Navigáció

    Mozgó Világ‎ > ‎

    Oresztész az alvilágban


    Balla D. Károly

    Oresztész az alvilágban

    Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. február

    Tizenhat esztendei hallgatás után adott hírt magáról Püladész. Jelentkezése meglepett, kicsit fel is kavart, pedig már rég túl voltam azon a csalódáson, amelyet teljes eltűnése okozott.

    Vagyis hát nem tűnt ő el, élt, dolgozott, elvált és újranősült, gyerekeket nemzett – csak az én látómezőmből lépett ki áttelepülésével. Másfél évtizeden keresztül nem tartotta szükségét, hogy  hazalátogatva hozzám is bekukkantson, rám telefonáljon vagy levéllel megkeressen. Pedig annak idején a kapcsolatunk túlmutatott az átlagos barátságon.

    Mint annyi más fontos emberi kapcsolatom, ez is a beregszászi szobrászművész, Horváth Anna szellemi műhelyében vette kezdetét. Püladész ügyesen rajzolt és festegetett, és ácsmester nagyapja egyszer átküldte Annához, mutatná meg a munkáit. Ettől kezdve nem volt menekvés, a fiatalok tucatjait pályára indító (néha inkább rugdosó) karizmatikus személyiség úgy szippantotta be az ifjút saját társaságába, hogy annak szőke feje búbja sem látszott ki belőle. Legalábbis mindaddig, amíg Püladész, a tanítványok sokaságához hasonlóan, néhány év múlva ki nem kecmergett a meghatározó fontosságú, de egy idő után már inkább korlátozó, bénító hatású egyéniség befolyása alól.

    De előtte még volt más egyéb is: barátom lecsapta kezemről akkori szerelmemet, Elektrát. Mivel egyiküket sem akartam elveszíteni, jobb ötlet híján inkább öcsémmé fogadtam riválisomat (Elektra meg, legalábbis a mitológia szerint, amúgy is húgom volt), azzal győzködve magamat és őket is, hogy eddig is együtt voltunk mi hárman, maradjunk így ezután is, ugyan mi változik attól, hogy hosszú sétáink, átmulatott éjszakáink, utazásaink során éppen ki fogja Elektra kezét.

    Aztán vagy két év múlva felbomlott furcsa triászunk, új szerelmek és új barátságok köttettek, de mélységes együvé tartozásunk tudata ezután is munkált bennünk, s ha találkoztunk, úgy öleltük meg egymást, mintha valódi vértestvérek lennénk.

    Első házassága nem sikerült. Csapongó művészlelke – a rajzolás mellett muzsikált és novellákat is írt – nem szárnyalhatott racionális (számító?) gondolkodású pedagógusfelesége mellett, és az idő előre haladtával szinte ingával lehetett kimérni, barátom lelke hogyan vált egyre sivárabbá. Egyre ritkábban jártunk össze, de továbbra is éreztük, fontosak vagyunk egymásnak.

    Utoljára akkor találkoztam vele, amikor engem és Évát szabályosan felvonszolt a lakásukba, hogy nézzük meg újszülött kisfiát. Mi mentünk volna szívesen, akkor és korábban is bárhányszor, de távol tartott minket feleségének szúrós tekintete, a megvetés, amellyel férje valamennyi legénykori kapcsolatát kezelte, főleg azokat a barátait, akik nem a pénzkeresés és a gyors karrier világából, hanem a művészet kétes hitelű környékéről keveredtek nyárspolgári látókörébe.

    Aztán kaptuk a hírt: áttelepülnek Magyarországra. Ezt az élményt számtalanszor át kellett átélnem az elmúlt évtizedek során, szerelmeim, barátaim, rokonaim, igen közeli ismerőseim sokasága döntött hasonlóan; amennyire emlékszem, ez az eset sem kavart fel jobban a többinél.

    Ami meglepett, hogy Püladész soha többet nem keresett, nem adott hírt magáról. Amit tudtam róla, azt itthon maradt rokonaitól, volt kollégáitól hallottam. Így azt is, hogy elvált és összeköltözött egy hastáncosnővel; de később ez a kapcsolata is zátonyra futott. 

    És most jelentkezett az én testvérként szeretett jó barátom, és én már nem tudom alakját az akkori Püladésszel azonosítani. Nemcsak azért, mert – ahogy a fotóját nézem – sápadt, lágy holdvilág-arca keményebb vonásokat öltött, nemcsak azért, mert nem ismerem mostani és korábbi családját, hanem mert tudom, másfél évtized után nem lehet semmit ott folytatni, ahol abbamaradt. Ez már új ismeretség, új kapcsolat – s lehet belőle még újra barátság is, ha nem a régi idők feletti nosztalgia süppedékes talajára akarjuk építeni, hanem elkezdjük újratanulni egymást. De az is lehet, hogy semmi sem alakul ki belőle, és ha így történik, annak nem Püladész lesz az egyedüli oka, hanem az, hogy én sem vagyok már a régi Oresztész.

    *

    Amióta komolyabban foglalkozom prózával, azóta átlagosan tízévenként könnyű kézzel megírok egy kisregényt, állapítottam meg elégedetten archívumomat rendezgetve. Ez jól hangzik, még ha nem is igaz egészen. Viszont jól mutatja, miként lehet az adatok hamisítása nélkül a valóságosnál kedvezőbb színben feltüntetni magunkat.

    Ötvenévesen ugyanis mindösszesen két darab kisregénnyel büszkélkedhetem, vagyis inkább szerénykedhetem, ezt a keveset pedig azzal lehet „tízévenként”-re tupírozni, ha úgy veszem, harmincéves koromig nem foglalkoztam komolyan prózával, aztán 1987-ben valóban könnyű kézzel, azaz néhány havi jóleső folyamatos munkával írtam egyet, majd 1997-ben ugyanígy egy másikat, és mivel most 2007-et írunk… Ha még az idén nyélbe ütöm a harmadikat, akkor igaz marad az állítás.

    A nyolcvanas évek elején az epika műnemében még teljesen járatlanul azt hittem, az a jó próza, ha minél kevesebb oldalba minél több történést beletuszkolok, minden körülményt megmagyarázok és az összes szálat alaposan elkötöm. Amikor ebben a szellemben fogant hosszabbacska munkámat antológiába válogatta egy irodalomtörténész, azt mondta róla, olyan, mintha nem novellát, hanem regényszinopszist olvasott volna.

    Ezzel bogarat ültetett a fülembe. Évekig más sem tettem, mint elbeszélésemből sorra kifejtettem, kibányásztam a lehetséges regény fejezeteit. Amelyek, csodálkoztam rajta magam is, önálló novellákként keltek életre. Ekként meg is feleltek, de amint egymás mellé sorjáztattam őket, az áhított regény bizony nem állt össze belőlük. Így hát félretettem az egészet és 1987-ben, szinte egy ültömben, megírtam hősöm, a leszerelt tengerész történetét, immáron valódi kisregény formájában.

    Második próbálkozásom a Holmi pályázatával kezdődött. A rangos folyóirat felhívására írtam meg és küldtem el „filosz-krimimet”, egy bonyolult szövegnyomozás történetét. Jeligés erőpróba volt, még emlékszem a sajátomra: „Ki írja azt a temérdek rossz művet, ha minden író itt tolong a fogadásokon?”. (Amikor az eredményhirdetési ceremónia után kis fogadásra került sor, s azon valóban ott tolongott az összes pályázó, érdekes felhangot kapott a jeligém.)

    A zsűri az I. helyre nem talált érdemes művet, az enyémnek egy megosztott III. jutott. Prózaíróként ez volt első komolyabb sikerem. A pályadíjból új cipőt vettem a szabályosan kilyukad régi helyett, az elbeszélést pedig kisregénnyé duzzasztottam, rövidesen meg is jelent. „Posztmodern trükkregény”, kapta a besorolást a kritikától.

    Azóta eltelt tíz év. Igaz, hogy közben többszöri átdolgozás és sok gyötrődés után befejeztem még a kilencvenes évek elején kezdett nagyregényemet, de a könnyű kézzel az idén megírandó kicsi még várat magára. Ötletem lenne is, csak az inspiráció hiányzik. Kellene valami jó  pályázat. Vagy legalább egy lyukas cipő.

    *

    Szinte törvényszerű, hogy időről időre tengelyt akasztok azokkal, akik valamilyen szinten részesei a kárpátaljai magyar írásbeliségnek (ez itt most jobb szó, mint az irodalom). Hol  költőkkel és prózaírókkal, hol újságírókkal gyűlik meg a bajom, hol meg azokkal, akik kimerészkednek szövegeikkel az internetre. Évek óta figyelem, milyen helyi tartalmak jelennek meg a világhálón, blogjegyzeteimben gyakran véleményezem azokat a webhelyeket, amelyekbe belebotlom. (Na jó, bevallom, néha gondos kereséssel kutatom fel azt, amibe végre belebotolhatok.)

    Dicsérnivalóm ritkán akad. Hol a belbeccsel, hol a külcsínnel adódik valamilyen gond. A profi kivitelezésű oldalakra nem egyszer nyelvhelyességi, helyesírási szempontból gyatra szövegek kerülnek fel, máskor pontatlan, elavult adatokat, rossz linkeket találok. Szemet szúr az is, ha a forrás megjelölése nélkül „vesznek át” szerzői anyagokat más oldalakról. (Ezen a téren hiába hadakozom évek óta: még lapjaink főszerkesztőivel sem sikerült megértetnem, hogy az interneten megjelenő – például szépirodalmi – művek jogvédelem alá esnek és nem közölhetők újra a szerző engedélye nélkül.)

    Az is előfordul, hogy korrekt, szakszerű szövegek kerülnek fel olyan oldalakra, amelyek úgy néznek ki és úgy működnek, mintha kisdiákok unaloműzésből ütötték volna össze az elmaradt informatika-órán. Holott ezeket az oldalakat nem ritkán komolynak számító intézmények működtetik, részükről azonban valamiért (takarékosságból? hozzáértés vagy ízlés híján?) nem merült fel az önálló arculatú és jól funkcionáló honlap iránti igény.

    Súlyosabb a helyzet, amikor a két hiányosság kombinálódik. Lángoló betűk és nyelvi pongyolaság. Rikító háttér és képtelen központozás. Félrecsúszott kép és rossz keretben megnyíló zavaros szöveg. Bukdácsoló, más-más betűtípusú bekezdések és következetlen, önellentmondó állítások. Széteső sorok és az Írjunk Minden Fontos Szót Nagybetűvel elve.

    Ilyen esetekben a forma és a tartalom végül is egységbe kerül…

    Mint azt a honlapgazda kifejtette, „lelkes amatőrök” készítették az ungvári református egyház hivatalos honlapját is. Vezércikként pedig a lelkész úrnak az az eszmefuttatása került fel, amelyben a világhálót, nem épp a legtisztább megfogalmazásban és írásmóddal, károsnak nevezi.

    „A média mai társadalom-formáló szerepe sokszor káros hatású, gondoljunk itt az internetre, vagy a tévéműsorokra.” – Ezzel indítani internetes oldalt? Ráadásul ilyen kinézetűt? Meglehet, az ilyesmi már valóban káros.

    Megfigyelésemnek kis glosszát szenteltem blogomban. Vártam a vagy hümmögősen elnéző, vagy gúnyosan lesajnáló hozzászólásokat, ehelyett maga a tiszteletes úr jelentkezett be némi magyarázkodással. Válaszoltam neki, ő viszontválaszolt, majd bibliai idézetekkel bizonyította, dehogy kellene profikkal csináltatni a honlapot, az apostolok sem voltak profik, és különben is, a Feljebbvaló számára a bolondok és gyengék kedvesebbek, mint a bölcsek és erősek.

    Még vitatkozgattunk egy ideig, beszálltak mások is simább vagy érdesebb modorukkal, rámutattunk néhány technikai hibára és ellentmondásra, elmondtam, hogy bár lehetnek „káros hatású” oldalak, ám maga az internet ugyanúgy nem káros, ahogy a könyvnyomtatás sem az – ám a lelkész úr egy ponton azzal távozott, hogy megsértettük a vallásos érzületű embereket.

    Ez nagyon ismerős. Ha lapszerkesztőként szemére vetettem szerzőnknek, hogy rosszak, képzavarosak a mondatai, akkor az volt a válasza, hogy én láthatóan megvetem a realizmust és lenézem az ábrázolni kívánt népéletet. Ha egy-két költőnkről megírtam, hogy új könyveikben immár sokadszor régi verseiket közlik újra és láthatóan nem tudnak túllépni az időjárási szimbolikán, akkor azzal vádoltak, elárultam a népi-nemzeti értékeket és a posztmodern fizetett programhirdetője lettem.

    Meglehet, az ungvári gyülekezet tiszteletese is a Sátán főállású ágensének gondol. Ami nem is zavarna, ha biztos lennék benne, hogy a pokolban szélesebb sávú az internet, mint a mennyekben.

    Megjelent: Mozgó Világ, 2007. március
    Comments