Navigáció

    Mozgó Világ‎ > ‎

    Másfél óra tanítványommal


    Balla D. Károly

    Másfél óra tanítványommal

    Fiatal kritikusunk Maria Vargas Llosa friss Nobel-díja kapcsán a blogjában párhuzamot von a dél-amerikai irodalom felfedezése és a kárpátaljai magyar irodalomnak „a baloldali irodalomesztétika” általi fel nem fedezése között – előbbinek örül, utóbbit kárhoztatja.

    Bár az elmúlt években, ahogy fogalmazni szoktam, mentálhigiéniai okokból távol tartom magam kis literatúránk belügyeitől, ezúttal nem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam a szerintem súlyos tévedést, az értékek összemosását, a súlyukban összehasonlíthatatlan dolgok közti párhuzamvonást. Az ifjú kolléga felkapja a vizet, jól kioszt; éles szavakkal illet azért, amiért kifaroltam kis irodalmunkból (szerinte hátba is támadtam). Igaz, a végén bocsánatot kér kirohanásáért.

    Ér másfelől is kritika. Miután valamelyest már ismeri a múltamat és most a blogban tett megjegyzéseimet elolvasta, azt mondja a tanítványom, akinek vasárnaponként, szülei kérésére, az irodalmi ízlését vagyok hívatva pallérozni, szóval azt mondja, úgy vagyok ezzel a kárpátaljai magyar irodalommal, mint bűntudatos férfi az elhagyott családjával. Igaz, hogy régóta más nővel élek, időnként mégis látni akarom a volt feleségemet, becsöngetek a régi lakásomba, és csak az újabb tapasztalás után jövök el abban a megerősödött tudatban, hogy már nem tudnék vele élni. Aztán eltelik pár év, elmosódnak távozásom okai, netán egy új gyerek születéséről értesülök – és ismét bekopogok, hogy aztán éppen a legkisebb csemete vethesse a szememre: bár korábban nagyon sokat tettem ezért a családért, mégis akkor hagytam el őket, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rám.

    Meglehet, mondom, de mihez lett volna rám szükség? Egy olyan írói attitűd fenntartásához, amelynek akkorra már kiürült a tartalma, amely pózzá silányodott. Én viszont nem akartam ahhoz asszisztálni, hogy a legjobb alkotóink a régi (bár jogos) sérelmek állandó felemlegetésével takargassák a valódi teljesítmény hiányát s így spórolják meg az új művek létrehozását, az előrelépést. Nem lehettem támogatója annak a felfogásnak sem, hogy a cenzurális viszonyok megszűnése és a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek megalakulása után a kisebbségi irodalomnak továbbra is pótlólagos szerepeket kellene magára vállalnia, nyelvet kell őriznie, hitet táplálnia és identitást palléroznia – s ha ezt megteszi, akkor az esztétikai aggályok félresöpörhetők. Bár megpróbáltam a másfajta értékrendet „karámon belül” megteremteni, ehhez gyengének, kevésnek bizonyultam, a hatékony eszközeim is hiányoztak (és támadóm is több akadt pártolónál), így nemigen maradt más lehetőség számomra, mint a távozás.

    Nem tudom, nem lett volna-e helyesebb szó nélkül venni a kalapomat, ám én ehelyett pontról pontra megírtam, mi a bajom a meghaladott felfogással, a közszolgálati szépirodalommal, a kiürült időjárási szimbolikával, a kliséként használt hagyománnyal, az elcsépelt nemzeti és vallási retorikával – miközben hiányoltam a megújulást, a műgondot és a tényleges teljesítményt, láttam ugyanis, hogy költőink új és újabb könyveinek továbbra is a hetvenes-nyolcvanas években keletkezett művek képezik a gerincét. Mivel pedig alkatomból fakadóan mindezt több-kevesebb iróniával, élccel, sarkított példázatokkal tettem szóvá, pályatársaimban talán okkal alakulhatott ki az az érzés, hogy támadom őket. Akkor még azt hittem, ha azt akarjuk, hogy a feleségünk lefogyjon, akkor nyugodtan mondhatjuk neki: akkora a pocakod, mint egy ház – és elé tarthatjuk az igazmondó, de mégis görbe tükröt. Most már úgy sejtem, ez a szembesítés a mi érzékeny és sérülékeny közegünkben szükségszerűen vezetett szakadáshoz, sértődéshez, baráti és kollegiális kapcsolatok felbomlásához.

    Utólag az is látszik – fintora a sorsnak –, hogy bár kihátrálásommal azt akartam jelezni: nem adom a nevem, a beleegyezésem, az együttpublikálásom bizonyos magatartáshoz és irodalomszemlélethez, kiválásommal mégsem gyengítettem, hanem erősítettem a kifogásolt attitűdöt: a kárpátaljai magyar írók többsége sosem látott egységbe kovácsolódott – ellenemben. Kapóra jöttem nekik, mint ellenség, volt mivel szemben meghatározniuk magukat. Alapítottak is nyomban egy lapot Együtt néven, holott igazibb cím lett volna ez: Nélküled.

    *     

    Hozza a hírt a tanítványom, hogy a magyarországi iszapkatasztrófa okán Ukrajnában is pánikhangulatot keltettek. Alig hiszem. Utánanézek a neten: valóban. A kijevi TSN tévécsatorna hírműsorában – adja hírül az MTI ­– megszólaltatott vegyész szakértő a vörösiszap jelentette veszély ismertetése során elmondta, hogy amennyiben a káros anyag eléri a Tiszát, akkor a folyó mellett található Csap, sőt Munkács lakosságát is ki kell telepíteni. Más orgánumok is átvették, tovább görgették a hírt…

    Nem tudom, a kémiában mennyire járatos az adott szakértő, ám földrajzból… Legalább a térképre ránézett volna. Elképzelem, amint az iszap leúszik a Dunán Szerbiáig, aztán Titeltől, árral szemben, fel a Tiszán, Magyarországot átszelve, egészen Csapig… A Veszprém megyei tragédia persze borzalmas, az ukrajnai reagálás viszont nevetséges. Igaz, ha azon próbálok tűnődni, kinek mi oka lehet effajta pánikot kelteni, akkor azért lefagy a mosoly az arcomról.

    *

    Kérdezi a tanítványom, olvastam-e valamit az idei Nobel-díjastól? Hát… Diák koromban A város és a kutyákat, de bizony egy betűre sem emlékszem belőle, vallom be pironkodva. Szerencsére eszembe jut egy jó pár éve olvasott esszéje is, ennek viszont fel tudom idézni a lényegét, leginkább azért, mert néhány állítása akkor eléggé mellbevágott, és naplómban foglalkoztam vele. Felkeltem az ifjú érdeklődését, türelmesen várja, amíg megtalálom a naplórészletet, amelyben a latin-amerikai író Globalizáció: a kultúra szabadsága című írására reagáltam.

    „Vargas Llosa az egyéni szabadságjogok, a személyes identitás védelmében meglehetősen keményen fogalmaz, amikor ilyeneket ír: »A kulturális identitás önmagában is veszélyes fogalom. A társadalom felől nézve csupán kétséges és mesterséges koncepció, ha azonban politikai célokra fordítják, akkor az emberiség legértékesebb vívmányát, a szabadságot fenyegeti.« Illetve: »A kulturális identitás az ideológia világába tartozó fikció, amelyre a nacionalizmus épül.« Kifejti továbbá, a globalizáció áldása abban rejlik, hogy az állampolgárok többé nem kötelesek tiszteletben tartani azt az identitást, »amely menekülésre esélyt sem adó koncentrációs táborba – a szülőhelyük nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak identitásába – zárta őket.«
                Ezt első felindulásomban erős túlzásnak éreztem:
               Bár életem utóbbi évtizedének a tanulsága számomra is az, hogy a szabadon gondolkodó embernek (és az alkotóművész ilyen) szükségszerűen ki kell törnie abból a hagyományvilágból (ha tetszik: identitásból), amelyet szűkebb-tágabb környezete jelent számára, mégsem tekintem a szülőhely nyelvét vagy a nemzetet koncentrációs táborhoz hasonlíthatónak. Az emberek döntő többségének ugyanis – vélem – szüksége van  „saját” kollektív identitásra, amely ugyan valóban bezár, de meg is tart azzal, hogy befogad, hogy helyet, a közösségben betöltött társadalmi szerepet kínál, segít tájékozódni, eldönteni, mi helyes és mi nem, életviteli és viselkedési normákat ad...
                Nem fogadom el – érveltem tovább –, hogy a születésünkkel kapott adottságokkal élni és keretükben megmaradni eleve káros, nyomorító hatású lenne. A globalizáció pozitívuma valóban az, hogy »lényegesen kitágította az egyéni szabadság horizontját«, mint Vargas Llosa írja, de ebben a szabadságban a közösségben-maradás, a hagyományhoz-ragaszkodás szabadságának is benne kell foglaltatnia…
                Az igazi veszély az, gondolom én, hogy a világ sokkal gyorsabban globalizálódik, mint a benne élő emberek. Az emberi tudat- és érzelemvilágban, a psziché egészében sokkal lassabban játszódnak le azok az értékváltások, amelyek környezetünket pillanatok alatt átformálják.
                Idáig jutottam gondolatmenetemben, kételyeket támasztva Vargas Llosa szigorú állításának igazát illetően, amikor kezdtem magam úgy érezni, mint az az ember, akinek fejére olvassák egy súlyos hibáját. Azt a hibáját, amelyet ő maga sem mert még soha bevallani magának, ezért aztán alaposan meg is sértődik és elkezd védekezni. Miközben azonban védekező érveit egymás mellé sorakoztatja, meglátja önnön érvelése logikai gyöngéit, meglátja a csúsztatásokat és a tendenciózus hangsúlyeltolásokat, amelyekkel magát is félrevezette, és lassan rádöbben arra, hogy a fejére olvasott hiba bizony valóságos, kár volt megsértődni és ágálni.
                Így sértődtem én meg azon, hogy örökölt anyanyelvemet és nemzetemet valaki koncentrációs tábornak nevezte, és itt már el is követtem az első csúsztatást, mert a felsorolásból kihagytam a vallást, holott Llosa a szülőhely »nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak« a korlátozó voltáról beszél. Megbántódtam anyanyelvi és nemzeti identitásomban, mivel ez van nekem, de nem éreztem magam sértve vallási identitásomban, mert az meg nincsen. És vajon – kanyarodott most már ebbe az irányba a logikám – ahogy nem hiányzik nekem a vallási identitás, hanem ellenkezőleg: képessé tesz arra, hogy viszonyomat a világ tapintható és transzcendentális dolgaihoz ne egy adott elvrendszer, hanem a magam elképzelései szerint alakítsam, vajon ugyanígy a nyelvi és nemzeti identitásomtól mentesen nem elégíthetném-e ki sokkal szabadabban és kedvemre valóbban – például – kulturális igényeimet? Ahogy református keresztségem ellenére jobban érzem magam vallásos istenhit nélkül, úgy vajon magyarnak születésem dacára nem érezném-e jobban magam kívül a magyarságon? Hiszen – folytattam most már az önvizsgálatot – nem hallgatok-e már most is szívesebben jazzt, mint magyar népdalt?”

    Figyelmesen meghallgatja felolvasásomat, de nem helyesel az én tanítványom. Nem is kérdez semmit: letelt a szokásos másfél óránk. Hallom, hogy félhangon a „Hej, halászok, halászok”-at dúdolja, amikor Éva az ajtóig kíséri.

    Megjelent: Mozgó Világ, 2010/11.


    Comments