Mozgó Világ‎ > ‎

Mi van a spájzban?


Balla D. Károly

Mi van a spájzban?

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. június

A 80-as évek elején, amikor már képtelen mértéket öltött a Szovjetunióban a pangás, az emberek nem az üzletből szerezték be szükségleteiket, hanem feketén. A húsboltok akkoriban ki sem nyitottak, vagy ha mégis, akkor a viccnek feleltek meg („Azelőtt ki volt írva, hogy Hentes, és a boltban volt hús, most ki van írva, hogy Hús, és a boltban van hentes”), kolbászt, vajat, sajtot, de még étolajat sem lehetett venni. Érdekes módon az emberek hellyel-közzel mégis hozzájutottak ezekhez a cikkekhez. Vagy faluról, az őstermelőktől (méreg drágán), vagy valamelyik csalási-tolvajlási forrásból. Az olajat és a vajat egyenesen a margaringyárból lopták ki, a vágóhídon dolgozók is alaposan megcsapolták a kezükön átmenő állományt, a következő hányadnak a raktározási folyamatban kelt lába, a maradék ugyan az üzletből került a vevőhöz, de még nyitás előtt. Ez persze azzal is járt, hogy az ember nem abból és annyit vett, amennyit akart, hanem amennyit és amiből éppen rákínáltak. Meg is teltek a hűtőszekrények és spájzok hatalmas tömb sajtokkal, vajakkal, kanna olajakkal.

Ekkoriban történt, hogy kicsit mindig a hétköznapi valóság felett lebegő szerkesztő kollégám otthon kinyitotta a fridzsidert, és mit sem tudva arról, feleségének mennyi főfájást okozott a beszerzés, elégedetten megállapította: „Nocsak, javult az ellátás!”

Mindez azért jutott eszembe, mert ezt a feljegyzésemet eredetileg azzal akartam kezdeni, hogy „Ukrajnában javult a helyzet”, és ezt hasonlóan empirikus módon,  ha nem is hűtőbe, de a minap meglátogatott vidéki pedagógus barátainkhoz benyitva állapítottam meg.

Egy falusi tanárházaspár, ha kicsit a háztáji gazdálkodással is rásegít, akkor ma már meg tud élni a fizetéséből, továbbtaníttathatja a gyerekeit, és ha szűkösen, de még arra is futja, hogy csinosítsa házát – mutatta a példa. Ez most azért tűnt fel, mert néhány évvel ezelőtt a hasonló helyzetben élők szabályosan nélkülöztek, és ha nem akartak tanári keresetükből éhen halni, akkor a férjnek át kellett járnia a határon, hogy diplomás létére napszámos munkát vállaljon illegálisan az építőiparban, vagy arra kellett berendezkednie, hogy piacon üzleteljen, benzint, gázolajat, cigarettát csempésszen, fél napokat várakozva a határátkelőkön.

Ne legyenek illúzióink: igen sokan ma is ilyesmiből élnek, de megkockáztatom, hogy néhány év alatt döntően megváltoztak az arányok. A hivatalosan számított havi minimálbér lassan utoléri a létminimumot (átszámítva és durva kerekítéssel mindkettő 20 eFt körüli), míg az oktatásban dolgozók  átlagfizetése ennek másfélszerese, egy kiemelt pedagógusé vagy iskolaigazgatóé pedig a jó duplája (40 eFt). Aki az iparban helyezkedik el, annál ugyanez átlagos bérnek számít, a hivatali, kereskedelmi, pénzügyi szférában ennél is magasabbak a jövedelmek. Mindez nem jelent mást – és ez óriási haladás – hogy ma már, ha szerényen is, meg lehet élni a fizetésből, s ha több kereső van a családban, még gyereket is lehet belőle nevelni. Ez tapasztalható a mindennapi életben, ennek sokkal jobban lehet hinni, mint annak, ha az újságokban növekvő makrogazdasági mutatókról írnak.

És ha már hússal, vajjal, sajttal kezdtem: üzleteinkben soha nem látott a választék ezekből az igen jó minőségű hazai termékekből. Szerkesztő kollégám elégedetten nyithatná ki az ajtót: az ukrán élelmiszeripar már a spájzban van.

*

Röstelltem volna, ha leghűségesebb olvasóimnak, akik eddig minden új könyvemet megvették, most nem tudtam volna semmi újat kínálni. Pécsi kiadóm felajánlotta, hogy dedikáljak az idén is. Igaz, hogy nincs új könyvem, de a négy korábbi, közte fontosnak gondolt legutóbbi regényem, még nem fogyott el, kapható lesz az Ünnepi Könyvhéten a kiadó Vörösmarty téri standjánál, hirdessük hát meg azt a kétszer egy órát, amit majd a napernyő alatt ücsörögve, kezemben tollal, olvasóimra várva tölthetek.

Jöttek, ha nem is sokan, az új érdeklődők, de persze többen a régi ismerősök, barátok, internetes blogíró társak, akiknek már mindenük megvan tőlem. Nos, hogy előttük ne kelljen röstelkednem, nekik készítettem el válogatott műveim CD-jét néhány egyedi borítójú példányban. Rátettem az összes képversemet, a kötetben még meg nem jelent nagyobb versciklusaimat, megíratlan regényem első fejezetét, három esszé-kötet anyagát… Örültek a különleges, csak spéci tollal dedikálható ajándékomnak, amelynek készítése közben nem győztem csodálkozni azon, hogy az 5-6 könyvre rúgó anyag a CD egytizedét is alig foglalta el.

Ha én nem is, Éva igazi új könyvvel rukkolt ki: a Magvető adta ki első regényét Méhe nélkül a bába címmel, amelyet dedikált és amelyből részletet is felolvasott a kiadó és a Radnóti Színház közös estjén. Máris megjelentek az első (igen pozitív) szakmai reagálások.

Hazaérkezve némi csodálkozással tapasztaltam, hogy egyik napilapunk könyvheti beszámolójában, miután a többi kárpátaljai szerzőt és könyveiket felsorolták, a sok éves gyakorlattól eltérően ezúttal minket is megemlítettek. Az pedig házastársi identitásom számára igazi elégtétel, hogy én úgy szereplek a hírben, mint Berniczky Éva férje.

*

Érdekes, hogy ungvári lakosként egy több mint félezer kilométerre levő városban, Pécsett találnak otthonra a munkáim. Az ottani Pro Pannonia Kiadónál már házi szerzőnek számítok, most kaptam az értesítést, hogy idén ősszel az ezredforduló éveiben írt naplójegyzeteimet is kiadják (1996 óta ez már az ötödik könyvem náluk).

Friss hír az is, hogy ki vagyok állítva Pécs néhány buszmegállójában. Vagyis nem én, hanem a munkáim. Az ottani Művészetek Háza 2007 januárjában hirdette meg köztéri vers- és fotópályázatát VersMegálló címmel. (A projekt ötletét a Budapesten már több alkalommal sikeresen megrendezett VersMetró adta.)

Az erőpróba hívószava ez volt: Határtalanul, és a műveknek az emberek és kultúrák közti különbségek áthidalhatóságára, az egymással folytatott párbeszéd lehetőségeire kellett koncentrálniuk. 551 verset és 412 képet küldött be a kétszáznál több szerző. A díjazottak közé ugyan nem, de azon kevesek közé bekerültem, akik mindkét kategóriában sikeresek voltak: a szervezők a város forgalmasabb buszmegállóinak reklámfelületén 100 nagyméretű plakátot helyeznek el – ezek közül kettőn nekem egy-egy versem (eredetiben és holland fordításban), illetve másik kettőn egy-egy fotómontázsom szerepel. Talán érdekes, hogy szövegben Ungvárt és Amszterdamot, képben pedig cigánygyerekeket és zsidó temetőt örökítettem meg. 

*

Felkérést kaptam, vegyek részt egy társadalmi testület munkájában. Tagjai tanácsaikkal hivatottak segíteni azokat, akik a határon túli magyarság támogatásával kapcsolatban hoznak döntéseket. A megtisztelő felkérés elfogadása alapos fejtörést okozott nekem. Csapdába kerültem. Ha ugyanis vállalom a részvételt a testület munkájában, óhatatlanul betagozódom egy olyan struktúrába, amelyről nem vagyok a legjobb véleménnyel.  Ha viszont nemet mondok, akkor elhárítom azt, amit magam oly sokszor szorgalmaztam: hogy a külhoni magyarsággal kapcsolatos döntésekbe be kell vonni a független értelmiségieket, azokat, akik nincsenek elkötelezve saját régiójuk egyik érdekcsoportjának sem. Mivel éppen ebben a független minőségemben kaptam a felkérést, a feladat alóli kitéréssel a saját elvárásaimat tagadnám meg. No meg: tíz éve bírálom a támogatási rendszert, s amikor lehetőséget kapok arra, hogy beleszóljak, akkor nem vállalom? Kívülről járt a szám, de belülről már elhárítom a felelősséget? Mióta mondom, hogy a rendszerből nagyrészt hiányzik mind a teljesítmény- és értékelvűség, mind a partneri kölcsönösség – most ezt a nézetet végre hivatalosan is képviselhetném, erre inkább azt mondom, hogy kösz, nem kérek belőle?

Végül igent mondtam, de szükségesnek éreztem leszögezni, hogy erősek a fenntartásaim a támogatáspolitika elvével és gyakorlatával szemben. Elvi szinten azt gondolom, a támogatás mint olyan gyakran több kárt tesz, mint hasznot hoz, mert csökkenti a támogatott önálló problémamegoldó készségét, alaptalan elvárásokat és rosszfajta mentalitást alakít ki, esetenként kifejezetten demoralizál. Gyakorlati szinten az elmúlt több mint másfél évtized Kárpátalján klientúraépítésről, a politikai elit eltartásáról, látszateredmények felmutatásáról szólt, arról, hogy a támogatások igen szűk körben meghatározható haszonélvezői a magyarság érdekei helyett sajátjaikat részesítik előnyben.

Vajon a még alakulófélben lévő  új nemzetpolitikai koncepció mögött elegendő politikai eltökéltség áll-e ahhoz, hogy a fentieket képes legyen felülírni? A legragyogóbb magyarságstratégia is megbukhat, ha a határon túli magyarság problémaköre minduntalan belpolitikai csatározások tárgyává válik, és ha folytatódik Magyarország politikai megosztottságának az exportja a külhoni régiókba. Sajnos az anyaország közéletének a szétziláltsága, a lakosság politikai, kulturális, világnézeti megosztottsága, a szembenálló felek ádázul ellenséges elszántsága, az erkölcsi normák naponta tapasztalható megszegése rossz példát szolgáltat. A határon túli magyarság problémái nem oldhatók meg addig, amíg Magyarország a saját belügyeit nem képes megnyugtatóan rendezni.
Megjelent: Mozgó Világ, 2007. július.
Comments