Vigasztalanul

– Úgy döntöttem, hogy nem halt meg – mondta a férfi, miközben cigarettájáról leverte a hamut és egy darabig tűnődve vizsgálta a szabaddá vált parázsvéget, az átvörösödve felizzó majd elszürkülő dohányszálakat, mintha változásukból olvasná ki töprengésének végső következtetését.

A szobában egyre sűrűbb lett a délutáni homály, csupán az ablak előtti fotelra, amelyben a nő ült, esett kevéske élesebb fény, épp annyi, hogy az asszony kontyba tűzött, egyébként seszínű haja felszikrázzon. Miközben a férfi tekintete egyik izzásról a másikra siklott, sóhajtani akart, de helyette inkább a cigarettáját szívta meg.

Mint mindannyiszor, most is a nő heverte ki hamarább az újabb csapást. Ha hevesebb zokogások árán is, de könnyebben belátta a változtathatatlant, s hagyta magát elsodortatni a napról napra, óráról órára, percről percre elvégzendő feladatok kényszerétől. Mert hát: az élet megy tovább.

Az asszony most is, ahogy ott ült, látszólag teljesen összetörten az ablak előtti fotelban, egy ideje már az esti teendőket latolgatta. Karjában, derekában már moccantak a vacsorakészítés, mosogatás, ágyazás előérzetei, s ezek a reflexek már erősebbek voltak, mint az eltelt napok tompító fájdalma. Ő is sóhajtani akart, de csak egy szaggatott, zokogások emlékét őrző mély lélegzet lett belőle, s ahogy a levegőt lassan kiengedte tüdejéből, mintha a felgyülemlett keserűség is távozott volna.

– Nem, nem halt meg, továbbra is itt él köztünk – nyomatékosította az előbb mondottakat a férfi, s kezével ideges mozdulatot tett.

Gina volt a végső reménységük, a négy elvesztett csecsemő után az első, aki túlélte az első esztendőt, aki, már-már meghazudtolva a genetikusok jóslatát, átvészelte az első gyermekbetegségeket, s ha lassan is, de szépen fejlődött. Amikor éppen nem gyötörte légszomj és lázrózsa sem ült az arcára, egészséges, bár igen vézna kislány benyomását keltette.

László és Panna minden egyes maguk mögött hagyott napot győzelemként élt meg: lám, Gina már kétéves, már három, már…

Negyedik születésnapját egy svájci kórházban ünnepelték. A máskor igen szigorú személyzet elnézte a „hozott ételt”, a hatalmas tortát a négy kicsi oltárgyertyával.

Nem tudni, Gina szeme mitől ragyogott jobban: a láztól vagy az örömtől. Apja ölében ült, cérnavékony karocskájával hosszan csimpaszkodott a nyakába, cirógatta a szakállát, simogatta a két kis bemélyedést orrnyergén, ahol a szemüveg hagyott vörös nyomot. Aztán az ágy szélén ülő anyja háta mögé került, s addig kérlelte, amíg az lefejtette komoly asszony-kontyát, és ő a hatalmas, már akkor is őszülő hajzuhatagot véget nem érően simogatta, becézgette, arcához fogta, ujjai közt pergette.

Mintha búcsúzott volna. Pedig hazautazásuk után még négy hónapig élt. Nem tűnt sem betegebbnek, sem egészségesebbnek a korábbinál, talán csak a fény lett kevesebb szeme bogarában. Játékaiban is alig lelte örömét, inkább a házi teendőket végző anyja nyomába szegődött, s amikor csak mód volt rá: meséltetett magának.

És Panna mesélt. Andersent és Grimmet, Benedek Eleket és Mórát, szülőfalujából hozott magyar és tót népmeséket. Ha mindenből kifogyott, hát mesélt csak úgy, találomra: belekezdett valami történetbe, alakítgatta, beleszőtte a napi eseményeket, Ginát, a szomszéd kisfiút, aki mindig megeszi a főzeléket, mert tudja, hogy vas van benne, a fekete fülű ugatós kutyát az utca végéből, „aki”, ha ők kint hallgatóztak a tornácon, pontosan jelezte, az egyetemről jövet apa mikor fordul be a sarkon. „Le kellene jegyezni ezeket a történeteket” – mondta lelkesen egyszer László, aztán persze semmi nem lett a dologból, épp íze-zamata veszett volna el a rögtönzött meséknek, ha papírra kerülnek. „Na és ma miről meséljek?” – kérdezte egyszer az anyja könnyelműen Ginát, aki rövidke, felnőttes töprengés után fel is adta a leckét: „Meséld el, mit fogtok csinálni apával, ha én már nem leszek veletek?” Panna próbálta menteni a helyzetet: „Hát, ha majd férjhez mégy és a gyerekeiddel elköltözöl tőlünk…” Ám a kislány közbeszólt: „Nem, anyu, nem erről… Szoktad mesélni, mi történt, amikor én még nem voltam. Most mondd azt, amikor majd megint nem leszek.”

Panna okosan kitért a kihívás elől, hosszú, bonyolult történetbe kezdett, s ahogy szövögette a szálakat, szépen elsiklott Gina kívánsága felett.

Ugyanezen az estén történt, hogy László vacsora után térdére ültette a csöppséget, és két lovagoltatás közt megjegyezte: „Hej, Gina, kicsi Gina, írnak-e valaha olyan szép verseket hozzád, mint nagy elődödhöz?” Panna rosszallóan nézhetett a férfira, mert az abbahagyta az eszmefuttatást, s csak jó sokára folytatta: „Tudod, élt egyszer egy híres költő, aki nagyon szeretett valakit; és azt a valakit ugyanúgy hívták, mint téged: Ginának.” A kislány erre kijelentette: „Az a Gina én voltam, mert engem is nagyon szeretnek.”

László, hogy a gyermek lét-értelmezéséből ne kelljen messzemenő következtetéseket levonnia, felállt, leemelte a könyvespolcról a vonatkozó verseskötetet, s pár perc múlva már azon révedezett, mennyire nemrégen volt, amikor ő doktori értekezésén dolgozott és az ötödszörre is gyermekkel viselős Pannával elhatározták: ha fiú, akkor János, ha lány, akkor Gina.

„Mi az a Montblanc?” – csengett még most is László fülében a kislány akkori kérdése, miközben a szobában lassan teljes lett a sötétség. A férfi beoltotta cigarettáját, s várta, hogy az asszony mondjon valamit, reagáljon az ő iménti kijelentésére. De Panna nem szólt, nem mozdult. Kezét ölébe ejtve arra gondolt, László várakozásában nincs-e csipetnyi ide nem illő elégedettség, talán nem is tudatosult érzése a maga-szerezte örömnek: ezt az „Úgy döntöttem”-et, ezt jól kitalálta, ezzel most kicsit fel is oldozta magát a kínossá-terhessé vált komorság alól.  De van-e joga, van-e felhatalmazása bárkitől, hogy így beszéljen? Nem akkor volna-e több igazság – és kevesebb póz – a szavaiban, ha olyanformán keresné a múlhatatlanságot, ahogyan kedvenc költője írta versbe az elveszített múzsát: „Csillagba, napba visszatérsz”?

– Gyújts villanyt, légy szíves – emelkedett fel váratlanul az asszony a fotelból. Lászlót meglepte a kijelentésére válasznak semmiképp nem nevezhető felszólítás, és mire zavarodottan, rosszul koordinált mozdulataival felkattintotta a kapcsolót, addigra Panna már kívül volt a szobán, s a fényben álló férfi magára maradt a távozó fuvallattal, az el sem hangzott versidézettel, s nem tehetett mást, belehunyorgott a csillár vakító józanságába. Megszédült, az erő kiszállt a tagjaiból, és talán el is vágódott volna a padlón, ha magához nem téríti a konyhai edények ismerős muzsikája. Összeszedte magát, s indokolatlanul nagy, határozott lépésekkel átgyalogolt a hálószobába. Tüntetőleg levetette sötét öltönyét (de persze csak maga előtt tüntethetett), a szekrény leghátsó vállfájára akasztotta, s magára húzta leghétköznapibb itthoni ruháját. Kicsit még reszkető kezével már szvettere utolsó gombjánál tartott, amikor meghallotta a hívást: kész a vacsora.

A konyhában ismerős illatok fogadták. A megszokások biztonságával ült asztalhoz, de hirtelen – mintegy a meghittség és otthonosság ellenpontjául – belésajgott a szörnyű hiány. Nagyot nyelt, s idegesen számon kérte:

– Miért nem tettél harmadik terítéket?

Panna háttal állt, a teát készítette. Kérlelő-engesztelő, de határozott hangon válaszolt.

– Olcsó megoldás lenne. Válasszuk a nehezebbet: magunkban megkeresni őt. Nem kell hozzá harmadik tányér, hidd el.

Lászlónak ültében is remegni kezdett a lába. Kedve lett volna felháborodni, visszavágni, de nem érzett hozzá elég erőt. Aztán lassan szégyenérzete támadt. Amiért újra Panna mutatkozott erősebbnek. Amiért ismét ő találta meg, mint nehéz perceikben annyiszor, a mértéket, a helyes arányt, a még és már közötti határmezsgyét. Honnan meríti ez a nő az erőt, honnan a bölcsességet, amellyel túlteszi magát a megmásíthatatlanon, anélkül, hogy kételkedni lehetne átélt szenvedésében. S miért van az, hogy neki, Lászlónak, csak szerepek jutnak, viselkedési modellek, és bár ezeket maga alkotja a maga számára, mégsem tud maradéktalanul megfelelni nekik.

– Egyél, kedvedre való a vacsora.

– Nem, most nem tudok – mondta már-már gyerekes sértett daccal, pedig szájában már összefutott a nyál és a gyomrában erőszakos éhség kaparászott.

– Ne butáskodj. Enned kell. Már csak a fekélyed miatt is – adta meg a felmentést az asszony, s röstellve, hogy közhelyet kell mondania, még hozzátette: – Az élet megy tovább.

László lassan kezébe vette a kést, villát. Az elején nagyon kellett vigyáznia, hogy uralkodjon mohóságán, ám éhségérzete a vártnál hamarább megszűnt, s a lenyelt falatok súlyos kövekként ültek meg gyomrában. Hirtelen erős hányingere támadt, alig tudta legyűrni. Vizet kért, s amint aprókat kortyolt belőle, arra gondolt, Pannának valószínűleg igaza van. Az élet megy tovább. Épp ez teszi vigasztalanná a halált.

---