé, az útmentén szedünk fel élelmet és minden felszerelést, amit a németek széjjelszórtak. Később az oroszok a szélnek
eresztett lovakat és kocsikat összeszedetik velünk, hogy ne menjünk gyalog, így kedveznek nekünk.
Nagy az öröm, megyünk hazafelé kocsival. Mindig többen és többen verődünk össze, de úgy látom
már orosz őr is van, aki minket figyel. Nem haj mondjuk, haladunk hazafelé, délután Seitz-be egy nagy udvarba terelnek bennünket, olyan gyűjtőtáborféle ez, a csomagjainkat átnézik, némelyikünket meg is motozzák, tőlem nem vesznek el semmit. Másnap indulunk tovább, St.Pölten felé, ott van az elosztó, mondják a hozzáértők, ott kapunk majd vonatot. 12-én oda is érünk, de itt már elszednek órát,
borotvát, bicskát, minden értékesebb holmit. Az ördög bánja, csak mehessünk haza. Másnap reggel
kapunk háromnapi kosztot és elindulunk hazafelé, százas csoportokba osztva, gyalog, mert a vasút
még nincs üzembe. Orosz őrök is jönnek velünk, egypáran, no de ez csak azért van így gondoljuk,
hogy mi Ausztriába szét ne széledjünk. Május 16-án átlépjük a magyar határt, nótázik a társaság,
örülnek az emberek, újra itthon vagyunk. Sopron mellett egy nagy réten táborozunk le, az a hír járja,
hogy holnap megyünk be a városba és átadnak a magyar parancsnokságnak. Reggel el is indulunk a
város felé, de nem be a városba, hanem elkanyarodunk Kőhida felé, az átvétel ott lesz, beszélik.
Hamarosan ki is érünk Kőhidára, de látjuk, hogy itt fogolytábor van, de azt mondják, itt csak
megfigyelnek, átvizsgálnak és fertőtlenítenek mindenkit, ez egy-két hétig tart és mehetünk haza. Az
átvizsgálás, fertőtlenítés meg is történik, enni is kapunk egy keveset. Eltelik egy-két hét is, de a
hazamenetelről nem biztatnak bennünket, sőt egy-két hét múlva jövünk rá, hogy hadifoglyok vagyunk.Az őrség igen szigorú, a kerítéshez közel se szabad menni, akinek eljön a hozzátartozója, nem
szabad vele beszélni, még levelet sem írhatunk. Lógatja a fejét mindenki, mi lesz itt velünk mikor
engednek el, találgatjuk, de nem tud senki semmit. Orvosi viziten megyünk át, osztályozzák a népet,
fertőtlenítenek minden héten. Azt beszélik, hogy az egészségesebbeket kiviszik Szibériába, a többi
majd Magyarországon dolgozik. Mindez csak kósza hír, a valóság az, hogy hadifoglyok vagyunk, hogy
mi lesz velünk, nem tudja senki. Járok-kelek a táborba, találkozok Kopácsi tanító úrral, megbeszéljük,
hogy ha írunk haza, írunk egymásról. Pár nap múlva találkozunk megint, azt mondja, már írt haza, írt
rólam is. Én még nem tudtam írni, mert hivatalosan ezt nem lehet. Június 14-én jelentik ki, hogy lehet
levelet írni haza, de lap nincs, úgy hallik, hogy akármilyen lap nagyságú papíron lehet írni, írok én is
egyet, most már várom a választ. Kopácsi tanító úrral többet már nem találkoztam, elvitték innen
valahová. Helyette itt találkozok Paksi Márkussal, ővele is megbeszéljük az írást. Várjuk a híreket, de
nem tudunk otthonról semmi hírt szerezni. Ez emészt a legjobban, mi van a családommal, élnek-e
vagy talán nincsenek is.
 

Napról-napra fogyok, már alig van jártányi erőm, a koszt nagyon gyenge és egyoldalú. Reggeli
borsóleves vagy zabpehely, később cukorrépa, ebéd bab vagy borsó, vacsora csája, naponta 60 dkg
kenyér. Mint hadifogolynak ez meg is járná csak nagyon kevés, állandóan éhes vagyok. Hej, csak
még egyszer haza mehessek. Minden napom gondolkodással, búsulással telik el. Dohányom már
nincsen, venni még lehetne, ha pénz volna hozzá, de itt drága a vásár. Egy napra való dohány 100
pengő, egy levente cigaretta 46 pengő, egy szivar 100 pengő, egy napi kenyér 100-150 pengő,
minden értéket csak a dohány és a kenyér képvisel. 20-án kapunk egy kis biztatót, a soproni
kommunista párt vezetői gyűlést tartanak, és azt mondják, haza fogunk menni, Szibériába nem
visznek senkit. A titkár elvtárs azt mondta, ha még egyszer kijön, szabadonbocsátásunkra
vonatkozólag többet tud mondani. Most őt várjuk, mint Noé a hollót.
Szórakoztatásunkra van itt gond, futballmeccs majdnem mindennap van, műkedvelő előadások,
különféle zene, de én most egyiket se tudom élvezni.
 

Olyan lassan telik az idő, hogy egy nap heteknek tűnik föl. Ma június 23-a van, eddigi élményeimet
nagyjából leírtam, most már majd pontosabban írom míg haza nem jutok. Most is futballpályán
vagyunk fölsorakozva, megint valami válogatás történik, az iparosokat szedik ki. Alig várom, hogy
bemenjünk, és a kenyeret megkapjam, nagyon éhes vagyok. Ebéd után megkapom a kenyeret,
kétnapit egyszerre, el is fogy estig mind, de most valamennyire jól érzem magam. 24-én sikerül egy
lapot szerezni, azonnal meg is írom haza. Az ebédből sikerül dupla porciót kapnom, borsófőzelék,
ugyan nagyon megkívánom a cigarettát, 102 pengőért veszek egy darabot, de amint elég, megbánom,
egy mégiscsak sok egy hadifogolynak. Ebéd után a színielőadásnál találkozok Fejes Laci nagykátai
ismerőssel, mezőőr volt Nagykátán, otthonról ő se tud semmit.

 

25-én négyszeres reggelit szereztem, most az éhséget tekintve jól érzem magam, az ebéd jó
babfőzelék hússal. 26-án sorakozó a futballpályán, osztályozás, összeírás. Az a hír terjedt el, hogy
reggel indulunk haza, most mindjárt az jár eszembe, családomat hol és hogy találom meg. 27 -én
reggel ismét gyülekezés a futballpályán, menetszázadokba osztanak be, most már csakugyan
indulunk valahova, de dél felé vihar jön, hatalmas esővel, itt maradunk. 28-án, hajnalban már
fölkerekedünk, kiosztják az élelmet, 5 dekányi szalonna, ez újságszámba megy. Összeszámolják a
népet és indulunk, utunk egy kicsit gyanús, mert igen erős kíséretet kapunk. Sopron, Nagycenk, Lövőn át estére elértünk Völcsejbe. A szomszédos Sopronhorpács kis falucska mellett egy grófi majorba
meghálunk, kint a szabadba, reggelre meg is ázunk.
 

29-én amint megvirrad, látjuk, hogy a major drótkerítéssel van körülvéve, egy fogolytábor ez is.
Iszonyú éhes vagyok, tegnap reggel óta nem ettem semmit. Szomorú valóság ez. Otthon búcsú van,
én meg itt éhezek, mint egy kutya.

 

Ugyan a családom hogy van otthon? Nem hiszem hogy a magyart ilyen megaláztatás érte valaha.
Milyen borzasztó érzés az, amikor saját országunk földjén éhen-szomjan, idegen katonák szuronyai
közt kell menetelni, rabszolga módjára, és a falvakon áthaladva látni a könnyező magyar asszonyokat.
Ennyit tud csinálni egy Szálasi Ferenc. Péter és Pál napja van. Szétnézek a táborozásunk helyén,
valami kis ennivalót keresek, találok is egy keveset, néhány szelet kenyérnek a héját, ez a mai
ebédem. Délután bemegyünk a táborba, a csomagjainkat átnézik, egyet-mást el is vesznek. "Haza"
értünk, kezdődik előröl az egész hadifogság. Estefelé kapunk enni, ünnepi ebédet, burizs /hántolt búza/ gulyást.
 

Lakhelyünk egy nagy ököristálló. 29-tól július 3-ig nincs semmi különös esemény, 3-án orvosi
vizsgálat. Sok a kósza hír, amely szerint még a héten elmegyünk innen. Az éhségem erősen
növekszik, az ételkiosztásokat már türelmetlenül várom, a bajtársaim is, éhes itt mindenki és
türelmetlen.
 

Levél nem jön otthonról. Lassan, egyhangúan telnek a napok. Munka nincs, csak a tétlenség,
unalom, a szabadulás utáni vágy emészti elcsigázott idegeinket. l3-án a táborparancsnok úr kijelenti,
hogy pár napon belül eljön az idő, amikor megkezdődnek szabadulásunk napjai, erről beszél most
mindenki. 20-án még nem történt semmi változás, a hír mindég tartja magát, hogy hamarosan
hazaengednek bennünket.
 

23-án személyi adatainkat felveszik, de nem mindenkiét, az a hír járja, hogy akit felírtak, az
hamarosan haza fog menni. Engem is fölírtak, most fog el igazán a vágy a hazamenetel után.
Szeretnék már egyszer jól lakni, mert állandóan éhes vagyok. Egy kicsit azért a hazamenetel felől
rossz sejtelmeim is vannak, mivel a családomról még mindig nem tudok semmit. Istenem, ugyan
örömre vagy bánatra fogok-e haza menni, ha tényleg szabadon bocsátanak a fogságomból.
25-én délután, úgy öt óra tájban sorakozót fúj a kürtös. Mikor fölsorakozunk a táborparancsnok úr
kijelenti, hogy megjött a parancs a szabadonbocsátásra. Az anyaországi magyarok
szabadonbocsátását azonnal meg is kezdik. Hatalmas éljen kiáltások törnek föl, mint egy
megbolygatott méhkas, olyan az egész tábor. De már kezdik is az igazolványok kiadását, mindenkinek
külön igazolványt állítanak ki, ez egy kicsit lassan halad, de azért estig kétszáz embert elengednek.
Úgy számoljuk, holnap a mi századunkra is sor kerül. Éjjel nem tudok aludni, olyan izgatott vagyok,
álmomban látom a gyerekeket, mind egészségesek, szépek, csak a kis Janikám válik ki közülük,
fehér-szőke hajával. Két héttel ezelőtt még úgy gondoltam, hogy a szabadulás híre valami nagy
örömet vált majd ki belőlem, de csalódtam, nem vagyok vidámabb, csendbe várom a holnapot.
 

26-án reggel korán van ébresztő, reggeli majd sorakozó, folytatják az igazolványok kiadását. Egész
nap várok, nem kerül rám a sor, hangulatom még rosszabbá válik, éjjel megint nem tudok aludni. Az
ismerősök, akik ma elmentek, üzentem tőlük haza, hogy holnap vagy holnap után én is megyek. 27-én
10 óra tájba rám is sor kerül, megkapom az igazolványt, megyek is a kapuhoz, éppen ki van a század,
hamarosan kinyitják a kaput és egyesével kiszámolnak bennünket. Kint a raktár előtt kapunk egy-egy
kenyeret, 9 szem kockacukrot és útnak engednek. Nem kísér bennünket senki, most már érzem, hogy
szabad vagyok. Egyenesen az állomásra megyek Lövőre. Itt már sokan vagyunk, tanácskozunk,
merre induljunk, Sopron vagy Szombathely felé-e.
 

Hamarosan jön Sopron felől egy tartályvonat, fölkapaszkodik mindenki, ki hová tud. 5 órakor már
bent vagyunk Szombathelyen, 8 óra 20-kor indul egy vonat Budapest felé, de azt mondják 6 órakor
Nagykanizsára indul vonat, onnan hamarosan indul Budapest felé. Ezzel még hamarább Pestre
érkezünk. Dobozi komámmal fel is szállunk a kanizsai vonatra, hamarosan el is indul, de útközben
sokat időzik. Mikor beérünk Kanizsára a vonat tetején utazva 8 óra hosszat a pesti vonat már elment.
Most csináltunk baklövést, egy nappal később érünk haza. Reggel hétkor indul egy vonat Fehérvárra,
gondoltam ezzel elmegyünk, ennyivel is közelebb leszünk. El is indulunk jól halad a vonatunk a
Balaton mellett végig. Délután két órakor már Fehérváron vagyunk, de itt azt mondják, majdcsak
holnap ilyenkor megy vonat Pestre, mi lesz itt velünk addig.
 

Beszélünk egy pályamesterrel, aki figyelmeztet bennünket, hogy nem jó lesz ácsorogni, mert
fogolyszálIítások vannak, és ha valaki meg tud szökni közülük helyette az ilyen szabadult foglyokat
könnyen bevágják. Azt ajánlja, hogy nézzünk valami tehervagont és menjünk tovább, ha csak tudunk.
 

Megyünk is rögtön a rendezőbe, beszélünk egy kollégával, azt mondja, hogy ott áll egy mozdony, rajta egy teherkocsival az nem soká indul Pest felé, fölkéredzkedünk és már haladunk is tovább, de amikor Tárnokra érünk, megállunk egy fogolyszállító vonat mellett és megtudjuk, hogy egyelőre továbbmenni nem tudunk, mert Nagytétény nem fogad, ha fogad is előbb a fogolyvonat fog menni. Kicsit meglepődünk, mert a többi útitársak, akik velünk jöttek a vonaton, mind elindultak tovább gyalog. Mi megvárjuk gondoltuk, míg tovább megy a vonat, de a biztonság kedvéért bementünk a falu szélére egy házhoz, nehogy megint fogságba kerüljünk. Már sötét van egy kicsit aludtunk is itt egy fa alatt, nem tudjuk hány óra lehet, a vonat még mind a kettő itt van. Most attól félünk, hogy reggelre sem érünk föl Pestre, így elhatározzuk, hogy mi is elindulunk gyalog. Hatalmas szélviharban neki is vágunk az útnak.
 

Kimegyünk az országútra és ott haladunk Érd felé. Mikor elérjük az érdi állomást a váltóőröktől,
érdeklődünk, hogy milyen messze van még ide a HÉV állomás és hányóra. A HÉV ide még hét-nyolc
kilométerre van, most 11 óra reggel öt óra mire a HÉV megindul, még van elég időnk odagyalogolni.
Tovább megyünk Érd-AIsóig, kényelmesen ballagunk, már a Hold is feljött, világos van meg időnk is
van elég. Érd-Alsó pályaudvaron a váróterembe egy kicsit lefekszünk aludni. Úgy gondoljuk, hogy ezt
az öt kilométert a HÉV-ig már virradat után már könnyen megtesszük. Úgy is lett, mikor megvirradt
indultunk tovább, útközben hogy rá is tudjunk gyújtani néhány cigarettavéget szedtünk fel. Vidám
füstöket eregetve haladtunk a HÉV állomás felé mert most már elértük magunkat. Ugyanis, ha tegnap a személyvonattal értünk volna Pestre, tovább úgy se tudtunk volna menni, mert a szolnoki vonat este 6 órakor elmegy, és a másik csak reggeI 8.15-kor indul, azt meg úgyis elérjük.
 

Amint elérjük a HÉV állomást, az első kocsi már ott van, felszállunk és indulunk is Pest felé, a kocsi
ablakából figyeljük, hogy van Buda tönkretéve, tényleg sok a rom, de nekünk, akik annyi rombolást
láttunk, ez már nem is feltűnő. Egy helyen le kell szállnunk, mert a vonat előtt a fölüljáró híd föl van
robbantva, pár száz métert gyalog kell megtenni, és úgy megyünk tovább. Tíz perc múlva a Horthykörtéren vagyunk itt a végállomás, bemegyünk egy házhoz, itt jól megmosakszunk és lekeféljük magunkat, mert a különféle utazások után elég piszkosak lettünk.
 

Majd tovább megyünk a Duna part felé, persze villamossal, mert fizetnünk most nem kell sehol sem.
A Dunán gyalog áthaladva a Horthy Miklós hídon elég csúnya kép, látni, hogy a gyönyörű hidak mind a vízbe feküsznek. Pestre érve ismét villamosra ülünk a 66-osra, pár perc és a Rákóczi útnál vagyunk, innen már gyalog megyünk a Keletiig, számítva, hogy a vonatindulásig van még másfél óra időnk.

Amint kiérünk a Keletihez, nem ácsorgunk tovább, bemegyünk a csarnokba, és ha a vonatunk bent
van, beszállunk idejében, gondoljuk, mert mostanában sok az utas. A külső jobb vágányon áll a vonatunk, mondja a kapus. A sok nép között oda is érünk, de úgy látni a
vonaton már hely nincsen, a vonat teteje, a lépcsők már mind dugig van emberekkel. Itt utolértük a
többi bajtársunkat is, akikkel együtt indultunk Sopronhorpácsról, ők segítenek rajtunk, úgy hogy a
csomagjainkat felveszik, utána mi is bemászunk az ablakon. Ilyen zsúfolt vonaton még nem utaztam,
itt tényleg hering módjára vagyunk összepréselve, de nem baj, délre otthon leszek, így gondoltam.
Most már vidámabban érzem magam, figyelek, nem látok-e valaki ismerőst, de nem jön senki.
Úgy 9 óra körül elindul a vonatunk, az útitársak, akik velünk utaznak, különösen az asszonyok, szánó
szívvel keresik elő csomagjaikból az ennivalót és kínálnak bennünket mindenféle jó hazaival, mi el is
fogadtunk mindent, mert most nem tudunk szégyenlősködni. A férfiaktól cigaretta is kerül elő bőven,
vígan fújjuk a füstöt. Én most már erősen figyeltem kifelé az üvegtelen ablakon, hogy mit látok.
Kőbányán, Rákoson az állomásépület össze van törve. Rákoshegy, Maglód környékén is jól
meglátszik a háború nyoma, a Bugyi Laci bácsi lakása üres, a szolgálati helyek üresek, kissé
elszomorodok, de mikor Mendére érünk, ismét felvidulok, mert erre már az őrházakba mindenütt
bentlaknak, csak a váltóőr tornyok vannak lerombolva.
 

Mikor Nagykátára érünk, figyelek, nem látok-e valaki ismerőst, aki tudna a családomról valamit, de nem látok. Gondoltam bemegyek a forgalmi irodába, és telefonon érdeklődöm, de mégse megyek
határoztam el, hisz már úgyis nemsokára hazaérek és megtudok mindent.
 

Most már fölállok, és úgy figyelek két oldalra kifelé, úgy látom az őrházakba mindenütt laknak, csak
a sorompók és jelzőberendezések vannak tönkre téve. Mikor a kanyarhoz érünk, kihajolok az ablakon
és úgy nézek előre, látom hogy az én lakásomon és a falu házain is épek a tetők, a széna is le van
kaszálva, petrencébe rakva, itt-ott orosz katonák feküsznek benne. A háborúnak egyébként semmi
különös nyomát nem látom, most már tudok örülni. Mosolyogva szólok Dobozi komámnak, hogy ha
majd a vonat megáll én kiugrom az ablakon és ő a csomagom adja le utánam, mert még mindig olyan
sokan vagyunk a kocsiba, hogy az ajtóhoz nem lehet közelíteni.
 

Elköszönök a bajtársaktól, "Neked már jó itthon vagy" mondják, mire a vonat megáll. Úgy
gondoltam, ha az ablakon kiugrom, rögtön a nyakamba ugrik a fiam meg a kislányaim, hisz ők már
tudják, hogy jövök, mert Bede komámtól üzentem. De nem így lett leadják a csomagomat is, még
mindig nem látok egy ismerőst sem. A vonat elindul, még egy pár üdvözlő szót váltunk a bajtársakkal
és elmaradunk egymástól. A leszállt utasok már mind előre mentek az átjáró felé, rossz érzés fog el,
hát nem vár engem senki?
 

Lehajolok a lakásom irányába, és úgy nézek a vonaton keresztül, nem látok-e valakit, de nem
senkit. Mikor a vonat utolsó kocsija is elhalad mellettem, látom, hogy az udvaron a gaz magasabbra
nőtt, mint a kerítés, itt nem lakik senki, hisz azért nőtt ez a nagy gaz az udvaron, mert a gyerekek a
családom nem jár rajt. Istenem hova lettek, hogy még a vonathoz se jöttek ki? Kiesett a könny a
szememből, nem is közelítek a lakás felé, hirtelen az Anyám háza című vers jut az eszembe, melynek
egyik sora így hangzik: "Gyom nőtt az udvarán, s már nem siet felém sem húgom, sem Anyám".
Amint itt állok, jön Mester néni és kérdi: Nem tudom, hogy a családom Újszászon lakik? Nem,
szóltam és szótlanul mentünk az átjáró felé. Frigyes bácsi mosolyogva fogad, egy kissé fölvidulok, ha
már Ő mosolyog olyan nagy baj nem lehet. Azután elbeszéli, hogy a harcok idején a családom
átköltözött hozzájuk, mire az oroszok és a farmosi lakosok a lakást lakhatatlanná tették, így a
családom még februárba elköltözött Újszászra. Az ingóság legnagyobb részét itt hagyták ő náluk,
csak a tehenet és a legszükségesebb holmit vitték magukkal.
Azután mondja, hogy a feleségem nemrégiben volt itt, ő is a gyerekek is mind megvannak,
egészségesek.
 

Azonnal meg is nyugodtam, az első jó hírt most tudtam meg a családomról. Élnek, egészségesek -
mást nem is kívánhattam. Azután Frigyes bácsival átmegyünk az Ő lakására, családja is szeretettel
fogad. Mari néni mondja, hogy a szomszédasszony a mai vagy a reggeli vonattal biztosan eljön, mert
a Bedétől küldött üzenetem Ő tovább küldte Újszászra.

 

Várom is a vonatot nagyon, de a feleségem nem jött. Biztosan nem kapta meg az üzenetet
gondoltam. Levetkőztem a Feri civil ruhájába öltöztem, most már teljesen szabadnak éreztem magam. Mari néni jó ebéddel kínál, jól is esett hisz már egy éve nem ettem asztal mellett, szabadon annyit amennyi jól esik.
 

El is fogyasztottam annyit, hogy Frigyes bácsi a családjával se sokkal többet, de hiába én most nem
vagyok szégyenlős, fontos hogy egyszer már jól lakhattam. Másnap 30-án bementem a Községházára
jelentkezni, az új Főjegyző úr barátságosan fogadott, sok ismerőssel találkoztam, alig tudtam
szabadulni.
 

A déli vonatot le is késtem, de így a pályamester úrral is tudtam beszélni, itt új ember, engem nem
ismer azt mondta, menjek be az Osztálymémökségre majd ott elintézik az ügyemet.
Este tovább is mentem Újszászra, már éjfél is elmúlt mire hazaértem. Megzörgettem a kiskaput,
nem szól senki. Aztán az ablakhoz megyek ott is zörgetek de nem szól senki, gondoltam biztosan
félnek, hogy valami orosz katona ezért nem mernek szólni. Zörgetek még egyszer.
 

Ki az? - hallom a Margit hangját. A sógor - feleltem én.
 

Mint a méhkas, fölzúg az egész ház apraja-nagyja, jön elém mindenki. Hála a jó Istennek most már
megnyugodtam, megtaláltam a családom. Egészséges mind. Margitka meg Iluska nincs itt ugyan, de
Anyus azt mondja, hogy ők is jól vannak, Anyámnál vannak Törökszentmiklóson. Azután Anyuskám
elbeszéli, hogy mint élték át a háborút, hogy hagyták el a lakást, hogy kerültek Újszászra. Most már jól
érzem magam, a családom közt vagyok. A kis Janikám fél tőlem, Katika sem ismer rám, de Marika
már megismer. Azt hiszem pár nap múlva a két kicsi is majd megbarátkozik velem, és lassan
feledésbe mennek az elmúlt nehéz hónapok.
 

Augusztus 1-én jelentkeztem az Osztálymérnökségnél, 2-án az Igazgatóságnál, Pesten. 6-án
átvettem a szolgálatot a régi helyemen.
Most furcsa egy kicsit, hogy nem lakunk itt, ha letelik a szolgálat Újszászra kell hazamenni, de nem
baj elvégre itthon vagyok, lassan majd helyrejön minden.
Itt befejeződik az Édesapám kálváriájának története, illetve nem egészen fejeződött be.
1946-ban B-listára tették, mivel "merészelt" katona lenni. Szerencsére sok pártfogója akadt a
MÁV-nál és Farmos község akkori elöljáróságának erélyes tiltakozására végül is visszavették a MÁVhoz.
 

Azért adtam eddig név nélkül közre Édesapám feljegyzéseit, mert kíváncsi voltam arra rá
ismernek-e. Az idősebb korosztályból nagyon sokan megszólítottak, sokan ráismertek, sokan csak
sejtették és meg kérdezték, hogy Édesapámról van-e szó. Számomra nagyon jóleső érzés volt az, hogy
ilyen sok idő multán is ennyien emlékeznek BARTA ISTVAN MÁV-pályaőrre, aki ugyan nem farmosi
születésű, de itt talált otthonra és végső nyughelyre.
 

Oroszi lmréné (Barta Margit)
 

Farmos, Béke u. 30.