Rólam‎ > ‎

Bogár Edit: Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok


Bogár Edit

Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok

    A József Attila-díjas költő esszékötetét olvasva egyre erősebben visszhangzott bennem József Attila egyik verscíme: Érted haragszom, nem ellened. A szerző az utóbbi években többek között arról vált ismertté, hogy – amint ő maga fogalmaz – kiírta magát a kárpátaljai magyar irodalomból. Ez a három fogalom, a kárpátaljaiság, a magyarság és az irodalom, valamint ezek tetszőleges kombinációi alkotják a válogatott tanulmányokat tartalmazó, az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKK) gondozásában megjelent kötet témáit.
    A tanulmányok 2000 és 2006 között jelentek meg olyan fórumokon, mint pl. az Árgus, a Bárka, a Beszélő, az Élet és Irodalom, a HVG, a marosvásárhelyi Látó, a Mozgó Világ, a Nyelvünk és Kultúránk, a pozsonyi Új Szó stb. A másodközlést a szerző büszkén vállalja, ám már az előszóban megjegyzi, hogy az elmúlt nyolc év terméséből ma már nem mindennel ért feltétlenül egyet, bizonyos nézeteit időközben némileg revideálta, másokat bővítette, megint másokat pedig elvetett. Ez azonban az olvasót – a szerző előzetes félelmeivel ellentétben – egyáltalán nem zavarja. Mivel a kötet a szerzői előszó (Ariadné pulóvere) után két nagyobb tematikus blokkra oszlik, s a blokkokon belül kronologikus rendben találjuk az írásokat, egyben figyelemmel kísérhetjük a folyton mozgásban lévő agyban zajló szemléletváltozást is, s ez hallatlanul izgalmas szellemi élményt nyújt.
    A kötet címének láttán-hallatán persze megütközhet az olvasó: hát hogy máshogy, ha nem magyarul beszélnének a magyarok? A címadó esszét elolvasva valamivel érthetőbb lesz a cím, ám itt sem domborodik ki eléggé a kifejezés lényege és eredete: egykori vádként hangzott el a Kárpátalján egymással szemben álló két magyar tömb egyike részéről a másikra vonatkoztatva, hogy azok „magyarul beszélő szocdemek”, megkérdőjelezve ezzel egyben azok magyarságát is. A Kárpátalján is jelen lévő kirekesztősdi ellenében adta esszéjének, majd kötetének Balla D. Károly a Magyarul beszélő magyarok címet. Kár, hogy – legalábbis meglátásom szerint – nem ez az írás a kötet zászlóshajója, s mint már említettem, a címben foglalt szintagma nyelvileg nem kap igazi magyarázatot az esszében sem (bár a mondanivalóból és a fent ismertetett történetből végül megérthető), a recenzens biztosan nem ezt választotta volna a teljes kötet címéül. Már csak azért sem, mert ebből nem derül ki, miről is szól a könyv: a kárpátaljai magyarság és a kárpátaljai magyar irodalom sajátosságairól, sajátos szűrőn, tükrön, szemüvegen keresztül nézve. Sok egyéb cikk címe lehetett volna alkalmasabb ennek illusztrálására, így pl. az Önveszélyes viszonyok (32–43. oldal), a Kettő a magyar igaz-szó (57–60. o.), a Hagyomány vagy klisé? (118–132. o.), a Félmúlt, féljelen, féljövő (170–175. o.) mind-mind ütősebb és főleg plasztikusabb cím lehetett volna.
    A kötet első része formálisan 11 (valójában 16, mivel a Haza dolgában a 78–92. oldalakon hat kisebb írást takar), a második 10 rövidebb-hosszabb esszét foglal magába. Az első blokk az Önveszélyes viszonyok alcímet viseli, és társadalmi, politikai, közéleti kérdéseket taglal, a második, a Címkézett irodalom pedig kifejezetten kárpátaljai vonatkozású irodalmi témákat feszeget.
    Balla D. Károly minden szavára oda kell figyelni. Lehet vele egyetérteni vagy nem egyetérteni, de mindenképpen el kell gondolkodni rajta. A szerző a Kárpátalján sajátosnak minősülő kritikus látásmódja ki is vívta a helyi szellemi és politikai élet hivatalos irányítóinak rosszallását. Pedig BéDéKá azért ostorozza a kárpátaljai magyar közélet visszásságait, mert szereti szülőföldjét, szülőföldje embereit, szülőföldje tájait, szülőföldje nagyjait és kicsinyeit, ezt a földet minden hibájával együtt. De a vélt vagy valós hibákat nem tudja nem szóvá tenni. Olyan, mint a szigorú szülő: úgy óvja, védi, félti gyermekét, hogy közben az elkövetett vétkekért folyton szidja és bünteti (vagy legalábbis igyekszik büntetni). Számára a hányattatott történelem és a nemegyszer sanyarú jelen nem sablon, nem séma, ami alkalmat ad a panaszra vagy éppen öncélú jajongás tárgyává válva önmaga témáját alkotja. Balla D. Károly a történelmet és a jelent pusztán realitásként, létezőként éli meg és értelmezi, melynek hibáit nem hangsúlyozni és fokozni kellene, nem belesüppedni mint javíthatatlanba, nem csak keseregni felette, nem tétlenül nézni, nem pusztán sajnáltatni miatta magukat. Nem. Szerinte mindezeket a visszásságokat ki kellene javítani. Ezektől meg kellene szabadulni. Ezek ellen küzdeni kellene. Ezeket az önsajnálat és önsajnáltatás, önigazolás és főleg önzés helyett le kellene faragni. Ezt a javító szándékot, a minőség hiányát kéri számon a szerző mind a közélet, mind az irodalom szereplőin. Amit tömören több helyen így fogalmaz meg: ami a kárpátaljai irodalomban kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, és ami irodalom, az egyre kevésbé kárpátaljai, azt értő és alapos elemzésekben mutatja be (Hagyomány vagy klisé?, Újraközlő irodalom?, Valóságpróza és látszatvalóság stb.) a kötet. Szerzőnk jól ismeri Kárpátalja irodalmi termését, sőt nemcsak a jelenleg Kárpátalján alkotó, hanem az onnan elszármazott, ma már Magyarországon élő írók és költők műveit is. A mai irodalmi művek minőségének alacsony színvonala felett érzett fájdalma olykor kemény, néha már-már szarkasztikus megfogalmazásokra ragadtatja, de még a gyengébben sikerült kötetek vagy alkotások szerzőiről (akik között olyan is van, akivel egykori munkakapcsolata személyes megtámadtatás miatt megszakadt) is szól egy-egy jó szót – igaz, nem a legújabb, hanem korábbi műveik kapcsán. A recenzens töredelmesen bevallja, hogy nem olvasta a kötetben bemutatott műveket, ám ennek ellenére nagy élvezettel lehet olvasni az elemzéseket, mert a néhány idézettel tarkított kritikákban Balla D. Károly olyan plasztikusan, olyan magával ragadóan tudja elénk tárni a szerzőket és világukat, hogy szinte úgy érezzük, mi is olvastuk a könyvet, verset.
    Végezetül szóljunk a kötet néhány formai kérdéséről is! A borítót Balla Csönge, a szerző lánya tervezte, s a dizájn a könyv tartalmának ismeretében többféle asszociációra is lehetőséget ad. A két rész nyomdailag is jól elválik egymástól, a tördelés és a tipográfia mintaértékű, a belső és külső hivatkozások egyaránt hibátlanok. Kár, hogy bár helyesírási és nyomdahiba üdítően kevés akad a könyvben, gyakran bántja az olvasó szemét elválasztási hiba, pusztán a Sáskajárás után c. esszéből szemezgetve pl. ilyeneket találunk: posz-tmodern (184. o.), tarto-zhattak (186. o.), mindezek kissé gondosabb korrektúrázással elkerülhetők lettek volna, s akkor minden formai szempontból tökéletes könyvről számolhatnánk be.
    Balla D. Károly minden szavára oda kell figyelni. Mert ha haragszik is, értünk haragszik, nem ellenünk. S ha többet is meg akarunk tudni róla, tőle, általa, kattintsunk az oldalára, és olvassuk további írásait is.

Balla D. Károly: Magyarul beszélő magyarok. Esszék, publicisztikák, írójegyzetek 2000–2006. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2008

Comments