Rólam‎ > ‎

Rollay Dák Béla: Mégis, kinek a regénye?


Rollay Dák Béla

Mégis, kinek a regénye?

            Balla D. Károly új prózaműve olyan, mintha ráengedtek volna egy szecskavágót. Feldaraboltsága már-már lehetetlenné teszi a folyamatos befogadást, az olvasói (vagy akár elemzői) értelmezést. Oldalait lapozva a jó szándékú érdeklődő úgy érzi magát, mintha egy őrült pincérnek lenne kiszolgáltatva, aki időnként elkapja előle a levesestányért és elélöki hol a rántott húst, hol a köretet, hol a salátát, ám mire bármelyik ízével megbarátkozhatna, máris a desszertet kell megkóstolnia, hogy aztán újra a maradék levesét kapja vissza. Közben felváltva itatnak vele vizet, sört, bort, szörpöket. Időnként elé teszik, majd el is rántják a feketekávét. Mindeközben pedig, ha még nem ment volna el az étvágya, fennhangon felolvassák az étlapot, hadd tudja a szerencsétlen, mit is eszik voltaképp.

            A mértéktelen szaggatottság azonban csak első szembeötlő gyengéje a tárgyalt műnek. Ha vesszük a fáradtságot és végigolvassuk, akkor fejünkben akár rendbe is rakhatjuk a szétforgácsolt szövegeket, hogy a több szálon futó történet legalább úgy-ahogy egybefüggőnek tessék. A szerző helyett elvégzett munka után azonnal feltűnik az Élted volt regényének  roppant aránytalansága. Ennek első, legszembetűnőbb jele: a keretjáték eluralkodása a voltaképpeni alapsztori fölött. A keretes történet, mint tudjuk, nem Balla D. találmánya, ám funkcióját az irodalom történetében alighanem ő érti először félre ilyen kapitálisan. Mintha a vízimalom hajtaná a folyót: a keret terjedelme és jelentősége túlburjánzik minden mértéken, az alaptörténet belesüpped, eljelentéktelenedik, s már-már azt hisszük: egyetlen funkciója az, hogy töltelékül szolgáljon az elterpeszkedő keret számára. Ráadásul míg a keret lineáris felépítésű (épp ezért viszonylag folyamatosan olvasható), addig a keretbe foglalt fő-„regény” a végletekig feldarabolt, elaprózott, így súlya még annál is kisebb, mint az általa képviselt terjedelem indokolná.

            A feldaraboltság és aránytalanság mellett, mielőtt a részletes elemzést elkezdenénk, említsük még meg a mű hiányosságaként a számos helyen tetten érhető írói következetlenséget, az alakok megformálatlanságát, egyes epizódok túlírtságát, valamint a szerzőnek azt a lelepleződő szándékát, hogy saját műveltségének fitogtatásával regénye intellektuális jellegét megteremtse.

            Ám haladjunk sorjában, s kezdjük egy kis tartalmi áttekintéssel.

*

            AZ ELŐSZÓ. Miközben a több oldalas bevezetőt olvassuk, a leghalványabb elképzelésünk sem alakulhat ki arról, miről is szól majd a kezünkbe vett könyv. Megismerkedhetünk viszont az „abbahagyásos szövegtechnika” elméleti alapjaival, tekintet nélkül arra, hogy mi esetleg inkább regényt szeretnénk olvasni.

            Ezt követően egy talán lírai (?) betétnek nevezhető szövegoldalt találunk, amelynek funkcióját, ha ugyan el nem felejtjük addig, a könyv legvégén kezdhetjük sejteni.

            AZ AGNOSZTOSZ-REJTÉLY. A sok elriasztó előjel után remélhetnénk, végre elkezdődik a regény, és történik majd valami. De nem: három könyvoldalon át a keretjáték hőse azt sorolja, hogyan címzik meg borítékaikat azok, akikkel lapszerkesztőként levelezésben áll. Mindezen csak azért kell átrágnunk magunkat, hogy aztán ennél is hosszadalmasabb leírásokból megtudjuk: a hallatlan szerkesztői tapasztalat ellenére még hősünket is érheti meglepetés.

            Ez a meglepetés egy ismeretlen szerző (Agnosztosz) küldeményének a képében, postán érkezik: olyan kéziratot küld valaki számára, amellyel nem tud mit kezdeni, mert ahhoz nem elég jók az írások, hogy közölje őket, ahhoz viszont nem eléggé rosszak, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül kidobja valamennyit. (Ez a dilemma valahogy roppant ismerős annak, aki e könyvet olvassa!) Az anyag javát képező verseket és a néhány prózát egyébként pedig olyan „félig használt” lapokra fénymásolták, amelyek túloldalára egyszer már különböző szövegek kerültek. Mivel az írásoknak nincs címük és az oldalak nincsenek megszámozva, szerkesztőnk kezében a lapozgatás során jól összekeverednek az oldalak; közben azt is észreveszi, hogy a túloldalak prózái sokkal kvalifikáltabb szerzőre utalnak, semmint az innenső versek; egyre érik benne a gyanú: a költemények csak azt a célt szolgálják, hogy segítségükkel a lapok túlfelén sorjázó prózarészleteket megfelelő sorrendbe lehessen állítani, és összeálljon belőlük egy lappangó regény.

            Mindez ötletnek nem is lenne rossz, ha végre következne a regény és nem a kézirat megfejtésének aprólékos leírása burjánozna mintegy negyven oldalon át (ez a könyv terjedelmének egynegyede!). A megfejtésben szerkesztőnket az ismeretlen szerző úgy segíti, hogy időnként titokzatos szövegű táviratokat küld neki, amely üzenetek egyfajta kulcsként szolgálnak a további dekódoláshoz. Eközben az olvasónak különféle mikrofilológiai fogalmakkal kell megismerkednie, be kell avatódnia a megfejtés fölöttébb aprólékos és legalább annyira unalmas részleteibe. Az egyetlen mozgalmasságot a bölcsész-spekulációk közé azok az „élet-szerű”-nek szánt leírások hozzák, amelyekből hősünk szokásairól, keléséről-fekvéséről, kávé- és teaivásairól, családja tagjainak hozzá való viszonyulásáról értesülünk. Eközben – meg kell hagyni, ügyes írói eljárás eredményeként – lassan arra is rájövünk, hogy szerkesztőnk labilis idegzetű, memória-zavarokkal küzdő ember, aki egyre inkább közel kerül ahhoz, hogy beleőrüljön a kézirat megfejtésének bonyolultságába.

            Ha erre nem is kerül sor, valamiféle depresszióba csak belezuhan, amikor rádöbben, hogy titokzatos szerzője alaposan lóvá tette, mert voltaképpen nem volt más célja az egész rejtvénnyel, mint hogy megdolgoztassa a szerkesztő urat, és egy szép, tiszta gépelet előállítására késztesse (igen olcsó ötlet!), amely tisztázatért el is szalajt egy küldöncöt. Hősünk ettől – attól, hogy túljártak az eszén – kikészül, ágynak esik, és mi végre elérkezünk a voltaképpeni regény kezdetéhez. (Eddigre épp a könyv harmadánál tartunk.)

            ÁKOS REGÉNYE. Ám fölösleges fellélegeznünk: az újabb rövid kis lírai betét után ugyanis ismét filosz-okoskodás következik. Előbb egy író a regényírás nehézségeiről tart kiselőadást (lehetetlen eldönteni: ez most melyik író; mint ahogy azt is, ha ennyire nehéz dolog ilyen munkát végezni – akkor ugyan miért nem jobb felhagyni vele!), s csak ez után kezdődik el végre-valahára a szecskává vágott regény: másfél-két oldalas, egymástól teljesen elütő szövegrészleteken kell előrebukdácsolnunk. A cselekmény, ha beszélhetünk ilyesmiről egyáltalán, öt-hat szálon fut: egy beteg és pszichológusa közti párbeszéd; valakinek a töredezett monológja; valakik levelei valakikhez; egy utazás epizódjai; telefon-üzenetrögzítőre mondott szövegek; egyes szám első személyben írt „emlékek”; a lassan körvonalazódó regényhős feleségének monológjai stb. Intenzív odafigyeléssel, visszalapozásokkal lassan kezdünk eligazodni a szereplők között és kezd kirajzolódni a főhős, Ákos életének regénye, mintha már-már élvezni is kezdenénk a könyvet – ám a szerző ezen rajtakap minket és letaglóz a mondattal: „Itt meg kell szakítanom regényemet.” Közel hét könyvoldalon keresztül (!) újra a regényírás problémáival kell foglalkoznunk. Aligha hihető, hogy ezeket a lapokat az olvasó aprólékosan végigolvasná. A Pósalaki-féle olvasástechnika („Ugorgyunk!”) szerencsére megóvhat bennünket attól, hogy a lapos bölcsészkedés kizökkentsen a sztori végre megtaláltnak vélt lendületéből. Amelybe újra beletalálni még így is nehéz: a korábbi szövegtípusoktól teljesen elütő szerzői közlések következnek, mintegy húsz oldalon át. Talán a könyv egyetlen emészthető szakasza! Végre valóban úgy érezzük magunkat, mintha valódi epikát olvasnánk, még a kicsit erőltetett elméleti fejtegetések sem különösebben zavaróak. Sikerül azt is megtudnunk – túl a könyv kétharmadán! –, voltaképp mi is történt Ákossal, hogyan került tolószékbe, és egyáltalán: mi a baja a családjával és a világgal.

            INTERMEZZO. Ám nincs módunk elmélyülni egy emberi sors részleteiben, nem tudunk hősünkkel azonosulni, nincs alkalmunk erkölcsi következtetések levonására: hirtelen minden félbeszakad és visszazökkenünk depressziós szerkesztőnkhöz, aki időközben, amíg mi a megfejtett regényt olvastuk, felgyógyult – és semmire sem emlékszik (ah, boldog állapot!). Persze nem ússzuk meg ezt az epizódot sem filologizálás nélkül: el kell olvasnunk egy lektori jelentést arról a könyvről, amelyet szerzőnk kirántott a kezünkből. A szerkesztő tudatzavarával eljátszadozó, kicsit esetlen és kimódolt fordulatoktól sem mentes intermezzo után visszakapjuk a regényt, ám újra a szecskává vágott szövegekkel kell megbirkóznunk.

            MARADÉK LAPOK.  Előbb persze, még a vegyesfelvágott előtt: regényelmélet. Szerzőnk (vajon melyik is?) kifejti, hogy regényt írni voltaképp lehetetlen. (Ilyen véleménnyel miért kezdett bele?) Aztán a már ismert szálak: beteg és pszichológusa; Ákos és felesége monológjai; levél; egy „én” visszaemlékezései (ez az egyes szám első személyű elbeszélő vajon melyik íróval azonosítható?) és alig tíz oldal után újra szakadás: egy író (melyik???) újra kifejti, hogy nem sikerült bizonyos alkotói feladatokat megoldania. (Ezt mi már száz oldallal korábban sejtettük…) Ennek ellenére ezt követőleg újra kapunk pár lapot a már említetten sikeresebb elbeszélői szövegből, de beleélni megint nem tudjuk magunkat Ákos tragédiájába: újra szövegtechnikai okfejtés, amely talán azt szeretné elmondani, milyen filológiai megfontolások indokolták ennek az írásműnek ilyetén interpretálását. A száraz okoskodás után némileg megkönnyebbülünk, amikor az utolsó alcímet olvassuk:

            EPILÓGUS. Persze újra a tudatzavaros szerkesztő házában vagyunk, aki előbb hosszasan taglalja memória-állapotát, aztán írói sikereiről és terveiről számol be. Pontosan érezzük: most még valami zárópoénnak következnie kell, és nem is csalódunk, legfeljebb a befejezés ötletszegénysége, eredetietlensége lehet meglepő. (Mibenlétét csak azért nem áruljuk el, hogy ha akadna olyan elszánt olvasó, aki idáig eljut a könyvben, ne mondhassa: lelőttük a poént. Sovány vigasz a végigvergődött oldalak után!)

*

            Balla D. Károly modern regényt akart írni. Ezért akár szokványosnak is nevezhető történetét alaposan összekuszálta, feltupírozta és belehelyezte egy kreált, izzadságszagú intellektuális közegbe.

            Ezzel együtt el is vonatkoztatta magától, a szövegek alól kirántotta az írói személyiség hitelesítő gravitációját. Magát a szerzőséget is előbb felosztotta majd kontúrtalanná mosta: az egyes írók alakja egymásba diffundál. Félő, a könyv írója még a maga számára sem tisztázta, milyen viszony (részbeni vagy teljes azonosság? hasonlóság? szerepcsere? ellentétesség?) áll fenn: a) a belső szövegek egyes szám első személyű emlékezője; b) az Ákos-regény írója (akitől a szerzői közlések származnak); c) a regényelméletek előadója; d) az Agnosztosznak nevezett ismeretlen auktor; e) a tudatzavaros szerkesztő;  f) Balla D. Károly között. E kételyek közt el-eltévedve – az amúgy kissé suta könyvcímre is gondolva – joggal kérdezhetjük: Mégis, kinek a (volt) regénye?

            Felderíthetetlen az is, van-e valamilyen szerves kapcsolat a keretjáték és a keretbe foglalt történet között: teljesen kidolgozatlan a cselekmények helyszínének azonossága (vagy különbözősége?), nem mutatható ki a két fő műelem között egyértelműen sem elő-, sem utóidejűség, de még párhuzamosság sem: a nagy írói erőlködéssel végrehajtott szövegérintkezések, átfedődések roppant kimódoltak, ugyanakkor nem is épülnek be szervesen a történetek folyásába: vagy banális, primitív megfeleltetésekről van szó (kézirat, fénymásolás, küldönc, kiadó), vagy „rejtett”-nek szánt, de a zsákból kibúvó szög módjára lelepleződő átkötésekről (pl. az Ilkáék válása miatt eladott ház és a depressziós szerkesztő által megvásárolt ház „burkolt” azonossága). Még a kritikusi vénával meg nem áldott (átkozott?) olvasóban is felmerül a kérdés: miért éppen ilyen keretbe ágyazódik a „fő”-regény, avagy viszont: miért éppen Ákos regénye ágyazódik ebbe a keretbe. Hasonlóan esetleges a „fő”-regényen belüli szövegtípusok és megközelítési módok váltogatása: ugyan mi indokolja, hogy egyes események így, mások úgy, megint mások pedig amúgy kapjanak interpretálást, és az vajon miért történik, hogy akad, amiről két-három előadásmódban is értesülünk, s akad, amiről csak egyben (de miért éppen ebben?). E lépten-nyomon tetten érhető következetlenség oly nagymérvű, hogy maradéktalanul felemészti, semmissé teszi a mű alapkoncepcióját, szétroncsolja amúgy is gyenge szerkezetét és kohéziós erő híján a szövegrészek menthetetlenül széthullanak: előbb a keretből kipottyan a regény, aztán maga is darabokra törik, s pattogva szertegurul.

            Ezt a destrukciót nem akadályozza meg, hanem ellenkezőleg: elősegíti a sok bölcselkedés. A gyönge epikai váz nem bír ki ekkora elméleti terheltséget. A megállapítás mind a keretre, mind Ákos regényére vonatkoztatható: előbbi megértéséhez speciális, az általános műveltség körébe nem sorolható verstani ismeretekkel kell(ene) tisztában lennünk, utóbbi egy zavaros regény-elmélet fejezeteit hordja magán, mint kutya a bogáncsot. Más jellegű (pl. lélektani, sakkelméleti, alkotáspszichológiai, gnoszeológiai stb.) fejtegetésektől is sok helyütt terhelt a szöveg, ám sem ezek, sem a filosz-okoskodások nem teszik sem esszéisztikussá, sem filozófiai mélységűvé a művet, csupán elmélyítik a soványka történet és a „tupír” közti feloldhatatlan ellentmondást.

            Aligha kétséges, hogy ilyen közegben az epikai műnem alapelemei, a cselekmény és az alakok sem tudnak megfelelően kirajzolódni.

            Mind a keret, mind a „regény” alapsztorija alig novellányi, s egyik sem igazán eredeti, amin nem sokat segít az eredetieskedő előadásmód. A keretjáték naplószerű kronologikussága meglehetős unalmat áraszt: a hős fizikai ténykedései (kelés, fekvés, evés, ivás) tökéletesen érdektelenek, a szellemi történés (a kézirat megfejtése) pedig túlontúl részletekbe vesző, elaprózódó és követhetetlen. Beszélhetünk még hangulati és „pszichológiai” történésekről: előbbiek roppant leegyszerűsítettek és mindig ugyanarra a kaptafára húzottak (nyugodtság–kétségbe esés–izgalom–megelégedettség, aztán mindez elölről), utóbbiak azt a naivságot tükrözik, amellyel egy laikus közelít a bonyolult lelki-tudati zavarokhoz. Nem sokkal szerencsésebb a fő-„regény” cselekményeinek bonyolítása: a szinte csíkokra szedett és alaposan megkevert folytonosságra alig-alig tudunk rátalálni, hiszen nemcsak a szövegtípusok váltakoznak szinte oldalanként, de az egyazon típushoz tartozó „elmondások” sincsenek kronologikus sorrendben. Ahelyett azonban, hogy – mint talán az író szerette volna – az egyes epizódok akár ok-okozati összefüggésükben, akár az elmondottak lélektani motiválásában elősegítenék a fejlemények láttatását és értelmezését, végképp összekuszálják a néha-néha összeálló képet. Csupán két olyan cselekményvonal található a belső regényben, amely lineáris fel­építésű (ám számtalanszor megszakított): ez a Ákos és Ilka utazásának a története (amely azonban érdektelensége, banalitása okán ki is lóg a könyv hangulatából, csakúgy, mint az ehhez kapcsolódó Ilka-levelek, arról nem is beszélve, hogy e cselekményszál befejezetlensége okán zavaró disszonanciában áll a könyv egyébként zárt szerkezetével) és az Ákos és orvosa közti párbeszédes sakkjátszma „története”, amely nem sokat javít a mű epikus jellegén: a szituáció inkább állóképszerű, illetve ha meg is lódul kicsit a cselekmény, mindig visszazökken, belesüpped a beszélgetés logikai kiúttalanságába.

            Meggyűlik szerzőnk baja az alakteremtéssel és -ábrázolással is. A keretjáték bizalmaskodó, familiáris előadásmódjából úgyszólván hiányoznak az őszinte megnyilatkozások, ehelyett inkább pózokkal („Ma­gam­fajta lapszerkesztő”; „Ebben a pillanatban valósággal kirázott a hideg! Hát miféle szerkesztő, miféle költő, miféle filosz vagyok…; vájt fülű szerkesztőhöz ez lett volna méltóbb megoldás” stb.) és magatartásbeli klisékkel (a szerkesztő munkamódszere, hangulatváltozásai, emlékezetzavarai) van megtűzdelve, s ez végképp elsekélyesíti a hős karakterét.

            Ennél is több kifogást támaszthatunk Ákos jellemzésével szemben. Az összetettnek láttatni kívánt figura olyan belső ellentmondásokkal terhes, amelyek szétfeszítik voltaképp meg sem alkotott alakját. Más-más vérmérsékletű embert ismerhetünk meg monológjaiból, mást a barát (= szerző?) egyes szem első személyben elmondott történeteiből, mást a feleség monológjaiból, mást az Ilka-sztoriból és megint mást a szerzői leírásokból. És itt nem csupán egy gazdag jellemű szereplő különböző megvilágításaival van dolgunk (ez esetben akár írói bravúrról is beszélhetnénk), hanem arról, hogy Ákos egyszerűen nincs megformálva, nincs „kitalálva”: személyisége épp úgy széthullik, mint maga a cselekmény. (Hogy az elképesztő következetlenségek, ellentmondások közül csak néhányat említsünk: a „barát” visszaemlékezései mint éles logikájú jó vitázót jellemzik Ákost, ugyanakkor a főhős monológjai egy korlátolt képességű, sekélyes gondolkozású embert mutatnak, csakúgy mint bizonyos szerzői közlések, melyek szerint Ákos nem szokott olyasmit gondolni vagy érzeni, ami mondatokba lenne foglalható; vagy: Ákos kelletlenségét, érdességét, durva élceket is megengedő otrombaságát emelik ki az orvosával folytatott párbeszédek, míg Ilkával utazván udvariasnak, árnyalt viselkedési formákat kedvelőnek látszik, mindezenközben a feleség monológjai érzéketlen tuskónak, a barát emlékezései pedig gazdag érzelmi életűnek láttatják.) Jobban sikerült megformálni a másik hős, Nelli (a feleség) alakját, legalábbis a tekintetben, hogy ábrázolása mentes a feloldhatatlan ellentétektől, ám itt a következetlenségek helyett bizonyos leegyszerűsítés, sematizálás rontja a hatást; még elnagyoltabbak, már-már inkább emblematikusak a mellékszereplők (itt mindenekelőtt a további családtagokra, Ákos anyjára, nővérére, bátyjára gondolunk). Élőnek, elevennek csupán két regényalak tűnik: Ilka (nagy kár, hogy az epizódsor, amelyben szerepel, a mű egészét tekintve érdektelen és funkció nélküli) és az orvos-pszichológus, akinek jól eltalált emberi jelleme még a párbeszédeken is átsüt (más kérdés, hogy orvosi, szakmai szempontból működése értékelhetetlen: szerzőnk valószínűleg soha nem látott-hallott még pszichoterápiás rehabilitációt, s ahhoz sem vette a fáradtságot, hogy ennek mibenlétét a szakirodalomból megismerje).

            Szólnunk kell a mű stílusáról, nyelvi megformáltságáról. Az nyomban szembetűnik, hogy kerek mondatok alkotásához Balla D. sokkal jobban ért, mint magához a regényíráshoz. Előadásmódja csiszolt, kellemes, szókincse gazdag, választékos (némelykor túlontúl is az). Roppant módon ügyel arra, hogy mondatai éppen azt jelentsék, ami jelenteniük kell: pontosan fogalmaz, kerüli a többértelműséget, a lebegtetést, a szaggatottságot (ez alól csupán Ákos monológjai képeznek kivételt). Emiatt enyhe „túlírtság” is kimutatható egyes részleteknél, ám ez csak ritkán fajul szájbarágósságig, így alig-alig hat zavarólag. Aránylag jól oldotta meg szerzőnk a különböző közlésfajták nyelvi differenciálását is: minden szövegtípusnak (monológ, közlés, párbeszéd, visszaemlékezés, levél stb.) megvan a maga stílusa, ugyanakkor van közöttük bizonyos összetartás, egységbe foglaltság (amit pl. nem mondhattunk el a cselekményről). Kifogást csupán az elméleti „értekezések”, bölcselkedő leírások stílusával szemben támaszthatunk: e részek ahhoz nem eléggé szemléletesek, hogy szépirodalmi szövegben megállják a helyüket, ugyanakkor ahhoz meg nem elég konkrétak, hogy tudományos, szakmai szempontból értékelhetőek lennének. Az esszészerűség, amit mint eszményt a szerző valószínűleg megcélzott, magasabb fán lakik: e szövegek csupán a kávéházi filozofálás szintjéről kapaszkodnak felé.

            Az egészében a könyv erősségének mondható nyelvi kifejezésmód néhány további apróságon csorbul, ezek tételes felsorolására itt nincsen mód, ám három jellemző hibát megemlítünk. Az első a keretjáték leírásainak „bratyizós”, a regényből ki-kibeszélő, familiáris stílusa. A második az idegen szavak és a szakzsargon túlsúlya – nemcsak az elméleti részekben, hanem a főszövegekben is (csak néhány ezek közül, találomra: véletlen-generátor, struktúra, megalkotottság, akaratlanság, spontaneitás, írás-idegen, kód, DNS-molekula, kóvert, episztola, memóriajáték, szerepjáték, kifundált, intellektuális, stiláris bravúr, duplum, dilettantizmus, novellisztikus, prózakísérlet, asszociációs készség, apokrif, monogram, lexikon, enciklopédia, lapsus memoriae, fatális, citátum, verzó, textus, koncepció, banalitások, verbális, szövegszerű, definiálhatóság, adekvát, középarányos, metaszöveg, rekonstruálás, puzzle-játék, publikál, információ, stiláris, valószínűsít, hipotézis, gépirat, központozás, beütés, margószélesség, árkus, cselekvési terv, inspirál, kommentár, dilemma, multiplikáció, attitűd, stílusparódia, pátria, mappa – csupán az első 30 oldalon!). Ehhez is kapcsolódóan harmadikként említsük meg az alighanem félreértett intellektualizmusnak egy további kóros kinövését: az idegen szerzőkre, valós vagy kreált személyekre történő utalások, hivatkozások, említések túltengő sokaságát (a teljesség igénye nélkül – ábécé sorrendben – a regény szereplőin kívül az alábbi nevekkel találkozhatunk: Ady, Antonioni, Babits Mihály, Baka István, Barcsay, Beethoven, Bodolay Klára, Byron, Cecil M. Joepardy, Csokonai [Vitéz Mihály], Csokonai Lili, Csontváry, Dürer, Dalí, Dumas, Esterházy Péter, Freud, Robert Grawes, Grendel Lajos, Van Gogh, Hizsnyai, Ikarosz, József Attila, Jean-Paul Sartre, Kassák, Kovács András Ferenc, Lázáry, Mózes, Minótaurusz, Moor, Murphy, Eddie Murphy, Newton, Örkény, Sztyepan Pehotnij, Penckófer János, Parti Nagy Lajos, Petőfi, Picasso, Portisch, Psyché, Herbert Quain, Rapai Ágnes, Sárbogárdi Jolán, Szávai Géza, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal, Sziszüphosz, Szombathy, Tőzsér Árpád, Thészeusz, Trencsényi–Waldapfel, Tsúszó Sándor, Weöres Sándor), illetve tegyük szóvá azt a művészi és tudományos „másodlagosságot”, amelynek keretében Balla D. (gyakran szereplői révén) hol könyvekre, festményekre, filmekre, zeneművekre, a mitológiára vagy a Bibliára utal, hol pedig tudományos és filozófiai elméleteket hoz fel. A műveltség-fogalmak eltúlzott használata az epikum és a közvetlen élmények „elsődlegességének” a rovására megy, súlyosbítja, mélyíti a regény befogadhatóságának problematikáját.

*

            Az elmondottakat összefoglalva megállapíthatjuk: az Élted volt regénye egy elhibázott (enyhébben: végig nem gondolt) koncepció megvalósítására tett kétes eredményű kísérlet; olyan írásmű, amelyben – talán a szerzői szerep tisztázatlansága folytán – sem a cselekmény, sem az alakok rendszere nem valósítja meg azt az egységet, amelynek révén belső tartalma üzenetté transzponálódhatna, s amelynek alapján egyáltalán regénynek lenne nevezhető.

            Mindazonáltal Balla D. Károly könyve mögött sok szempontból figyelemre méltó intellektuális teljesítmény áll: általában megnyerő a stílusa, nyelvezete, imponáló az alkalmazott ötletek gazdagsága, meggyőző a felsorakoztatott tudásanyag – ám ez, úgy tűnik, ahhoz kevés, hogy igazi nagyepika szülessen. (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel-Budapest)


Megjelent: UngBereg 1999 (Első Pánsíp-almanach)
Comments