Rólam‎ > ‎

Tóth Krisztina: A regényíró Balla D. Károly


Tóth Krisztina

A regényíró Balla D. Károly



Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar
Magyar nyelv és irodalom szak

A regényíró Balla D. Károly

szakdolgozat

Készítette: Tóth Krisztina

Témavezető: Dr. Tarján Tamás

Budapest

2008



Tartalomjegyzék


Bevezetés  
1. A kárpátaljai magyar irodalom
1.1.    Balla D. Károly 
2. Balla D. Károly irodalomszervezői tevékenysége
3. Balla D. Károly irodalmi munkássága
3.1.    A regényíró Balla D. Károly
3.1.1. A versek és a regények kapcsolata, irodalmi párhuzamok
3.1.2. A regények közös vonásai
3.1.2.1. Közös szereplők, valóság és regények viszonya
3.1.2.2. Az önreflexió
3.1.2.3. A komplex létezés elmélete és „gyakorlata”
3.1.3. Az Élted volt regénye
3.1.3.1. A regény szerkezete
3.1.3.2. A regényszintek közötti „asszociációs folyosók”
3.1.3.2.1. Tsúszó Sándor
3.1.3.3. Szerző és olvasó szerepe az önmagát író regényben
3.1.3.4. Az elemzés további lehetséges szempontjai
3.1.4. A Szembesülés
3.1.4.1. A komplex létezés és a hiány
3.1.4.1.1. A hiány a projektumokban
3.1.4.2. A hiány a Szembesülésben
3.1.4.2.1. A megírhatatlan történet
3.1.4.3. Textus és paratextus viszonya a Szembesülésben
3.1.4.4. A fragmentumok összekapcsolása, az önazonosság megkérdőjelezése
Összefoglalás
Bibliográfia
Olvasmányjegyzék




Bevezetés

Ha az enfarkába harapó „posztmodern kelgyó” megragadhatósága (tudniillik melyik végén) kérdéses lehet, az ilyen kígyóba harapó kígyóba harapó stb. poszt-posztmodern „kelgyóé” egyenesen lehetetlennek látszik.

Balla D. Károly regényei ilyen lehetetlen feladat elé állítják a recenzenst, mert bárhová nyúljunk is, a regényekbeli összefonódások miatt, az egész tekeredő kompozíciót egyszerre kellene megragadnunk.

 

Dolgozatomban ezért egy új, eddig nem alkalmazott szempontrendszer alapján próbálom megközelíteni a regényeket, és az elemzés vezérfonalának annak vizsgálatát tekintem, hogy hogyan valósul meg a regényekben az írói célkitűzés (az úgynevezett „komplex létezés” ábrázolása), illetve, hogy hogyan sikerült Balla D. Károlynak e célkitűzés megvalósításával meghaladnia a posztmodern irodalmat.

 

Mivel Balla D. irodalmi munkássága „elválaszthatatlan a kárpátaljai kultúrában vállalt, elfoglalt szerepétől”[1], nem kerülhetem meg, a kárpátaljai magyar irodalom jelenlegi helyzetének körvonalazását, és Balla D. Károly, ebben az irodalomban betöltött sajátos szerepének, irodalomszervezői tevékenységének bemutatását sem (bár a ma is viták tárgyát képező kárpátaljai magyar irodalom problémáinak differenciált bemutatására, a dolgozat keretein belül nincs lehetőség).

Ezekben a - regényelemzést bevezető - fejezetekben elsősorban Balla D. Károly, e tárgyban írt esszéinek gondolatmenetét követem, akinek véleményével egyébként sem igazán lehet „szembeállítani olyat, amely magas szinten, átgondoltan, részletekbe menően mást állítana vagy másként beszélne (…), amely képes lenne artikulálni azt a dilemmát, sokféle vitát, tán viszályt is, amely a kárpátaljai magyar irodalom közérzetét ma meghatározza”[2].


1. A kárpátaljai magyar irodalom

A határontúli magyar nemzetiségek történelmében minden bizonnyal a kárpátaljai magyarságnak jutott az egyik legnehezebb szerep, amely „kisebbségi csöbörből kisebbségi vödörbe”[3] esve, úgy tűnik, a mai napig képtelen behozni sokéves gazdasági és kulturális lemaradását.

A saját, gazdag regionális kultúra kifejlődésének egyik legfőbb akadálya, az állandósult válsághelyzet, az egész Ukrajnára kiterjedő, sokakat szülőföldjük elhagyására késztető, másokat akár erkölcsi züllésbe taszító gazdasági krízis. Ilyen körülménynek között ugyanis, evidens, hogy az alapvető egzisztenciális feltételek megteremtése elsőbbséget élvez a kultúra felvirágoztatására irányuló törekvésekkel szemben.

 

A helyzetet súlyosbítja, hogy a kárpátaljai magyar közösség, a múltbeli kitelepítések, illetve a napjainkban is jellemző, nagymértékű kivándorlás eredményeképpen lélekszámát tekintve sem jelentős. A viszonylag kis létszám pedig determinálja egy olyan értelmiségi réteg kitermelődésének kvázi lehetetlenségét, amely a mai napig zajló önszerveződési folyamatokat irányíthatná, és megteremthetné a működőképes irodalmi élet feltételeit.

 

A közösség erőfeszítéseinek hatékonyságát a helyi irodalom öröklött megosztottsága is nagymértékben csökkenti.

Kezdetben ennek elsődleges oka a szovjet rezsim itteni, példátlanul szigorú kultúrpolitikája volt, amely megakadályozta – az amúgy is szegényes - kárpátaljai magyar irodalmi hagyományok folytatását, felszámolta, vagy ellenőrzése alá vonta az irodalmi műhelyeket és fórumokat, korlátozva ezzel a magyar nyelv használatát (és nem mellékesen, a terület elrekesztésével, késleltette a modern művelődéstörténeti irányzatok hatásának érvényesülését).

A diktatúra enyhülésével, a hatvanas-hetvenes években szóhoz jutó - elsősorban a Forrás Ifjúsági Stúdió körül csoportosuló – szerzők ezért, szinte törvényszerűen, mindenekelőtt a magyar közösség, a magyar nyelv iránti elkötelezettséget tartották szem előtt. Az alkotócsoport munkájának ellehetetlenítése, majd a Forrás betiltása méginkább növelte az ilyen jellegű művek presztízsét, így azok még a demokráciát meghozó nyolcvanas évek után is etalonértékűek maradtak.

Persze, „mindenki megírta (…) a maga sorsvállaló művét, mert aki megélte azt a helyzetet, amibe beleszületett, az nemigen kerülhette meg, hogy ennek esztétikai konklúzióit ne rögzítse”.[4] A „felfokozott hivatástudatra”, sőt „már-már küldetéstudatra”[5] alapozó irodalom azonban, idővel óhatatlanul sematizmusba fullad, önismétlővé válik, hiszen jelentősen szűkíti a választható témák és műformák körét. A hasonló utat végigjárt más, határontúli irodalmakkal ellentétben, melyek – felismervén annak veszélyeit - sikeresen túlléptek a sematizmuson, Kárpátalján, úgy tűnik, a mai napig a feladatteljesítő irodalom tendenciája az uralkodó, mitöbb, az egyedül elfogadható.

 

Ettől a domináns irányzattól eltérő, az egyetemes magyar irodalomhoz való felzárkózást szorgalmazó próbálkozások (mint például az 1993-ban megjelent, Razzia című ifjúsági antológia, Cséka György avantgárd, Pócs István, vagy Lengyel Tamás posztmodern kísérletei, Balla D. Károly munkái), a vártnál is jobban megosztják az olvasók szűk táborát, az idősebb nemzedék pedig egyhangúlag, szinte reflexszerű visszautasítással reagál.

Ilyen helyzetben az innovatív szellemű alkotó elköltözik és más, befogadóbb közegben próbálja kamatoztatni tehetségét (mint ahogy tette azt Cséka György, Pócs István, Bagu László és Lengyel Tamás is), ambícióit feladva asszimilálódik, vagy elhallgat (mint a Razzia többi szerzője), vagy a kritikákat, az elutasítást, sőt kiközösítést, a támogatás hiányát is vállalva, de szellemi függetlenségét megőrizve alkot tovább. Balla D. Károly egyike azon keveseknek, akik ez utóbbi, a legkockázatosabb utat választották, és köztük is az egyetlen, aki az adott körülmények között is eredményt tud felmutatni.

 


1.1. Balla D. Károly

Balla D. Károly pályáját indulása óta a változtatás iránti igény határozza meg. Alkati jellemzője a folyamatos kételkedés „mindabban, amit az irodalmi konvenció vagy az éppen érvényes divat fetisizál, piedesztálra emel”[6], az újítás szándéka, a vitakészség. Mindez ugyan kezdetben csak apjától, a szintén író Balla Lászlótól való „görcsös különbözni akarásban”[7] nyilvánult meg, mégsem eredményezett holmi öncélú, önigazoló individualizmus üres pózában való megrekedést.

Ezt éppúgy igazolja őszinte, önkritikus hangvételű, a változást sürgető és arra konkrét javaslatokat is tevő, színvonalas publicisztikáival, mint a kárpátaljai magyar irodalom színesítése, felfrissítése, felzárkóztatása, elismertetése érdekében végzett, értékes irodalomszervezői tevékenységével, illetve a mindezeket megvalósító műveivel.

 

A helyi literátorok elutasító magatartását azonban – melyben a hatalomféltés, irigység, a személyes sérelmek olykor éppúgy szerepet játszhatnak, mint a mássággal szembeni intolerancia, vagy a retrográd gondolkodásmód - ő is kénytelen megtapasztalni.

Műveinek újszerűségéből adódóan, azok vegyes fogadtatása akár természetesnek is mondható, elgondolkodtató azonban, hogy a negatív kritikák szinte kivétel nélkül a kárpátaljai írótársaktól származnak. A bírálatok, sok esetben a mindenkori újjal szembeni - természetesnek mondható, de mindenképpen bizonyos szűklátókörűségre valló - bizalmatlanság megnyilvánulásai. Balla D. munkáinak ugyanis „nincs »lokális« intertextualitása”, „nem tudjuk mivel »összeolvasni«”[8] azokat. Regényeinek negatív értékelése például egyértelműen lehet annak következménye, hogy gyakorlatilag „nincs jelenidejű kárpátaljai regénytermés”[9]. Nem csupán a Balla D. műveihez hasonló, modern regények hiányoznak tehát, hanem azok is, melyek, mintegy kompenzálva a radikális újításokat, a konzervatívabb ízlésűek kompromisszumkészségét is fokozhatnák.

 

Az elutasítás alapvető oka, végső soron, a kárpátaljaiság megélésének különbözősége, és ebből adódóan a „kisebbségi író” fogalmának és lehetséges feladatainak alapvetően eltérő meghatározása.

Balla D. ugyanis olyan adottságként tekint saját kárpátaljaiságára, amely „személyisége részévé égett”[10], amit elfogadott, és ennek megfelelően, szépirodalmi műveiben kerüli a kisebbségi-közösségi gondok tematizálását. Ezzel szemben a többség – Balla D. szerint - „sorscsapásként, történelmi igazságtalanságként, sérelemként, másodrendű komplexusként, érvényesülési, nyelvi, identitásbeli akadályozottságként, anyagi és szociális kiszolgáltatottságként”[11] éli meg sajátos helyzetét, az író feladatának pedig az erre az állapotra való folytonos reflektálást tekinti.

 

Balla D. ennek ellenére hajlandó lenne elfogadni a „szolgálatos irodalom” és a színvonalas realista ábrázolásmód létjogosultságát, ha emellett biztosítva lenne az út azok számára is, akik másban (modern témákban, új formákban) keresnék a kárpátaljai irodalom fejlődésének lehetőségeit. Írótársain tehát mindenekelőtt a kárpátaljai irodalom tagolatlanságát, az intoleráns hozzáállást kéri számon.

 

Nyers őszinteséggel képviselt liberális álláspontja azonban az évek során egyre többek számára vált elfogadhatatlanná. A Balla D. várakozásai ellenére, érdemi szakmai vitákat nem eredményező, őt érő támadások, vádaskodások után, az író joggal érezheti úgy, hogy egyre kevésbé felel meg a közösségnek, amelyben él, illetve, hogy neki is egyre kevésbé felel meg ez a közösség[12].

 

Az együttműködéssel kapcsolatos korábbi reményei tehát, mára úgy tűnik végérvényesen illúziónak bizonyultak. Ahogy ő fogalmaz, „nem képezhetnek egységet a vasútállomáson ácsorgók azokkal, akik felültek a gyorsvonatra”[13]. Az elkeserítő tapasztalat eredménye: a korábban aktív irodalomszervező, lelkiismeretes recenzens, kiadó-, és lapalapító, számos folyóiratban publikáló Balla D. Károly, különböző kulturális és társadalmi szervezetek, irodalmi konferenciák állandó résztvevője, a kilencvenes évek közepétől fokozatosan visszavonult az irodalmi életből, mára pedig szinte teljesen beszüntette ilyen jellegű munkáját, és csupán az alkotásra korlátozza tevékenységét.

Filozófiája szerint azonban „aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak”[14], vagyis a tudatos elszigetelődés távolról sem jelenti egyúttal a remetemagány felvállalását. „Azt hiszem, az elefántcsonttorony nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az kellemes lak- és munkahelyem lehet”[15] – írja. A „manzárd-őr” lét megvalósíthatóságának zálogává pedig a világháló vált számára, melyre 2002-től, mintegy „az irodalom a szabadság dimenziója, nem pedig a bezárkózásé”[16] – gondolat jegyében, fő működési területeként[17]tekint. A közvetlen környezetével való kapcsolat megszakítása után, ennek segítségével nyitott ablakot egy olyan világra, amelyben - úgy érzi - „talán kevesebb a féltékenység, több az együttműködő szándék, az összefogás – irodalmárok és nem irodalmárok részéről egyaránt.”[18]

2. Balla D. Károly irodalomszervezői tevékenysége

Balla D. Károly „pályára lépése óta kulcspozíciót foglal el” a kárpátaljai irodalomban: „nyit és zár”[19]. Színre lépése egy új, kevésbé határozott kultúrpolitikai elvárásokat megfogalmazó, tehát a korábbinál kedvezőbb korszak kezdetére esett. Balla D. meghatározó szerepet töltött be a szellemi átalakulásban, először József Attila Irodalmi Stúdió egyik vezetőjeként, és a Kárpáti Igaz Szó, Lendület című ifjúsági oldalának, majd rövidéletű kulturális mellékletének (Új Hajtás) szerkesztőjeként, a Hatodik Síp alapító-főszerkesztőjeként, később, a rendszerváltás után, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó úttörő irodalmi polihisztorként.

 

A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, a politikai elzártság megszűnése, a demokrácia megszilárdulása, a kárpátaljai irodalomban is látványos változásokat eredményezett. Bár a József Attila Irodalmi Stúdiófelszámolásával, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalakulásával a figyelem az irodalomról hirtelen a közélet felé fordult[20], de ezzel párhuzamosan sok régi szerző lépett újra színre, és „későn induló”, valamint új, fiatal alkotók is publikálni kezdtek (más kérdés, hogy később jelentős mértékben csökkent a ténylegesen új művek száma).

A közlés fórumaivá a Hatodik Síp, és a Pánsíp című folyóiratok, illetve a könyvkiadás állami monopóliumának megszűnése után alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) váltak.

 

Balla D. Károly (Vári Fábián Lászlóval, Horváth Sándorral, Nagy Zoltán Mihállyal és Dalmay Árpáddal közösen), 1989-ben, sokak álmát megvalósítva alapította meg Kárpátalja első irodalmi folyóiratát, a Hatodik Sípot. A lap próbaszámának köszöntője világosan tükrözi azt az újfajta tájékozódást, az egyetemes magyar irodalomhoz való felzárkózás vágyát, amely Balla D. irodalomszemléletét a mai napig meghatározza: „kiadványunk az Illyés Gyula megfogalmazta ÖTÁGÚ SÍP, a sokhangú magyar irodalom hatodik, sokáig mostohán kezelt sípját kívánja megszólaltatni abban a reményben, hogy ez a hang majd tisztán, hamis felhangok nélkül illeszkedik a Zene egészébe. (…) Célunk, hogy e régió szellemi arculatát, múltját és jelenét felmutassuk, értékeit és hiányosságait egyaránt vállalva, s tudva, hogy az Egészbe való illeszkedésünk minősége újra és újra megmérettetik.”[21]

 

Balla D. független (de a szülőföldhöz és az anyaországhoz egyaránt kötődő) irodalmi egzisztenciájának megteremtése érdekében tett első lépéseként, 1992-ben létrehozta és főszerkesztőként vezette a rendszerváltás utáni első kárpátaljai magyar magánkiadót, a Galéria Kiadót. A színvonalas köteteket produkáló kiadó, 1996-os megszűnéséig több mint harminc könyvet jelentetett meg, és éveken át egyetlen kárpátaljai résztvevője volt a Budapesti Nemzeti Könyvfesztiválnak.

 

Ezt követően - miután 1993-ban megvált a Hatodik Síptól - Balla D. Pánsíp címen alapított, évente ötször megjelenő „kulturális magazint”, amely később irodalmi folyóiratként, végül UngBereg címmel, antológiaszerűen szerkesztett irodalmi almanachként működött. Emellett létrehozta az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítványt, amely a „magyarországi támogatások megpályázásával és bizonyos vállalkozói tevékenységgel (pl. könyvkiadás és –terjesztés)”, illetve díjalapítással (Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj, Váradi-Sternberg János Díj) kívánt hozzájárulni „a kárpátaljai kulturális élet felpezsdítéséhez” [22].

 

1992-től, szintén író feleségével, Berniczky Évával közösen szerénynek induló, idővel jelentős kulturális eseménnyé fejlődő könyvvásárt és Pánsíp Irodalmi Szalon néven, kulturális összejövetelt is rendszeresen szervez.

 

A Szalon célja, a - megítélésük szerint - Kárpátalján hiányzó „érdemi szakmai diskurzus”[23] kereteinek biztosítása volt. A találkozókon megjelent irodalmárok, irodalombarátok, informális keretek között, személyes ellentéteiket és politikai nézetkülönbségeiket félretéve vehettek részt könyv- és lapbemutatókon, előadásokon, szakmai beszámolókon, ütköztethették a „művészetről, az irodalom szerepéről, a kisebbségi kultúra sajátos feladatairól vallott nézeteiket”[24]. A sokszínű program, és a szervezők minden erőfeszítése ellenére, a meghívottak érdeklődése rövidesen alábbhagyott, így az összejöveteleket, alig egy év után beszüntették.

Az internettel akkoriban ismerkedő Balla D. azonban - mielőtt az korábbi projektjeinek sorsára jutott volna - a világhálóra „menekítette”[25] a Szalont. A Virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon, immáron az új platformhoz igazodva - virtuális könyvbemutatók és interjúk formájában - folytatta a korábbi tevékenységeket, később pedig, a korábbi „digitális iratfolyammal” (NetPánsíp) összeolvadva, „tematikus szövegsorozatok és internetes irodalmi interakciók színterévé vált”[26], létrehozva Kárpátalja első kulturális honlapját, az UngParty[27]-t.

 

A webhely, több név- és arculatváltás után, mára számos, kereszthivatkozásokkal összekapcsolt alrendszert tömörítő „irodalmi webmagazinná”, izgalmas digitális szöveglabirintussá nőtte ki magát.

Két nagyobb egysége: a Berniczky Évával közös, Manzárd mű-hely[28] című írói honlap, (melyen életrajzaik, publikációs listáik és műjegyzékeik mellett már megjelent műveik többsége, illetve az ezekről írt recenziók is megtalálhatók), és egy, kezdetben csupán hírek kommentálására szorítkozó, később „többfunkciós bloggá” terebélyesedő webnapló, amely ma már „egyesíti a kultblog, közblog, íróblog, magánblog és játékblog kategóriáit”[29].

Az UngPartyt Balla D. olyan „irodalmi virtuálénak” nevezi, melyre „írói mivoltának kiterjesztéseként” tekint, amely által „nemcsak webmesteri és szerkesztői ambícióit, hanem olykor túlpörgő alkotóvágyát, kreativitását”[30] is kiélheti.

Ezt bizonyítandó, szervezett már internetes konferenciát (Vízumköteles irodalom?), hirdetetett egyhetes - Godot-ra való - kollektív várakozást (Godot 168), piréznek nyilvánítva magát létrehozta a pirézek internetes oldalát, 2007-ben virtuális öngyilkosságot követett el (azóta posztumusz író), tartott virtuális performanszot fiktív helyeken stb. Játékos irodalmi akcióival pedig, kiapadhatatlan ötletességgel próbálja tágítani az irodalmi kifejezés lehetőségeit[31] (Zynthanova, Szonett-sor, Identifikációs lexikonjáték, Egy mondat a…, Pilinszky-projektum, Fagocitátum stb.).

A projektek irodalomtörténeti jelentőségét és Balla D. egyéb alkotásai közt elfoglalt, hangsúlyos szerepüket figyelembe véve, az UngPartyt, rendhagyó módon, akár az életmű csúcsának is tekinthetjük.

Internetes tevékenységének azonban, a virtuális világgal szembeni érdektelenség, távolságtartás (és természetesen az internethozzáférés helyi korlátozottsága) miatt, „a legkisebb hatása sincsen a kárpátaljai irodalmi folyamat alakulására vagy az olvasói ízlés befolyásolására”[32]. Az UngParty oldalait, Balla D. saját statisztikái szerint[33], a Kárpátalján élők szinte egyáltalán nem látogatják. Ellenben – mintegy kárpótlásképpen – számos olvasója, a világ legkülönbözőbb pontjairól kíséri figyelemmel a weblap alakulását.

 

Szerkesztői, irodalomszervezői munkásságáról az író meglepő szerénységgel nyilatkozik, eredményességét illetően kételyeit is megfogalmazza: „Ez a sokoldalúság felemás dolog, inkább gyöngeségre, semmint erényre vall. Aki mindenhez ért, semmihez sem ért eléggé jól. (…) Vajon nem úgy viselkedtem-e mint a gáznemű anyag, amely mennyiségétől függetlenül kitölti a rendelkezésére álló térfogat teljes egészét. Nem hígultam-e fel túlságosan azáltal, hogy belefolytam minden hiátusba: 1944 óta nem volt Kárpátalján magyar folyóirat, hát 89-ben megalapítottam az elsőt; nem volt magánkiadó, hát 92-ben elsőként gründoltam egyet; nem volt Könyvnap, hát megszerveztem; nem volt irodalmi szalon, hát létrehoztam…Internetes irodalmi honlap és digitális folyóirat tekintetében is enyém a kétes hírű dicsőség: mert vajon olyan nagy érdem-e első halnak lenni a nyúlpiacon?”[34]

3. Balla D. Károly irodalmi munkássága

Balla D. Károlyt alkotóként is jellemzi a sokszínűség. Munkáira a közéleti, irodalomelméleti, filozófiai és természettudományos érdeklődés egyaránt jellemző. Egyrészt e sokirányú tájékozódás, másrészt Balla D. „hézagpótló kényszerének” következménye, hogy minden műnemben és számos műfajban kipróbálta már magát. Az életmű formai heterogenitása ellenére, az egyes műveket összeköti a pontos szerkesztettség, illetve a kidolgozott, olykor többlettartalmat hordozó szerkezet, az intellektuális, elméleti jelleg, a nyelvi játékok iránti fogékonyság, és explicite az, hogy „az egész eddigi életmű a folytonos újraközlésekre, átszerkesztésekre, szövegbeli módosításokra, hangsúlyeltolásokra épül”[35], egyes darabjai olykor egymást magyarázzák, értékelik át, vagy direkte egymásból nőnek ki (mint ahogy az például a Valahol tűz van című színpadi novella és az Élted volt regénye esetében is történt).

 

Az 1974-ben, költőként induló szerzőnek, eddig hét verseskötete jelent meg. Költészetére Ady, József Attila, Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes voltak a legnagyobb hatással.[36] Balla D. irodalomszemléletének változásával, a posztmodern alkotói magatartás felvállalásával párhuzamosan, a közéleti vonatkozású költeményeket az évek során fokozatosan a poétika határainak kitágítását célzó kísérletek váltották fel. A versek az egzisztenciaélmény tágulásáról, „a műalkotás jelentésének és státuszának újraértelmezésére tett erőfeszítésekről”[37] tanúskodnak; a professzionális szintű kötött versek mellett pedig „a teljes absztrakció dimenzióit megnyitó”[38] költeményeknek is egyre nagyobb szerep jut. A kötetek műfaji repertoárja a szonettől a szabadversen és haikun át, a modern vizuális művészet hatásait tükröző képversekig, besorolhatatlan avantgárd kísérletekig terjed.

 

Balla D. esszéírói munkássága szintén jelentős. Publicisztikáiban olykor kíméletlen őszinteséggel exponálja a kárpátaljai magyarság problémáit, felvállalva a mindig pesszimista opponens – nélkülözhetetlen, ugyanakkor roppant hálátlan - szerepét. Mindjárt első, Peresztrojkácska című, 1988-as cikkével nagy feltűnést keltett, lévén ez az első tanulmány a helyi sajtóban, amely a kárpátaljai kisebbség múltbeli sérelmeit tárgyalta. Azóta többkötetnyi - szociológiai, közgazdaságtani, irodalmi tájékozottságról is tanúbizonyságot tevő - „közéleti magándohogásban”[39] hívta fel a figyelmet a „szeretett-átkozott vidék”[40] megoldásra váró problémáira (és vívta ki ezzel maga ellen sokak haragját).

 

Drámaíróként szintén bemutatkozott, de hogy ebben a műnemben még nem mozog otthonosan[41], bizonyítja színpadi műveinek és költeményeinek szoros kapcsolata is[42].

Prózaírói munkássásságát eleinte szintén költészetének horizontjában határozta meg, „egyfajta kitérőnek”, „mellékes foglalkozásnak”[43] tekintve a novella- és kisregényírást, mondván: „prózában azt írom meg, amit nem sikerült versben, vagy ami nem illik versbe”[44]. Az utóbbi években született prózai alkotásai, főként irodalomtörténeti jelentőségű regényei azonban átértékelik a költemények addigi primátusát.


3.1. A regényíró Balla D. Károly

3.1.1. A versek és a regények kapcsolata, irodalmi párhuzamok

Balla D. költészetének háttérbe szorulásától függetlenül, a regények versek felőli megközelítése, továbbra is egyik lehetséges iránya, kiindulópontja lehet az elemzésnek, hiszen Balla D., regényeit a poétikai kísérletek eredményeit integrálva, azokat átalakítva alkotta meg.

 

Az utóbbi verseskötetek jellemzői, a nyitottság, a lineáris olvasást ellehetetlenítő szövegalkotás, a jelenéstöbbletet kialakító, tipográfiai kiemelések, szövegtorzítások (melyekkel Balla D. kezdettől fogva kísérletezett), a szabad és kötött formák ötvözése, a valóság és fikció problémájának tematizálása, megjelennek a regényekben is.

További párhuzam, hogy egyes költemények és a regények egyaránt, nem csupán műfaji-műnembeli határokat hágnak át, de - mintegy revideálva az irodalom érvényességi körét - különböző művészeti ágak között is kapcsolatot létesítenek, a szövegek „teresítése”[45] által. A művek vizuális értelmezhetőségét nem csak a szövegek tipográfiai megjelenítése biztosítja, hanem a pontos szerkesztettség is. „A lényeg, vagyis az esztétikai hatásban mérhető mondanivaló megfogalmazódásának kényszere, az alkotás csakis szerkesztés által válik önállóvá, befogadhatóvá”[46] – írja Penckófer János, Balla D. Buborék című verse kapcsán.

A regények esetében mindez egy olyan, matematikai gyökerű filozófiai tézisből kiinduló, szépirodalmi (bár olykor erősen esszéisztikus) textusok által kirajzolódó, szinte térbeli (ráadásul mozgásban lévő) szerkezetet jelent, amely maga válik a regények főszereplőjévé, témájává, lényegévé. (Nem véletlen, hogy a recenzensek különböző tárgyakhoz hasonlítják a regénykompozíciót: Kovács Imre Attila „Möbius-szalagot”[47], és „perpetuum mobilét”[48] emleget az Élted volt regényével kapcsolatban, a Szembesülést Markovits Teodóra „bűvészdoboznak”[49], Bodor Béla „szobornak”[50] nevezi, a regény egyik fragmentuma pedig – igaz lakhatásra alkalmatlan - „házhoz”[51] hasonlítja.)

 

Mindezt megvalósítandó, az író egyedi módon szintetizálta a Borges-, Robbe-Grillet- Calvino-, John Barth-, Babits-, Esterházy-, Krasznahorkai-féle stb. ábrázolásmódokat és egyéb modern regénytechnikákat. A legmeghatározóbb ihletforrásnak azonban Szentkuthy Miklós művei bizonyulnak.

Balla D. regényein leginkább Szentkuthy - a forma és tartalom szeparálására kísérletet tevő[52] - Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteinek és Prae című művének hatása érződik. A Praeszerkezetközpontúsága[53], a benne megjelenő mű-ellenmű elmélet, az alkotás folyamatát is láttató elbeszélésmód, a mű „képződmény-”[54], illetve torzójellege, intellektuális jellege stb. Balla D. regényeinek is meghatározó elemei, sajátosságai.

3.1.2. A regények közös vonásai

Az Élted volt regénye 1998-ban, a Szembesülés 2005-ben jelent meg, jóllehet ez utóbbi regénynek már 1996-1997-ben is létezett egy változata. Habár dolgozatomban a kiadás évét alapul véve állapítottam meg a regényelemzések sorrendjét (vagyis elsőként a tulajdonképpeni második regényt vizsgálom), nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, hogy – mivel az Élted volt regénye a Szembesülés írása során szerzett alkotói tapasztalatokat is felhasználja – a regények számos „átfedés”[55] révén párhuzamba állíthatók egymással.

 

A regények ráadásul kölcsönösen, a szövegben tematizálva is megidézik egymást. Az Élted volt regényének szerkesztő-elbeszélője - önironikusan, mintegy a bizalmat megelőlegezendő -, úgy beszél (a valójában akkor még meg sem jelent) Szembesülésről, mint korábbi nagy sikeréről, melynek már a folytatását is megrendelték tőle, és a regénybe illesztett fiktív lektori jelentés is már létező kötetként említi, amely „a múlt évben méltán keltett feltűnést mind szakmai körökben, mind az olvasók szélesebb táborában”[56].

A Szembesülésnek szintén része egy hasonló, fiktív lektori jelentés, amely viszont az Élted volt regényére utal, méghozzá ugyanezekkel a szavakkal[57]. (A szöveg tehát ugyanaz, referenciatartománya azonban különböző a két regény esetében: az Élted volt regényében egy fiktív valóságra utal, hiszen a szóban forgó kötet akkor, valójában még nem létezett).

Ezenkívül a Szembesülés számos fragmentuma von további párhuzamokat a két regény között. A hiányregény-koncepciónak (egy hiányzó, meg nem írt cselekményregény, - hagyományosan - másod-, harmadlagosnak stb. tekintett szövegek révén képződik meg) eleve része lehet az adott mű más alkotásokkal való párhuzamba állítása (még akkor is, ha ezt a recenzens azért teszi, mert a „szóban forgó dologról az ég adta világon semmi nem jut eszébe”, és oly módon, hogy a lényeg helyett, az „általa jól ismert dologról kezd értekezni”[58]). Mindjárt a Szembesülés első fragmentuma utal az Élted volt regényére, mint „könnyű kézzel” írt és „kissé éretlen” regényre[59], máshol, a regény valóságra-vonatkoztathatósága kapcsán, az Élted volt regénye referencializálhatóságával foglalkozik[60].

Már csak e sajátos intratextualitás okán is elengedhetetlen, hogy az önálló elemzést (melyet a szerkezetbeli és egyéb differenciák egyébként indokolttá tesznek) megelőzően, számba vegyük a két regény megfeleléseit is, hiszen egy szerző két szövege közti kapcsolat eleve azonos (vagy legalábbis hasonló) tematikát és ábrázolásmódot sejtet.

 

A regények párhuzamba állíthatók egyrészt azért, mert bizonyos regényszereplők mindkét esetben felismerhetők, beazonosíthatók (legalábbis a beavatottak számára), és mert a regényeknek közös szereplői is vannak. Másrészt mindkettőre jellemző az önreflexivitás, és (az önreflexióból adódóan és egymással szoros összefüggésben) a fragmentaritás, a cselekményközpontúság háttérbe szorulása, az irónia, a narráció problematikussága, az előadásmódok polifóniája, az önazonosság kérdésének exponálása, a fiktív alakokra történő hivatkozás stb. Harmadrészt pedig, azért, mert mindezek a jellegzetességek, mindkét regényben alárendelődnek a - regények közös kiindulópontját jelentő - írói kísérletnek, a „komplex létezés” ábrázolhatóságának.

3.1.2.1. Közös szereplők, valóság és regények viszonya

Lévén, hogy mindkét regény ugyanabba a kontextusba (egy országban – több szempontból is- kisebbségben élő csoport mikrovilágának, egyénien ábrázolt valóságába) illeszkedik, talán az sem különösebben meglepő, hogy az Élted volt regényének egyes szereplői, más néven ugyan, de aSzembesülésben is megjelennek. Azonban, a regények bonyolult elbeszélői szerkezete (a szereplők, elbeszélők közti viszony komplikáltsága) miatt, az ekvivalencia megállapítása csak olymértékű szimplifikáció révén lenne lehetséges, amely a regények fő alkotóelvét negligálná. Helyesebb tehát inkább úgy fogalmazni, hogy az egyes művek bizonyos szereplőihez, a két regényben azonos epizódok kapcsolódnak.

Mindkét regényben szerepel például egy „ellentmondásos jellemű”, balesetet szenvedett figura (az Élted volt regényében Ákos, a Szembesülésben Püladész), szerepel az állami egyetem laboratóriuma, ahol két barát (az Élted volt regényében Ákos és néven nem nevezett barátja, a Szembesülésben Oresztész és Püladész) dolgozik együtt, és szórakoztatja magát sakkal és „szellemi játékokkal”[61], de párhuzamba állítható Oresztész és az Élted volt regénye-beli szerkesztő tudathasadásának epizódja is.

 

A regényszereplőkkel kapcsolatos további hasonlóság, hogy egyes szereplők mintájául, mindkét mű esetében élő személyek szolgáltak. Azonban a beazonosító, referenciális olvasásmódtól, pontosabban ennek kizárólagossá tételétől mindkét regény igyekszik elhatárolódni. Ennek oka kevésbé az esetleges megbántódások, vagy a hazugság vádjának[62] elkerülésében, sokkal inkább az alkotói célkitűzésben (a komplex létezés ábrázolása) keresendő. A regényeken kívüli valóságnak a művekbe való „beleolvasásával”, azaz valóság és fikció különválasztásával ugyanis, az - éppen ezek szimultaneitásának ábrázolásával kísérletező - regények meghiúsulnának.

 

A Szembesülésben mindez egy „contracte du lecture” formájában is megfogalmazódik: „A regény belletrisztika szabályait, nem pedig az élet banalitását követi, tehát a műből levont bárminemű következtetésnek a külső világra vonatkoztatása hibás logikájú művelet. Érjük be esztétikai konklúziókkal. Vagyis vegyük a művet annak ami, és nem annak ami nem. Ne törekedjünk arra, hogy az általános emberi viszonylatok művészi interpretálását folyton lapos reáliákkal ütköztessük.”[63] Azzal viszont, hogy gyakorlatilag megtiltja az olvasónak, paradox módon, egyszersmind feladatául is szabja a dekódolást (amelyet - mivel felhívták rá a figyelmét - az olvasó önkéntelenül is elvégez). Valahogy úgy, ahogy az indiai mese szereplője sem képes nem gondolni az elefántra, mikor ezt szabják neki a kincs megszerzésének feltételéül.

Hasonló megoldással él az Élted volt regénye is, mikor a cselekményregény elbeszélője először szakítja meg a történetét, és kezdi újra a regényt, anélkül, hogy az addig megírtakat elhagyná; olvasójától pedig azt kéri, hogy „a korábbi részeket tekintse semmisnek”[64].

 

Ez a technikai bravúr, mellyel Balla D. Károly eléri, hogy az olvasó két, egymást látszólag kizáró világ határára szoruljon, a nagy „példakép”, Tsúszó Sándor, úgynevezett „kihúzásos verseire” vezethető vissza. Balla D. - aki aktívan részt vett a fiktív mester legendáriumának megalkotásában – engedi, hogy Tsúszó-féle redukcionista verstechnika visszahasson rá. Tsúszó avantgard gesztusában ugyanis (a szövegek szó szerinti áthúzásában), mellyel a költő egyszerre alkotja meg és helyezi hatályon kívül verseit, Balla D. saját kutatásainak tárgyára ismert. Regényeit így lényegében a Van és Nincs határát megragadó versek alkotásmódjából leszűrhető tapasztalatok köré építette fel.

 

A regények referencializálhatóságával kapcsolatban, az említett egyezések ellenére egy lényeges különbség is felmerül. A Szembesülésben ugyanis, egyrészt a kérdés regénybeli kifejtettsége miatt, másrészt a mű genezisének háttértörténete (a Szembesülés a „személyes érzékenységek miatt”[65], életrajzi regényként megírhatatlan történet és egy innovatív regényforma összeházasítása nyomán született), vagyis amiatt, hogy az író Balla D. Károlyként is jelen van a regényben, a valóságra-vonatkoztatottság sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint az Élted volt regényében. Az ebben megjelenő szerzők egyike sem azonosítható ugyanis fenntartás nélkül Balla D. Károllyal[66], ráadásul a regényben alkalmazott trükkök, technikák túlburjánzása az olvasó minden figyelmét a szerkezetre irányítja, így tulajdonképpen „édeskevés képződik meg az életből”[67]. Anélkül, hogy ezt a regény hibájaként rónák fel (hiszen pontos regénydefiníció hiányában aligha lehetséges az efféle ítélkezés), megállapítható, hogy a Szembesülés, azáltal, hogy minden bűvészmutatványa[68] dacára is „képes kiszabadulni a szűkebben vett irodalomból”[69], intenzívebben (pontosabban, bizonyos szempontból kevésbé áttételesen) közvetíti a bennefoglalt „bölcseleti és életmodelleket”[70], mint az Élted volt regénye, melynek hasonló modellek szintén részét képezik.

Az Élted volt regényét ért bírálatok többsége voltaképp a regény szerkezetközpontúságával szembeni ellenérzésekből fakad, a recenzensek képtelenek lévén elfogadni egy valóban „csupán a technikára, a fogásokra, a trükkökre redukálódó”[71], „dehumanizált”[72] regényművészet létjogosultságát.

Szentkuthy Miklóst, a Prae megjelenésekor hasonló vádak érték, melyekre ő, a Prae ellenkönyvével, Az egyetlen metafora felé című naplóval válaszolt[73]. Ennek analógiájára, ma a Szembesülés lehetne hivatott bizonyítani, hogy az Élted volt regénye „matematikai szerkezete mögött érző, emberi szív dobog”[74], ha Balla D. egyáltalán szükségét érezné efféle önigazolásnak (illetve ha nem az Élted volt regénye lenne az író voltaképpeni második regénye). Mindenesetre bizonyára sikerülne meggyőznie a kritikusokat.

 

A két regény további közös jellemzői, a fragmentaritás, a cselekményközpontúság háttérbe szorulása, az ironikus alapállás, valamint az intertextualitás, a tipográfia kifejezőerejében rejlő lehetőségek kiaknázása és a szövegirodalom egyéb tényei, voltaképp mind a későmodernség poétikai fejleményei; csakis ezek révén ábrázolható a modernkori, globálisan eluralkodó bizonytalanság. Ugyanis „a megkérdőjelezettség állapotában csak azok a diszkurzusok válnak autentikussá, amelyek visszajeleznek erre az állapotra, s ezáltal máris egyféle válasszal rendelkeznek”[75].

3.1.2.2. Az önreflexió

A „világ megkérdőjelezése” végső soron a világ egészelvű értelmezésének válságát jelenti. A „minden Egész eltörött” tapasztalatának legmegrázóbb felismerése a személyiség egységének felszámolódása, melyet a modern regények a narráció problematizálása, az elbeszélő, elbeszélt és lejegyző közti viszony egyértelműségének fokozatos felszámolása révén ábrázolnak.

 

Ez kezdetben - a szubjektum egy-egy töredékeként megjelenő - Doppelgängerek, alteregók, imágók elterjedését, a szöveggondozó és a közreadó figurájának mind gyakoribb szerepeltetését jelentette, „a szubjektum belső végtelenségének, stabilizálhatatlanságának és sokféleségének”[76] hangsúlyozásában az identitásteremtés lehetőségét látva. A romantika ugyanis „az általa előszeretettel reflektált töredékességelv poétikai megalapozását egy (már vagy még) elérhetetlennek és megvalósíthatatlannak tekintett Egész-ideál virtuális horizontjában végezte el”[77]. (Az elérhetetlen teljesség iránti meddő vágyakozás határozta meg a romantika uralkodó, melankolikus, elégikus hangulatát.)

Miután a regényekben gyakran fordulnak elő esszéisztikus, a fikciós világról leváló kommentárok és mivel a szöveggondozó illetve a közreadó – egyébként fiktív - figurájának metanarratív szövegei is a fikción kívülre kerültek, a romantikus regények gyakorlatilag továbbra is a valóságanalóg ábrázolás igényéről, a hitelesség megteremtésének vágyáról tanúskodnak[78].

 

Ezzel szemben a - valóság leírhatóságát tagadó - avantgárd tapasztalatait hasznosító posztmodern a saját eszköztárára reflektáló, „önmagát író”, az önreflexiót magában a cselekményben explikáló regény megteremtésével átjárhatóvá tette a fikció és valóság közti határt, végképp ellehetetlenítve a szerző, az elbeszélő és az elbeszélt (továbbá az olvasó) pozíciójának meghatározását. A szubjektum töredékessége tehát már „nem értelmezhető afféle szinekdoché-logikával, azaz a meglévő részeltekből sohasem rekonstruálható a teljesség”[79], hiszen maguk a részletek sem teljesek többé. (A detotalizáció következményeit azonban a posztmodern – a romantikával ellentétben - ironikus távolságtartással akceptálja.)

A valóság megkérdőjelezésével szükségszerűen együtt járt a valóság nyelv általi közvetíthetőségének megkérdőjelezése is, vagyis maga a nyelv is önreflexívvé vált, kialakítva a posztmodern szövegirodalom sajátosságait.

 

„Az önmagát író regény, amely saját világra hozatalának folyamatát teremti és egyben figyeli is, önfejlesztés közben paradox módon fogyasztja is önmagát.”[80] Vjacseszlav Kuricin, a posztmodern szövegek „önfalásának” jelenségét azoknak az elpusztult teheneknek az esetéhez hasonlítja, melyek a más tehenekből készült táptól betegedtek meg[81].

Balla D. - a posztmodern önreferenciális, metanarratív regények non plus ultrájának tekinthető - regényei, ilyen szempontból „nagybeteg” regényeknek tűnnek. A regények az implicit és explicit önreflexió legkülönbözőbb, a romantika és a posztmodern eszköztárából egyaránt merített kellékeit használják, hogy leleplezzék magát az önreflexiót is. A valóságok és fikciók végtelen láncolatában pedig szerző, szereplő (és olvasó) kering véget nem érően.

 

Az önreflexión alapuló szerkezet, a „beteg” regény kockázatának vállalása, Balla D. Károly - a „komplex létezés”[82] ábrázolását célzó - írói törekvéseivel magyarázható. Ez az újszerű orientáció, eredeti téma tette lehetővé az író számára, hogy megtalálja a posztmodern zsákutcájából kivezető utat: „a valóság megragadhatatlanságával, megismerhetetlenségével, kifejezhetetlenségével folytatott”[83], idővel óhatatlanul kiüresedő posztmodern játékokon túllépve, a valóság és a valóság megragadhatatlansága közti határ megragadhatóságával folytatott, poszt-posztmodern játékokká transzformálta azokat.

3.1.2.3. A komplex létezés elmélete és „gyakorlata”

Habár „a matematika által implikált filozófiai kérdések irodalmilag is termékenyek lehetnek”, a „matematika nemigen szokott ihlető forrásul szolgálni az irodalom számára”[84]. Balla D. Károly művészete ebből a szempontból is ritka kivételnek bizonyul, igaz, egy, a természettudományok felől érkező írótól (aki hét szemesztert hallgatott az ungvári egyetem fizika szakán, mielőtt átjelentkezett volna a bölcsészkarra) nem meglepő, hogy megcáfolja az elméletet.

Balla D., a komplex és imaginárius számok viszonyának analógiájára alkotta meg a „komplex létezés” fogalmát. „Minden létező valós és képzetes összetevőkből áll; ezek együttesen alkotják a létezés komplex teljességét”[85] – írja a Szembesülésben.

A tétel voltaképp a Szentkuthy-féle, irodalmi vonatkozású mű-ellenmű elmélet továbbgondolása.

 

Balla D. mindkét regényében hivatkozik[86] a Prae egyik fejezetére, melyben Szentkuthy kifejti gondolatait,a minden művel párhuzamosan létező „nem ez a mű”-vel kapcsolatban, amely a műnek, a mű által kifejlesztett, organikus része[87] a harmóniát megteremtő képzetes alkotóeleme. Ami ugyanis „valóban izgalmas, érdekes, egyedül üdvözítő vagy aktuális” egy műben, „az természeténél fogva kívül esik minden epikán, az a megközelíthetetlen”[88]. Szentkuthy a mű és a „nem ez a mű” viszonyát szemléltetendő, olyan Ámor-szobrokat említ, melyek az Ámor tartotta márványíj ívelése által, a szobrot szemlélőben az íj nemlétező húrjának képét is felidézik. Ennek analógiájára, irodalmi műveknek is tartalmazniuk kell olyan „pozitív jeleket”[89], melyekből az ellenmű „feszítő ereje”[90] megérezhető. Az író feladata, Szentkuthy szerint: „az irodalom lényegi impotenciáját felhasználni termékeny optimizmussal, mint hasznos szerkesztési tényezőt: az állandó hiány-kíséretet és másság-kontinuót pozitív harmónia-alkatrésszé tenni, a »Nem«-et éppúgy belevonni a mű területébe, ahogy a Pantheonban is volt pozitív oltára az »ismeretlen istennek«”[91].

 

Balla D. Károly regényei, egy eredendően kudarcra ítélt vállalkozás zavarbaejtő dokumentumai. Tudniillik az író a komplex létezés jelenségének, vagyis ábrázolható (valós) és ábrázolhatatlan (imaginárius)ábrázolására, illetve az epikába tartozó mű, és az epikán kívül eső „nem ez a mű” koegzisztenciájának,epikán belüli leleplezésére tesz kísérletet. A regények alapvető ellentmondásossága abban rejlik tehát, hogy ezeket az összeegyeztethetetlen dimenziókat, abszurd módon, illeszthetőknek tételezik. Nem így az író, aki mindezzel természetesen tisztában van, és bár igyekszik elkövetni az „összes antiepikus bűntettet”[92] (ezzel szinte tudományközi[93] vizsgálódásra késztetve az olvasót), mindvégig tudja, és implicite reflektálja is, hogy a „nemregény” megalkotása lehetetlen feladat.

Csakhogy Balla D. a - voltaképpeni regénytéma (a komplex létezés ábrázolása) felett álló - regénykudarc-téma felvállalásával is új minőséget teremt, érvényt szerezve az irodalomban a helyét nem találó, „felesleges regény” műfajának.

 

A létezés komplexitásának ábrázolása, valójában tehát megoldhatatlan probléma. Mindazonáltal a regények „valóságán” belül, úgy tűnik megvalósulhat: egy újszerű (továbbfejlesztett) „trükkregény”[94] formájában.

„Nagyon úgy néz ki, hogy a trükkregényt csak újabb trükkökkel fogjuk meghaladni. Amelyek nem is biztos, hogy irodalmi eredetűek lesznek”[95] – írja Milosevits Péter, majd felveti a kérdést: „Lehet, hogy a regény jövője a komputerben van eltemetve?”[96]. Egy másik dolgozatában[97] kifejti, hogy a trükkregény, mint a lineáris elbeszélés szerkezetét összekuszáló, majd az egyes fragmentumokat „linkekkel” összekapcsoló regényváltozat, voltaképp hiperszövegnek tekinthető.

 

Balla D. Károly, regényeiben (a komplex létezés ábrázolását megvalósítandó) a művel párhuzamosan létező, ám hagyományosan hiányzó „nem ez a mű” (más szóval „ellenregény”[98]) megjelenítésére is kísérletet tesz, egy, az alapregényt leleplező, metatextusként funkcionáló szöveg segítségével. Így lényegében egy ismerős, „regény a regényben” szerkezetű művet hoz létre. Az ilyen típusú művek paradoxona, hogy a metanyelvi textusok és a fikció (Balla D. értelmezésében regény és ellenregény), szoros összetartozásuk okán továbbra is egy regény (fikció) részei[99]. Balla D. ezért - következetesen tartva magát az alapkoncepcióhoz - létrehoz egy szokatlan „epikai perpetuum mobile”[100] szerkezetet (melynek specifikuma, hogy állandó mozgása szüntelen előrehaladás): az így kialakult regény ellenregényét (az ezt leleplező szöveget) is megalkotja, és így tovább (elvileg[101]) a végtelenségig.

Az egyes szövegrészek regényből, egy újabb regény részévé (illetve ellenregényből regényrésszé) való transzformálódásának lehetőségét, (elvileg) végtelen számú „link” biztosítja.

 

Mivel azonban pusztán az önreflexió végtelenítésével (a végtelen számú regény-ellenregény reláció kiépítésével) még nem valósítható meg a komplex létezés ábrázolása, hiszen – az imagináció szintjén legalábbis - voltaképp maga a mű sem egzisztál (amennyiben határai - és ezért szerzője is - meghatározhatatlanok), az író újabb szerkezeti elemmel oltja be, és értelmezi ezáltal újra a dobozregény-konstrukciót[102]. Ez a szerkezeti elem az Élted volt regényében a Möbius-szalag nevű topológiai furcsaság[103], a Szembesülésben pedig egy filozófiai kategória, a hiány.

 

A komplex létezést ily módon megvalósító szerkezet, a posztmodern trükkregény meghaladásának zálogát jelenti. Balla D. regényei ugyanis, bár nem kerülhetik el a trükkregények csapdáját, egyúttal (a komplex létezés ábrázolásának jegyében) le is leplezik azt.

A posztmodern trükkregények csapdáját az jelenti, hogy az önreflexió csak egy igen precízen kidolgozott szerkezetben érvényesíthető. „A trükkregény titok és struktúra, játék és konstrukció, fantasztikum és precíz mechanika”[104] – írja Milosevits Péter. Balla D. Károly regényeinek látványos megszerkesztettsége (a regényszerkezet önálló szereplővé tétele[105]) ezért a - végtelennek látszó - önreflexió önazonosságot felszámoló következménye ellenére is érezteti egy mindenek felett álló konstruktőr működését[106]. A dekonstrukció dekonstruálása[107], a „totális” detotalizáció tehát, paradox módon, végül retotalizációhoz vezet. A látszat ellenére, a Szerző tehát „él” (legalábbis mint az „intencionalitás perszonifikációja”[108]).

 

Ez a csapda lepleződik le azáltal, hogy a posztmodern trükkökre épülő (az önreflexió személyiségbomlasztó eszközeit felvonultató) szövegeket áthatja egy „posztmoderntől idegen anyag”, „a szubjektum integritásának visszaállítását sóvárgó vágy”[109].

(Ez mikrostrukturális szinten is megnyilvánul, például abban, hogy a személyiség hasadása, töredezése, a szereplők számára mindig negatív tapasztalat. Az Élted volt regényének szerkesztő-elbeszélőjét például szinte az őrületbe kergeti az alteregójával/alteregóival való „találkozás”; a több alakban is megjelenő Ákos minden inkarnációjának jellemzője az örök elégedetlenség, a valami hiányzik érzése. A Szembesülésben szinte fenyegető rém a személyiség felbomlása. „Egy ideje úgy érzem, mintha valaki más lenne én, és én ennek a valaki másnak lennék a halványabb mása. Hogy ez valóban így van-e, azt szeretném még kideríteni, mielőtt ez a másodlagosság véglegesen és visszavonhatatlanul elhatalmasodik rajtam”[110] – írja naplójában Oresztész, aki eleve két szellemi örökség közt őrlődő személyiségének újraegyesítéséért küzd.

Szintén a Szembesülésben ugyanakkor az egységesülés katartikus élményéről is olvashatunk: „Az újonnan összerakott lélek megmozdul. Szép születés. És Oresztész önmagán éli át a beteljesülést. Autokatarzis”[111].)

 

A regények e - romantika korát idéző - totalizáló reflexében (amely posztmodern perspektívából hibás anakronizmusnak tűnhetne[112]) a poszt-posztmodern irányultság egyik bizonyítékát fedezhetjük fel.

A későmodern eklektikaként is emlegetett irányzat lényege ugyanis a kiüresedő posztmodern meghaladása, a posztmodernségben (vagy korábban) elvetett, „ósdi dolgok”[113] (mint például a teljesség eszményének) újrafelfedezése, illetve ezeknek, a posztmodern kialakította ábrázolásmódokkal, technikákkal való ötvözése révén.

Balla D. Károly regényeiben a személyiség felbomlásának precíz dokumentálásával párhuzamosan megjelenő integritásvágy szab határt az állandó önreflexiónak, zárja le a végtelen jelentést[114], úgymond alternatív energiaforrásként működve, a posztmodern kimerülő energiakészleteivel szemben.

 

Úgy tűnik tehát, Balla D. Károlynak sikerült beteljesítenie Milosevits Péter jóslatát; a komplex létezés megvalósulását biztosító eszközökben (Möbius-szalag, hiány) megtalálta azokat a nem irodalmi eredetű trükköket, melyek segítségével a trükkregény fáradó műfaja[115] új erőre kaphat. Ebből a szempontból Balla D. regényei akár irodalomtörténeti jelentőségű műveknek is bizonyulhatnak.

3.1.3. Az Élted volt regénye

3.1.3.1. A regény szerkezete

Az Élted volt regénye alapszerkezete szerint: adott egy regény, Ákos története, melynek ellenregényét e történet szerzőjének, Ákos barátjának metaszövegei jelentik. Az alapregény és ellenregénye együttesen alkotják az Ákos regényét, melyhez ellenregényként kapcsolódik a szerkesztő története. Az ily módon megszülető, fejezetekre osztott regény ellenregényének tekinthető, a számozott fejezetek előtt állóElöljáróban című szöveg, továbbá az ezt megelőző mottók is sajátos ellenregényekként értelmezhetők, stb.

A feltárt regény-ellenregény viszonyokat, a következő ábra szemlélteti:

(Az ábrán téglalapokkal jelöltem az egyes regényeket, ellipszisekkel az egyes ellenregényeket, és szaggatott vonallal jeleztem a rendszer végtelenségét.)

 

A szerző metaszövegei

Ákos története

Ákos regénye

A szerkesztő története

Elöljáróban

Mottók

Élted volt regénye (egy önmagát mintázó torzó)

I-V. fejezet

 

Ezt a – relatíve egyszerű – szerkezetet (amely tehát - ahogy említettem - önmagában még nem alkalmas a komplex létezés ábrázolására) bonyolítja tovább Balla D. azzal, hogy az Ákos-regény metaszövegei közé egy, az egész regény-ellenregény szerkezetet leleplező, „antiszöveget”[116] iktat. Ebből megtudjuk, hogy azÁkos regényének írója (Agnosztosz), illetve az Agnosztosz regényét összeállító (megíró) szerkesztő egyaránt az e metaszöveget jegyző író (Ákos barátja) - regényekre és ellenregényekre épülő - regényének szereplői, a fikció részei.

Csakhogy a regény-ellenregény „alapszabály” továbbra is érvényben marad, vagyis Ákos barátjának az így leleplezett regény ellenregényét, majd az ezt követően megszülető, újabb regény ellenregényét (azaz saját mesterkedését, és az erről a trükkről fellebbentett fátylat[117]) stb. is meg kell jelenítenie, így ő maga, és az őt „író” szerző stb. is e regény szereplőivé, e fikció részévé kell, hogy váljanak.

 

Ez a szerkesztésmód, Kovács Imre Attilát John Barth, Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című könyvének ötletére emlékezteti. „Barth kivágat olvasójával egy papírszeletet, megcsavartatja és a két végénél összeragasztatja (Möbius-szalag), majd az így végtelenített papírcsíkra írt mondatot (volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely…stb.) mint a posztmodern történet alapelvét ajánlja szíves figyelmünkbe.”[118] Ennek alapján, Balla D. regénye leginkább egy olyan, hipotetikus Möbius-szalaghoz hasonlítható, melyen végtelen a csavarodások száma. Az „összeragasztás”, a „dobozszerkezet” végtelenségének önmagába záródása révén jön létre a komplex módon létező regény, melynek minden szerzője (Ákos, Ákos barátja, Agnosztosz, a szerkesztő és a „Balla D. Károlyok”) egyszerre olvasója, szereplője, és megteremtője is ugyanannak a fikciónak.

Balla D. tehát „magát a szerzőséget is előbb feloszlatta, majd kontúrtalanná mosta: az egyes írók alakja egymásba diffundál”[119] – írja saját regényéről, álnéven megjelentetett kritikájában a szerző.

3.1.3.2. A regényszintek közötti „asszociációs folyosók”[120]

A kialakult regényszintek kapcsolódását, az olvasói, szerzői, szereplői pozíciók átalakulását számos link (Balla D. Károly kifejezésével: asszociációs folyosó) biztosítja. Például - a teljesség igénye nélkül – az alábbiak:

A szerkesztő által összeállított regény címe, a könyv borítóján szereplő cím: Élted volt regénye. Ugyanakkor a regény II. fejezete (elvileg az összerakott regény) fölött az Ákos regénye cím olvasható.

Ez utóbbi cím, kétféle értelmezhetőségével (tudniillik Ákos regénye, mint az Ákosról szóló regény, illetve mint az Ákos írta regény), szintén az önazonosság, illetve a regényrészek összetartozásának kérdését exponálja.

Az egyes regényegységek közé ékelt, Ákos történetéhez kapcsolódó (de attól tipográfiailag is megkülönböztetett) két szövegrészlet[121] is „folyosóként” funkcionál, a regény egységességét jelzi, csakúgy mint a zárójelbe tett ukrán szavak, melyek a szerkesztő történetében, és az Ákos-regény különböző elbeszélőinek szövegeiben is megjelennek.

 

Kiemelt szerepük van azoknak a regényelemeknek, melyek az egész regényt meghatározó alaptételre, a komplex létezés elméletére reflektálnak. Agnosztosz neve például, Agnosztosz theoszt, a Szentkuthy mű-ellenmű elméletével kapcsolatban említett „ismeretlen istent” idézi. Agnosztosz egyik távirata egy önmaga borítékává hajtogatott papírlap. A szerkesztő könyvét a – ténylegesen létező - LIBER-ALL Kiadó jelenteti meg (melynek azonban „nincsen fizikai értelemben vett létezése; tevékenysége is kizárólag a virtuális világban zajlik”[122]).

Továbbá, a regény öt mottóval indul. „A mottó mindig valaminek az elején utal az utána következőkre; mottó-volta helyzetéből következik. Mottókat egymás elé tenni valójában nem lehetséges, mert a mottó nem mottó többé, ha elékerül valami”[123] – írja Menyhért Anna, Tandori, Mottók egymás elé című verse kapcsán. Balla D. azonban nemcsak az egymás elé helyezés által dekonstruálja mottó és nem mottó oppozíciós viszonyát[124], hanem az idézetek hitelességének megkérdőjelezhetőségével is. Az idézett szerzők közül három ugyanis fiktív személy. Mottó és nem mottó érvényességének abszurd egyidejűségében a komplex létezés valósul meg.

 

A komplex létezés problémájára mutat rá a szerző, a fiktív alakokra (Joepardy, Bodolay Klára, Agnosztosz, Herbert Quain stb.) való hivatkozással is. A megemlített figurák közül Tsúszó Sándor szerepe a legmeghatározóbb. Azontúl, hogy tőle származik az egyik mottóul választott idézet, ő a címzettje Agnosztosz táviratainak is. Agnosztosznak ez, a szerkesztőt Tsúszóval azonosító gesztusa különös jelentőséggel bír, hiszen Tsúszó, nem csupán, már említett sajátos, avantgárd verstechnikája okán hozható összefüggésbe a komplex létezés kérdésével, de – a köré épült mitológia révén – tulajdonképpen ő maga e probléma manifesztációja. A Tsúszó-jelenség ismerete ezért a regényértelmezés egyik alapfeltétele.

3.1.3.2.1. Tsúszó Sándor

A nagyhatású költő, gondolkodó alakját 1987-ben („születésének” 80. évfordulóján), teremtette meg néhány fiatal szlovákiai magyar irodalombarát. Világrajövetele, Hizsnyai Zoltán önironikus visszaemlékezései szerint, a mindössze három évig működő, félillegális Iródia-mozgalom 1986-os betiltása után, annak tagjai által létrehozott Fiatal Írók Köréhez, illetve az általuk alapított irodalmi díjhoz köthető. Az eredetileg„Csúszó-segélynek” keresztelt díj (elnevezését „a remélhető pénzösszeg és a díj jelentőségének szintjére igyekeztek lefokozni”[125]) hamarosan a „Tsúszó-segély” nevet kapta, ezzel párhuzamosan pedig megkezdődött a rejtélyes életutat bejárt, szerteágazó életművet maga után hagyó, kísérletező kedvű névadó legendájának megalkotása. A „mester” tollából származó versek, esszé- és prózatöredékek kerültek elő (elsősorban Hizsnyai Zoltán, Bettes István, Fornabauer Gábor, Talamon Alfonz „jóvoltából”), később művészetével, művészetfilozófiájával foglalkozó tanulmányok láttak napvilágot, műveit filológiai vizsgálatoknak vetették alá, ellenőrizték biográfiai adatainak hitelességét. Az összegyűjtött dokumentumok végül a beszédes, Legyél helyettem én című Tsúszó-emlékkönyvben jelentek meg, 1992-ben.

 

A szerepjáték, melyre – Szinbádtól, Pszychén át Sárbogárdi Jolánig - a modern magyar irodalomtörténet is számtalan példát ismer, hagyományosan a különböző stílusokkal való kísérletezés, és olykor a szerző érzelem-, vagy véleménynyilvánításának legbiztonságosabb módja. Tsúszó életrehívását azonban, elsősorban nem ezek a tényezők motiválták, így a rendhagyó irodalmi projekt ki is tágítja a hagyományos szerepjáték kereteit.

Nem szokványos szerepjáték ez már csak azért sem, mert Tsúszó kollektíve megalkotott személy. Hasonló jelenségre is találunk példát az irodalomtörténetben, bár Cecile M. Jeopardy, ausztráliai író, a Babits-Kosztolányi-Karinthy triász fantáziájának szüleménye - akinek meglepő aforizmáit Balla D. mindkét regényében előszeretettel idézi - gyakorlatilag az ötlet szintjén rekedt (a tervezett versfordítások, esszék és paródiák közül egy sem készült el, csupán Karinthy adott ki néhány Jeopardynak tulajdonított aforizmát, így nem sikerült „forgalomba hozniuk”[126] a nevet). Joepardy és Tsúszó rokoníthatósága azonban nem merül ki ennyiben, megalkotásuk folyamata is több hasonlóságot mutat. A szülőatyák mindkét esetben kisebb ellentmondásokkal igyekeztek meghatározni teremtményük életének főbb eseményeit, hogy „előmozdítsák a legendaképződést”[127], illetve mind Babitsék, mind az iródiások – Hizsnyai Zoltán szavaival - „legjobbik kollektív énjükből materializálták”[128], a művész, számukra eszményi tulajdonságival ruházták fel alakjaikat. Azonban a két játék, az elérni kívánt célok tekintetében különbözik is egymástól. Míg „Jeopardy nem akart más lenni mint gunyoros tréfa, áprilisjáratás, hadjárat az irodalmi sznobok ellen”[129] , addig Tsúszó, mesterré való kikiáltása, kísérlet egy saját hagyomány megalkotására, egyben ironikus válasz a kritikákra, melyekben gyakran vádolták „gyökértelenséggel”[130] a nemzedéket.

 

A Tsúszó-projekt, a paradoxont lételemének tekintő posztmodern korszak egyik jellegzetes dokumentumának is tekinthető.

Tsúszó a posztmodern eklektika jegyében született multikulturális identitás megtestesítője, lévén olyan eszményi alkotó, aki életművében, az egyetemes világművészet egészét integrálja. Végső soron ez az abszurdum eredményezi a Tsúszó-mitológia paradoxonjait, és az ezekből eredő iróniát (amely tehát nem csupán azáltal teremtődik meg, hogy a hagyomány egy fiktív személyben ölt testet, hanem e hagyomány paradox voltában is megnyilvánul).

 

Az ellentmondásosság egyik aspektusa az lehet, hogy a hagyomány ilyen mértékű általánosítása, elméletileg a különböző ideológiák összeegyeztetésével járna együtt és kizárna minden, a mássággal szembeni intoleranciát. Ennek viszont ellentmond Tsúszónak - és a nyomában járó nemzedék tagjainak - a normákkal szembeni határozott állásfoglalása, egyáltalán a lázadás gesztusa. Ők ugyanis elutasítják az érvényben lévő kánont és a fennálló hagyományokat, és ezen belül par excellence az irodalom regionális oszthatóságának ideáját. Tagadják a „nemzetiségi”, mint esztétikai kategória irodalmi létjogosultságát, egyúttal visszautasítják a nemzetiségi vátesz szerepet (amely szerintük a határon túli irodalom esztétikai megítélésének a priori mércéje, és melynek felvállalásával növelhető az adott alkotás nimbusza).

 

Egy másik paradoxon lényege, hogy ha Tsúszó a kollektív tudatalattiból előtörve, „a szuverén szellemek kvintesszenciája: a nagy világszellem által lett”[131], hatása „minden 20. századi jelentős alkotó művében kimutatható, és fordítva”[132], ráadásul „rendkívüli intuitív képessége révén még a meg sem született művekből is képes volt intuíciót meríteni”[133], akkor a nemzedék olyan hagyományt alkotott magának, amely gyakorlatilag nem töltheti be a hagyomány funkcióját, hiszen érvényességi köre, meghatározhatatlan, következésképp lényege, az átörökíthetőség is megkérdőjeleződik.

 

Ez a paradoxon a magyarázat a következő, Hizsnyai Zoltántól származó paradoxonra: „Tsúszó olyannyira volt, hogy még ma sincs.”[134] Tudniillik „olyannyira és olyan mértékig hagyománnyá vált, hogy puszta irodalomtörténeti ténnyé transzponálni, szerencsére még mindig lehetetlen. Mítosszá transzformálni pedig egyszerűen nem hagyja magát. Nem lehet átalakítani azt, ami még csak alakul, ami – a hagyomány időtlen idejében – volt és lesz közt mindenhol egyszerre fejti ki önmagunkhoz mérten üdvös, avagy haszontalan hatását.”[135]

Tsúszónak ez az egyedülálló pozíciója, Van és Nincs határmezsgyéjén való egyensúlyozása keltette fel Balla D. Károly figyelmét, hiszen a komplex létezés megragadása, tulajdonképpen nem más, mint a Tsúszó-féle létállapot textualizálása.

3.1.3.3. Szerző és olvasó szerepe az önmagát író regényben

Az Élted volt regénye, alcímében „önmagát mintázó torzóként” (önmagát író regényként) határozza meg magát, egyaránt célozva az „olvasó mint társszerző” gondolat illuzórikusságára (melyet az Elöljáróban című szövegrész leplez le), és az „alkotó mint alkotó” (az „író mint szerző”) evidencia regénybeli megszűnésére is. A hagyományos torzó - mint hiányos, „nyitott” mű – ugyanis elvileg bárki által tetszőlegesen kiegészíthető. Az önmagát mintázó torzó viszont (mint M. C. Escher litográfiáján az egymást rajzoló kezek), egy – az alkotás önreferenciális szabályai szerint működő - eleve zárt rendszer, melybe aligha avatkozhat bele a szabályokat nem ismerő („tervrajzzal”[136] nem rendelkező) alkotó vagy az alkotás szemlélője.

 

Ennek alapján, úgy tűnik, a regény olvasója (és szerzője is) egyedül azt az olvasói pozíciót töltheti be, melyet az Ákos-történet közvetít: csupán csodálója (és egyúttal áldozata) lehet az önműködő regény(szerkezet)nek:

Az alapregény főszereplője Ákos, voltaképp maga is a regénybeli szerzők egyike. „Regénye” (mivel írni nem tud[137]) a történetben hangsúlyos szerephez jutó rajza, egy „önmagába visszatérő alagút, amelyben az idő is körbejár, s így a végtelenség érzetét kelti (…) a lényben, akit eltorzított a tér görbülete, ezért aztán egyszerre látni minden oldalból, amint belép az örvénybe (…)”[138]. E rendhagyó regény „olvasói”, a rajzot értetlenkedve szemlélő barát (Ákos barátja) és Ilka, mintegy a rajz szerves részeivé (Ákos „regényének” szereplőivé) válnak[139], következésképp Ákos (mint Ilkáék valóságának része) maga is a - saját maga teremtette – fikció egyik elemévé lesz.

Mivel a rajz egyértelműen[140] az Élted volt regénye nagyszerkezetének tükröződése a regény kisszerkezetében[141], a rajz megfejtésébe belebonyolódó szereplők is párhuzamba állíthatók az Élted volt regényének olvasóival.

 

A szöveg automatizmusa ellen tett erőfeszítések hiábavalóságáról (a „beavatkozás” fölöslegességéről) tanúskodnak az Ákos-történet írójának metanarratív szövegei, bizonyítva, hogy „használható tervrajz”[142]híján, óhatatlanul a szöveg veszi át a hatalmat az író fölött. A narrátor szerint ez ellen csak elvonatkoztatással, a szerzőnek a szövegből való kilépésével lehet védekezni: „valamely idegen kéziratra történő hivatkozással”[143], vagy a „tökéletes kívülhelyezkedéssel”[144], a regényszereplőktől való függetlenedéssel. (Mivel ez utóbbi módszert nem képes, a talált kézirat megoldását pedig nem akarja alkalmazni, jobbhíján újrakezdi a regényt, azonban anélkül, hogy a már megírtakat elhagyná.)

 

A talált kézirat poétikájának, a szövegből való kilépés lehetőségeként való alkalmazhatóságát Az Agnosztosz-rejtély című fejezet cáfolja meg. A fejezet főszereplője egy pedáns szerkesztő, akit intellektuális, irodalmi kihívás elé állít egy ismeretlen szerző. Az Agnosztosznak nevezett író, egyszer már felhasznált lapokra gépelt kéziratot küld a szerkesztőnek, aki ebből (a túloldali szövegekben feltételezett bonyolult kódrendszer alapján) kimerítő munkával összeállít egy regényt, Ákos regényét. Az „írás mint barkácsolás” posztmodern elmélet értelmében, a regény összerakása révén a szerkesztő (olvasóból) maga is a regény írójává válik. Vagyis a kirakójáték története valójában az Ákos-regény megírásának története, metaszöveg, amely az Ákos-regény ellenregényének tekinthető.

Ugyanígy tartozhat azonban metaszövegként ahhoz a regényhez, melyet Agnosztosz fog, szintén csupán feltételezett „rejtjelek” alapján összeállítani (miután birtokába jutott a szerkesztő által letisztázott, de ugyancsak használt papírokra másolt Ákos-regénynek). A szerkesztő, felismervén az - Agnosztosz által már tudott - „titkot” (tudniillik, hogy a töredékekből a regény többféleképpen összeállítható, azaz minden olvasat más regényt eredményez, hogy a szerző voltaképp „halott”, illetve, hogy az írás/olvasás folyamata fontosabb, mint maga a végeredmény[145]), összeroppan.

 

Mindezt azonban előzetesen felülírja az Elöljáróban című regényegység, amely arra figyelmeztet, hogy a fragmentáris szerkezetben érvényesülő spontaneitás valójában csak látszólagos lehet (hiszen a véletlenszerűség ténylegesen csak „az írói működést megkerülő”[146], az írástevékenység lényegét negligáló módszerek révén volna megvalósítható). Következésképp a szerző nagyon is „eleven”, és pontos szabályok szerint alkotja meg művét, radikálisan korlátozva ezzel az olvasói szabadságot, leleplezve az „olvasó mint (társ)szerző” gondolat illuzórikusságát.

 

A létezés komplexitását ábrázoló Élted volt regényében tehát két, egymást kizáró törekvés, a szerzői én felszámolása és a szerzői én definiálása egyszerre tapasztalható; a regény az önazonosság megkérdőjelezése ellenére, paradox módon nem mond le a személyiség integritásának ábrázolásáról sem.

3.1.3.4. Az elemzés további lehetséges szempontjai

Az Élted volt regénye szerkezetének komplikáltsága miatt, a befogadók, recenzensek kénytelenek elfogadni, hogy „a »mű« értelmezését” ezesetben „a szöveghalmazok párbeszédének vizsgálatával”[147] kell felváltaniuk, hogy az olvasás élményét elsősorban a regény szerkezetének feltérképezése nyújtja. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a regény esztétikai szempontok szerint nem értékelhető.

„Balla D. Károly egy drámaíró kvalitásával ír dialógusokat egyes kisjelenetekben s költői főhivatását meg nem csúfolva nyesi a szavakat a szerkesztő-férfi monologizáló tépelődéseinek óráiban”[148]- írja Tarján Tamás. „Jól megírt figura”[149] a tipikusan modernkori kórtüneteket produkáló enyhén paranoiás, tudatzavaros, kissé mániás szerkesztő; történetében Balla D. jó arányérzékkel, fokozatosan teremti meg a feszültséget. Érdekes, eredeti gondolatokat (művészet mint mozzanat és művészet mint folyamat közti különbségtétel, „ellengondolkodás”, a regényírás és a repülés párhuzamba állítása stb.) vetnek fel a regény esszéisztikus szövegei, és a posztmodern szerkesztésmódot ellensúlyozó választékos, visszafogott nyelvezet is az újdonság erejével hat. Ákos története pedig „lélektani érzékenységről tanúskodó írói formálás eredménye”[150].

 

Ákos történetét egy többféle elbeszélésmódot (monológ, párbeszéd, levél, üzenet, asszociatív „tudatfolyam” stb.) váltogató, különböző narrátorokat felvonultató szöveghalmaz alkotja. Az elbeszélők szólamaiból - annak ellenére, hogy „az ismétlések, variációk, kihagyások, visszakanyarodások, vagyis az alig érzékelhető módosulások végül igen messzire visznek a kiindulóponttól”[151] - Ákos története ugyan meglehetős biztonsággal rekonstruálható, Ákos személye azonban, a nézőpontváltások miatt bizonytalanná válik.

Az Ákos különböző inkarnációi közti kapcsolatot, a hozzájuk kötődő - bonyolult pszichológiai összefüggéseken alapuló - motívumhálózat (bűntudat, vonat, öngyilkosság, végjáték, örök elégedetlenség, életkudarc érzése) biztosítja. E motívumrendszer összetettsége okán, Ákos története, melodramatikussága vagy banalitása ellenére is többnek tűnik „belsőleg megformálatlan, megíratlan történetfoszlánynál”[152], „epikai tucatárunál”[153].

 

Ákost a katonaság megúszása óta nyomasztja egyfajta bűntudat, amely az állandó fejfájásban nyilvánul meg. Ez a fájdalom – közvetve tehát a bűntudat – okozza Ákos első balesetét, amelyet viszont addigi életének legboldogabb napjai követnek. Ákos ezért, a baleset után tudatosan (vagy tudat alatt) keresi a „bűnbeesés” lehetőségeit, hogy újra előidézze azt a vágyott, boldog állapotot. Ezért mászik fel ittasan - a sorsot kísértve – a háztetőre és ezért követ el később öngyilkosságot.

Ákos - aki a sakkban is a végjátékot, mint a játszma legérdekfeszítőbb részét várja – ezektől, a „bűnbeesés” nyomán kialakult szituációktól izgalmas kihívást remél, ezekben egy „rossz lépés” kijavításának lehetőségét látja. Kénytelen azonban megtapasztalni, hogy a végjáték is véget ér egyszer, és hogy a játszma csak újrakezdés révén folytatható. Az öngyilkosság ebből a szempontból logikus lépés lenne (kísérlet az utolsó végjáték befejezésére), de meghiúsul. Ez Ákos valódi tragédiája: a sikertelen öngyilkossági kísérlet után a játszma újraindul, ám ezúttal a rossz lépés (hiszen ennél rosszabb már aligha lehetséges), vagyis a végjáték ígérete nélkül. Ákos így, úgymond két világ határán rekedve kényszerül vegetálásra (úgy tűnik, a komplex létezés élménye, az egyén számára tragikus tapasztalat).

 

Az egész regényen végigvonuló (a közbeékelt szövegekben is feltűnő) „vonatút mint életút” toposz révén, Ákos tragédiáját szinte predesztináltnak érezzük.

Ákos – akitől már gyerekkorában „elvették a vonat zaját”[154] egy, közé és a pályaudvar közé épített panelházzal – szükségszerűen másfajta életre kényszerül, mint azok, akik számára mindenkor adott az „utazás” lehetősége. Vállaltan dekadens életformája tehát, amely végül tragédiáját okozza, végső soron a vonatoktól, attól a bizonyos másfajta élettől való (kényszerű) eltávolodásából eredeztethető.

(E toposz kapcsán térhetnénk vissza az Élted volt regényének referenciális olvasatával kapcsolatos kérdésekre - párhuzamba állítva a regénybeli, horizontot lezáró, „otromba sorházat”[155] egy hasonlóan otromba hatalmi rendszerrel - ha ezt az olvasatot nem szorítaná olyan radikálisan háttérbe a bonyolult szerkesztésmód.)

3.1.4. A Szembesülés

3.1.4.1. A komplex létezés és a hiány

A Szembesülés és Balla D. internetes projektumai, a „Semmi megszerkesztése” révén oldják meg a komplex létezés ábrázolásának problémáját. A Semmi, a tudatos, művészi megalkotás során ugyanis, egyenértékű válik a meg nem alkotott Valamivel, konkrétumként pedig olyan hiány keletkezik, melynek szubsztanciális lényege a Van és a Nincs, létező és nem létező közti szakadék áthidalásának képessége. ASemmi apoteózisa című előadásának, interneten közzétett vázlatában, Balla D. így ír erről: „Az emberi pszichében megjelenő képzetes tudattartam, mivel nem a külső világ leképeződéseként, hanem teremtő folyamat (képzelet, alkotás) eredményeként jött létre, ezért rendelkezik a külső világ reáliáival szemben azzal a felülmúlhatatlan tulajdonsággal, hogy – mivel nincs valós létezése – benne automatikusan megszűnik jelenség és lényeg feloldhatatlannak tűnő ismeretelméleti ellentmondása.”[156]

 

Balla D. Károly számára a komplex módon létező hiány egyik legbámulatosabb manifesztációja, a Szentkuthy által említett „ismeretlen isten”, Agnoszthosz theosz, az ókori görögök „hiányzó” istene, aki hiánya által hitelesíti (mert egyensúlyi állapotba hozza) a képzetes, mitológiai világot (úgy, ahogy az ellenregény hitelesíti a regényt).

 

Balla D. Károly „elsőfokú hiánynak”[157] nevezi azt, az ókori görögök által, „alapos szerkesztői műgonddal” létrehozott „virtuális világot”, „amely (…) épp szerkesztettsége, belső rendszere, kidolgozott struktúrája révén: ma is van, létezik. Létezése ugyanakkor nem olyan, mint valamely történelemkönyvekből azon jellegtelenségükben kilépő alakoké, hanem oly közvetlen, mint valamely primer, már-már megélt tapasztalaté.”[158] Agnosztosz, „a képzetes létező részeként” létrehozott „képzetes hiányzó”, és meg nem alkotott szobra jelenti számára, a hiány következő fokozatait, a nem létező világ, hiányzó szereplőjét meg nem mintázó szobornak emelt üres talapzatot pedig „abszolút hiánynak”, „a Semmi apoteózisának” nevezi[159].

 

A hiány és a szöveg viszonylehetőségei, Balla D. értelmezésében a következők: „a hiányban sarjadó szöveg”, melyet a Pilinszky-projektum demonstrál, „a hiányokkal ékes szöveg”, melyet az Egy mondat a… címmel indított interakció valósít meg, és „a szöveggel bekerített hiány”, melynek példája aSzembesülés[160].

3.1.4.1.1. A hiány a projektumokban

A hiányban sarjadó szöveget Balla D. úgy állítja elő, hogy egy létező mű vélt vagy valódi hiátusait a saját szövegeivel tölti ki[161]. Az úgynevezett Pilinszky-projektum[162] keretében az író Pilinszky János Két szonett című ikerszonettjét, egy-egy mesterszonettnek tételezve, megírta a „hiányzó”, megelőző tizennégy szonettet, természetesen a vonatkozó verstani szabályoknak megfelelően (vagyis a „mesterszonett” az egyes szonettek kezdősoraiból áll össze, illetve minden vers zárósora egyúttal a következő szonett kezdősora).

A rendhagyó irodalmi kísérlet – azontúl tehát, hogy a hiány, szövegben való megjelenítésének egyik lehetősége - az olvasói szabadság kérdését is felveti, amennyiben rávilágít arra, hogy a befogadó – akár az írói szándék ellenére - a mű bármely pontján érzékelhet hiányt.

 

Az Egy mondat a… című interaktív projekt végeredménye, a Tejmozi[163] című novella, a hiányokkal ékes szöveg példája. A „poliglott multikulti szövegjáték”[164] során, Balla D. a hozzá beérkezett, „magyarul még meg nem jelent, idegen nyelvű kortárs prózaműből”, a beküldők által magyarra fordított mondatok felhasználásával alkotta meg saját szövegét. Mivel az összegyűlt mondatsorozat „már önmagában is valamely sajátos jelentéssel bíró szövegesszenciát képzett”[165], Balla D. szerepe, a mondatok közti hiátusok (hiányok), saját szöveggel való kitöltése volt. A novella végleges változatából pedig - a törlés helyének megjelölése nélkül - eltávolította, az addig pillérként funkcionáló vendégmondatokat, „súlyosbított hiányt”[166] hozva létre a szövegben.

A projekt különlegessége, hogy „bár az akció alapötletét nyugodt szívvel nevezhetjük olyan posztmodern kezdeményezésnek, amely az intertextualitás zászlaját lobogtatja, ám az eredmény mégis egyfajta hagyományos prózamű”[167]. A novella „tartalmilag és történetmondását illetően is a modern realista epika jegyeit mutatja, és csak előtörténetét is beleolvasva válik »szövegművészetté«”[168].

3.1.4.2. A hiány a Szembesülésben

A Szembesülés című könyv egy meg nem jelenített (cselekmény)regényhez tartozó, különböző járulékos szövegek (metatextusok) bonyolult szövedéke. Voltaképp ellenregény tehát, amelynek azonban elválaszthatatlan „serpenyő-társa”[169] a hiányzó regény. Ellenregény és (hiány)regény szimbiózisa miatt aSzembesülés is a komplex létezés ábrázolásának tekinthető.

 

A hiányregény-szerkezet alkalmazásával Balla D. emellett egy elmesélhetetlennek érzett, ugyanakkor kikívánkozó, és hitelesen csakis általa közvetíthető történet, „kegyeletet és érzékenységet”[170] sértő megírását is elkerülhette. A Szembesülés így arról beszél (úgy, hogy tulajdonképpen nem arról beszél), amiről hallgatni kell (amiről nem lehet hallgatni)[171].

 

Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető (lévén, hogy „Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi”[172]), jelen dolgozat esetében minimális követelmény a háttértörténet legalább vázlatos bemutatása. Annál is inkább, hiszen a történet felderítését (igaz, rejtettségének tiszteletben tartásával párhuzamosan) - mintegy az olvasóval szemben támasztott elvárásként - maga a regény is megfogalmazza.

 

A regény „a kárpátaljai történelem elmúlt évtizedeinek abban a gondolati terében” bontakozik ki, „amit Balla László és Kovács Vilmos konfliktusa határozott meg”[173], és „ebben a tekintetben szigorúan referenciális olvasatot indukál”[174]. A Szembesülésben azonban az áll: a regény „egésze nem más, mint kétségbeesett kísérletem arra, hogy az írott szövegnek a valóságra vonakoztatottsága elé a legképtelenebb akadályokat állítsam”[175], az egyik szövegrész pedig, mint említettem, szinte tiltja a regény referenciális olvasását. Ugyanakkor viszont e „contracte du lecture” ellentmondásossága, az, hogy a jegyzetekben a szerző maga is él a dekódolás lehetőségével[176] és valós személyeket, létező műveket, helyszíneket is említ (igaz, ezek az elemek gyakran humorforrásként válnak súlytalanná[177]), legitimálja is az ilyen olvasatot.

A regényelemzés első lépéseként tehát ezt az irodalomtörténeti konfliktust, okait és következményeit kell meghatároznunk, hogy aztán – Bodor Béla szavaival – „zárójelbe” tehessük és elfordulhassunk tőle, és „a művet autonóm szövegvilágnak” tekinthessük[178].


3.1.4.2.1. A megírhatatlan történet

A II. világháborút követően, Kárpátalja is szovjet fennhatóság alá került, és az itteni magyarságot is sújtották a háborús bűnösöknek kijáró retorziók. Bizonyítva a Szovjetunióhoz való hűségét, a Kárpáti Igaz Szó munkatársa, Balla László kapott lehetőséget arra, hogy elsőként magyar nyelvű könyvet jelentessen meg Kárpátalján, és érdemelte ki, hogy a kibontakozó helyi magyar irodalom irányítója legyen. Balla László érdemei ugyan vitathatatlanok a kárpátaljai magyar kultúra kereteinek kialakításában (ő érte el többek között azt is, hogy a Kárpáti Igaz Szó fordításos napilapból független magyar orgánummá vált), a tehetségek támogatásában, írók, költők publikációs lehetőséghez való juttatásában stb., mindazonáltal a magyar kultúra életben tartása és a hatalommal való együttműködés közti kényes egyensúlyt nem mindig volt képes fenntartani. „Szükségszerűen szembekerült” azokkal „a szabadabb elveket, másféle irodalom- és életszemléletet valló”[179] alkotókkal, akik szerint írni csak őszintén, kompromisszumok nélkül lehet[180](elsősorban Kovács Vilmossal és a Forrás Ifjúsági Stúdió tagjaival), akiknek pályakezdését éppen ő támogatta.

 

Kovács Vilmos, Holnap is élünk című regényéről írt vezető szerkesztői szakvéleményében például Balla így nyilatkozott: „a szerző egyenesen megcsúfolja azokat az ideálokat, amelyeket a szovjet társadalom alapjának a talpkövét képezik (…), megkérdőjelezi a párt vezető szerepét az irodalomban és a művészetben, lejáratja a szocialista realizmus módszerét, és népszerűsíti az absztrakt művészetet”[181].

Bár 1965-ben, a Kárpáti Kiadó többéves hezitálása után végül megjelenhetett Kovács kultúrtörténeti jelentőségű műve (amely elsőként vetett számot „a kárpátaljai magyarság súlyos történelmi tapasztalatával”[182], olyan, korábban tabunak számító témákat vetve fel, mint a háború alatti kitelepítések, a „csonka Magyarország”, a dogmatizmus veszélyei, a személyi kultusz törvénytelenségei stb.), hamarosan mégis „kivonták a forgalomból, közkönyvtárakból”[183].

 

Kovács Vilmos félreállításának döntő oka azonban az 1970-ben, Benedek Andrással közösen írt, nagy visszhangot keltő tanulmánya[184] volt, amely először festett reális képet Kárpátalja, háborút és személyi kultuszt követően kialakult helyzetéről. Kovácsot eltávolították az állásából (ezután szinte csak tudományos munkájának élt, végül hosszas betegség után, fiatalon halt meg), és felszámolták az - őt mesterként követő - tanítványai által létrehozott, önképzőkör-jellegű Forrás Ifjúsági Stúdiót is.

 

A stúdió megszűnése után, 1971-ben megalakult a pártos alapú Kárpáti Igaz Szó (illetve a főszerkesztő, Balla László) irányítása alatt működő József Attila Irodalmi Stúdió. A volt „forrásosok” többsége - látva az új stúdió értékes és hasznos munkáját, érzékelvén annak a hivatalos elvárásoktól való fokozatos eltávolodást, a Forrás közvetítette művészet- és irodalomszemlélet átmentésének vágyát (vagy mert más lehetőség nemigen adódott számukra) – idővel túllépett a kezdeti bizalmatlanságon és csatlakozott az alkotóműhelyhez, illetve annak Lendület című irodalmi rovatához. Az ellentétek kibékítésében nagy szerepe volt, a stúdió 1981-es átszerveződésekor az elnökség tagjává választott Balla D. Károlynak, aki egy-egy mű megjelentetéséért, olykor igen komoly csatákat vívott apjával és a szerkesztőkkel[185].

Balla D. azon elhatározásában, hogy „súlyos apai örökségével szembeszegülve tett meg minden tőle telhetőt”[186], hogy a korábban elhallgatott szerzők nyilvánosságot kapjanak, Kovács Vilmos lányának, Évának is jelentős szerepe volt, akivel – mint írja – „két éven keresztül valami szerelem-félében”[187]voltak.

 

Az irodalompolitikai retorzió folyományaként, „a régió posztkommunista mitológiájában Kovács Vilmos mártírként, Balla László a sátáni hatalom kiszolgálójaként jelenik meg”[188]. Balla D., a kamaszos rajongás korszakában hajlott rá, hogy - szégyenkezve és egyfajta „rekompenzációs kényszertől”[189] - hajtva többé-kevésbé elfogadja ezt az egyoldalú ítéletet, vállalva az apjával való szembefordulás okozta súlyos lelkiismeretfurdalást is. Azonban, amit korábban „igazság és hamisság, jó és rossz, erény és gyarlóság párharcának” látott, mai szemléletében már inkább csak „két tévút, két kényszerpálya, két kisszerű hiúság egymás elleni acsarkodása”[190]. Kovács Vilmost „gyarlóságoktól sem mentes, ellentmondásos jellemű, nehéz természetű, de igen tehetséges” embernek tartja, „aki győzelmébe belebukott, vereségeiben pedig megigazult”[191].

Nem így a Forrás-nemzedék tagjai, akik Balla D. véleménye szerint „nem képesek szembenézni azzal, hogy vélhetőleg (…) működésüknek is csupán a politikai retorzió adott jelentőséget”[192], és egészen „belesüppedtek saját legendájukba, a Szerepbe”[193], nem hajlandók komplex módon kezelni ezt a problémakört.

3.1.4.3. Textus és paratextus viszonya a Szembesülésben

A főszöveg és a paratextusok hagyományos, hierarchikus viszonyának felborítása, a textust kísérő, mellékes elemek szerepének felértékelése, nem Balla D. Károly írói leleménye. Hasonló módszerekkel élt korábban Borges, Eco, Grendel Lajos, Szepes Mária – írja Markovits Teodóra[194], de említhetjük Esterházy Pétert is, aki a Termelési regényben, a jegyzetapparátusból egy másik regényt kerekít[195].

 

A Szembesülést alkotó „mellékletek” azonban magát a főszöveget jelentik, amennyiben a belőlük kikerekedő, csak általuk egzisztáló „másik” regény, maga a tulajdonképpeni főszöveg. Balla D. regényének újszerűsége tehát abban rejlik, hogy esetében eldönthetetlen, „mi tartozik a másodlagos (…) tartományba, és (…) mi az, ami az elsődleges, a közvetlen szintről az előbbit közvetíti, elmondja, magyarázza”[196].

 

A két regényszint szeparálhatatlanságának számos bizonyítékát találjuk a szövegben.

A hiányzó regény címe például megegyezik a kiadott regény címével; a nemlétező regény két szövegoldala, a metatextusok között (számozva, mint a fragmentumok) kapott helyet. A kötet alakulástörténete (melyet aWerk című munkanapló rögzít), „ugyanabban a jelrendszerben kódolt üzenethez vezet”[197], mint a hiányzó regény utolsó oldalának szövege. Az „utószó-tanulmány”[198] és a jegyzetek, hiányzó regényre vonatkozó megállapításai (a regény szaggatott stílusú, gyakran váltogatja az idősíkokat, több elbeszélője van, igen precíz szerkezetű stb.), a kiadott regényre is érvényesek (ezért a Werk egyes részleteivel is párhuzamba állíthatók[199]), így sokszor eldönthetetlen, hogy egy adott szövegben meg nem írt, vagy a megjelentSzembesülésről van-e szó[200].

A regényszintek összetartozásának további bizonyítéka, hogy bár a metatextusok elbeszélői a hiányzó cselekményregény ógörög helyszíneit, neveit (Argosz, Korinthosz stb.) fiktív elemekként, az olvasó megtévesztésének eszközeiként kezelik, olykor saját pozíciójukat is ezek említésével határozzák meg. Az egyik önvallomás szerint például, a szerző azt kérdezte szerkesztőjétől, vajon a Szembesülés „élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban”[201]; az antikvitás szerepét leleplező szövegrész egy „botcsinálta korinthoszi műítészre”[202] utal; a Werkben említett Alkotóház igazgatója Mükhosz; a Werk szerzője a Kidotaphisz című lapban tervezi megjelentetni a Szembesülés néhány szövegét stb.

3.1.4.4. A fragmentumok összekapcsolása, az önazonosság megkérdőjelezése

Habár a Szembesülés a legkülönbözőbb járulékos szövegeket vonultatja fel (szerzői önvallomás, lektori jelentés, lábjegyzetek, munkanapló stb.), a főszöveg és a paratextusok (regény és ellenregény) összemosásából szükségszerűen következik e látszólag diszperz paratextus-rendszer elemeinek szoros összetartozása is.

 

Az egyes szövegtípusok, mind olyan metaszövegeknek tekinthetők, melyek ellenregényként egészíthetnek ki egy (akár már eleve regény és ellenregény összekapcsolódásával létrejött regényt). Példának okáért, a hiányzó regény és a jegyzetapparátus (mint egy hozzá tartozó lehetséges ellenregény) összekapcsolódásával megszülető regényhez ellenregényként tartozhatnak például a kritikarészletek, de ugyanígy az előszók, tanulmányrészletek stb. is. A Szembesülésben is kirajzolódik tehát egyfajta dobozszerkezet, amely azonban nem olyan határozott körvonalú mint az Élted volt regénye esetében (így a szerkezet önmozgása is kevésbé érzékelhető). Ezúttal is „linkek” (előre- és visszautalások, kiegészítések, ismétlések stb.) teszik lehetővé viszont a regényegységek összekapcsolódását.

 

(Fontos szerepe van ebből a szempontból a Hiány-lexikonnak nevezett szövegeknek, melyek mindig az őket megelőző fragmentumok egy-egy kifejezését, fogalmát magyarázzák, értelmezik át, szótárszerűen. A „linkgyűjteményként” is értelmezhető Hiány-lexikon ily módon minden regényegység között kapcsolatot teremt.

A szavak jelentését kiforgató, ironikus szócikkből felépülő lexikon egyúttal annak is eklatáns példája, hogy a különböző regényegységek interakciója nyomán önreflexív szövegek születnek.)

 

A Szembesülés különböző szövegei, „rendszerint más szövegek pozícióját igyekeznek meghatározni, azok narrátorával folytatott polémia formájában.”[203] A szövegkészlet különböző szintjeinek kapcsolata tehát, amely egyúttal az egyes szövegek narrátorainak összefonódását is jelenti, bonyolult, önreflexióra épülő regényt eredményez, melyben – akárcsak az Élted volt regénye esetében - megkérdőjeleződik a narrátor (narrátorok) hitelessége, a szerzői önazonosság.

 

A valóban létező, hiteles dokumentumok képzetét keltő fragmentumok (szerzőikkel egyetemben) azonban a hiányregény-szerkezet miatt, paradox módon már eleve hiteltelenné válnak. Az a „dokumentációs forrásanyag”, „ősszöveg” ugyanis, amely hagyományosan valóságfedezetként hitelesít[204] például egy lábjegyzetet, kritikát, lektori jelentést stb., ezesetben nem létezik, illetve csak e szövegek révén létezik.

A Szembesülés „tényleges” szerzőjének ezek szerint, olyan szöveg szerzője tekinthető, amely látszólag nem a hiányzó regényhez kapcsolódik (ilyen szöveg a kiadott regényhez tartozó munkanapló, „a társszövegek alkotta beltenyészeten”[205] kívülhelyezkedő Hiány-lexikon stb.). Azonban, egyrészt a Szembesülés több ilyen szerzőt is felvonultat (amely már önmagában a szerzői önazonosság, a szerzői hitelesség megkérdőjelezése), másrészt a regényt alkotó fragmentumok összetartozása okán - közvetve bár, de – e szerzők szövegei is a hiányzó regényhez köthetők.

 

A hiányzó regénynek, amely egyszerre létezik és nem létezik, szükségszerűen alkotója (a járulékos szövegek szerzője) is csak hasonló módon egzisztálhat.

A hiányregény-szerkezet révén a komplex létezés ábrázolását megvalósító Szembesülésben tehát - az Élted volt regényéhez hasonlóan - az önazonosság megkérdőjelezésére, sőt felszámolására, illetve a személyiség integritásának megőrzésére irányuló törekvések egyaránt tapasztalhatók.


Összefoglalás

A Kárpátalján élő Balla D. Károly kétségtelenül a mai magyar irodalom egyik legeredetibb és legsokoldalúbb íróegyénisége.

A dolgozatom tárgyát képező regényelemzést a szerző, kárpátaljai magyar irodalomban betöltött sajátos szerepének vázolásával, szerteágazó, értékes irodalomszervezői tevékenységének bemutatásával vezettem be.

Mivel az elemzést a regényekben megvalósuló írói célkitűzés (a komplex létezés ábrázolása) vizsgálatának rendeltem alá, csak érintőlegesen foglalkozhattam azokkal a megállapításokkal, amelyek más szempontrendszer alapján tehetők (melyeket más recenzensek már egyébként is megtettek).

Mindazonáltal, reményeim szerint sikerült bebizonyítanom, hogy Balla D. Károly írói szándékainak megvalósításával túllépett a posztmodern irodalmon, amennyiben eredeti ötletei révén megújította posztmodern trükkregény műfaját.


BIBLIOGRÁFIA

Abádi Nagy Zoltán utószava, John Barth, Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című regényéhez, Bp., Európa Könyvkiadó, 1977, pp. 273–282.

Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 31. évf. 6. sz. (1938, június), pp. 459–463.

Balla D. Károly, 2000±3, Az ezredforduló hét esztendeje, Egy manzárdőr naplójegyzetei, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2007.

Balla D. Károly, A generációváltás elmarad, Nemzedékek (és hiányuk) a kárpátaljai magyar irodalomban, Látó, 12. évf. 2. sz. (2001. febr.), pp. 30–38.

Balla D. Károly, A Pilinszky-projektum, Szombathely, Savaria University Press, 2008.

Balla D. Károly, Élted volt regénye, Egy önmagát mintázó torzó, Basel–Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1998.

Balla D. Károly, Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2000.

Balla D. Károly, Szembesülés, 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2005.

Balla D. Károly, Tejmozi, Holmi, 17. évf. 3. sz. (2005. márc.), pp. 302–315.

Balla László, Vezető szerkesztői szakvélemény Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről,Kortárs, 46. évf. 2-3. sz. (2002. febr–márc.), pp. 82–87.

Bedecs László, A hiány metaforái („Hang” és „némaság” a Töredék Hamletnek című kötetben), Jelenkor, 48. évf. 5. sz. (2005. máj.) pp. 494–503.

Bodor Béla, Gravitációs csapda, Alföld, 57. évf. 9. sz. (2006. szeptember), pp. 105–111.

Bodor Béla, Gravitációs csapda, Alföld, 57. évf. 9. sz. (2006. szept.), p. 106.

Bohár András, Ami hiányzik az egészből, Balla D. Károly költészetéről, Forrás, 34. évf. 6. sz. (1999. június), pp. 68–72.

Botlik József–Dupka György, Kárpátalja magyar irodalmából, Hetven év kisebbségben; 1919-1989, Napjaink, 9. sz. (1989), pp. 8–10.

Csányi Erzsébet, A regény öntudata, Újvidék, Forum Könykiadó, Uroboros Könyvkiadó, 1996.

Cséka György, Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király, Véletlen Balett, 1999. 1. sz., pp. 84–86.

Fekete J. József, POST, Újvidék, Forum Kiadó, 2005.

Guther M. Ilona, Szembesülés, Beszélgetés Balla D. Károly íróval, Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2005. május 14-15., p. E–F.

Heller Ágnes, Mi a posztmodern – húsz év után, Alföld, 54. évf. (2003. febr.) pp. 3–15.

Hizsnyai Zoltán, Tsúszó Sándor, a megtestesült hagyomány, In: Hodossy Gyula (szerk.), Legyél helyettem én, Tsúszó Sándor Emlékkönyv, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992, pp. 5–10.

Hodossy Gyula, Tsúszót haza kell hozni!, In: Uő. (szerk.), Legyél helyettem én, Tsúszó Sándor Emlékkönyv, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992, pp. 47–50.

Kovács Imre Attila, A nimzoindiai védelem, Pánsíp, 7. évf. 24. megjelenés (1999), pp. 12–20.

Kovács Vilmos–S. Benedek András, Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában, Tiszatáj, 24. évf. 10. sz. (1970,. okt.) pp. 961–966., 12. sz. (1970. dec.), pp. 403–424.

Körner Gábor, Goldbach-sejtés, Élet és Irodalom, 48. évf. 13. sz. (2004. márc. 26.), p. 24.

Kulcsár Szabó Ernő, A fragmentum néhány kérdése – a nyelviség horizontváltásában, In: Uő., Irodalom és hermeneutika, Bp., Akadémiai Kiadó, 2000, pp. 233-254.

Kuricin, Vjacseszlav, A poszt-posztmodernizmus fogalmához, Jelenkor, 43. évf. 11. sz. (2000. nov.), pp. 1159–1169.

Markovits Teodóra, A posztmodern bűvészdoboz, Kortárs, 49. évf. 8. sz. (2005. aug.), p. 111–114.

Markovits Teodóra, Balla D. Károly: Szembesülés, Szépirodalmi Figyelő, 2005, 4. sz. pp. 99–101.

Menyhért Anna, A kortárs olvasás és az újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban,Irodalomtörténet, 78. évf. 4. sz. (1997), pp. 547–566.

Miklós Elemér, Tisza-parti beszélgetések, Balla D. Károly, Vásárosnamény, Városi Könyvtár, pp. 39-59.

Milosevits Péter, A szerb irodalom története, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.

Milosevits Péter, Biblia, trükkregény, hiperszöveg, Vigilia, 68. évf. 1. sz. (2003. jan.), pp. 19–22.

Nagy Zoltán Mihály, A gondolat szabadsága, Hatodik Síp, 1989. 2. (december) pp. 22–24.

Pécsi Györgyi, Mi vész el az egységben?, Balla D. Károly: A hontalanság metaforái, Kortárs, 44. évf. 10–11. sz. (2000. október–november), pp. 101–110.

Penckófer János, A szerkesztetlen lényeg kihívása, Balla D. Károly irodalmi tevékenységéről, In:Görömbei András (szerk.), Nemzetiségi irodalmak az ezredvégen, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, pp. 524–542.

Penckófer János, Bomló század tébolyában Gát és Fót között (Kovács Vilmos pályaképe),Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 34. évf. 1. sz. (1999. febr.), pp.62–82.

Penckófer János, Tettben a jellem: a magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján, a XX. század második felében, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2003.

Pomogáts Béla, Kárpátalja és magyar irodalma, Európai Utas, 1. sz. (1992), pp. 83–86.

Robbe-Grillet, Alain, Rések, Bp., Noran Könyvkiadó, 1999.

Rollay Dák Béla, Mégis kinek a regénye, UngBereg 1999, (6. Pánsíp évfolyam, 23. megjelenés), pp. 50–57.

Sem béklyót, sem koronát, Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László, In: Havas Judit (szerk.), Párbeszélgetés: írók, költők a Károlyi-palotában, Bp., Dinasztia Kiadó, 2000, pp. 346–356.

Szegedy-Maszák Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)?, Alföld, 47. évf. 2. sz. (1996. febr.), pp. 3–23.

Szentkuthy Miklós, Prae, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1980.

Szerb Antal, Szentkuthy Miklós: Prae, In: Rugási Gyula (szerk.), A mítosz mítosza, In memoriam Szentkuthy Miklós, Bp., Nap Kiadó, 2001, pp. 20–23.

Tandori Dezső, Szentkuthy-tanulmányozás, Mozgó Világ, 14. évf. 6. sz. (1985. június), pp. 105–112.

Tarján Tamás, Balla D. Károly: Élted volt regénye, Kortárs, 43. évf. 8. sz. (1999. augusztus), pp. 109–112.

Tsúszó Sándor, a megtestesült hagyomány, Erdélyi Erzsébet és Nobel István beszélgetése Hizsnyai Zoltán, pozsonyi Tsúszó-kutatóval, Élet és irodalom, 39. évf. 26. sz. (1995. június 30.), p. 6.

Új kenyér egy kisebbség asztalára, Hatodik Síp, próbaszám (1989. aug.), p. 1.

 

(A dolgozat elkészültekor az összes hivatkozott webhely élt.)

 

„nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”,Hizsnyai Zoltán volt virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendége, 2001, november, [online], <http://mek.oszk.hu/02200/002252/html/hizsnyai.htm>.

Balla D. Károly, A földi Szalon ismertetője és rendezvényei 2000-ben és 2001-ben, Pánsíp Irodalmi Szalon, [online], <http://www.hhrf.org/netpansip/ungparty/szalon/index.htm>.

Balla D. Károly, A Semmi apoteózisa, prezentáció, online összművészeti és tudományos performansz, [online], <http://bdk.blog.hu/2007/02/14/a_semmi_apoteozisa>.

Balla D. Károly, Az önmagát mintázó torzó, interakciók és szövegprojektumok – találkozás Balla D. Károllyal, [online], <http://hhrf.org/ungbereg/manz/0611/pecs.htm>.

Balla D. Károly, Az önmagát mintázó torzó, szövegperformansz, [online], <http://hhrf.org/ungbereg/manz/0611/pecs/pecs_perf.ppt>.

Balla D. Károly, Egy manzárdőr feljegyzései, 1997, december, [online], <http://www.hrf.org/ungparty/bdk/jegyz/manzard/1997manzard.htm>.

Balla D. Károly, Egy mondat a…, felkérés, [online], <http://www.hrf.org/up/pans/1mondat/y_i.htm>.

Balla D. Károly, életrajz, [online], <http://bdk.blog.hu/2007/01/27/balla_d_karoly_eletrajz>.

Balla D. Károly, NetPánsíp, [online], <http://www.hhrf.org/netpansip/ungparty/pansip/index0.htm>.

Balla D. Károly, Tsúszó Sándor mint a komplex létezést megragadó alkotásmód, [online], <http://www.hhrf.org/ungbereg/manz/0607/tsuszo.htm.>.

Balla D. Károly, UngParty, [online] <http://www.hhrf.org/uo/index.htm>.

Balla D. Károly–Berniczky Éva, Manzárd mű-hely, [online], <http://manzard.blog.hu>.

Gergely Tamás, A jó Welcome-ról Balla D. Károllyal, Ungparty, 2003 [online], <http://www.transycan.net/trans/interc14.shtml>.

Gergely Tamás, Posztmodern akció, hagyományos prózamű, [online], <http://hhrf.org/ungbereg/bdk/inter05ig˛tejmozi_gergely_tamas_i.htm>.

Horváth Orsolya, „Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok”, 2001, [online] <http://manzard.blog.hu/2001/11/05/azzal_hizelgek_magamnak_hogy_iro_vagyok>.

A Liber-All Kiadó honlapja, [online], <http://liberall.kht.hu/>.

Mika Róbert, Szemben a honi trenddel, 2004. május 9., [online], <http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?lang=1&f=&p=5&n=144>.

OLVASMÁNYJEGYZÉK

Abádi Nagy Zoltán, John Barth, In: Uő., Mai amerikai regénykalauz, Bp., Intera Rt., 1995, pp.29–45.

Balla D. Károly, A hontalanság metaforái, Publicisztikák, esszék, vallomások, 1988–2000, Bp., Magyar Nyelv és Kultúra Társasága, 2000.

Balla D. Károly, Árokszélen, Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 1996.

Balla D. Károly, Címkézett irodalom, Mozgó Világ, 28. évf. 11. sz. (2002. november), p. 104–108.

Balla D. Károly, Halott madárral, válogatott és új versek, Pécs, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, 1999.

Balla D. Károly, Hivatásos magyarok, Mozgó Világ, 26. évf. 7. sz. (2000. július), p. 3–7.

Balla D. Károly, Sorsomhoz szegezve, Ungvár, Kárpáti Kiadó, 1990.

Balla D. Károly, Világvége ,válogatott novellák, Pécs, Pro Pannónia Kiadó, 2002.

Barth, John, Bolyongás az elvarázsolt kastélyban, Bp., Európa Könyvkiadó, 1977.

Bényei Tamás, Dekonstrukció és narratológia (és Borges), Debrecen, Alföld, 12. sz. (2002, dec.), p. 34.

Bodor Béla, Ex libris, Balla D. Károly: Élted volt regénye, Élet és Irodalom, 43. évf. 19. sz. (1999. május 14.), p. 13.

Botlik József, A hűség csapdájában, Ungvár, Intermix, 2003.

Czine Mihály, Kisebbség és irodalom, Pozsony, Madách Kiadó, 1992.

Czine Mihály, Magyar irodalom Kárpátalján, In: Uő., Németh László eklézsiájában: sors és irodalom, Bp., Püski Kiadó, 1997, pp. 278–297.

Csányi Erzsébet, Hasonmás narrátorok és hasonmás-szerkezetek, Filológiai Közlöny, 44. évf. 1-2. sz. (1998), pp. 56–65.

Eco, Umberto, Nyitott mű, Bp., Európa Könyvkiadó, 1988.

Elek Tibor, Fordulóponton: összegzés és újat kezdés, In: Görömbei András (szerk.) Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, pp. 478–489.

Fodor Géza, Keresztezett égboltok alatt, In: Uő. (szerk.), Nézz töretlen homlokomra: A Forrás Stúdió versantológiája, Ungvár, Intermix, 1994, pp. 235–242.

Görömbei András, A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai, In: Uő. (szerk.), Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, pp. 465–477.

Görömbei András, A kisebbségi magyarság és irodalma az ezredvégen, In: Uő., Napjaink kisebbségi magyar irodalma, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, pp. 7–28.

Hodossy Gyula (szerk.), Legyél helyettem én, Tsúszó Sándor Emlékköny, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992.

Jauss, Hans Robert, Az irodalmi posztmodernség, In: Uő., Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika, Bp., Osiris Kiadó, 1999, pp. 211-235.

Komlós Attila, Egyetemesség vagy regionalitás? - beszélgetés Balla D. Károllyal a magyar irodalomról, Nyelvünk és kultúránk, 31. évf. 114. sz. (2001), pp. 24–32.

Kovács Imre Attila, A kisebbségi író mint antropológus, Árgus, 14. évf. 12. sz. (2003. december), pp. 98–104.

Kovács Imre Attila, A végek világa – Világvége, 2007, [online], <http://manzard.blog.hu/2007/04/23/a_vegek_vilaga_vilagvege>.

Mezey László Miklós, A szolgálat ára, Polísz, 67. sz. (2002. október–november), pp. 92–95.

Nagy Zoltán Mihály, A kísérletező esélye, Magyar Napló, 11. évf. 11. sz. (1999. november), pp. 63–64.

Nemes Nagy Ágnes, Archaikus Apolló-torzó, In: Uő., Szőke bikkfák, verselemzések, Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1988, pp. 18–27.

Pál György, Mai irodalmunk Kárpátalján, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 30. évf. 1. sz. (1995), pp. 106–112.

Penckófer János, „Részek között tudjak bölcs egészet”, Balla D. Károly: Árokszélen, Hitel, 1998. június pp. 109–112.

Penckófer János, A „kitaszított tartomány” költője, Balla D. Károly: Árokszélen In: SzirtesGábor (szerk.), A „folyton mardosó titok”, Pécs, Pro Pannónia Kiadó, 2002, pp. 121–122.

Penckófer János, Janus arca megfordul, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 36. évf. 1. sz. (2001.február), pp. 64–80.

Pethő Bertalan (szerk.), Poszt-posztmodern, A kilencvenes évek, Bp., Platon Könyvkiadó, 1997.

Rácz Péter, Kilátások egy halott naplójából. Interjú Balla D. Károllyal, 2007. október 17.[online], <http://www.litera.hu/object.d636a51a-452b-4c61-80df-3a608013030b.ivy>.

Selyem Zsuzsa, A regényről, Forrás, 34. évf. 6. sz. (2002, június), pp. 136–142.

Somlyó György, Prae vagy Post?, Élet és irodalom, 24. évf. 37. sz. (1980. szept. 13.) p. 10.

Szántó Ádám, Milyen vagyok? Bloggerektől blogerrekről, BéDéKá és digitális mikrokozmosza,[online], <http://mv.admc.hu/interju/bdk.html>.

Szirák Péter, A másolat-lét mesterkedései, Megjegyzések a posztmodern elbeszélő prózáról,Alföld, 54. évf. 2. sz. (2003. febr.), pp. 58–68.

Szirák Péter, A regionalitás és a posztmodern kánon a XX. századi magyar irodalomban, In: Görömbei András (szerk.), Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, pp. 29–57.

Szirtes Gábor, Volt részem napfényben, sorsverésben…”, Balla D. Károly negyedszázada, In: Uő. (szerk.), „A folyton mardosó titok”, Pécs, Pro Pannónia Kiadó, 2002, pp. 123–129.

Szkárosi Endre, Nem-e van-e nem posztmodern sem (is)?, Alföld, 54. évf. 2. sz. (2003. febr.) pp. 81–89.

Szombathy Bálint, Tsúszó Sándor a virtuális apaság szerepkörében, Orpheus, 5. évf. 4. sz. (1994), pp. 136–143.

Tóth István, A Holnap is élünk megjelenési körülményeiről, Hitel, 8. évf. 4. sz. (1995. április), pp. 92–100.

Vajda Gábor, Távoli (és közeli) sorstársak, Magyar Napló, 14. évf. 7. sz. (2002. július), pp. 41–42.

54

 


[1] Penckófer János, A szerkesztetlen lényeg kihívása, In: Görömbei András (szerk.), Nemzetiségi irodalmak az ezredvégen, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, p. 524.

[2] Pécsi Györgyi, Mi vész el az egységben?, Kortárs, 44. évf. 10–11. sz. (2000. okt–nov.) p. 101.

[3] Balla D. Károly, Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2000, p. 6.

[4] Guther M. Ilona, Szembesülés, Beszélgetés Balla D. Károly íróval, Romániai Magyar Szó, Színkép melléklet, 2005. május 14-15., p. F.

[5] Sem béklyót, sem koronát, Balla D. Károly beszélgetőtársa Lator László, In: Havas Judit (szerk.), Párbeszélgetés: írók, költők a Károlyi-palotában, Bp., Dinasztia Kiadó, 2000, p. 349.

[6] Uo. p. 353.

[7] Miklós Elemér, Tisza-parti beszélgetések, Balla D. Károly, Városnamény, Városi Könyvtár, 1990, p. 43.

[8] Kovács Imre Attila, A nimzoindiai védelem, Pánsíp, 7. évf. 24. megjelenés (1999), p. 12.

[9] Uo.

[10] Balla D. Károly, 2000±3, Az ezredforduló hét esztendeje, Egy manzárdőr naplójegyzetei, Pécs, Pro Pannonia KiadóiAlapítvány, 2007, p. 198.

[11] Uo. p. 198.

[12] Uo. p. 197.

[13] Uo. p. 123.

[14] Uo. p. 5.

[15] Uo. p. 19.

[16] Guther, i. m., p. F.

[17] Balla D. Károly, életrajz, [online], <http://bdk.blog.hu/2007/01/27/balla_d_karoly_eletrajz>.

[18] Gergely Tamás, A jó Welcome-ról Balla D. Károllyal, Ungparty, 2003 [online] <http://www.transycan.net/trans/interc14.shtml>.

[19] Penckófer, i. m., p. 524.

[20] Balla D. Károly, A generációváltás elmarad, Nemzedékek (és hiányuk) a kárpátaljai magyar irodalomban, Látó, 12. évf. 2. sz. (2001. febr.), p. 35.

[21] Új kenyér egy kisebbség asztalára, Hatodik Síp, próbaszám (1989. aug.), p. 1.

[22] Balla, 2000±3…, i. m., p. 192.

[23] Balla D. Károly, A földi Szalon ismertetője és rendezvényei 2000-ben és 2001-ben, Pánsíp Irodalmi Szalon,[online], <http://www.hhrf.org/netpansip/ungparty/szalon/index.htm>.

[24] Uo.

[25] Gergely, i. m. [online].

[26] Balla D. Károly, Pánsíp, [online] <http://www.hhrf.org/netpansip/ungparty/pansip/index0.htm>.

[27] Balla D. Károly, UngParty, [online] <http://www.hhrf.org/uo/index.htm>.

[28] Balla D. Károly–Berniczky Éva, Manzárd mű-hely, [online] <http://manzard.blog.hu>.

[29] Balla, életrajz, [online].

[30] Mika Róbert, Szemben a honi trenddel, 2004. május 9., [online], <http://www.papiruszportal.hu/site/index.php?lang=1&f=&p=5&n=144>.

[31] Uo.

[32] Uo.

[33] Gergely, i. m. [online]

[34] Horváth Orsolya, „Azzal hízelgek magamnak, hogy író vagyok”, 2001, [online] <http://manzard.blog.hu/2001/11/05/azzal_hizelgek_magamnak_hogy_iro_vagyok>.

[35] Penckófer János, Tettben a jellem: a magyar irodalom sajátos kezdeményei Kárpátalján, a XX. század második felében, Bp., Magyar Napló Kiadó, 2003, p. 30.

[36] Lásd Havas (szerk.), i. m., p. 353.

[37] Bohár András, Ami hiányzik az egészből, Balla D. Károly költészetéről, Forrás, 34. évf. 6. sz. (1999. június), p. 71.

[38] Markovits Teodóra, A posztmodern bűvészdoboz, Kortárs, 49. évf. 8. sz. (2005. aug.), p. 111.

[39] Horváth, i. m. [online].

[40] Balla, 2000±3…, i. m., p. 19.

[41] Horváth, i. m., [online].

[42] Penckófer, Tettben a jellem…, i. m., p. 31.

[43] Miklós, i. m., p. 54.

[44] Uo.

[45] Bohár, i. m., p. 71.

[46] Penckófer, A szerkesztetlen…, i. m., p. 528.

[47] Kovács, i. m., p. 13.

[48] Uo.

[49] Markovits, i. m., p. 112.

[50] Bodor Béla, Gravitációs csapda, Alföld, 57. évf. 9. sz. (2006. szept.) p. 109.

[51] Balla D. Károly, Szembesülés, 121 fragmentum egy regényhiány környezetéből, Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2005, p. 27.

[52] Lásd Fekete J. József, POST, Újvidék, Forum Kiadó, 2005, 137.

[53] Vö. A Prae-t olvasni olyan, „mintha egy óriási térré lett tervrajzban sétálna az ember”. Szerb Antal, Szentkuthy Miklós: Prae In: Rugási Gyula (szerk.), A mítosz mítosza, In memoriam Szentkuthy Miklós, Bp., Nap Kiadó, 2001, p. 21.

[54] Lásd Tandori Dezső, Szentkuthy-tanulmányozás, Mozgó Világ, 14. évf. 6. sz. (1985. június), p. 109.

[55] Uo.

[56] Balla D. Károly, Élted volt regénye, Basel–Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1998, p. 128.

[57] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 13.

[58] Uo. p. 47.

[59] Uo. p. 8.

[60] Uo. p. 57.

[61] Uo. p. 69.

[62] Lásd Uo. p. 57.

[63] Uo. p. 15.

[64] Balla, Élted…, i. m., p. 104.

[65] Guther, i. m., p. E.

[66] Balla D. Károly, Egy manzárdőr feljegyzései, 1997, december, [online] <http://www.hrf.org/ungparty/bdk/jegyz/manzard/1997manzard.htm>.

[67] Tarján Tamás, Balla D. Károly: Élted volt regénye, Kortárs, 43. évf. 8. sz. (1999. aug.), p. 111.

[68] Vö. Markovits, i. m.

[69] Tarján, i. m., p. 111.

[70] Uo.

[71] Cséka György, Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király, Véletlen Balett, 1999. 1. sz., p. 85.

[72] Vö. Fekete, i. m., p. 139.

[73] Lásd Uo.

[74] Uo.

[75] Csányi Erzsébet, A regény öntudata, Újvidék, Forum Könyvkiadó, Uroboros Könyvkiadó, 1996, p. 7.

[76] Kulcsár Szabó Ernő, A fragmentum néhány kérdése – a nyelviség horizontváltásában In: Uő., Irodalom és hermeneutika, Bp., Akadémia Kiadó, 2000, p. 242.

[77] Uo.

[78] Lásd Csányi i. m., p. 134.

[79] Bedecs László, A hiány metaforái („Hang” és „némaság” a Töredék Hamletnek című kötetben), Jelenkor, 48. évf. 5. sz. (2005. máj.) p. 497.

[80] Csányi, i. m., p. 126.

[81] Vjacseszlav Kuricin, A poszt-posztmodernizmus fogalmához, Jelenkor, 43. évf. 11. sz. (2000. nov.), p. 1160.

[82] Balla, Tsúszó Sándor mint…, [online], <http://www.hhrf.org/ungbereg/manz/0607/tsuszo.htm.>.

[83] Abádi Nagy Zoltán utószava, John Barth, Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című regényéhez, Bp., Európa Könyvkiadó, 1977, p. 282.

[84] Körner Gábor, Goldbach-sejtés, Élet és Irodalom, 48. évf. 13. sz. (2004. márc. 26.), p. 24.

[85] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 234.

[86] Balla, Élted…, i. m., p. 154.; Balla, Szembesülés…, i. m., p. 42.

[87] Szentkuthy Miklós, Prae, Bp., Magvető Könyvkiadó, 1980. p. 84.

[88] Uo. p. 86.

[89] Uo.

[90] Uo.

[91] Uo.

[92] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 192.

[93] Vö. Szegedy-Maszák Mihály, Merre tart az irodalom(tudomány)?, Alföld, 47. évf. 2. sz. (1996. febr.), p. 4.

[94] Lásd Milosevits Péter, A szerb irodalom története, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998, pp. 507-521.

[95] Uo. p. 511.

[96] Uo.

[97] Milosevits Péter, Biblia, trükkregény, hiperszöveg, Vigilia, 68. évf. 1. sz. (2003. jan.), pp. 19–22.

[98] Balla, Élted…, i.  m., p. 154.

[99] Vö. Csányi, i. m., p. 19.

[100] Kovács, i. m., p. 13.

[101] Valójában, mindezek „fölött” ott áll a végtelen mozgás látszatát keltő (a mozgást megakasztó) alkotó, Balla D. Károly (aki azonban nem azonos a könyv borítóján feltüntetett szerzővel). Az örökmozgó, úgy tűnik, az irodalomban is csak hipotetikus szerkezet lehet.

[102] Vö. Kovács, i. m., p. 14.

[103] Lásd Uo. p. 13.

[104] Milosevits, A szerb irodalom…, i. m., p. 509.

[105] Vö. Szentkuthy, i. m., p. 16.

[106] Lásd Csányi, i. m., p. 101.

[107] Lásd Markovits Teodóra, Balla D. Károly: Szembesülés, Szépirodalmi Figyelő, 2005, 4. sz., p. 101.

[108] Kovács, i. m., p. 20.

[109] Uo. p. 14.

[110] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 234.

[111] Uo. p. 71.

[112] Itt a posztmodernnek csupán egyik lehetséges definíciójából indulok ki, és nem térek ki arra, hogy a posztmodern „mindent lehet csinálni,amit a múltban csináltak” (Heller Ágnes, Mi a posztmodern – húsz év után, Alföld, 2003. febr. p. 11.), vagy re- és detotalizáció koegzisztenciájának (Uo. p. 4.) gondolata alapján az anakronizmus akár posztmodern megnyilvánulásnak is tekinthető.

[113] John Barth, idézi Abádi Nagy i. m., p. 282.

[114] Vö. Kuricin, i. m., p. 1161.

[115] Lásd Uo.

[116] Balla, Élted…, i. m., p. 154.

[117] Lásd Uo.

[118] Kovács, i. m., p. 13.

[119] Rollay Dák Béla, Mégis kinek a regénye, UngBereg 1999, (6. Pánsíp évfolyam, 23. megjelenés), p. 53.

[120] Balla, Élted…, i. m., p. 154.

[121] Lásd Uo. p. 8., p. 56.

[122] Liber-All Kiadó, [online], <http://liberall.kht.hu/>.

[123] Menyhért Anna, A kortárs olvasás és az újraolvasás alakzatai a Tandori-recepcióban, Irodalomtörténet, 78. évf. 4. sz. (1997), p. 553.

[124] Lásd Uo.

[125] Tsúszó Sándor, a megtestesült hagyomány, Erdélyi Erzsébet és Nobel István beszélgetése Hizsnyai Zoltán, pozsonyi Tsúszó-kutatóval, Élet és irodalom, 39. évf. 26. sz. (1995. június 30.), p. 6.

[126] Babits Mihály, Könyvről könyvre, Nyugat, 1938, 6. szám, p. 461.

[127] Uo.

[128] „nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”, Hizsnyai Zoltán volt virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendége, 2001, november, [online] <http://mek.oszk.hu/02200/002252/html/hizsnyai.htm>.

[129] Babits, i. m., p. 461.

[130] Hodossy Gyula, Tsúszót haza kell hozni!, In: Uő. (szerk.), Legyél helyettem én, Tsúszó Sándor Emlékkönyv,Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992, p. 48.

[131] „nem tartozom azok közé…”, 2001, [online].

[132] Uo.

[133] Hizsnyai Zoltán, Tsúszó Sándor, a megtestesült hagyomány, In: Hodossy Gyula (szerk.), Legyél helyettem én, Tsúszó Sándor Emlékkönyv, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1992, p. 6.

[134] Uo. p. 8.

[135] Uo.

[136] Lásd Balla, Élted…, i. m., p. 99.

[137] Uo. p. 98.

[138] Uo. p. 85.

[139] Lásd: Ilka a „grafika vonalainak útvesztőjébe” (Balla, 1999, p. 87.) merül, a „rajz csapdájába” (Uo. p. 87.) hull vissza stb.

[140] Lásd Kovács, i. m., p. 13.

[141] Vö. Csányi, i. m., p. 121.

[142] Balla, Élted…, i. m., p. 99.

[143] Uo. p. 100.

[144] Uo. p. 102.

[145] Ez a „titok” ad választ arra az – Élted volt regényének kritikusai által többször felvetett - kérdésre, hogy miért olyan középszerű mű az Ákos regénye; oldja fel a regény összeállításába (megírásba) fektetett energia és az elkészült produktum minősége közti aránytalanság ellentmondását.

[146] Balla, Élted…, i. m., p. 7.

[147] Szegedy-Maszák, i. m., p. 4.

[148] Tarján, i. m. p. 112.

[149] Uo.

[150] Uo.

[151] Alain Robbe-Grillet, Rések, Bp., Noran Könyvkiadó, 1999, p. 55.

[152] Cséka, i. m., p. 84.

[153] Tarján, i. m., p. 110.

[154] Balla, Élted…, i. m., p. 8.

[155] Uo.

[156] Balla D. Károly, A Semmi apoteózisa, prezentáció, online összművészeti és tudományos performansz, [online], <http://bdk.blog.hu/2007/02/14/a_semmi_apoteozisa>.

[157] Uo.

[158] Balla, Szembesülés…, i. m., pp. 39–40.

[159] Uo. p. 44.

[160] Balla D. Károly, Az önmagát mintázó torzó, interakciók és szövegprojektumok – találkozás Balla D. Károllyal,[online], <http://hhrf.org/ungbereg/manz/0611/pecs.htm>.

[161] Balla D. Károly, Az önmagát mintázó torzó, szövegperformansz, [online], <http://hhrf.org/ungbereg/manz/0611/pecs/pecs_perf.ppt>.

[162] Lásd Balla D. Károly, A Pilinszky-projektum, Szombathely, Savaria University Press, 2008.

[163] Balla D. Károly, Tejmozi, Holmi, 17. évf. 3. sz. (2005. márc.), pp. 302–315.

[164] Balla D. Károly, Egy mondat a…, felkérés, [online], <http://www.hrf.org/up/pans/1mondat/y_i.htm>.

[165] Uo. Az akció menete

[166] Balla D. Károly, Az önmagát mintázó torzó, interakciók…,, [online].

[167] Gergely Tamás, Posztmodern akció, hagyományos prózamű, [online], <http://hhrf.org/ungbereg/bdk/inter05ig˛tejmozi_gergely_tamas_i.htm>.

[168] Uo.

[169] Szentkuthy, i. m., p. 86.

[170] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 12.

[171] Vö. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” (Wittgenstein), idézi Balla, Szembesülés…, i. m., p. 7.

[172] Uo. p. 8.

[173] Bodor, i. m., p. 106.

[174] Uo. p. 105.

[175] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 57.

[176] Lásd Bodor, i. m., p. 108.

[177] Lásd például „Az említett kirándulás helyszíne az Argoszhoz közeli Nevikosz (más helyesírással New Icke).” (Balla,Szembesülés…, i. m., p. 72.)

[178] Bodor, i. m., p. 106.

[179] Nagy Zoltán Mihály, A gondolat szabadsága, Hatodik Síp, 1989. 2. (december) p. 22.

[180] Lásd Miklós, i. m., p. 50.

[181] Balla László, Vezető szerkesztői szakvélemény Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényéről, Kortárs, 46. évf. 2-3. sz. (2002, febr–márc.), pp. 82–83.

[182] Pomogáts Béla, Kárpátalja és magyar irodalma, Európai Utas, 1. sz. (1992), p. 85.

[183] Penckófer János, Bomló század tébolyában Gát és Fót között (Kovács Vilmos pályaképe), Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 34. évf. 1. sz. (1999. febr.), p. 70.

[184] Kovács Vilmos–S. Benedek András, Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában, Tiszatáj, 24. évf. 10. sz. (1970,. okt.) pp. 961–966., 12. sz. (1970. dec.), pp. 403–424.

[185] Lásd Botlik József–Dupka György, Kárpátalja magyar irodalmából, Hetven év kisebbségben; 1919-1989, Napjaink, 9. sz. (1989), p. 10.

[186] Balla, 2000±3…, i. m., p. 95.

[187] Uo. p. 119.

[188] Bodor, i. m., p. 106.

[189] Balla, 2000±3…, i. m., p. 96.

[190] Uo. p. 254.

[191] Uo. p. 279.

[192] Uo. p. 95.

[193] Uo., p. 122.

[194] Lásd Markovits, A posztmodern…, i.m., p. 112.

[195] Lásd Csányi, i. m,. p. 113.

[196] Markovits, A posztmodern…, i. m,. p. 112.

[197] Bodor, i. m,. p. 109.

[198] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 10.

[199] A tanulmány nagyregényről szóló részében például ez áll: „Az írásmű regényessége tehát nem a történések hömpölygő részletezése, nem életutak aprólékos bemutatása és nem egy szélesen felfestett történelmi vagy társadalmi tabló révén mutatkozik meg, hanem abban a viszonyrendszerben, sűrű szálú összeszövöttségben, amelynek köszönhetően minden alak, minden epizód, minden cselekményszilánk egymásra mutatva és visszautalva, hivatkozva és reagálva összefügg”(Balla, Szembesülés…, i. m., p. 28.); a Werk egyik szövege szerint pedig: „Minden mindennel összefügg. ASzembesülés: az önmagával szüntelenül kommunikáló szöveg” (Uo. p. 142.).

[200] Lásd Markovits, A posztmodern…, i. m., p. 112.

[201] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 8.

[202] Uo. p. 20.

[203] Bodor, i. m,. p. 108.

[204] Lásd Csányi, i. m., p. 69.

[205] Balla, Szembesülés…, i. m., p. 134.



Comments