Rólam‎ > ‎

Pécsi Györgyi: Mi vész el az egységben?


Pécsi Györgyi

Mi vész el az egységben?

Balla D. Károly: A hontalanság metaforái


Balla D. Károly igen kellemetlen könyvet tett le az asztalra, az utóbbi évtizedben írt tanulmányainak, esszéinek válogatását, s egyúttal egy kárpátaljai írástudó szellemi útkeresésének dokumentációját. Nem teljesen új a kötet, első tömbje Kis(ebbségi) magyar skizofrénia címmel 1993-ban megjelent, és már akkor is rendkívül csalódottnak és keserűnek tetszett, azóta pedig, újabb híradásai szerint, a helyzet tovább romlott, jóllehet demokráciában, összeomlott kommunizmus/szocializmus után, globalizáció meg EU szomszédságában javulnia illett volna. Az írások keserűsége a szétnyíló olló miatt nőttön-nő: beszélni már (egyre többet) szabad, lényegi változás azonban nem történik, a hit viszont, hogy értelmesen, emberhez méltóan változhatnak a körülmények, szisztematikusan kilúgozódik. Balla D. összegzése, számvetése, mely valójában diagnózis, valószínűleg mérföldkő a kárpátaljai magyar irodalom meglehetősen bizonytalan éntudatában, egyes megállapításai pedig – kárpátaljai magyar irodalomról ott, a kárpátaljai magyarság helyzetéről itt – bombaként kellene robbanjanak, ám itthon, úgy látszik, csak azon kevés irodalmár olvassa, aki eddig is figyelemmel kísérte a kárpátaljai irodalom működését, mások meg (konferenciák hallgatói) bólogatnak: valóban nagyon tragikus a helyzet.

Vélhetően többen (főként kárpátaljaiak) sok mindenben más véleményen vannak, mint Balla D., és bizonyos, hogy létezik másféle elgondolás a kárpátaljaiság múltját, jelenét, jövőjét illetően, csakhogy – és ez a lényeges – ama másmilyen vélemény Magyarországon, fontosnak tekintett magyarországi médiumokban nem mutatkozik meg markánsan. Nem tudok az övével szembeállítani olyat, amely magas szinten, átgondoltan, részletekbe menően mást állítana vagy másként beszélne (a szórványírás is kevés), amely képes lenne artikulálni azt a dilemmát, sokféle vitát, tán viszályt is, amely a kárpátaljai magyar irodalom közérzetét ma meghatározza. Valóban elvitathatatlan érdemei vannak Balla D. Károlynak a kárpátaljai magyar irodalom szervezésében, képviseletében, szinte felsorolhatatlan, mi mindent tett és tesz folyamatosan, egy személyben eme régió szellemi nagykorúsodásáért, de hogy a kárpátaljai magyar irodalom ma egyet jelent Balla D. Károly személyével, ahhoz a magyarországi irodalmi közélet is hozzájárult. Ha Kárpátaljáról esik szó, szinte biztos, hogy Balla D. a befutó, ő lesz a meghívott és az előadó, a (legitim) vélemény; nem zászlóshajó, hanem egyetlen vívó a tornán, aki szerencsés esetben önmaga ellenzékét is maga szólaltatja meg. S noha ez a választás az eddigi művek alapján természetes, egy kép a közvéleményben attól lesz tagolt, ha a sokféleségnek nemcsak utat engedünk, de támogatjuk is, ellenkező esetben az érdem idővel „leosztott” szereppé merevedhet.

A diagnózis: provincializmus

A helyzetértékelés és diagnózis szenvedélyes, könyörtelenül, már-már túlzóan következetes: „A diszfunkcionalitás tüneteit már korábban is bőven felmutató kárpátaljai magyar irodalom mára nagyjából megszűnni látszik: az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai.” Túlhajtott népiség, a közéletiség kizárólagos elvárása, szellemi renyheség, vidékiesség – kísértetiesen emlékeztet a hatvanas évek szlovákiai magyar irodalmának megszólítására, amikor Tőzsér Árpád (meg az Irodalmi Szemle Sturm und Drang-nemzedéke) indított csatát a provincializmus ellen, amely aztán az Egyszemű éjszaka nemzedékének megjelenésével nyert megerősítést, a vetés pedig a grendeli generáció föllépésével, az úgynevezett egyetemes magyar irodalomba való integrációval érett be. Emlékezetes, Tőzsér nem csupán szépíróként jelentette be a modernitás radikális igényét, de elméletét, kritikáját is megalkotta. Balla D. Károlynak nemcsak több kijelentése rokon Tőzsérével, de egyszemélyes színre lépése is rá üt. Némiképp, mert miként Balla D. megjegyzi, azok, akik radikálisan másként vélekedtek, más utakra léptek, zömmel elhagyták Kárpátalját – nem a Szovjetunió égisze alatt, hanem már az összeomlás után. (Maradtak is, teszem hozzá: a Balla D. által is „jegyzett” fiatal író, irodalomtörténész, kritikus Penckófer János, a költő Vári Fábián László, Füzesi Magda, a fiatalabb nemzedékből Csépe György stb.) Aztán a kilencvenes évek elején Erdélyben is látványosan zajlott le a hasonló indíttatású, a korszerűbb, a tagolt irodalom igényének teoretikus (főként a Cs. Gyímesi Éva kirobbantotta, gyöngy és homok metaforában megjelenő) vitája a transzszilvanizmus fogalma körül; a Vajdaságban pedig a modernitás színre lépése még a Symposion-nemzedékkel megtörtént. Utoljára tehát Kárpátalja is „besorol”, mondhatnám ironikusan, holott valóban szükséges és törvényszerű folyamatok játszódnak le, politikai-társadalmi beágyazottságtól függően eltérő időkben. Balla D. pedig a legkisebb és legnehezebb sorsú „sípocskát” illetően a legmerészebb megfogalmazója a korszerű irodalom igényének.

Balla D. kifogásai és kívánalmai hasonlóak Tőzséréhez és Cs. Gyímesiéhez: túlhajtott népiség, provincializmus, az elkötelezett írói szerepbe való belemerevedés, a hagyományok szűken értelmezése, az intellektus hiánya, „szűkkeblűség és rövidlátás”, amely a dilettantizmusnak is teret adott, egyáltalán, a tagolt irodalom jelenléte és ennek a tagoltságnak a legitimációja stb.; és főként: hagyjon föl az irodalom irodalmon kívüli tényezőkkel (gyűjtőnéven a társadalom vízügyeivel), az irodalom legyen csak irodalom – ezeket konok következetességgel és szigorral fogalmazza meg. Csakhogy Balla D. kötetének mintegy kétharmad részét teszik ki a kárpátaljai magyarság politikai, társadalmi, nemzetiségi helyzetét, kulturális intézményeit, sőt lélekszámát taglaló elemzései (a fogyás okai, migráció stb.), a magyarság esélyei, identitásának vizsgálata, azaz a kőkemény vízügy, és pusztán a maradék harmada a szűkebb értelemben vett, az irodalom állapotát fölmérő, kondícióelemző írás, a csak irodalom. Megjegyzem: a „vízügyek” általában hiányoztak Tőzsér Árpád szellemi arzenáljából, illetve csak annyiban jelentek meg (lásd a Pozsonyi Páholy című esszékötetet), amennyiben az önismeret, az irodalom éntudata szempontjából fontosnak minősültek; a civil jelenlét Cs. Gyímesit is csak rövid időszakra (a Collegicum Transilvanium kötet) csábította, majd visszatért az irodalom(tudomány) területére.

Persze azáltal, hogy Balla D. kicsiny írói közösség tagjaként szólal meg, egyben-másban eltérő lesz a szempontrendszere (múltértelmezés, régióhagyomány) és írói magatartása is. S ha előrebocsátom ellenvetéseimet, nem a vita szándékával, inkább azért teszem, hogy jelezzem: nem egyszerű a kisebbségi író szerepe, olykor önkéntelenül is besétál azokba a (zsák)utcákba, amelyeket egyébként éppen elkerülni szeretne.

Egyfelől a posztmodern kor és a civil társadalom igénye alapján elutasítja a hagyományos írói szerepeket (képviselet, közügyek fölvállalása), azaz az író legyen csak író, maradjon az irodalom műfajain belül, ne eszköznek tekintse az irodalmat, hanem célnak, s egyébiránt a műfajon belül írjon arról, ami számára a legfontosabb: vízügyekről akár (ez kevésbé rokonszenves számára), meg művelhet úgynevezett öncélú irodalmat is (ez inkább). Másfelől viszont mint kárpátaljai író az irodalom mellett – egyébként meggyőző – esszéiben, tanulmányaiban szenvedélyesen aggódik a kárpátaljai magyarság fogyatkozása, az intézményi háttér zsugorodása miatt, kétségbe vonja a demokrácia, a civil szerveztek hatékonyságát és hitelességét – ami viszont egyáltalán nem illik bele az általa is ideálisnak elgondolt (poszt)modern(be játszó) író(ság) fogalomkörbe, még a „műfajok” különválasztásával sem. (Ez természetesen nem kárpátaljai vagy balladés sajátosság, találunk hazai példákat is.) Végtére is föl lehet tenni a kérdést: ki beszél itt? Az irodalmi provincializmus minden sallangját elutasító csak író/költő, avagy a népéért síró bús bocskoros…? Egyfelől követeli, hogy az író végre ne foglalkozzon politikával, társadalmi kérdésekkel, ezekre legyenek ott a civil társadalom képviselői (beleértve az úgynevezett független médiát is – helyes, egyetértek!), másfelől viszont kénytelen bemenni ebbe az utcába, mert – miként írja – a civil társadalom képviselői nem nyújtották azt, amit okkal várt el tőlük a kisebbség, és arról a hiteveszettségről, kiábrándultságról és csalódottságról beszél, ami a kárpátaljai magyarokat éppen a civil szervezetek készületlensége, alkalmatlansága miatt érte a rendszerváltozás után. Nem önnön állításával akarom szembeállítani Balla D.-t, mindössze jelzem, hogy a kívánatos igénynek és a valóság igényének egyszerre megfelelni nem könnyű. Hogy bármennyire szeretne, nem tud kikecmeregni ebből a csapdából maga sem. Talán legerősebb írása, a Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében (1998–99) című olyan összegzés, amely politikushoz, társadalomtudóshoz egyaránt méltó lenne, s amelyet, ha következetesen alkalmazzuk a „csak író”-elvárást, valójában egy politikusnak/társadalomtudósnak kellett volna megfogalmaznia. S éppen mert a civil szféra nem teljesített az ideálisnak megfelelően, kérdőjelezi meg a modern, európai, globális kor kívánalmát, s hosszabbítja meg maga is a tradicionális kérdésre a választ, hogy vajon szabad-e (elegendő-e) csak irodalomról beszélni egy másfél százezres, sokszorosan megalázott, valamint részlegesen kiirtott közösségben. Balla D. küszködik, mint Isten angyala Jákobbal, mert modernség meg Európa ide vagy oda, alapvetően etikailag viszonyul szülőföldjéhez; nemcsak az íróban leledző szülőföldképhez, de az énen túli világhoz is azzal az attitűddel, amit úgy hívnak, szolidaritás és közösségvállalás. És mint írástudó, pláne világot járt írástudó, erkölcsi kötelességének érzi, hogy értük és helyettük is megszólaljon.

Népi írók nagy karámja

Az újabb kori határon túli irodalmak értelmezésénél megragadt egy toposz, amelyet Cs. Gyímesi Éva fogalmazott meg, miszerint – főleg a hetvenes–nyolcvanas években, a legitimáció érdekében – a határon túli kisebbség a magyarországi népi irányzat igényeinek kívánt megfelelni, s ez konzerválta az eleven szellemet. Ezt ismétli el lényegében Balla D. Károly is („…mind az irodalmunkkal foglalkozó szakemberek, mind az itt élő írók, mind a helybéli olvasók körében uralkodónak számít az a vitatható nézet, amely szerint kisebbségi helyzetben a kialakult tradíciók követésének, a sorsproblémák realisztikus feltárásának és a közösség iránti elkötelezettségnek van egyedül létjogosultsága, míg a másik pólushoz közeledő tendenciákat a nemzetiségi lét fenntartása szempontjából kerülendőnek vagy egyenesen károsnak gondolják”; és: „Könyvkiadók, lapszerkesztők, pályázatok hirdetői, műsor-összeállítók, irodalmi estek szervezői [és hallgatói!], találkozók rendezői stb. éppen és jellemzően ezt várják: a kárpátaljai irodalomról kialakult saját képüknek a visszaigazolását. Verset, novellát, regényt írni »csak úgy« ezerszám tudnak Magyarországon; ha köztük publikációs teret, nevet, elismerést akarsz szerezni: írj kárpátaljai, kisebbségi, határon túli, kívül rekedt, megkeseredett, nemzetmentő, nyelveket őrző, történelmet és hazát sirató műveket, mert ezt te tudod a legjobban és leghitelesebben!”). Jóllehet hasonló módon vélekedett a népi írókról, irodalomtörténészekről Tőzsér Árpád is, csakhogy mégis másként, és ezáltal mást is mondott. Azt tudniillik, hogy a határon túli, kisebbségi magyar irodalmak felé a kommunista diktatúrák évei utáni szolid enyhületben az érdeklődés és a bátorítás, egyáltalán, a tudomásulvétel a népi írók részéről indult el (Csoóri, Görömbei, Illyés, Czine Mihály), s ez az érdeklődés (részben) természetesen fonódott össze egyfajta nemzeti irodalmi gondolatkörrel (saját esztétikai és eszmei ideáikkal), és – teszem hozzá – Kárpátalját alighanem ma is főként a konzervatív irányzat figyeli. Ami – egyetértek – nem jelenthet – és szerintem nem is jelent – szabad utat a sematikus, szóvirágokban kifulladó, nemzetsirató heroizmusnak, amatőrködésnek, dilettantizmusnak (ezt a szót Balla nem használja). A nem népiek részéről az érdeklődés csak jóval később jelentkezett, de az ő érdeklődésük sem kevésbé – vagy legalább annyira – irányzatos. Ahogy Szirák Péter tanulmányából kiderül, míg a hatvanas–hetvenes–nyolcvanas években a népi irodalom integrálta a határon túli irodalmakat, ma ugyanezt a posztmodern teszi, és – mondom most már én – a posztmodern(ebb) csoportosulások természetesen a posztmodern(ebb) határon túli szerzőket találják meg, és viszont. (A fölpanaszolás szól a népi íróknak is, de legalább annyira a nemzetiségi irodalmak belső tagolatlanságának, rugalmatlanságának, tunyaságának, a Balla D. által sokat ostorozott szervetlenségnek, a szuverén alkotások hiányának.) Az említett kizárásos befogadáskívánalom aktualizálásaként föltehető a kérdés: most, amikor egy másik irányzat a legerősebb, vajon optimális mértékben, a maga sajátosságában fogadja-e a határon túli irodalmakat, vagy azon túl, a legitimizációra törekvő kisebbségi irodalom tesz eleve másféle engedményeket; azaz egyik (vélt vagy valós) csapdából besétál egy másik (vélt vagy valós) csapdába, népi epigonizmusból egy posztmodern epigonizmusba? Ami azért nagyon is elképzelhető. És itt van egy freudi elszólása Balla D. Károlynak. A tabudöntögető fiatalok elmenekülésének okáról írja költőien: „Identitásuk elkötelezettjei a vasárnapi töltött káposzta után a ház elé kitették a viaszosvászonnal fedett konyhaszékeket, odakészítették a tájjelegű savankás házi bort, majd népdalokat és hazafias nótákat dúdolva békésen ultizni kezdtek. És ekkor mintha… Motorkerékpárral bőrdzsekis rockerek rontottak volna közéjük, akik – miután elmenekültek Magyarországra, ma már – hamburgert és pizzát esznek, pezsgőt, sört vagy tonikot isznak, metálzenét, dzsesszt és worldmusicot hallgatnak, pókert játszanak és bridzselnek, de ennél is jobban szeretnek az interneten szörfölni” – a képes beszédnél maradva megjegyzem: a savankás házi bor meg a hazafias nóta tényleg pocsék, de engem állati riadalom fog el a bőrdzsekis motorosoktól is, a hamburger szerintem normális ízérzékű ember számára fogyasztásra alkalmatlan (Bécsben szintén a belváros legközepében van a McDonald’s, de oda egy bécsi, ha ad magára, be nem megy), miközben azért megszállottan lógok a hálón. De elismerem, minden viszonyítás meg nézőpont kérdése. Széchenyi például a Kisfaludy gőzös Balatonra bocsátásakor arról sóhajtozott, kárhoztatva a magyar elmaradást, milyen szép is lenne, ha a Balaton teli lenne gőzhajókkal…

És vajon – kérdezhetem? – a legmélyebb (magyarországiak számára elképzelhetetlen) nyomorúságban leledző kárpátaljai magyarok, az olvasók, miközben azon kattog az agyuk, lesz-e krumpli vacsorára, segélyekből fölöltözötten egy mégoly remek rocker- vagy performansz-előadást hallgatva hogyan festenének? Vagy akinek káosz van a fejében a magyar történelmet, kultúrát, sőt a konyhanyelvvé leromló anyanyelvét illetően (anyanyelvromlás nemcsak az úgynevezett nép, de az értelmiség körében is), vajon értheti/élvezheti-e a maga teljességében a nyelvet kiforgató, a nyelv szabályait széttörő vagy tagolatlanul kommunikáló performanszot? Persze jó lenne ennyire tagolt irodalom, de ahhoz nemcsak az íróknak, az olvasóknak is föl kell növekedni. Amire – lásd például a schengeni falat – túl sok esély nincsen. És itt az ember (én, és úgy vélem, a fájó ellentmondást pontosan érzékelve Balla D. is) már arra gondol, igaza van Mi©osznak: „Mit gondol bizonyos számú vers szerzője, amely versek megmaradtak azokból az időkből emlékül, tanúságtételnek? Azt, hogy fájó ellentmondásban születtek, és jobb lett volna, ha ezeket fel tudja oldani, a verseket pedig nem írja meg.”

Az író meg az olvasó nép

Vannak helyzetek, amikor az olvasó elvárja, hogy ne szakadjon el tőle az író, ami tehertétele is lehet az irodalomnak (pontosítok: a modern irodalomnak), hiszen az olvasó a maga szintjén olvas, és az önmagáról kialakított képet óhajtja viszontlátni. De az olvasói „cenzúrának” engedve is születhet jelentős irodalom, lásd például Kányádi Sándor költészetét. Kányádi beépítette költői programjába a közérthetőséget is, és fontosnak tartja, hogy mindenféle előképzettség nélkül olvashatók, megközelíthetők legyenek versei.

Közhely ma már, hogy a diktatúrákban – különösen a kisebbségi közösségek számára – az írott szó a szólás és a megmaradás alkalmasint egyetlen formája volt. Az írónak egyszerre kellett a politikai cenzúra kijátszására ügyelnie, és lehetőleg a nép (csak így: nép) aggodalmát a nép számára is fogyasztható módon megfogalmaznia. A civil társadalmi nyilvánosság egyéb eszközei – független sajtó (ha ugyan), korrekt képviselők (ha ugyan) – birtokában természetesen ma már nem létszükséglet, sőt anakronizmus változatlanul ezt a sajátos tolvajnyelvet használni, és igaza van Balla D.-nek: aki mást akar, az lehessen akármilyen, lehessen tetszőlegesen kísérletező, hagyománytagadó vagy hagyományőrző, a lényeg a mű esztétikai minőségen áll (vagy bukik). Ám – mint Balla D. indulatosan megjegyezi – a rendszerváltozás után csaknem egy évtizeddel a nép nem akarja tudomásul venni, hogy más az irodalom, a művészetek rendeltetése, mint hogy a közös fájdalmat kijajongja. Az olvasók ragaszkod(ná)nak íróikhoz, verselményeikhez is akár – mert mihez ragaszkodjanak, kérdezem: képviselőikhez, a médiához, a civil kezdeményezésekhez, netán a tőkéhez? Ezt a görcsös kapaszkodást nem könnyen viseli el az író, aki szeretne végre a maga dolgával törődni, ráadásul a kor is egyre erősebben individualizálódik. Ugyanakkor – mégis, minden szánalmas, kisszerű és korszerűtlen megjelenésével együtt is – „az íróba kapaszkodó olvasó” jelensége önmagában is megrendítő. Mert ha folytatjuk a gondolatot, fölmerülhet, hogy ha az író elszakad vagy el akar szakadni a néptől, vajon miért várja el továbbra is, hogy a nép azért csak olvassa őt, vásárolja meg könyveit magas példányszámban, hallgassa fölolvasott verseit, egyáltalán: érdeklődjön iránta? Ha nem érzi, hogy róla is, neki is szól az irodalom… (ha népen nem a lumpenizálódott fogyasztókat, hanem az úgynevezett alsóbb, normális értéktudatú osztályokat értjük). Másrészt viszont minden író megszólal valakik helyett, csakhogy a modern irodalom nem a nép nevében, a nép hangját szólaltatja meg, hanem egy nagyon szűk rétegét, a beavatottakét. Tandori, Esterházy, Garaczi éppúgy a bennünk lévőt szólaltatják meg, de ezekhez a művekhez kevese(bbe)knek van valódi bejárásuk. Ám Márai például nagyon büszke volt arra, hogy őt az olvasói tartják el: az a művelt polgárréteg, amely egyébiránt talán már csak az ő esszéiben, regényeiben létezett.

A „templom” úgy is megépült, hogy nem volt erős polgárságunk, civil értelmiségünk, nem voltak erős társadalmi szerveződéseink. Vajon most vannak? Polgárságunk, autonóm értelmiségünk, civil érdekképviseletünk? És ahogy Balla D. az újjáalakult civil szerveződésekkel, a sehogyan sem alakuló polgári középréteg helyett a fogyasztóval (Kárpátalján: a jóformán semmit nem fogyasztó fogyasztóval) szembeni szkepszisét megfogalmazza, nekem azt jelzi: ha az írók elszakadnak a néptől, akkor ritkás térbe kerülnek ők is meg az úgynevezett nép is.

Hagyománytalanul

A kárpátaljai magyar irodalmi önvizsgálat fájdalommal, illúzió- és mítoszrombolással jár. Balla D. – éppen mert messzire lát – érzékeli, mennyire anakronisztikus az ott-lét. A hagyományokból még a „piroscsizmás népiséget” (Doboss Lászlónak, a csehszlovákiai Sturm und Drang-nemzedék másik képviselőjének korabeli kifejezése) se igen tudhatja magáénak, mert mindig is peremvidék volt, periféria, melynek korábban sem voltak jelentős szellemi támaszpontjai. A „fölülről” erőszakolt kommunista hagyományra (Illés Béla, Hidas Antal) kár szót vesztegetni, viszont jelentősebb hagyományt a szovjet hatalom éveiben sem tudott kitermelni. Kétszerzős irodalomnak lett elkönyvelve, ismétli a toposzt Balla D. is. Tartok tőle, vagyis eléggé bizonyos vagyok benne, hogy az egyébként sokat hivatkozott Kovács Vilmos regényének értéke is csak a szakmabeliek előtt ismert, és ismertebb a regénytörténet kálváriája, amely ezért sem épülhetett be a magyar regényirodalom recepciótörténetébe (mint Sütő András és Székely János például). S ha Balla D. is azt kéri számon, okkal és önérzetesen (ahogy korábban a csehszlovákiai és a romániai irodalom alkotói), hogy a magyarországi kritika ne eufemizmussal tekintse, hanem értéke szerint kezelje végre, nos, nem lehet panasza: Görömbei András* legutóbbi összegzése szerint Kovács Vilmos regénye irodalomtörténeti jelentőségű (tehát nem igazán öntörvényű esztétikum), Balla Lászlóé pedig csak irodalompolitika-történeti. Ennél is könyörtelenebb a csak irodalmi értékrendet szem előtt tartó Szirák Péter, aki igen alapos, elmélyült, a jelenkori határon túli magyar irodalmakat rendszerező tanulmányában meg sem említi (!) a kárpátaljaiakat. Elek Tibor pedig az újabb évtized mérlegét megvonva is annyit állapít meg, hogy „ígéretesek” a kilencvenes évek; és Márkus Béla sem értékeli túl az utóbbi évtized talán legfontosabb kárpátaljai regényét, Vári Fábián László A sátán fattyát, különösen annak folytatását. (Az évtizedek óta Budapesten élő Szepesi Attila nem tekintődik kárpátaljai írónak.) Ha tehát a népi irodalmárok lojálisan viszonyultak abban az eszement korban a kárpátaljai irodalom nehezen megszülető műveihez, elsősorban bátorítás, buzdítás gyanánt tették. Vajon ha nem vesznek róla tudomást, ha szigorú kritikával illetik, mit pusztítottak volna el? Miközben akkor is pontosan tudták, mi mennyit ér. Mint ahogy a szakma – a kritika minden betegségképzete ellenére is – ma is pontosan ismeri az abszolút és a helyi értékeket.

Régió vagy csak úgy magyar?

„Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni, sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe.” Balla D. Károly azzal a paradoxonnal jellemzi irodalmi közösségüket, hogy több, mint műhely, de jóval kevesebb, mint önálló régió. Régióvá növekedését továbbra is gátolja a hagyománytalanság, a jelenkori társadalmi, politikai, kulturális és legfőképpen gazdasági környezet. A kárpátaljai magyar irodalomnak nincs éntudata, írja Balla D., ismételve Tőzsér Árpád gondolatát, aki a (cseh)szlovákiai magyar irodalomról mondotta ugyanezt a hatvanas–hetvenes években. Nincs kritikája, nincs elmélete, nincs teóriája. Egy idő után, teszi hozzá Balla D., tökéletesen mindegy, milyen okok miatt nem születik meg, egy idő után csak az számít, ki maradt a pályán.

Részben lezajlott és részben zajlik a magyar irodalom definíciója körüli vita, amiben annyi a bizonyos, hogy egy magyar irodalom van, gyűjtőnéven egyetemes magyar irodalom, másrészt hogy a határon túli magyar irodalmak – főként az ifjabb nemzedékek – szívesebben hagyják el a jelzőt, s tekintik magukat csak úgy magyar írónak. E nyilvánvaló tendencia ellenére mégis helyénvaló lehet azon tűnődni, vajon szükséges-e, hogy továbbra is legyenek régiók, például kárpátaljai magyar irodalom, és ez esetben a másfél százezer lélek mire elég. Jó lenne hinni, hogy bármire. (Az észtek összesen nincsenek kétmillióan, Izland lakóinak száma meg alig több mint negyedmillió, ámbár a várható átlagéletkor ott hetvenkilenc év, nincs kommunizmusélményük, Csernobiljuk, munkácsi tésztagyáruk.) A burgenlandi magyarság meg sem kísérelt önálló irodalmat létrehozni (semmilyet sem!), mely még a kárpátaljainál is vidékiesebb, zömében falusi lelkekből áll, Jugoszlávia szétesésével pedig elenyészik a szlovéniai, a horvátországi. A vajdasági symposionisták elutasították a kisebbségi mítoszt, s a háború után a szerbiai (?) irodalom is erősen zsugorodik, utánpótlás híján. De még a jóval nagyobb lélekszámú szlovákiai magyarság számára is kétséges a régiótudat: elsősorban a magyar irodalom részeként definiálja magát, másodsorban tekint csak szlovákiaiságára, mely egyfajta közép-európaiságban nyer értelmet. Pillanatnyilag csak az erdélyi irodalom önazonosság-tudata él még, de a legújabb nemzedék(ek) szívesebben definiálják magukat csak magyarnak, s nem erdélyinek vagy romániainak. (Markó Béla jegyezte meg: félő, hogy előbb válik meg régiótudatától, „tüneményes képességétől az önazonosságra”, mint valóban megélte volna lehetőségeit.) Kárpátalja helyzete azért reménytelen talán, mert előbb fog integrálódni az egyetemes magyar (vagy betagozódni a magyarországi!) irodalomba, semmint önmagát meghatározta volna. A tendenciákat és erőirányokat látva nem kétséges, hogy régiótudat helyett egyértelműen az úgynevezett egyetemes magyar irodalom egészébe való integrálódás a jövő, s ha tud a régió kimagasló képviselőket küldeni, jó, ha nem, elhal, amatőr lesz, provincializmusba süllyed. Ráadásul ma, a globalizáció pillanatában az egységes magyar irodalom eszményének a legmagasabb az árfolyama, és ez jó, mert végre nem otromba sorompók különítik el azt, ami összetartozik. De az örvendezés mellett valami beárnyékolja ezt az egységesülést. Nem bizonyos ugyanis, hogy a korábbi, a Trianon utáni erős régiótudatok föladása nem jelent-e többet és mást is. Nem bizonyos, hogy ez az intenzív integráció nemcsak kívánatos irodalmi okokkal magyarázható, de nemkívánatos politikai, társadalmi okokkal is. Tudniillik a magyarság lakóhelye, számaránya, intézményei, nemzeti, kisebbségi létének egésze szamárbőrként húzódik össze a határon túli területeken – az irodalom (a számos kisebbségi szellemi műhely) pedig, mert ereje már nincs rá, nem is törekszik önálló szellemi létre.

És kérdés, hogy az integrálódott magyar irodalom nem lesz-e szegényesebb, egyszólamúbb (kétszólamúbb). Az is elképzelhető, hogy a magyarországi irodalom mindössze magához hasonítja a határon túliakat, megvalósítván a kisebbségi írók rémlátomását, akik (mint fogyó rész-egész) „besorolnak” a magyarországi megosztottságokba, ahelyett hogy különös, sajátos nyelvükkel, szemléletükkel, másfelé is nyúló érzékelőikkel kölcsönös megújítását erősítenék. A hetvenes–nyolcvanas évek szellemi pezsgése azért is volt különösen nagy élmény, mert többfelől táplálkozott: másféle levegőt áramoltatott be a csehszlovákiai, a vajdasági, az erdélyi és a hazai magyar irodalom a nagy egészbe. Olyannyira, hogy okkal nem sorolható be a hazai Nagy László-i nemzedékbe Kányádi, vagy a Csoóri-félébe Tőzsér, nem beszélve a vajdaságiakról meg a párizsi műhelyesekről.

Ők és mi (nem irodalmilag)

Amikor leültem Balla D. Károly könyvéhez, elhatároztam, szigorúan csak irodalmi szempontoknál maradok, csakhogy mindjárt a meghatározások és az alapfogalmak történelmi-társadalmi kontextusba kerültek. Meg erről is szólnak Balla D. dolgozatai. Konkrétabban is indokolja: „a kárpátaljai magyar írók teljesítményét alapos társadalmi beágyazottságuk miatt igen nehéz pusztán művészi szempontok alapján szemlélni, pláne elemezni!”

Semmiképpen sem mehetnénk el szó nélkül (el fogunk menni) a hivatalos és a nem hivatalos Magyarországot ért súlyos kritika mellett. Azaz: hogyan viszonyul(t) a kárpátaljai magyarsághoz negyvenéves mulasztás után Magyarország. Erről (és a mindenkori kisebbségekről) írta Kontra Ferenc, hogy „mi csak a területeinkkel együtt kellünk nekik” (mármint a mindenkori hivatalos Magyarországnak). Balla D. szerint a legmostohábban a kárpátaljaiakkal bánt a magyarországi közvélemény. Nem érdemes vitatkozni, de szerintem a burgenlandiakkal, akiket a vasfüggöny miatt nemes egyszerűséggel csak kommunistának tekintettek az osztrákok, s akikért nem igazán fáj a szív itthon (mivel jobb létet kaptak az anyanyelvért cserébe). Hogy Güssing a Batthyányak Németújvára lenne, a török időkben szellemi végvár, ahová Szenczi Molnárt is hívták professzornak, garantáltan „nem ugrik be”. Viszont „beugrik” Ungvár, Munkács, Beregszász. Láng Gusztáv ír arról, hogy a nehezen tolerálható, irredentának tetsző Makkai Sándor-i kijelentés, miszerint Csonka-Magyarországon csonkamagyarok élnek, annyiban igaz ma is, hogy az a hatalmas szellemi utánpótlás, amely a peremről érkezett Magyarország egészébe (különösen a török megszállás körüli kétszáz évben), kultúrájába, tudományába, magatartásába, nyelvi sokszínűségébe, az a határon túli magyarok olvadásával együtt apad. Tóth László szerint a múltfelejtéssel most érik be a „szellemi Trianon”. Például nem tudjuk, ha valakit úgy hívnak: Köbölkuti, Ruttkai, Petri, Zentai, Szacsvay – ezek a nevek településeket idéznek. A Szepességet illetően nagyjából befejezett folyamatról beszélhetünk, az északi megyékből a városalkotó szász és magyar népesség lényegében eltűnt vagy beolvadt, s el Erdélyből a szászok, a zsidók, örmények; Székelyföld kivételével a magyarság lakóhelye, aránya zsugorodik, nem beszélve a Bánát valahai sokszínűségéről; Kárpátalján a ruszinok cserélődnek ukránokkal és oroszokkal. S itt – és a jövőben – talán a magyarság számszerű vesztésénél is fontosabb, hogy a valóban multikulturális talaj lúgozódott ki, az, ami sajátosan közép-európai volt, mondhatnám: a közép-európaiság tapasztalata, s helyét az egynyelvűség és az egykultúrájúság, az intolerancia foglalta el. A szellemi utánpótlás olvadását vagy a multikultúrák eltűnését semennyire sem érzékeli a magyarországi társadalom. A szocialista érában felnőtt generáció pedig, ha személyes kötődés nem alakult ki, értetlen még a határon túli magyarokkal szemben is; s habár egy trianoni tüntetés tömegeket tud felvonultatni, egy normális embernek általában ma sem jut eszébe, hogy csak úgy kóboroljon Kárpátalján, vagy a sítúra szabad félórájában Poprád mellett középkori Szent László-freskókat keressen.

Okkal veti föl Balla D., hogy az ukrán és ruszin irodalom felé is nyitnia kellene a kárpátaljai irodalomnak, ahogy például a kalligramosok a szlovák, az erdélyiek a román felé nyitottak. Igaza van, de nyitnia kellene Magyarországnak is. Itthon sincs egyetlen olyan nagy példányszámú, közvélemény-formáló lapunk sem, amelyik tudatosítaná, hol élünk (a média csak botrányszinten „nyomat be” egy-két szöveget a reklámok közé), fogalmunk sincs, hogyan élnek, gondolkodnak a körülöttünk élők. (A Duna TV érdemei elvitathatatlanok a magyarság egészét illetően, de a szomszéd népekkel már nem foglalkozik.) Pedig Magyarország nem Hollywooddal meg Bajorországgal határos. Közönséges szlovákokkal, ruszinokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, osztrákokkal vagyunk telekszomszédok, sőt, bizonyos helyeken közös a telek is. És bármennyire törekszünk Európába, ők a mi szomszédaink ezer éve, és ezután is ők lesznek (remélhetőleg). S célszerű lenne ismernünk a szomszédot, saját jól felfogott érdekünkben. Mert enélkül a valóban létező multikultúrájú talaj, amely megteremtette a szepességi reneszánszot, az erdélyi toleranciaeszményt, most miáltalunk pusztul el.

A kárpátaljai provincia tíz körömmel kapaszkodik az értelmiségébe, az íróiba, és kiválásukat a közösség (mindig és mindenhol) csak akkor bocsátja meg, ha valóban magasra emelkednek. Az írástudóban pedig megjelenik a morális dilemma: kárhoztatható-e, ha eltávozik, ha „magára hagyja a népet”. Erre a csapdára utal Balla D., amikor agyelszívásról, az értelmiség kivándorlásáról beszél. Hogy míg a határok nyitottak, elmehet az informatikai szakember, a művészréteg és a szakképzettek – azaz kettéválik a társadalom, nemzettöredék –, de mi lesz azokkal, akik ilyen-olyan oknál fogva nem képesek erre? Mert felelősséget érez a posztmodern író is, ezúttal minden kétely nélkül. Piacgazdasági szempontból a képzetlen (és bizonyos részében képezhetetlen) réteg nyilvánvalóan teher, és teher az alkotó önérvényesítése szempontjából is (nem lehet csak író, mert felelős azokért, akik a nevüket se igen tudják leírni). Csakhogy ez az ezer/kétezer év azt is megmutatta, hogy nem lehet csak úgy vállat vonni, jóllehet – éppen a globalizáció miatt – egyre kisebb az egyéni önrendelkezés érvényességi köre, a szolidaritásvállalás hatékonysága. (Erre mondja Balla D.: sajnos, nincsenek gazdag olajkutak Kárpátalján, így az ott élők világpiaci árfolyama is igen alacsony.)

A médiából áradó magyarországi közöny arcpirító. Valójában csak Erdélyért érez bűntudatot és tenni akarást a magyarországi magyar. Talán vagy főleg azért, mert – korunk terminus technicusát alkalmazva – az erdélyi lobbi (az áttelepültek, elmenekültek, a repatriáltak tízezrei, nemzedékek Trianon óta, valamint az otthon maradók magas szellemi, kulturális foka és az a szellemi hagyomány, örökség, amit Erdély jelent még ma is) volt annyira erős, hogy a romániai magyarság létveszélyét föl tudta mutatni, a kárpátaljaiak meg se túl sokan nincsenek, későn is szólalhattak csak meg, s akkor sem látszottak elég szalonképeseknek. Mint a kiscsikó, akit több hónap után engednek ki az udvarra: járni tanul bizony, és korántsem mutatkoznak rajta Kincsem nemes képességei. Végül is tudomásul kell vennie a kárpátaljai magyarságnak, hogy annyi figyelem irányul rá, amennyit maga föl tud kelteni. Amennyit ki tud lobbizni Magyarországon vagy az EU-ban, esetleg az amerikai parlamentben. Ehhez pedig elsőként iskolák kellenek, aztán világjárás, kapcsolatok, profi menedzselés, otthon pedig: legfőképp megélhetési minimum.

Töredék hazácska

Egyik írásában Balla D. a kárpátaljai magyar irodalom újabb termését, antológiáját (Töredék hazácska) elemezve megállapítja, hogy a kárpátaljai irodalomban a legfontosabb gondolat a haza értelmezése, a hazához való viszony megvallása. Ironikusan konstatálja, hogy a kárpátaljai írók gyógyíthatatlan hazakomplexusban szenvednek – rögtön hozzáteszem: akárcsak a szerző, Balla D. is, hiszen az ő írásai sem szólnak másról, mint a szűkebb hazáról. De igaza van, az avatag pátosz, a nemzeti romantika, a bukolikus tájélmény, a heroizmus provincializmusából ki kell lépni.

Balla D. Károly kötetének legmegrendítőbb és legemberibb, legszabadabb vallomása az, amikor arról beszél, hogy ő nem szereti a saját hazáját – ha jól értem, nemcsak az országot, hanem már a szülőföldet sem. Azt hiszem, igazából ennél a pontnál vált valódi tabudöntővé és – sejtésem szerint – egyfajta kollektív tudatalatti elementáris megfogalmazójává. Természetesen a megvalósult kommunizmusban elképzelhetetlen lett volna, sőt ma sem diplomatikus és illő megkérdezni, hogy szabad-e szeretni azt az országot és szülőföldet, amelyik nem képes eltartani fiát, amelyik nem képes mást adni, mint nyomort és megaláztatást. Azonban ebből a nemszeretem élményből éppúgy születhet nagy, hiteles, esztétikailag érvényes konzervatív meg (poszt)modern irodalom, mint a szeretemből. Lehet, hogy ez a sokféle óvatosságból ki nem mondott, önmaga előtt is titkolt, eddig bevallatlan élmény, éppen ez a hiteles. Nemcsak a legendás osztrák, Thomas Bernhard utálkozását, de azt is el tudom fogadni, hogy borzongását egy intoleráns országban, Ausztriától keletre, szubkulturális élményből egy kisebbségi fogalmazza meg (másként, tehát mást). És születhetnek abból a dilemmából is művek, hogy melyik a kisebbik rossz: ha valaki ragaszkodik az anyanyelvéhez, de közben már csak konyhanyelven képes reprodukálódni, azaz deklasszálódik, vagy ha kínlódva bár, de föladja identitását, és a következő generáció már fájdalommentesen simul bele a többségi nemzetbe. Születhetnek művek a nyelvi önfeladásról, ami szükségképpen bekövetkezik, minél kisebb egy nyelvi közösség. Születhetnek művek abból, hogy eltűnik alólunk, belőlünk valami. (Természetesen elfogadva Tőzsér Árpád állítását, hogy a témasovinizmus semmilyen esetben sem esztétikai értékmeghatározó.) Ez az identitással küszködő tudatgubanc sem speciálisan magyar bennszülött jelenség/betegség. Gion Nándor amerikai fordítója például – semmi köze a magyarokhoz – arról győzködte a szkeptikus írót, hogy Amerikában pontosan a nemzetiségi együttélés problematikáját értik meg novelláiban, mert szerinte Amerikának pillanatnyilag az a legfontosabb dolga, hogy újradefiniálja önmagát, és azok a nemzetiségi dilemmák, amelyek nálunk társadalmi szinten jelentkeznek, ott a magánéletet befolyásolják.


Minden ellentmondásosságával együtt is fontos állomása a kárpátaljai magyar irodalomnak Balla D. könyve, és jó lenne, ha – főként ott – parázs viták fogadnák. Pontosan azt fogalmazza meg, hogy a kommunista diktatúrák összeomlásával egészen más helyzet állt elő, mint az az első remények szerint képzelhető volt. Hogy sem a diktatúrák összeomlására nem volt fölkészülve a kárpátaljai magyar társadalom, sem (még kevésbé) arra, hogy szabadulásával a schengeni határvonal mentén újabb brutális fal épül, és már az az illúzió sincs, hogy a keményen kapitalizálódó Magyarországgal egy karámban marad. Kiderült, a segítő kezek ellenére is magára van utalva. Hogy bármennyire abszurd, az Internetre kell kapaszkodnia a kenyérgondok, a mindennapos nyomorúság közepette is, mert máskülönben tragikusan és végzetesen leszakad, elcsángósodik, elindiánosodik.

Persze tudom, nem muszáj Kárpátalján magyarnak megmaradni. De ruszinnak se. Máshol románnak se, franciának se, angolnak se, kínainak se. Sőt, egyáltalán megmaradni sem muszáj. Utoljára pedig csak annyi bizonyosságom maradt, Balla D. Károllyal szólva, hogy: „Magunkra találni: nehezebb, mint gondoltuk volna.” (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága kiadása, Budapest, 2000)

---------------
*Szirák Péter, Görömbei András, Elek Tibor, Márkus Béla tanulmányait lásd a Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című kötetben. Szerk.: Görömbei András. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000.


Megjelent: Kortárs, 2000. 10-11. szám. Forrás: Kortársonline.

A fenti, betűhíven közölt tanulmányba néhány elírás, névtévesztés csúszott. Szerkesztői javítással a szöveg megjelent az UngBereg 2001 almanachban és a neten, a Kettenklubban.
Comments