UFÓ Kárpátalján


Balla D. Károly

UFÓ Kárpátalján

Amikor felröppent a bulvárhír, hogy Kárpátalján Yetit láttak, megjósolhattam volna: nem várat magára sokáig az első helyi UFÓ megjelenése sem. Találgathattam volna, vajon Ungvár vagy Munkács fölött fognak-e látni repülő csészealjat, netán maradunk a sokkal biztonságosabb megoldásnál: egy isten háta mögötti nevesincs falucska szemtanúinál.

A kis falu bejött, a történet ellenben sokkal vaskosabb: a földöntúliak, bizony, elraboltak egy ruszin férfit. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy 102 évvel ezelőtt. A hír lényege pedig a következő: „A kis ruszin faluban mindössze néhány száz ruszin erdőmunkás élt. A történet főszereplője a Petrovszki család egyik tagja. Az eset karácsonykor történt. Az esti órákban Petrovszkiné kiküldte férjét – Ivankut –, hozzon vizet az udvaron lévő kútból. A falu görög katolikus papja a család mellett lakott, így épp mellettük haladt el hazatérőben egy beteglátogatásról, amikor a magasból vakító fényesség zuhant alá Petrovszkiék udvarára. A fény nappali világossággal borította be az udvart, a templomot és az egész völgyet. Az ovális vagy inkább gömb alakú fényjelenség a kút körül lebegett, miközben a falu lakosai már kiszaladtak a házaikból, hogy megtudják, mi történt a templom mellett. Sokan azt hitték, hogy újabb tűzvész pusztít a faluban, ami igen gyakori volt az akkori faházak miatt. Szemtanúk szerint a jelenség mindössze néhány percig tartott. A fénylő gömb a lebegés után hirtelen felemelkedett és nagy sebességgel eltűnt a csillagok között. Petrovszkiné ezután kétségbeesetten kiáltozni kezdett a férje után, aki ezután soha nem került elő. A pap és a többi ember eredménytelenül keresték Ivankut, a kút körül mindössze megolvadt havat találtak.” (Kárpátinfo).

A fenti hírnél alig hihetőbb a bejelentés: a kárpátaljai magyar közélet egyik legjelentősebb személyiségének, a májusban elhunyt Fodó Sándornak a „szellemi végrendelete” értelmében az Ukrajna Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) békülni akar a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel (KMKSZ).

Voltaképp mindkét szervezet Fodó kabátujjából bújt elő, mindkettőnek ő volt a megálmodója és az első elnöke, aztán kreatúrái valahogy fölébe tenyésztek. A KMKSZ-t a Fodó-tanítványok vették irányításuk alá, mesterüket, bár tiszteletbeli elnök maradt, kiszorították maguk közül és eléggé mérsékelten tisztelték. Az UMDSZ leginkább csak papíron létező formációként indult, és – mint országos gyűjtő- és ernyőszervezetnek – kezdetben a KMKSZ is tagja volt. Aztán jó keretül szolgált arra, hogy a KMKSZ-ből kilépett, kizárt, kiszorított ellenlábasok egymás kebelére borulhassanak és Fodót kipuccsolhassák az elnöki székből; a KMKSZ ekkor felfüggesztette kollektív tagságát. A két szervezet rivalizálása ekkor kezdődött, ám a küzdelem sokáig teljesen egyenlőtlennek látszott: miközben a KMKSZ – a magyarországi támogatásoknak köszönhetően – kiépítette infrastruktúráját, intézmények és szakmai tagszervezetek sokaságát hozta létre maga körül, addig az UMDSZ éveken keresztül szinte egy helyben topogott, nem tudott látványos eredményeket felmutatni. A döntő változás akkor történt, amikor Gajdos Istvánnal egymásra találtak: a hatalmi apparátusba csöppent és parlamenti mandátumra vágyakozó vállalkozónak az ukrán szocdem párt mellett szüksége volt egy magyar társadalmi háttérintézményre, amely támogatja a választási kampányban és szavazatokat hoz a többségükben magyarok lakta beregszászi választókerületben, az UMDSZ-nek pedig szüksége volt egy agilis és befolyásos vezetőre, aki az ukrán politikai életben elfoglalt pozíciója folytán a gyengélkedő szervezetet megerősítheti.

Miután 2002-ben a szocdem-színekben és UMDSZ-támogatással induló Gajdos lett az egyetlen magyar képviselő az ukrán parlamentben (a KMKSZ-elnök Kovács Miklós ellenében), és miután Magyarországon a szocialista párt vezette koalíció került hatalomra, nem vált kétségessé, négy évig kinek áll a zászló. A két irányból is érkező külső politikai támogatásoknak és a kárpátaljai magyarság körében a KMKSZ-szel szemben tapasztalható ellenérzésnek is köszönhetően az UMDSZ ütőképes és magas támogatottságú ellenszervezetté vált, és az elmúlt évek nem is igen szóltak másról, minthogy sikerül-e a kárpátaljai magyarság legitim képviselőjének státusát és az anyaországból érkező támogatások újraelosztására szóló felhatalmazást eloroznia a KMKSZ-től. Utóbbi természetesen nem hagyta magát, igyekezett megtartani pozícióit, így aztán ádáz harc indult a két érdekcsoport között, amely a magyar lakosságot is minden korábbinál jobban megosztotta.

Mindezt kisebb-nagyobb botrányok kísérték. Az első ezek közül Gajdos István mandátumhoz-jutása volt 2002-ben. A választási csalás gyanúja nemcsak felmerült, hanem sokak szemében bizonyítottnak is látszott, és ez a gyanú annak ellenére sem oszlott el, hogy a választási bizottság és a bíróság minden esetben ellenkező döntést hozott. (Ki tudja, mi derült volna ki, ha akkor nálunk is kitört volna valami forradalmacska.) Bárhogy is: a képviselő legitimációját azóta is sokan megkérdőjelezik, és valószínű, hogy nem is teljesen alaptalanul.

De belekeveredett Gajdos István a város által a beregszászi magyar főiskolának ajándékozott épület tulajdonlása körüli hercehurcába is. Mint köztudott, a helyi képviselők felülbírálták saját korábbi döntésüket és az ügyészséghez fordultak azzal, hogy a magyar tanintézmény törvénytelenül jutott Beregszász egyik legszebb és legértékesebb ingatlanának birtokába. A főiskola és a mögötte álló KMKSZ mindebben Gajdos mesterkedését vélte felfedezni, aki persze ezt tagadta és rábizonyítani sem lehetett.

Kapcsolatba hozták Gajdost még az ungvári egyetem rektorának rejtélyes halálával is. Az esetet, bár minden hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, sokan a mai napig politikai gyilkosságnak tekintik és az ellenfelek-ellenségek összeesküvését sejtik mögötte. Gajdos természetesen tisztázta magát a vádak alól.

Vagy itt vannak a Kárpáti Igaz Szó körül felcsapó indulatok. A 2002-es választások idején egyetlen országos terjesztésű közéleti lapunk maximálisan elkötelezte magát Gajdos mellett, KMKSZ- és Kovács Miklós-ellenes propagandát folytatott. Ami egyrészt igen furcsa, lévén a lapalapítók sorában magát a KMKSZ-t is ott találjuk, másrészt viszont érthető, ha tudjuk, hogy a lap akkori főszerkesztő-helyettese, Kőszeghy Elemér nem csupán az UMDSZ alelnöke, hanem Gajdos István sajtófőnöke is volt. Nem sokkal azután, hogy a hatékony médiatámogatásnak is köszönhetően Gajdos parlamenti mandátumhoz jutott, Kőszeghy lett a főszerkesztő. Ellenfelei szerint sikeres kampányolása jutalmául. Az olvasók azonban ennek a változásnak inkább örültek: az újság jobb, változatosabb, színvonalasabb lett, és keveseket zavart, hogy a korábbinál is kevésbé volt kiegyensúlyozott. A legkevésbé a 2004-es ukrajnai elnökválasztás idején, amikor is a Kárpáti Igaz Szó a fennálló moszkvabarát Janukovics-hatalom harcos orgánumává vált (a Juscsenko vezette, nyugat felé kacsingató ukrajnai demokratikus ellenzékkel szemben), mégpedig „a végsőkig” elkötelezetten, akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az országos méretű csalások elkövetőinek szekerét tolja.

Az ellenzék végül is győzött, és a KMKSZ szinte azonnal követelni kezdte Kőszeghy leváltását. Gajdos persze kiállt védence mellett, miközben a vesztes szocdemek oldaláról mély meggyőződéssel átült a győztes szocialisták frakciójába.

És akkor a Magyarországról a beregszászi járásba veszélyes hulladékot szállító cégek körüli botrányt (az ún. premix-ügyet) már ne is említsük, csupán azt, úgy tűnik, az üggyel összefüggésbe hozott Gajdos István ezúttal is tisztázni tudja magát.

Ennyi kétes ügyből azonban nehéz tisztán kikeveredni.

Az UMDSZ politikai magatartása és elnökének különböző kázusai mára ezt a szervezetet sokak szemében ugyanolyan elfogadhatatlanná és ellenszenvessé tették, mint a minden „magyar ügyet” arrogánsan a saját érdekeiben kisajátító KMKSZ-t.

A két ellenszervezet közti végsőkig elkeseredett harcért bizonyára felelősséget érző Fodó Sándor, megrendült egészségi állapota ellenére, élete utolsó éveiben valóban tett bizonytalan (és eredménytelen) kísérleteket a két tábor összebékítésére, ezért akár indokoltnak is tűnhet, hogy a halála utáni első nyilatkozatában az UMDSZ bejelentette, eleget kíván tenni első elnöke végakaratának, erőfeszítéseket tesz, hogy tárgyalások induljanak. A dolog szépséghibája, hogy erre abban az új szituációban, mondhatni, abban a vert helyzetben szánta rá magát, amelybe a politikai átrendeződés következtében jutott. A gesztus ugyan érthető és indokolt – de hát effélét inkább a győztesnek illik ajánlania. Talán ezért is fogadta az ezúttal nyerő oldalra időben odaálló KMKSZ ezt a bejelentést némi malíciával: ugyan már, előbb talán tessenek rendet tenni a portán, előbb Gajdos úr és emberei méltóztassanak tisztázni a bukott hatalom sötét bugyraiban kavart ügyeiket, mert ezzel a politikai múlttal bizony nem nagyon tetszenek szalonképesek lenni.

A kétkedő fogadtatásnak azonban szerintem más oka is lehet. A KMKSZ identitásához feltétlenül hozzátartozik az erőteljes ellenségkép. Ebből eddig hárommal is rendelkezett: a „magyarellenes” ukrajnai hatalom, a „nemzetellenes” szocialista-liberális magyar kormány és a „hatalompárti” UMDSZ. Az elsővel igen ambivalens viszonyba kerültek: bár Viktor Juscsenko harcos támogatóiként joggal számíthattak az új állami garnitúra hatékony segítségére, de kezdettől jelezték az efféle együttműködéssel szembeni fenntartásaikat (ellenzékben maradni mindenáron, mi lesz különben az ellenségképpel!). Ha az UMDSZ-szel is rendezettebb kapcsolatba kerülnének, akkor elvhű Fidesz-barátként már csak a magyar kormányra mutogathatnának saját sikertelenségük magyarázataként.

Az UMDSZ mindenesetre a múlt héten bejelentette, hogy kijelölték a maguk öt fős tárgyalóbizottságát – ők készek a párbeszédre. A tárgyalások időpontjának és helyszínének a megjelölését pedig átengedik az ellenfélnek.

Valamiért úgy sejtem, a KMKSZ erre válaszul szíve szerint azt javasolná, a helyszín és az időpont legyen ott és akkor, ahová és amikor a következő kárpátaljai UFÓ leszáll. Hátha sikerül rábeszélniük a derék földön kívülieket, hogy Gajdost elrabolják.

Megjelent: Népszabadság, 2005. jún. 29. (nyomtatásban); NOL: 2005. jún.30. (az interneten)
Comments