Mozgó Világ‎ > ‎

Egy manzárdőr feljegyzéseiből (05/01-02)


Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. január-február

Viktor Juscsenkót még hivatalos beiktatása előtt vezérükké, hetmanukká választották az ukrajnai kozákok, ő pedig felesküdött hagyományaikra. Eszembe jutott, vajon nem szerepel-e az eskü tárgyát képező kozák hagyományok között a kötelező vérbosszú. Irodalmi emlékeimből rémlik, hogy egy fővezérük saját fiát ölte meg, amikor az áruló lett…

Gajdos István, az UMDSZ elnöke a Juscsenko-ellenes szocdemek parlamenti frakciójából átült a második választási forduló előtt már Juscsenko mellé álló szocialisták frakciójába. Mindezt – kell-e mondani – állítása szerint a kárpátaljai magyarság érdekében tette.
     Hofi anyósa erre azt mondaná: „Látod, Géza, ezek könnyebben cserélik a pártállásukat, mint más a gatyáját.”

Az MTV 1-en hosszabbacska riport az ukrajnai helyzetről: különböző helyszíneken szólalnak meg a kijeviek: az utca emberei, szakértők, parlamenti képviselők, a leendő miniszterelnök-asszony, és a két ellenlábas pravoszláv egyház egy-egy pátriárkája. A téma természetesen: a győztes narancsszínű forradalom, a változások, és leginkább: az ukrán jövő. Mindez: oroszul. A tízegynéhány megszólalóból talán kettő akadt, aki ukránul beszélt Ukrajnáról.

Ellenálltam a kísértésnek és nem írtam alá az esszékötetem kiadásáról szóló szerződést. Kóros pénzsóvárságom úrrá lett ugyancsak beteges hiúságomon.
     Ezzel a kötettel egyszer már pofára estem. Két évvel ezelőtt aláírt szerződésem volt, és abban milliós összeg szerepelt – sajnos nem dollárban és nem forintban, hanem lejben, a kötetet ugyanis erdélyi kiadó gondozta volna, de egy földimnek sikerült megfúrnia az igazgatónál, a velem megállapodó főszerkesztő hiába tördelte a kezét. Jóval ezek után fordultam máshová, ahonnan fél évig nem jött válasz; most viszont hirtelen sürgős lett a dolog: megjelentetik a könyvem, de persze előbb megpályáztatnák az anyagot, és a kiírás szerint ehhez a szerzővel kötött szerződést is mellékelni kell. Elkészítették, elküldték. Az szerepelt benne, hogy honorárium gyanánt 100 tiszteletpéldányt ajánl fel a kiadó, miközben az utánnyomás és két további kiadás jogát öt évig fenntartja. Ezt talán mégsem...
     Napokon belül kereskedelmi forgalomba kerül viszont első e-bookom. A Cyberbooks Kiadóval digitális sorozat indításában állapodtam meg: 5-5 éves bontásban adják közre legfontosabb esszéimet, közéleti és irodalomkritikai munkáimat. Elsőként a rendszerváltást megelőző öt év termése került sorra, a válogatás címadó darabja pedig éppenséggel Peresztrojkácska című írásom, amely 1988-ban jelent meg a Mozgó Világban, s amely révén, azt hiszem, nemcsak a publicisztika műfajába avatódtam be, hanem az igazmondásra is rászoktam. Akkor idehaza kisebb vihart kavart a közlés, de engem többé már nem lehetett új szenvedélyemről leszoktatni.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség két megmondóembere kitett mostanában magáért. Brenzovics László alelnöknek egyetlen mondatban sikerült definiálnia, hogy ki a magyar, Milován Sándor, a másik alelnök pedig ugyancsak egyetlen motívumban ragadta meg a kárpátaljai magyarságra nézve egyedül üdvözítő stratégiát. (Kárpátalja c. lap, 2005. január 28.)
     Brenzovics a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi beszédet. Ebben kevesellte nemzeti költőnk közismert tételét, amely az egyén önmeghatározására és személyes identitásválasztásának szabadságára helyezi a hangsúlyt, és szigorúbb definíciót ajánlott: „Illyéssel szólva az a magyar, aki annak vallja magát, ám véleményem szerint ez kevés. Az a magyar, aki sorsközösséget vállal nemzetével.” Lám, akad, aki illyésebb az Illyésnél. A sorsközösség-vállalás kritériumainak a megszabására pedig nyilván ugyancsak a KMKSZ vezetői formálnak igényt. Kovács Miklós elnök a kettős állampolgárságról tartott népszavazás eredményéről értesülve nyilatkozta azt a Duna Televíziónak, hogy „a nemzet vereséget szenvedett”. A két állítást összerakva már gyerekjáték eldönteni, szerintük ki a nemzetsorsvállaló, azaz ki magyar – és ki nem az.
     Milován eközben azt fejtegeti, hogy a KMKSZ és általában a kisebbségi érdekeket igazán védő szervezet (sem annak elnöke) semmilyen szín alatt nem lehet hatalompárti (ezzel Kőszeghy Elemérnek, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének egy korábbi cikkére reagál), és ők voltaképp nem is kívánnak képviselőik révén a helyi hatalomgyakorlásban részt venni, mert az megvetendő labancmentalitásra vallana, ők ellenben kurucok.
     KMKSZ-logikával ezek szerint főlabancnak számít Csáky Pál vagy Markó Béla?
     Két héttel későbbi viszonválaszában Kőszeghy is említi a szlovákiai és a romániai magyar politikust, és a hatalommal való együttműködés kérdéséhez való viszony különbözőségében látja a fő eltérést a KMKSZ és a Gajdos István parlamenti képviselő vezette Ukrajna Magyar Demokrata Szövetség között. Bólogattam okos cikkét olvasva, de aztán az utolsó bekezdésénél elkerekedett a szemem. A kuruc–labanc példálózásra válaszul többek között ezeket írta: „…a Rákóczi-felkelést a felvilágosodás követte, mint ahogyan az 1848–49-es szabadságharcot és forradalmat a kiegyezés. Történelmi távlatokból nem csupán azt nehéz eldönteni, hogy minden egyes alkalomkor a kuruc vagy a labanc cselekedett-e helyesen, de még azt is, hogy bizonyos pillanatokban ki volt a kuruc, és ki a labanc. Egy biztos: míg az ugocsai kisnemesek szinte egyként esküdtek fel Rákóczi, majd Kossuth zászlajára, addig a rácok (mai szóhasználattal élve: szerbek) mindkét történelmi pillanatban a magyar szabadságtörekvések legádázabb és legkegyetlenebb ellenfelei voltak.”
     Hogy kerül a csizma az asztalra, hogy jönnek ide a rácok? Jól értem? Arra céloz a KISzó főszerkesztője, egyben az UMDSZ alelnöke, amire szavai olvastán asszociáltam? Valóban megengedte magának, hogy sandán és rosszindulattal utalgasson ellenfele származására!? Netán ő is meg akarja szabni, ki a magyar?

Ha megkérdeznének vágyaim netovábbjáról, aligha szerepelne közöttük, hogy Duray Miklóssal szeretnék egy címlapon mutatkozni. A pozsonyi Szabad Újság felelősei azonban nem kérdeztek semmit, nem kértek engedélyt és nem értesítettek, csak fogták, és berakták február 2-i számukba Önveszélyes viszonyok c. írásomat. De ez még semmi, mert azt is elmulasztották feltüntetni, hogy honnan vették át a szöveget, így aztán akár az is lehet a látszat, mintha nekik írtam volna – aktuálisan. (Pedig dehogy!) És hogy még kövérebb legyen a lúd: alaposan bele is nyúltak az anyagomba, jócskán húztak belőle, de ez még mindig nem minden, mert bele is írtak három alcímet.
     Amikor felfedeztem a közleményt, magyarázatot és helyreigazítás közlését kérve levelet küldtem a szerkesztőségnek. Másnap előbb kiadóigazgatói, majd főszerkesztői telefonhívás Pozsonyból. Dobos László a Madách-Posonium igazgatója nagyon udvariasan indított: lapjuk, a Szabad Újság húszezres példányszámú, és roppant fontosnak tartják, hogy „ebben a keserves helyzetben” tudósítsák olvasóikat, a Kárpát-medence régióiban hogyan vélekednek a dolgokról a magyarok; ezen kívül két hete próbálja felvenni velem a kapcsolatot, de mindenütt rossz telefonszámot adtak neki. (Itthoni számunk vagy 25 éve változatlan.) Mondtam, hogy ez rendben is lenne, akár megtisztelőnek is érezhetném, ha: 1) kérték volna a hozzájárulásomat a közléshez; ha ez nem sikerült, akkor vártak volna a közléssel; 2) feltüntették volna az eredeti megjelenés helyét, 3) nem nyúltak volna bele a szövegbe. Úgyhogy ragaszkodom a helyreigazítás közléséhez. Pár perc múlva Szabó Géza főszerkesztő jelentkezett. Nagyjából megismétlődtek az előző beszélgetés fordulatai, ő is úgy állította be, mintha nagy jót tettek volna velem azzal, hogy lehozták az írásomat. És hogy nekik milyen nagy presztízsveszteség lesz a helyreigazítás… (Ha még sokáig feszegeti a dolgot, kiböktem volna: ugyan miből gondolja, hogy nekem nem presztízsveszteség Durayval együtt publikálni, aki ugyanebben a lapszámban pl. azt állítja, hogy: „A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban lévő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnök – Károlyi, Kun és Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzent a nemzetnek.” [sic!] Továbbá azt, hogy: „A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része [...] és van egy nemzetileg közömbös vagy a nemzettel szembeni ellenérzésekkel teli része, ebben vannak a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb.” – No, az ilyen gondolatok szócsövéül szegődő újságban azért talán mégsem akkora dicsőség megjelenni. A főszerkesztő végül belátta, hogy hajthatatlan vagyok, és kérte, küldjem el a kívánt helyreigazítás szövegét. Pár nappal később a főszerkesztő-helyettes értesített, hogy rendben meg is jelent. Amit persze illő tisztelettel megköszöntem.

Remek blues-történeti film a Duna TV-ben, Clint Eastwood rendezésében. A műsort is ő vezette, hosszan beszélgetett az azóta már az égi klubokban zongorázó és éneklő Ray Charlesszal és más nagy öregekkel, remek bejátszások kíséretében. Nem akármilyen élmény Oscar Petersont, Dave Brubecket, Thelonious Monkot, Fats Dominót, Andre Prevint és másokat egy adásban látni, hallani. Igazán remek volt.
     Ezzel szemben reggel valami rémületes produkció az RTL-en. Nehéz olyan férfi párost elképzelni, ahol az önmagát is alulmúló Győzike a jobb. „Szép emlékű” Benkő Dánielnek ez ma döbbenetesen jól sikerült. Én meg elmorzsoltam egy virtuális könnyet a Bakfark Consortért.


Megjelent: Mozgó Világ, 2005/március
Comments