Mozgó Világ‎ > ‎

Poéták, piktorok


Balla D. Károly

Poéták, piktorok

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. május

Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a jelleg, amely aztán alkonyatig mindent uralni képes, az erdős dombok sűrű tömbjeit, a vízfelületet, a rét zöldjét és az ég kékjét.

Feltette az állványra és odaerősítette az előző este lealapozott, vakkeretre feszített vásznat, kikészítette a tubusokat és az ecseteket – és várt. Várta, hogy a fény átbukjon a dombháton.

Aztán, amikor bekövetkezett az, amiért hajnalban kelt, akkor csak állt és meredt a távolba. Nem, nem a máskor is rá-rátörő bénaságot érezte, hanem azt, hogy teljesen fölösleges bármilyen mozdulat vagy törekvés, nincs értelme semmilyen cselekedetnek, mert ami történik, az egyedülállóságában oly tökéletes, hogy szentségtelenség lenne bármilyen önző szándékkal közeledni feléje.

Akkor eszmélt magára, amikor a nap már jócskán a dombok fölé emelkedett és a tó meg a környéke már ismert nappali arcát mutatta. No, sebaj, kezdte nyomogatni a tubusokból a festéket a palettára, ez is szép, ezt is meg lehet festeni. Ha már kijött.

Alig negyedórája dolgozhatott, amikor egy pásztoremberforma nézője akadt. Az idegen jobbról érkezvén elhaladt a festő mögött, új tűnt, figyelemre sem méltatja, aztán kicsit már túlhaladva rajta, balról mégis visszafordult és tisztes távolságból szemlélte, mi is történik.

Piktorunk nem zavartatta magát. Gyakran előfordul, hogy körbeállják, lesik a mozdulatait, vizsgálgatják, mennyire pontos, mennyire hiteles a vásznon megelevenedő táj. Most is, szinte akaratlanul, azon volt, hogy egyszemélyes néma közönségének kedvére tegyen, nagyon ügyelt az arányokra, a színekre, arra, hogy híven adja vissza azt, ami elé tárul.

A pásztor jó ideig nézte, aztán sarkon fordult és mielőtt folytatta volna napi útját, vállát kicsit megvonva félhangosan csak ennyit mormogott maga elé:

– Minden munkára akad ember.

*

Ha a versei csak fele annyira lettek volna jók, mint amennyire a nézése volt ábrándos poétatekintet és lelke volt érző poétalélek, akkor ma bizonyára többkötetes szerzőt tisztelhetnénk benne. Lírai alkata azonban valahogy nem akart a költeményeibe beleköltözni, felváltva a múltba és jövőbe révedő képzelete a jelenben sehogy sem tudott verslábakra kapni. Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.

– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári koraestén, amikor először meglátogatott.

– Van.

– És dolgozik?

Ez azt jelentette, hogy vajon üzemel-e. Barátom lírai alkatától ugyanis, bár elég rosszul beszélt oroszul, nem volt idegen a russzicizmusok használata. Igenlő válaszomra felderült az arca:

– Akkor megnézzük a Dandin Gyurit! Jó?

Be kell vallanom, sem Moliere mester munkásságát nem ismertem eléggé, sem a művéből készült Várkonyi Zoltán-filmről nem hallottam soha azelőtt, így halvány fogalmam sem lehetett arról, minek a megnézéséhez invitálom be a lázas érdeklődést tanúsító poétát.

Nőtlen voltam még, legényszobámban egy félig kibelezett készülék biztosította a televíziózás örömeit, így nálam addig soha nem járt barátom utólag indokoltnak láthatta a kérdést, hogy „dolgozik”-e a masinám. Nos, a beüzemelés eltartott pár percig, a hátul nyitott tévé kilógó paneljein előbb végig kellett kocogtatnom az alkatrészeket, hogy a lappangó kontaktushiba megszűnjön, aztán egy speciálisan erre a célra rendszeresített favonalzót be kellett feszítenem a magas feszültségű erősítőlámpa fölé, mert enélkül nem világosodott ki a képernyő. Ezután még kicsit bajmolódtam a mennyezetről aláfüggesztett, egyébként háztetőre való hatalmas antennával, aztán, amikor valami halovány kép és gyér hang végre bejött, akkor a hálózatba iktatott transzformátoron elkezdtem növelni a feszültséget, mert a 220 kevés volt ennek a nagyanyámtól 30 rubelért vásárolt, akkor már technikatörténeti értéket képező tárgynak. Úgy 240 voltnál megszűnt a jelek gyengeségéből származó éteri sistergés, 260-nél pedig egészen kontrasztos lett a kép. A túlfeszültségtől ugyan kicsit hangosabb lett az alapzúgás és olykor finom kisülések, halk sercenések hallatszottak a dobozból – ilyenkor kicsit meg-megvillant a képernyő – de ez nálam hozzátartozott a televíziózás megszokott rendjéhez.

Barátom trafó nélkül is felvillanyozódott, nem értettem, mitől olyan lelkes, mi benne ez a fokozott várakozás. Dörzsölte a tenyerét, örvendezett, hogy kezdés előtt sikerült kondícióba hoznom a gépezetet.

Műszaki foglalatosságomba merülve bölcsen elhallgattam, hogy nem tudom, mit is fogunk nézni, amikor meg már ment a film, én is élveztem, főleg a színészek alakítását. A címszerepet játszó Pécsi Sándor egyik legnagyobb kedvencem volt, s a parádés szereposztás (rajta kívül Mészáros Ági, Szirtes Ádám, Kállai Ferenc, Uray Tivadar, Sulyok Mária, Kibédi Ervin) pedig akkor is fergeteges komédiát biztosított volna, ha gyengébb a rendezés és a darab. Minthogy az utóbbiak számomra nem is voltak eléggé meggyőzőek. De azért nagyokat nevettem cimborámmal, aki intenzíven végigmulatta a másfél órát, verte a térdét, hátra-hátradőlt gurgulázva, néha felállt, visszagyűrte nadrágjába a nagy izgés-mozgásban kiszabadult ingét, majd ugyanazzal a várakozással ült vissza a helyére, mint első alkalommal. El nem tudtam képzelni, mitől van ennyire feldobva. Ennyire azért nem nagy truváj ez a Danden Gyuri.

– Hát ez fantasztikus volt – mondta a végén örömittasan, és sürgősen búcsúzni kezdett. Bennem hiányérzet támadt amiatt, hogy csak tévéztünk és nem beszélgettünk, így amikor kikísértem, megkérdeztem tőle az ajtóban, mi újság van nála.

– Tegnap jöttem Kijevből, az apámat vittem a kórházba. Daganat, áttétek a gerincre. Már ott sem tudják megoperálni. Azt mondták, két hónapja van hátra. – Ezt már kezemet szorítva hadarta, röviden a szemembe nézett végtelenül méllyé vált tekintetével, aztán sarkon fordult és távozott.

Úgy néztem utána, mint nagy költő után, aki nem képes verset írni a fájdalmából.

*

Ha létezne modern kárpátaljai festészet (mint ahogy nem), akkor Öcsit mindenképpen a megalapozói között tartanánk nyilván. A szocreál tombolása idején tehetségét hivatalosan el nem ismerhették, munkáit sorra kizsűrizték, enyhén deviáns viselkedése és excentrikus alkata miatt állást se mindig kapott. Míg a Kárpátok zordon szépségét vásznak tízezrein megörökítők díjakat zsebeltek be és az állami megrendelések és felvásárlások honoráriumaiból házat vettek, őt csak az alkoholizmus tudta kiemelni alagsori egyszobájából, ahol családjával, élete vége felé pedig már egyedül élt.

A rendszerváltozás meghozhatta volna számára a sikert, de ekkor már alkalmatlanná vált arra, hogy ezért bármit is tegyen. Belépett ugyan a hegyeknek hátat fordító és korábban mellőzött művészek társaságába, részt vett több közös kiállításukon, később rendeztek számára jó néhány személyi tárlatot, munkái megjelentek megyei és országos, sőt külföldi verniszázsokon, de valahogy a siker és elismertség lepattant róla, nem tudott köré fonódni. Eladni is csak annyit adott el képeiből – általában jóval áron alul –, hogy igencsak szerény megélhetését fedezze.

A 65. születésnapja alkalmából rendezett kiállításról, amelyen, mint minden egyéb alkalommal is, koravén kamaszként jelent meg és akként viselkedett, írtam pár sort a webnaplómba, elmondtam a művészetéről és alkotómódszeréről, amit gondoltam.

Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné elolvasni. Ennek semmi akadálya, jöjjön csak fel hozzám, bíztattam.

– Jaj, nekem nagyon kevés időm van, mondd csak, nem tudnád nekem egy pár napra elküldeni azt a honlapot? Ha időm lesz, itthon kényelmesen elolvasom, aztán esküszöm, hogy visszaadom. Nem örökbe kérem, csak kölcsönbe!

Remélem, égi festőműhelyébe, ahol második éve tartózkodik, már bevezették az internetet, így el tudta olvasni, amit róla írtam.

*

Metálzene dübörgi szét a fejemet. Soha nem állt közel hozzám, de mint a keményebb rock régi rajongóját, kicsit mindig izgatott. Inkább a lágyan súlyos balladák, kevésbé a zúzós csontzenék. Aztán felhagytam rockkal és metállal, áttértem a jazzre, azon belül is az elvontabb irányzatokra, s az egyszerű felismerést, hogy mostanában ezt élvezem a legjobban, megfejeltem kis okoskodással, meggyőzvén magamat arról, hogy roppantul finom lelkem ehhez a zenéhez cizellálódott, bámulatosan kiművelt elmém ezt az intellektuális absztrakciót igényli. Még egy kicsi, és már operarajongó leszek, kajánkodtam tovább magammal.

Aztán webvándorlásaim során egy különös felhívásba botlottam. Metálzenész szövegírót keres. Nofene. Lássuk a zenét. Gótikus metál, mondja róla a szerző.

Most az ő hangjai dübörgik szét a fejemet. Riaszt, borzongtat – és nagyon tetszik.

Szeretnék szöveget írni hozzá: metálverset a metálzenéhez.

Elvégre költő lennék, vagy mi.

Megjelent kisebb rövidítésekkel: Mozgó Világ, 2006/június
Comments