Mozgó Világ‎ > ‎

Kisebbségi világvége

Balla D. Károly

Kisebbségi világvége

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006.január.

Amióta trendi dolog lett cikizni a téli ünnepkör alkalmait, már nem találom örömömet a Karácsony vagy az Újév leszólásában. Azelőtt nagy élvezettel nyilatkoztam olyanokat, hogy nekem ugyan ne írja senki elő, mikor gyakoroljak szeretetet, nálam minden hétköznapba belefér öt perc Karácsony, nincs szükségem a tömény, előre gyártott elérzékenyülésre, amikor is kinyitogatjuk az erre az alkalomra tartogatott érzelmi konzerveket, leszedjük a celofánt a szeretet-befőttekről és nagy bőszen habzsolni kezdjük akkor is, ha már ujjnyi penész nőtt a tetejükre. Ugyanígy szívesen hangoztattam, hogy a Föld rendes évi pályáján semmiféle különleges pontot nem érint Szilveszter éjszakáján, az egész naptári rendszer komikus és tökéletlen emberi tákolmány a természet nagyszerű rendjéhez képest; ugyan miféle ostoba ötlet egy teljesen esetleges és állandóan korrekcióra szoruló naptári rendszer önkényesen kiválasztott napjain megünnepelni a saját időszámításunkat ahelyett, hogy szégyellnénk alkalmatlanságát. Egyáltalán: hogy jövünk mi ahhoz, hogy különleges pontokat jelöljünk ki a rólunk tudomást sem vevő idő kontinuitásán?

Szerettem Adyt is idézni, „Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot”, ezzel hárítva el bármiféle lehetőségét a megrendülésnek és az áhítatnak.

Most azonban… Igaz, hogy a téli ünnepek közeledtével újra ragacsossá tett mindent a mikulási gügyeség és a karácsonyi kegyelet dömpingmennyiségű cukormáza, igaz, hogy újra elömlött a világon az újévező jajdeheppi bulifíling, ám azt is észre kellett vennem, hogy bizonyos, talán főleg urbánus értelmiségi körökben egyre inkább divattá vált a fanyalgás. Micsoda macera az ajándékvásárlás, Szenteste mindig összevesznek a családtagok, a Szilveszter csupa ésszerűtlen pazarlás, az új esztendő pedig másnapos kiábrándultsággal, a betarthatatlan fogadalmak miatti frusztrációval, rosszabb esetben depresszióval kezdődik; stb. Lelkem mélyén valahol igazat adtam a dohogóknak, mégsem volt kedvem csatlakozni hozzájuk. Ha már divat lett szidni, fikázni, lesajnálni ezt az egészet, akkor én inkább csendben maradok.

De nem álltam be az átszellemülten mosolygó és az illumináltan papírtrombitáló ünneplők közé sem. Csak annyit értem el magamnál, hogy az egész felhajtás ne idegesítsen, és megbékélve tűrjem, amint az ilyenkor tucatszám érkező emailekhez csatolt táncoló mikulások, muzsikáló rénszarvasok, repdeső angyalkák és villódzó fenyőfák eltömik a postaládámat. Sőt, „írtam” egy alkalmi képverset, feltettem a honlapomra, és aki kellemeset, meghittet, szépet, szeretetteljest, áldottat, boldogot, békéset, szerencséset, sikerekben gazdagot kívánt nekem, azt egy linkkel elküldtem az internetbe azzal, hogy ott megtalálja a szerény viszonzást.

Szilveszter estéjén azért mégis hatalmába kerített egyfajta különös hangulat. Kellemesnek és felemelőnek semmiképpen nem mondanám, ám annyi bizonyos, hogy nem volt hétköznapi.

Aznap a hírekben óráról órára bemondták, hogy Oroszország január elsején elzárja a gázcsapot, mert Ukrajna nem fogadta el a világpiaci árakat. Nem is fogadhatta, mert akkor összeomlik a költségvetése. Ha viszont nem fogadja el és az oroszok hajthatatlanok maradnak, akkor Ukrajna energiarendszere omlik össze, ami nyilvánvalóan súlyos belpolitikai válsághoz, rosszabb esetben katasztrófahelyzethez vezethetett volna.

Kicsit belegondolva a laikus is megérhette, hiába húzódnak meg a háttérben bonyolult gazdasági és politikai összefüggések, a végső képlet mégis eléggé egyszerű. Oroszország demonstrálni kívánta, bármikor krízisbe táncoltathatja a régi szövetségből kiszakadt nyugati szomszédját, bármikor rákényszerítheti, hogy szembesüljön a problémával: vajon valóban hasznos-e számára a nyugati orientáció, vajon mit veszíthet és mit nyerhet azzal, ha Oroszországon „átlépve” csatlakozik Európához. Ahhoz az Európához, amely maga is megrémült az orosz gázfenyegetéstől, s amely közösség részeként Magyarország is buzgón bizonygatta lakosságának, hogy teljes biztonságban tudhatják magukat. Ami vélhetőleg igaz is. Számomra ezeknek a miniszteri szinten folyó népnyugtatásoknak egyetlen érdekessége az volt, hogy miközben a nagy év végi elérzékenyültségben minden rendű és rangú nyilatkozók szájából annyiszor elhangzott a nemzet vonatkozásában a „határon innen és túl” szlogenje, hogy a külhoni magyarok lilára csuklották magukat, aközben a gázkrízis összefüggésében egy árva szót nem hallottam arról, vajon Ukrajna lakosságát, s azon belül a kárpátaljai magyarokat nem fenyegeti-e a közvetlen fagyhalál akkor, ha a gáztüzelésű kazánok országos szinten leállnak.

Mi is gázzal fűtünk, és december közepétől olyan radikális nyomáscsökkenést tapasztaltunk, hogy a máskor 15-20 fokos fagyban is kifűthető lakásunkban a kinti olvadáspont közeli hőmérséklet ellenére is hűvöske klíma uralkodott, hiába húztuk maximumra a kart a kazánon a pincében. Nem volt hát nehéz a veszélyérzetünket felkorbácsolnia a médiának.

De ez még nem minden. A jókora havazásra következő nagy olvadás további problémákat is okozott. Először is beázott az internet. Évek óta mikrohullámos netkapcsolatunk van. Ez keskenysávú, de 24 órás csatlakozást jelent: a tetőn antenna a szolgáltató adótornyára irányítva, a szobában modem. Olyan ez, mint a „betelefonálós” összeköttetés, épp csak nem kell tárcsázni. Drága és rossz hatásfokú, de jobbat a még mindig analóg (azaz nem digitális) telefonközpontunk nem tesz lehetővé. Sem kábeltévés internetre, sem ADSL-re, sem ISDN-re nincs fizikai lehetőség, még ha esetleg anyagi lenne is. (Tudni kell, hogy az internet Ukrajnában még luxusnak számít, nincs megfelelően kiépített infrastruktúra, nincs árverseny a gyéren működő szolgáltatók között, és a lakossági igény sem eléggé erős ahhoz, hogy felhozza az ágazatot. Míg a mobiltelefonozás esetében két-három éve áttörést tapasztalhattunk, megszaporodtak a szolgáltatók, a robbanásszerűen megnőtt vevőkör és a kialakult konkurencia elindította lefelé az árakat, addig ugyanez a bumm az internetnél még nem ütött be. Pedig alig várom!) Szóval a tetőantenna eléggé sérülékeny jószág, a kábel csatlakozói pedig éppenséggel egyáltalán nem vízhatlanok, és az első beázás után hiába lettek körbebugyolálva szigetelőszalaggal, az időjárás viszontagságaival mégsem képesek dacolni. A fagyban bizonyára megrepedezett a szigetelés, hogy aztán az olvadó hó valahol beszivárogjon az illesztékekbe, először csak kisebb fennakadásokat okozva, aztán teljesen megszakítva a kapcsolatot az adótoronnyal. Mindez egy nappal Szilveszter előtt, amikor már mestert nem lehet szerezni! A fiam ugyan felmászott a tetőre, leszedte az antennát, átnéztük, megtisztítottuk és újraforrasztattuk a csatlakozókat – de a kommunikáció csak nem akart helyreállni. Ide komolyabb szakmai segítség kell. Ám január 9-e előtt erre nem volt kilátás.

Addig ugyanis nálunk nagyjából megállt az élet.

Magyarországon sem ismeretlen a helyzet, amikor a munka- és szünnapokat állami szinten csereberélgetik, állítólag azért, hogy a dolgozók jól járjanak, így ha a piros betűs ünnep és a hétvége közé esik egy árva munkanap, akkor rendeletileg azt is munkaszüneti nappá nyilvánítják azzal, hogy a következő szombaton majd le kell dolgozni. Az ilyesminek Ukrajnában is nagy a divatja, ám abban, hogy hány napot lehet ilyen módon átvariálni, valószínűleg világelsők lettünk. Most az újév és a pravoszláv Karácsony közötti teljes munkahét vált szabaddá. Azaz december 30-a (péntek) után az első hivatalos munkanap január 9-e (hétfő) lett. Egyik hétvégén Újév, a következőn ortodox Karácsony, ami közbül van, azt szombatonként majd le kell dolgozni, februárra áthúzódóan.

Persze az élelmiszerüzletek azért kinyitnak, az alapellátás működik, de ügyet intézni – azt nem lehet. (Itt halkan megjegyzem, hogy errefelé ez többé-kevésbé akkor is így alakul, ha hivatalosan nem nyilvánítják szabaddá az évkezdő hetet. A Vodka sérthetetlen fennhatósága alá tartozó tájakon a nagyobb alkalmak utáni józanodás amúgy is eltart a következő ünnepig, így az ember mindig is tudhatja, hogy január közepéig – amikor is az ortodox Újévvel lezárul a sorozat – nem érdemes semmit sem elindítani, semmibe belefogni. Ez mindig is így volt a Nagy Szicsász birodalmában.)

A Szilveszter este következő meglepetése az volt, hogy elfogyott a víz a tartályunkból. (Korábbi jegyzeteimben hosszan ecseteltem, a városi vízszolgáltatás korlátazásait hogyan hidaltuk át szivattyúval és ezer literes rezervoárral.) Ha felittuk a tartalékot, az azt jelenti, hogy hosszabb ideje kevesebb vizet kapunk a hálózatból, mint amennyit fogyasztunk. Telefon a vízművekhez: hinni sem akarjuk, de az ünnep ellenére felveszik a kagylót és tájékoztatnak: a nagy hóolvadás miatt zavarossá váltak a források, nem győzik az ülepítést, de lesz víz, legyünk türelemmel. Lettünk.

Csak a naivabb olvasókban bízhatom, a józanabb gondolkodásúak aligha hiszik el, pedig igaz: ha csak egy rövid időre is, de az áramszolgáltatás is megszűnt az év utolsó délutánján.

Már alkonyodott, így a lakásunk csaknem teljes sötétségbe borult. Ültem a fekete képernyő előtt a kicsit hűvös padlásszobánkban, fülemben még a gázstopról szóló hírekkel, második napja internet és első nap víz nélkül. Csoda-e, ha lett egy kis világvége-hangulatom?

És hiába gyulladt fel a villany egy bő félóra múlva, hiába kezdett estére csöpögni a csap, nekem megfájdult a fejem, így a rémisztően rossz tévéműsortól is menekülve, fejemet párnámba fúrva szomorkodtam át magamat 2006-ba.

*

Váratlan látogató Bécsből. Apám egyik legkedvesebb legénykori barátjának, Rosenberg Miklósnak a kis-kisöccse (nővérének az unokája). A süketnéma festőművész jellegzetes ungvári figura volt a háború előtti-utáni években, művészkörökben és a mi családunkban még fél évszázad múltán is keringenek a róla szóló, vele kapcsolatos történetek. (Mellesleg ő tanúskodott a szüleim egybekelésénél. Egy süketnéma tanú. Ennek azért van kis pikantériája.) Apámmal hosszú kilométereket róttak esténként az ung-parti sétányon; közben beszélgettek. Lámpától lámpáig Miklós mondta a magáét, aztán a lámpához érve megálltak alatta, szembefordultak egymással, hogy Miklós jól lássa apámat és szájáról leolvassa válaszát. Majd tovább indultak és a következő fényesebb foltig újra ő beszélt bele a sötétségbe. Egyszer moziba is elmentek. Miklós a tizedik percben felállt a nézőtéren és a maga fejhangján, a süketnémákra jellemző artikulációval jó hangosan kijelentette, hogy „Maarhaaság, nincs seemmi összeefüggés”. (Ezt családunkban azóta ismételgetjük, ha valami zavaros dologgal találkozunk.) A moziból kijövet a következő párbeszéd zajlott le a két barát között.

– Miklós, veled sem megyek többet moziba.
– Neem érteeem.
– Mondom, veled sem megyek többet moziba.
– Neem mégy mooziba?
– Nem megyek.
– Dee hát most vooltál.
– Veled nem megyek.
– De veelem voltál.
– De többet nem megyek veled.
– Miért neem?
– Mert botrányt csináltál, felálltál és kiabáltál.
– De hát maarhaaság volt, seemmi összeefüggés.

(Ebben maradtak.) 1956 október vége éppen Magyarországon érte a látogatóba oda érkezett Miklóst, kapóra jött neki a dolog, átment a nyitott határon Bécsben élő nővéréhez, és egy csapásra megszabadult a proletkult és a szocreál nyomasztó elvárásaitól. Rövidesen jó nevű, jegyzett művész lett. Kapcsolata az ungváriakkal, kell-e mondani, megszakadt. Sokáig úgy tűnt, örökre. Aztán amikor 95-ben Évámmal az osztrák fővárosban jártunk, Miklós felfigyelt valahol, vélhetőleg valamelyik magyar kiadványban, talán a Bécsi Naplóban, a nevemmel beharangozott irodalmi estre, el akart jönni a találkozóra, de valamiért nem tehette. Ám később érdeklődött vendéglátóinknál, a Bornemisza Péter Társaságnál, megtudta ungvári levélcímünket, és attól kezdve levelezett Apámmal, 90 éves korában bekövetkezett haláláig. Most, hogy kis-kisöccse Ungvárra látogatott, megkeresett minket. Dr. Eric Frey a Der Standard „Managing Editor”-ja, a Financial Times és az Economist ausztriai tudósítója, a magyar nyelvterületen, azt hiszem, eléggé ismeretlen Hitler-szindróma c. könyv szerzője. Vele volt amerikai felesége és egy ungvári ukrán tolmács, aki szerencsére magyarul is egészen jól beszélt. Apámnak nem is nagyon kellett nyelvi közvetítő, egészen jól elboldogult a némettel. Én szinte mindent értettem, de megszólalni nehezemre esett. Eric „természetesen” angolul is perfekt, így Évával ezen a nyelven váltottak szót. Mondanom sem kell, hogy meghívott minket: ha éppen Bécsben járnánk, el ne kerüljük házuk tájékát.

*

Többször is elolvastam az elvben január 2-ától igényelhető ún. nemzeti vízummal kapcsolatos tudnivalókat, majd hosszan tűnődtem: voltaképp mi is akar ez lenni. A környező országok állampolgárai közül az veheti igénybe ezt az öt évre szóló és korlátlan magyarországi tartózkodásra jogosító vízumot, aki nemcsak a vízumigénylésnél szokásos idegenrendészeti elvárásoknak felel meg, hanem ezen felül hiteles okmányokkal igazolni tudja magyarországi lakhatását, megélhetését és egészségügyi biztosítottságát. Azaz gyakorlatilag ugyanazt, ami a tartózkodási engedélyhez vagy a letelepedéshez szükséges. Ellenben nem vehető igénybe sem a felsőfokú oktatási intézetekben való tanuláshoz, sem munkavállaláshoz. Ám akkor mire is jó? Ki az, aki, ha már valamiért hosszabban kíván Magyarországon tartózkodni, ezt az ideiglenes és korlátozott jogokkal járó megoldást választja a végleges és teljesebb jogokkal járó helyett? Miért váltaná ki a nemzeti vízumot a gyermekénél hosszabban időzni kívánó idős szülő, ha nagyjából ugyanilyen igazolásokkal állandó lakhatást is szerezhet, amelyhez már nyugdíj is jár? Nem jó azoknak sem, akik tanulni vagy dolgozni szeretnének odaát, ők továbbra is fizethetnek a diák- és munkavállalási vízumért. Akkor kik is itt a célszemélyek?

*

Üzenetváltások New Brunswickban élő druszámmal, távoli jó barátommal, Nagy Károly szociológus professzorral. Kissé pesszimista hangulatú legutóbbi levelemre és Mint a balsors a Himnuszban című HVG-s cikkemre reagálva írta többek között, hogy összefogásra kellene mozgósítani az összmagyar erőket, s hogy „E mozgósítás módszereit nektek, nekünk – neked is! – kell elkezdeni kitalálni, artikulálni, felvetni, javasolni!”. Sajnos ez olyan felütés, amire csak keserűen, szkepszisemet kiöntve válaszolhattam, egyebek mellett ezeket írva:

„Kedves Jó Druszám,
   elvben természetesen igazad van, és én roppant módon becsülöm is azokat, akik jó szándékkal és hozzáértéssel próbálnak valamit tenni a jó ügyek érdekében. Ám sajnos azt látom és tapasztalom, hogy „a magyar ügy” oly mértékben elótvarosodott, oly mértékben eluralta az önérdekű politika és a megélhetési magyarkodás, hogy én soha többé semmiféle mozgósításban, felvetésben és javaslattételben nem kívánok részt venni. Mert hát benne voltam, részt vettem, nem kevés energiával, tőlem telhető tudással, hiszen te is tudod, lapokat és kiadókat alapítottam, működtettem alapítványt, voltam választmányi […és…] elnökségi tag […], szerveztem gőzerővel az irodalmat, csináltam könyvfesztivált és irodalmi szalont, alapítottam és évente osztottam ki nívódíjakat, szerveztem rendezvényeket és buzgón, aktív szereplőként jártam a másokéira – és sorba mindent fel kellett adnom, fel kellett számolnom, le kellett róla mondanom, mert az a politikai, anyagi és morális háttér, az a támogatási rendszer, ami mindezeket uralni kezdte, az elfogadhatatlanná vált számomra. Egy ideig hadakoztam a visszaélések, az etikátlanságok, a nívótlanságok, a szakmai alulteljesítés ellen, de ezzel semmi mást nem értem el, csupán azt, hogy ellenségeket szereztem. Soha senki nem a saját hibáira haragudott, hanem arra, aki szóvá tette.
   Azt is meg kellett rövid idő alatt értenem, hogy a hibák gyökere sokkal mélyebben ered és lombja magasabbra ágazik, semmint gondoltam volna. Az egész rendszerben kölcsönös függőségben van egymással a legkisebb és a legnagyobb, a magyar fantomszervezet fantomtagjától kezdve a számtalan közbülső szinten át egészen a minisztériumokig és főhivatalokig, alapítványi elnökökig és főkurátorokig. Az egész rendszer működése nem teljesítményorientált, nem színvonalcentrikus. Mindent a látszateredmények uralnak. A zengzetes szólamokkal és a feltupírozott beszámolókkal, a szemethunyással jóváhagyott elszámolásokkal a kölcsönös érdekeltség alapján minden mocskot elfednek támogatók és támogatottak. Az egész rendszer velejéig romlott, korrupt, önérdekű.
   Az ember olyanokat lát, hall és tapasztal, hogy először nem akarja elhinni, aztán émelyeg tőle.
  A legfájdalmasabb, amikor legjobb barátairól tudja meg az ember, hogy ők sem különbek a többieknél, elveiket feladva prostituálódnak, csalnak, hazudnak, korrumpálnak és korrumpálódnak, és ami a leggyomorforgatóbb, eközben még meg is játsszák az önfeláldozó hős magyart.
  Mondom: először magam is benne voltam a dolgok sűrűjében, de ahogy láttam, miként fordulnak a szép célok önmaguk ellentétébe, kihátráltam, mert belülről nem tudtam javítani rajta. Megpróbáltam hát kívülről, de úgy sem sikerült. Más nem maradt hátra számomra, mint hogy próbáljam elemezni, kritizálni, értékelni, krónikásként rögzíteni, hogy mi történik velünk, körülöttünk.
   Persze lehet koncentrálni a szerény eredményekre, felmutatni a vívmányokat, dicsekedni a fejlődéssel, de én azt látom, hogy a kicsi jó mögött mennyi a rossz; miközben a kicsi jó csak jelenség, a nagy rossz pedig tendencia, folyamat, lényeg, meghatározó jelleg. Én azt látom, hogy a felmutatható valós vagy látszateredmények mögött a kárpátaljai magyarság visszafordíthatatlannak tűnő és minden képzeletet felülmúló demoralizáltsága van. Az okok pedig, „saját” gyarlóságunkon túl, mint mondtam, messzire vezetnek: a legmagasabb politikai és adminisztratív körökig.
   Arról már nem is szólva, hogy mindez egy ugyancsak velejéig romlott ukrán közéletbe is beleágyazódik, ami ugyanúgy nem a munka becsületéről és nem a szellemi nívóról szól. […]
   Bizonyos, hogy van ebben személyes keserűség és indulat is, de elég jól ismersz ahhoz, hogy tudd rólam: alapjában derűs, optimista, bizakodó ember vagyok. Ahogy a saját szaporodó bajaimon túl tudom magam tenni humorral, öniróniával, életerővel és munkakedvvel, ugyanúgy túltehetném magam a társadalmi szkepszisemen is. Gyakran meg is teszem, eljutva addig a pontig, amikor az ember már kínjában csak nevetni tud a helyzet tragikumán.
  Nincsenek illúzióm, Druszám. Nem bízom a kárpátaljai magyarság felemelkedésében. Az elmúlt 15 év fokról fokra, milligrammonként vette ki belőlem a bizakodást.”

Na tessék, ilyen az, ha belelovalom magam a világvége-hangulatba. Pedig azt írják a lapok, hogy gáz van. Ezt magam is naponta tapasztalom.

Megjelent: Mozgó Világ, 2006/február
Comments