Mozgó Világ‎ > ‎

Szombattól szombatig


Balla D. Károly

Szombattól szombatig

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2009. május

A koldusasszonyunk ma kicsit korábban jött, még nem keltünk fel. Pedig ideje lenne: hosszú út előtt állunk. A kávét persze már megittuk, Éva lelibbent a konyhába, megfőzte, felhozta – de ilyenkor még kicsit ágyból tévézünk. Én nehezebben ébredek, inkább csak hallgatom félálomban a szuszogó műsorvezető hosszú felvezetőit és a riportalanyok ehhez képest gyakran rövidnek tűnő válaszait. Éva egyik kezében a távirányító, a másikkal masszírozza a homlokomat, tarkómat – ez nekem végtelenül jólesik. Bő évtizede állandó reggeli fejfájásom miatt alakult ki kis procedúránk, akkoriban szinte minden napom migrénnel kezdődött, a kávé és a masszázs együtt enyhített rajta. Főfájásaim két éve szerencsésen elmaradtak, de a kezelésre úgy rászoktam, hogy önző mód azóta is nemcsak elfogadom, hanem el is várom. Érdekes, hogy miközben orrnyergem vagy nyakszirtem erőteljes nyomkodásnak van kitéve, remekül el tudok szenderedni. A csengetést sem hallom meg, arra riadok, hogy Éva kipattan az ágyból.

   Ma kicsit korábban jött. Türelmesen vár, ajtónyitáskor nagyot köszön, áldást szór a ház népére. Nem kell kérnie semmit, tudja, hogy anélkül is megkapja a „járandóságát”. Mindig megkapja. Ha naponta jönne, alighanem akkor is odaadnánk neki a nagyjából két kenyérre elegendő összeget. De nem él vissza a helyzettel: kizárólag szombatonként jelentkezik, akkor viszont feltétlenül. Évát, holott a lánya lehetne, nagyságos asszonynak szólítja. Illedelmes és alázatos. Őszintén és zavarba ejtően. Nem játszik szerepet: ez az életvitele. Ő úgy koldus, ahogy más tanár vagy cipész. Ebből él, megbecsüli hát mind a munkáját, mind a keresetet. Nem látszik betegnek, és nem is öreg még. Dolgozhatna is akár. Illetve hát… hiszen dolgozik. Főállásban tartja éberen a lelkiismeretünket.


Budapesti szállásunkat az interneten foglaltam le otthonról jó előre. Olyan hotelt kerestem, amelyik honlapján hirdeti, hogy mozgássérülteket is fogad (és persze amelyiknek emellett az árkínálata is elfogadható). Az adminisztrációval folytatott email-váltásom során külön rákérdeztem arra, hogy kerekesszékkel igénybe vehető-e a szállás; ezt megerősítették. Teljesen nyugodtak voltunk tehát.
    A helyszínen aztán egymás után értek a meglepetések. A hotel előtti járdának nem volt rámpája, mint ahogy nem volt magának a portálnak sem (szerencsére egyetlen lépcsőfoknyi magasságba Éva segítség nélkül is fel tud húzni). A foglalásunkat ugyan rendben találták, de a portás némi aggodalommal közölte, hogy a mozgássérülteknek fenntartott szobával van egy kis gond. Jelesül, eltérően a többi szobától, ehhez 5 lépcsőfok vezet (előbb 3 fel, aztán kettő le). Ugyanakkor a személyzet maximális segítségéről biztosított: majd ők anyagmozgatnak. Ha a többihez nincs lépcső, akkor talán mégis egy normál szobát néznénk meg, kockáztatott Éva. Ez nem jött be, mert utóbbiak oly piciny helyiségek voltak olyan mini vizesblokkal, hogy semmiképpen nem feleltek meg. Lássuk hát mégis a nem akadálymentesített, hanem éppen hogy akadályoztatott spéci szobát. Méretre meg is felelt, forgolódhattam benne a kocsimmal. Örömmel lepakoltunk, és csak aztán tűnt fel, hogy: 1) ahelyett, hogy magasított lenne, az ágy igen alacsony, a normálisnál jóval mélyebbről kell majd engem kitermelni és székbe ültetni; 2) a fürdőszobaajtó tíz centivel keskenyebb, mint egyébként kecses kerekes székem; 3) a vécékagyló is mintha külön bosszantásunkra jóval alacsonyabb lenne a normálisnál, nehogy át lehessen belőle ültetni guruló trónusomba.
    Késő estében jártunk eddigre, én fáradt voltam ahhoz is, hogy patáliát csapjak vagy akár csak kifogásokat emeljek – és másik szállás után nézzünk. Lefeküdtünk. Reggel aztán burleszkbe illő leleményes akrobatamutatványok tevékeny, egyben szenvedő alanyaként Éva izomerejének köszönhetően csak sikerült mindent megoldanunk. Az öt lépcsőfokot már nagy vígan hágtuk át az ügyeletes portás segítségével. Elmenőben azért előadtam neki, hogy talán mégsem kellene magukat az interneten úgy hirdetni, ahogy. Nem emeltem fel a hangomat, inkább bocsánatkérőleg mondtam, mint aki ungvári koldusasszonytól tanulta az alázatot.


Leginkább attól féltem, hogy eltévedünk Ausztriában. Pedig Évának eléggé megbízható térképolvasó navigátora vagyok, amolyan élő GPS, megoldottunk már nem egy bonyolult feladatot. Egy részletes autóstérképpel az ölemben talán most is nyugodtabb lettem volna, de ennek hiányában csak a Google Maps egyébként kitűnő internetes rendszerével megterveztetett és kinyomtatott útvonal-vázlataimra hagyatkozhattam.
    A klagenfurti letérőig nem is volt semmi gond, illetve azon túl sem, eltekintve attól, hogy kicsit pánikba estem. Egészen addig maradéktalanul élveztem az alpesi tájat, nem töltött el félelemmel a legalább tucatnyi, időnként ijesztően hosszú alagút sem, és most is hiába tudtam, hogy jó helyen fordultunk le az autópályáról és hogy a megfelelő irányban haladunk, ám az út menti névtáblákat hirtelenjében sehol nem találtam papírjaimon, ez elbizonytalanított és egyszer csak úrrá lett rajtam a szorongás. Akárhogy is: nyolcszáz kilométerre vagyunk otthonunktól… Igen, elfogott a félelem. Pedig ha utóbb belegondolok, egy százszor biztonságosabb világ útjait szeltük, semmint amilyenben otthon élünk.
    Már-már arra szántam magam, amire a legidegenebb helyen se nagyon szoktunk vetemedni, hogy egy helybéli atyafitól kérjek felvilágosítást. Ami ritkán végződik jól még akkor is, ha egy nyelvet beszélünk, illetve mégsem egészen egyet, mert a maga megszokott terepén megszólított gyalogos egészen mást mond, mint amire az autóban ülőnek szüksége volna, ezt leginkább a „Kovácséknál forduljanak jobbra” eligazítással lehetne példázatba foglalni, így előfordulhatott volna, hogy itt esetleg Schmidték viszonylatában kapunk útmutatás – de végül megúsztuk az el sem kezdődött kalandot: mire elvesztettem volna maradék türelmemet, feltűnt egy tábla az ismerős helységnévvel. És amint helyreállt az adrenalin-szintem, már meg is pillantottuk a kis tengerszem fölött őrködő apátságot, amely közel egy héten át szállásunkul és annak a konferenciának a helyszínéül szolgált, amelyre igyekeztünk.


Ha az ember az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem jubileumi Akadémiai Napjainak egyik díszvendége lehet, talán nem árt tisztáznia a viszonyát nemcsak a meghívó szervezethez, hanem azokhoz az elvi alapokhoz is, amely meghatározzák annak jellegét. A világi, ám egyházakhoz közel álló formáció eredetileg a nyugati magyar emigráció egyik független értelmiségi csoportosulásaként jött létre pontosan negyven évvel ezelőtt, s ebben a mivoltában a rendszerváltásig igen fontos szerepet töltött be (többek között a Magyarországon indexre tett szerzők műveinek kiadásával, 1956 örökségének és a polgári demokrácia eszményeinek a képviselésével). Mint az alapító atyák szellemi hagyatékának jelentőségével foglalkozó mostani előadások nem egyikében elhangzott, a szervezet nevében minden jelzőnek azonos a súlya: az európaiság, a protestáns értékek, a magyarság és a szabadelvűség egyszerre jellemzi a szellemi műhelyt. Az 1989-90-es rendszerváltás aztán, mint a legtöbb nyugati magyar társaságot, az EPMSZ-t is válaszút elé állította. Mint hivatását betöltött misszió, akár meg is szűnhetett volna (lévén akkortól a hivatalos Magyarország felvállalhatta mindazt, amit azelőtt tiltott vagy nehezen tűrt), de dönthettek volna a hazaköltözés mellett is. Éles belső viták után mégis abban maradtak, hogy a Szabadegyetem megtartja nyugati státusát (Basel székhellyel), ám egyfelől integrálja a magyarországi és a szomszédos országokban élő, hasonló gondolkodású és értékválasztású magyar értelmiségieket, másfelől hozzásegíti őket ahhoz, hogy létrehozzák saját helyi társszervezeteiket.
    Mi a kilencvenes évek legelején, egy félig-meddig véletlenszerű meghívásnak köszönhetően kerültünk kapcsolatba az Akadémiai Napjait akkor Balatonkenesén tartó EPMSZ-szel. A nyugati magyarsággal nekem akkor már néhány éve volt nexusom az Anyanyelvi Konferencia révén, örömmel vettem az újabb lehetőséget. Fokozottan izgatott az ő világuk, gondolkodásuk, mentalitásuk. Már akkor úgy éreztem (és ezt a mostani tanácskozáson rövid megszólalásomban el is mondtam), égető szükségem van arra, hogy a meglehetősen zárt kárpátaljai magyar közösségből ne csupán az anyaország felé találjak szabad átjárást, hanem a tágabb, európai szellemiség felé is. Annál is inkább, mert ez a szellem számomra nyitottabbnak, toleránsabbnak, szabadabbnak tűnt, mint a magyarországi, ahol – például irodalmi berkekben – igen hamar kialakultak a szekértáborok, felütötte a fejét a gyanakvás, évről évre esősebb lett a másként gondolkodók elutasítása. (Mára egyébként nemcsak azokkal lehetetlen szót értenem, akik „a másik oldalon” vannak elkötelezve, hanem jószerével azokkal is, akikkel éppenséggel azonos platformon állok: annyi az indulat, a türelmetlenség, akkora a túlzott elfogultság, hogy kialakul egyfajta „szurkolói magatartás”, amikor a drukker már nem látja saját csapata hibáit, és az elbaltázott helyzetekért is az ellenfelet vagy a bírót támadja – így aztán, aki velük szemben józanabb szemléletet próbál képviselni, maga is ellenséggé válhat: mert nem szurkol teli torokból.) Ezzel szemben, tapasztalhattam éveken át nagy örömmel, a Szabadegyetemen belül az egyes ideológiai-politikai kérdésekben gyökeresen másként gondolkozók is jól megférnek, sőt, párbeszédre készek és, horribile dictu, szót is értenek egymással akkor, ha kultúráról, nyelvről, irodalmi (vagy éppenséggel protestáns) értékekről folyik a diskurzus. Ez a tolerancia és integráló készség már csak abból is látszott, hogy engem azonnal maguk közé fogadtak, holott például hitbéli elkötelezettségnek semmilyen tanújelét nem adtam, sőt, a rendezvények keretébe illeszkedő vallásos alkalmaktól (reggeli áhítat, nyitó és záró istentisztelet) rendszeresen távolmaradtunk. Ennek ellenére nemcsak hogy visszajáró résztvevői lettünk rendezvényeiknek, nemcsak hogy két alkalommal előadóként szerepelhettem konferenciájukon, hanem regényem megjelentetését is felvállalták. Amely pedig, mint posztmodern trükkregény, valljuk be, eléggé távol esett könyvkiadói profiljuktól.


Csönge egész ausztriai utunk során ugyanazt a dalt dúdolta: „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, / alszik a pókháló közelében a légy a falon..”.) Valamikor a fülébe fészkelte magát, most előjött. Korábban eredetét se tudta. Aztán persze megkereste: Radnóti... és a Kaláka. Nekem ott, Karintiában, magyar médiáktól távol, Csönge reggeli és esti énekelgetése jelentette Radnóti születésének 100. évfordulóját. Soha méltóbb emlékezést.


Hazaérkezve azonnal nagy fába vágtuk a fejszénket. Már megint építkezünk. Ha egy ház az 50-es években épült magánerőből, amikor sem anyag, sem mester megfelelő, sem pénz elegendő nem állt rendelkezésére a fiatal házasoknak (szüleimnek), akkor az soha nem lesz teljesen készen, mert állandóan javításra, toldásra-foldásra, kiigazításra szorul valami. Mostanra például Csönge emeleti szobájának a padlózata süllyedt meg annyira, hogy egy más ügyben nálunk járó mester már figyelmeztetett: akár be is szakadhat. Szó se róla, amikor én laktam kamasz koromban abban a szobában, akkor is gondot okozott a hullámzó, már az erőteljes járástól is jócskán rugózó padló. Elég volt néhány lépést tenni – és a lemezjátszó tűje kiugrott a barázdából… Házibulit sem mertünk soha ott tartani: ha jócskán belejöttünk volna a rokizásba, biztosan leszakad az alulsó szoba mennyezete. Csöngének már nincsen hagyományos lemezjátszója, nem is házibulis fajta, lassan mégis az a veszély fenyegeti, hogy egyszer a lenti szobában ébred.
    Szakembert kell hívni, nincs mese, muszáj megbontani a födémet, kicserélni az eleve túl vékony és rosszul lefektetett, mára talán részben el is korhadt gerendákat – mindezt addig, míg Csönge haza nem érkezik a nyári szünidőre. Éva mint önkéntes építésvezető le is tárgyalja a mesterekkel az időpontot, kiüríti a szobát. Hétfőn kezdődik a rumli.
    Reggel félálomból arra riadok, hogy Éva kipattan az ágyból. Persze, csengettek, megjöttek a mesterek. Előre megborzadok a várható felfordulástól, zajtól, portól. De valahogy nem hallok lentről harsány férfihangokat. Csak Éva tér vissza hangtalanul. A koldusasszonyunk csöngetett. Ezek szerint hálistennek még csak szombat van.


Megjelent: Mozgó Világ, 2009/június

Comments