Rólam‎ > ‎

Szunyogh Szabolcs: A metafora világnézete


A metafora világnézete

Van egy távoli kis város, abban egy viszonylag tűrhető állapotban levő ház, annak van egy manzárdja, abban a manzárdban ül egy kerekesszékéhez, pontosabban: az íróasztalához láncolt fiatalember. A város neve Ungvár, a fiatalemberé pedig Balla D. Károly. Az úr talán az egyik legnagyobb ma élő magyar költő, aki többek közt arról nevezetes, hogy már szinte alig ír verseket. Valamikor folyóiratokat, internetes lapokat működtetett, ma már ezt sem teszi. Valamikor Kárpátalja szellemi életének egyik motorja volt, ma főtevékenységként néz ki a manzárd ablakán, ahonnan fontos dolgok látszanak, például látszik az ég és az Ung folyó egy darabkája.

Akadtak a történelemben ilyen otthonülő lények, ilyen volt például Immanuel Kant, akiről azt terjesztik, hogy soha életében nem hagyta el Königsberget, de ez nem igaz, egyszer elment egy onnan 5 kilométerre fekvő faluba.

Ha Balla D. sem mozdul ki soha többet a manzárdjából, akkor is jelen van a egész magyar közéletben, mert ő egészen különleges szerző, ő egy vitéz és bátor piréz. Igen, piréz -  aki nem enged a kisebbségi lét terrorjának és nem hajlandó kisebbségi lenni, csak azért, mert az; aki nem hajlandó engedni a magyar lét terrorjának és magyar lenni csak azért, mert az; európainak lenni pusztán azért, mert európai s így tovább -, nem is tudom, mi volna az a tág horizontú humanista kategória, amit Balla D-re pontosan illene.

Talán ez a piréz megfelelő lesz.

Annak, aki esetleg nem tudná: egy vállalkozó kedvű kutatócsoport felmérte a különböző hazai etnikumokkal szembeni ellenszenvek erősségét, s többek között megkérdezték a tiszteletreméltó többségi társadalom képviselőit, hogy mi a véleményük a pirézekről, örülnének-e a ha a szomszédjukba egy piréz költözne, ha a gyerek egy padban ülne az iskolában egy piréz gyerekkel s így tovább, és kiderült, hogy egyrészt bizony nem nagyon örülnénk mi ennek, másrészt pedig, hogy ez az elutasítás egyik évről a másikra erősödik.

Oly módon méghozzá, hogy pirézek nem is léteznek.

Tehát egy olyan népcsoportot utasítunk el, akikről már csak azért sem tudhatunk idegenesen hangzó nevükön kívül semmit, mert őket a kutatócsoport találta ki. És hangsúlyozom: nem elég, hogy félünk tőlük, utáljuk és lenézzük őket, mert többről van szó: anélkül, hogy bármi tapasztalatunk lehetne a pirézekről, a felmérés szerint az ellenük irányuló előítélet évről évre mélyül.

Balla D. Károly ungvári magyar költő, esszéista, publicista és manzárdlakó úgy döntött, hogy ezután ő piréz lesz.

Könnyű helyzetben vagyok, mert szerzőnk nincs jelen, úgyhogy szidhatom, ahogy csak erőmből telik: számomra mostantól a piréz az emberi tartás jelképe.

Balla D. új könyve, a „Magyarul beszélő magyarok” című esszé- és publicisztika kötet hét év vitairataiból válogat. Azért nevezem őket vitairatoknak, mert a lényegük, hogy a szerző vitatkozik azzal a nézettel, amely szerint a kisebbségi sorsba került magyaroknak etikai fenntartásaikat föladva össze kell tartaniuk, igényességüket és színvonal iránti elkötelezettségüket feledve egymás szekerét kell tolniuk. Hogy magyar alapon meg kell értenünk egymást, mert ez a boldogulás egyetlen föltétele. Ha csak annyiról volna szó, amit Karinthy Frigyes egyik krokija így fogalmazott meg: „Uram, a zseni lakik Önben! Uram, Önben nemkülönben” – akkor is tökéletesen egyetértenék a szerzővel, mert - noha nem a kétszázezres Kárpátaljára bezárva élek, hanem a kétmilliós Budapesten - magam is pontosan ugyanezt érzem, hogy a szekértáboros összetartás szellemi életünk talán a legsúlyosabb, de mindenképpen legundorítóbb nehezéke. Balla D. Károly ennél többet mond, ő bizonyítja, hogy ez a megélhetési magyarkodás megfojtja Kárpátalján a magyarság érdekeinek érvényesítésre irányuló törekvéseket. Bizonyítja, hogy erre a magyarság-bizniszre miképp települt rá a politika.

Nagyon meggyőzően érvel amellett, hogy ez a nemzetieskedő, trianonozó, jobboldali-keresztény-sámánista-vérsebföltépő demagógia, ami kötelezően elárasztja a kisebbségi irodalmakat, miképp teszi tönkre magát az irodalmat. Balla D. Károly tétele úgy szól, hogy ez a kisebbségi kötelező magyarkodás egyrészt egyfajta politikai irányzat üzlete, azoké, akik azt remélik, hogy a határon túli magyarok szavazatai (ha szavazathoz jutnak itthon, lásd még kettős állampolgárság) hatalomba emelik ezt a politikai irányzatot (amelyet egyébként Balla D. múltbafordultnak, irracionálisnak, kifejezetten károsnak tekint). Állítja másrészt, hogy ez a kötelező magyarkodás egyáltalán nem jellemzi Kárpátalja magyar anyanyelvű lakosságát, hanem már szinte családi klánok üzletévé vált, akik az anyaországból érkező támogatásból élnek s ezért egyrészt hevesen küzdenek egymással a különböző támogatások megszerzéséért  (tűzzel, hittel, indulattal hazaárulózzák egymást), másrészt ugyanakkor véd- és dacszövetséget alkotnak azokkal szemben, akik egy másfajta magyarságot szeretnének kibontakoztatni a kisebbségi létben, konkrétan Kárpátalján.

Ezt kimondani, ott: bátorság. Nagy, jelentős, fontos bátorság.

„Ha végigpörgetem magamban, miként vélekedtem és miket írtam szűkebb pátriámról az elmúlt húsz évben, akkor nagyjából azt látom: morális kötéltáncot lejtettem a ragaszkodás és az elvetés, az igenlés és a tagadás, a szeretet és a gyűlölet két póznája között – olvasom az „A mundér becsülete” című publicisztikában. -  Olyasformán viselkedtem, mint aki szülőföldje hű fiaként a mundér becsületének feltétlen védelmére szegődött, ugyanakkor nyers őszinteséggel kiteregeti egy egész népcsoport családi szennyesét.”

Tudom, nagyon nehéz ezzel a helyzettel szembenézni. Ráadásul még azt is kell tudnom, hogy ez a fajta önsebfeltépés meglehetősen igazságtalan. Kárpátalja valóban olyan sokat szenvedett, csakugyan nagy és pusztító méltánytalanságok estek meg rajta, s ami még lehangolóbb: tényszerűen igen kevés a reményre okot adó jelenség. Hadd említsek meg két szempontot. Édesanyám, akit sorsa Beregszászból kergetett világgá, azt szokta mondani: „először elvitték a zsidókat. Aztán a front közeledtének hírére elmenekült mindenki, aki csak tudott. Azután következett a háromnapos kicsi robot, amelyről nyolc év múlva tért haza, aki hazatért. Nem értem, hogy maradt ott még magyarul beszélő ember.”

Kárpátaljáról a legutóbbi kutatások szerint 96 168 zsidót deportáltak Auschwitzba. Egy vacak kis táblácska emlékezik rájuk a beregszászi kultúrház falán, amelyről alig tudja ott már valaki, hogy az volt a zsinagóga.

És említhetnénk a városnak nevet adó szászokat is, akik kaukázusi bányákba kerültek, és gyakorlatilag senkik sem jött közülük haza. Tudjuk, hogy szász asszonyok tolták lenn a csilléket, az irgalmatlan hőségben meztelenre vetkőzve, de ez senkinek föl sem tűnt, mert már nem volt női alakjuk.

És említhetnénk a görög katolikus papokat, akiket hat-nyolc gyerek siratott otthon, mert ők is eltűntek. A reformátusokért és katolikusért még itt-ott szót emeltek a világban. A görög katolikusok papok azonban úgy tűntek el, mintha Kárpátalja lakosságának zöme nem görög katolikus lett volna.

Érthetően igazságtalan az emlékezet. Magyar sebeink feltépése még támaszt egy kis visszhangot, arra még itt-ott odafigyelnek valahol. De ki emlékezik a többiekre?

Nemrég egy, a határon túli magyar iskolákat bemutató riportsorozat készítése során újságíró kollégáimmal néhány napot Kárpátalján töltöttünk, iskolákat, városiakat, falusiakat, államiakat és egyháziakat kerestünk fel és láttuk az élet mindennapi valóságát. Rájöttünk: nem vagyunk abban a helyzetben, hogy pálcát törjünk ezek fölött az emberek fölött, mert úgy próbálnak megélni, ahogy tudnak, adott esetben csempészetből, feketemunkából, vagy éppen abból, hogy magyarok. Ez talán még eladhatóbb árucikk, mint az a pár kanna benzin vagy olcsó fakanál, seprűnyél, amit átcsempésznek a határon a vásárosnaményi piacra. Sőt: nem vagyok képes szemrehányást tenni nekik azért sem, mert úgy őrzik magyarságukat, ahogy ők tudják: adott  esetben giccses, színvonaltalan, árvalányhajas módon.

Nagyszerű dolog, hogy akad egy kárpátaljai, aki ott élve, azt a sorsot vállalva is hajlandó megtenni ezt. És őszintén beszél, felszabadító őszinteséggel. A sok kisebbségi könyv után, ha az ember kinyit egy Balla D. Károly kötetet, úgy érezi, mintha egy állott levegőjű szobában valaki kinyitna egy ablakot.

Kicsit elszomorító, hogy ilyen módon gondolkozó publicistából határainkon túl csak nagyon kevés terem, és az sem tesz vidámabbá, hogy határainkon belül sem túl erős ez a hang. Pedig ez igazi hazafiság, ez igazi magyarság.

Nagyon sokan és nagyon sokszor vádolták Balla D. Károlyt különböző hőfokon megfogalmazott nemzetietlenséggel, tehát hol csak kozmopolitának nevezték, hol pedig hazaárulónak. Az a válasz, hogy fantazmagóriák helyett ő ezt a konkrét hazát kívánja szolgálni, ezt a konkrét népet, számukra éppúgy nem elfogadható válasz, mint az, hogy a közeli és távolabbi események bizonyítják, a provinciális érdekek érvényesítése nemcsak provinciális érdekeket érvényesít, hanem önveszélyes is.

De legyen: Balla D. Károly világnézetének elfogadása problémát okoz. Hogy miért „legyen”? Miért nyugszom ebbe bele? Mert Balla D. világnézetét csakugyan problematikus elfogadni, ugyanis ilyesmije nem nagyon van neki. Van humanista attitűdje, etikai tartása, világelemző képessége, hol szarkasztikus, hol megbocsátó humora, de világnézete?

„Gyerekkoromban – írja Balla D. Károly arról, hogy tulajdonképpen milyen világnézete is volna neki - , sokáig csillagász akartam lenni. Még olvasni sem tudtam, amikor már fújtam a bolygók nevét, kicsivel később már a holdakét is. Kiskamaszként szaklapokat bújtam, nemcsak az Élet és Tudomány, hanem a Föld és Ég (a magyar csillagászok szövetségének a lapja) és a Delta is járt nekem, levelezésben álltam az Uránia Csillagvizsgálóval, csomagban kaptam csillagtérképeket. …A tudományok mellett ki is tartottam még vagy tíz évig. Fizikát hallgattam az ungvári egyetemen, elvégeztem hét szemesztert, csoportomban a második-harmadik legjobb voltam, tanáraim fele szeretett, másik fele ki nem állhatott; az ok mindkét esetben ugyanaz: túlságosan önállóan gondolkodtam, a hatalmas tananyag aprólékos elsajátítása és pontos felmondása vagy alkalmazása helyett inkább abból a kevésből gazdálkodtam, ami könnyen adódott. …Már éppen az elektronpályák energiaszintjei közti átmenetek izgalmas elméletét tanulmányozva készülődtem a diplomázás előtti év szakdolgozatára, amikor egyik napról a másikra elegem lett az egészből. Rájöttem, hogy én ebben a büdös nagy tudományban jó ideje nem hiszek. Amiben pedig nem hiszek, annak hogyan is bizonyíthatnám az érvényességét vizsgán és szigorlaton, hogyan is tehetném rá az életemet merő spekulációk igazolására.

Otthagytam az egyetemet, mint a sicc, a dékán meg járt az apám nyakára, hogy ő próbáljon hatni rám apai szigorával. De én ellenálltam, mint egy partizán.

Nagy hősiességemet rontja, hogy ekkorra megjelent első verseskötetem, és voltaképp nem történt más, minthogy a képletekből kiábrándulva beleszerettem a metaforákba.”

Hát, beleszeretett. Én pedig abba szerettem bele, amit ír. Őszintén ajánlom megtisztelő figyelmükbe.

Szunyogh Szabolcs

Elhangzott a könyv bemutatóján
Comments