Mozgó Világ‎ > ‎

Egy manzárdőr feljegyzéseiből (04/12-05/01)


Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2004. december - 2005. január

A vártnál jobban sikerült minapi tévéinterjúm. Eddig szinte mindig rossz szájízem maradt minden alkalom után, amikor a tévések végre kivonultak a szobámból; zavart a sok előkészület, a rám telepedő szerkesztői koncepció vagy az orcátlan riporteri tájékozatlanság. Mindig úgy éreztem, megint csőbe húzott a hiúságom, nem kellett volna vállalni az interjút. Magammal is elégedetlen voltam mindig: nem azt és nem úgy mondtam, amit és ahogy kellett volna, nem arról beszéltem, ami igazán fontos. Zavart, hogy vagy frázisokat-általánosságokat akarnak felmondatni velem, netán konkrét választ várnak olyan kérdésekre, amelyek vagy bődületesen laposak ahhoz, hogy okosat lehessen rájuk felelni, vagy sokkal összetettebb a véleményem róla annál, semhogy pár mondatba belefoglalhatnám.

De másképp alakult. Bár tudtam, az ungvári stáb a Duna TV Bekezdések című sorozatába készíti az anyagot, így adásba most is csak legfeljebb 5 perc kerülhet abból, amit mondok, és a szerkesztő-riporternek most is volt ugyan tétova ajánlata arról, hogy mit kellene szóba hoznom (gyerekkori születésnapok - NA NE!; irodalmi díjaim - pláne NA NE!), de azt is mondta, ez végül is egy monológ, beszéljek magamról vagy arról, amit fontosnak gondolok. No, én belekezdtem, és negyvenvalahány percen át abba sem hagytam.

A riporter azt mondta, a Duna tévés erősen vágott rövid változat mellett esetleg az ungvári tévében is lemenne egy hosszabb verzió, illetve hanganyagként a rádiójukban is. Ennek persze örülök, és csak picit bosszankodom azon, sem olyan rádiónk, sem olyan tévéantennánk nincsen, amellyel a helyi adásokat fogni tudnánk.

*

Véglegesítettem Tejmozi novellámnak azt a teljes változatát, amelyben benne foglaltatnak az Egy mondat a... nevezetű interakcióm keretében kapott idézetek. Lassan egy esztendeje, hogy idegen nyelveket jól bíró, rendszeresen vagy alkalmanként műfordítással is foglalkozó író- és szerkesztőtársaimat megkértem: egy maguk választotta idegen nyelvű kortárs prózaműből fordítsanak le számomra egyetlen, ugyancsak általuk választott mondatot, és én ezeket beépítem egy saját novellámba. Az akció célját egyfajta multikulti és poliglott szövegtér megalkotásában jelöltem meg, azzal a feltételezéssel, hogy a vendégmondatok - mint "szöveg-DNS"-ek - majdani írásomba beépülve virtuális kommunikációs csatornákat nyitnak más nyelvek, más kultúrák felé. Nos, 30 műfordító 18 nyelvből és 43 szerzőtől öszszesen 53 idézetet interpretált számomra, és az ezeket magába építő közel kisregény terjedelmű munkám őszre el is készült, sokáig azonban úgy látszott, hogy még egy redukáltabb, rövidebb változatát is nehéz lesz publikálnom. Több eredménytelen próbálkozás után aztán két helyen is megtört a jég: egy rangos folyóirat elfogadta közlésre a tömörített verziót, a teljes anyag közlését pedig egy romániai magyar napilap szerkesztője maga ajánlotta fel kulturális mellékletükben. A sorozatban nemcsak a teljes szövegem kap majd helyet, hanem részleteket közölnének a munkanaplómból és a stockholmi Gergely Tamás ez alkalomból velem készített interjújából. Az egyik kérdést és arra adott választ hadd tűzzem ide:

- Úgy tűnik, páneurópai novellát írtál, adódik a kérdés: ellopják-e benne Európát?

- Mint Bajor Andor egyik írásából tudjuk, Európáról az az utolsó hiteles hír, hogy elrabolták... Ha csak érintőlegesen is, de novellám többször foglalkozik a modern (európai) társadalom problémáival, lévén történetem a civilizációból kivonult, remeteségében is teljes életet élő édesapa és a világ sűrűjében az élettől elidegenedett fia kapcsolatát boncolgatja; márpedig az apa-fiú konfliktus - mondjuk, Szophoklész Oidipusz királya óta - eléggé tipikus európai toposz. Ha pedig Európa sorsát a hazátlan és/vagy kihaló nemzetek és nyelvek problémája felől közelítjük, az elrablás tényét ez esetben is rögzíti az írásom, lévén erős szálként szövődik bele egy saját országgal sosem rendelkezett, nyelvének-irodalmának-vallásának önállóságáért évszázadok óta meddő küzdelmet vívó kisnemzet, a ruszinság sorsa. És ha csak áttételesen is, de utalok öreg kontinensünk 20. századi történetének egyik legsúlyosabb tragédiájára és annak szenvedő nemzetére. Novellám ugyanis egy zsidó szertartás szerint tartott házasságkötés szimbolikus képeivel zárul.

*

Csönge beiratkozott egy angol nyelvtanfolyamra. A 70 pontos felmérő tesztből 66-ot teljesített, a beiratkozást intéző adminisztrátorral folytatott diskurzusban pedig az ukránról csakhamar áttértek az angolra: az adatokat felvevő fiatal hölgy rájött, hogy a még fiatalabb kliensével így jobban szót ért, semmint ha az államnyelvet erőlteti.

Kevés nagyobb képtelenséget tudok elképzelni, mint hogy egyébként jó és kitűnő eredménnyel tanuló gyerekeim 11 iskolai évük alatt egy magyar tannyelvű, de az ukrán oktatási rendszer keretében működő iskolában az államnyelvet képtelenek voltak elfogadható szinten elsajátítani. Tíz-egynéhány éve mindenki arról beszél, milyen rossz az ukrán nyelvoktatás módszertana a nemzetiségi iskolákban - közben a színvonal mit sem változik, a frissen érettségizettek a többségi anyanyelvű nemzedéktársaikhoz képest óriási hátránnyal lépnek ki az életbe. Nyelvész barátomnak erről az a véleménye, hogy mindez végzetes következményű nyelvi-nemzetiségi szegregációhoz vezet, mert az államnyelvet rosszul beszélők nem tudják elfoglalni azokat a társadalmi pozíciókat, amelyek a lakosság nemzetiségi arányából következően megilletnék őket, így vagy alsóbb szintre kerülnek, vagy a vidék elhagyására kényszerülnek. Úgy látszik, ez a folyamat az oktatást a legmagasabb állami szinten irányítók számára nem számít tűrhetetlennek.

*

Éva ma az egyik legtradicionálisabb asszonyi tevékenységre adta a fejét: leállt kenyeret sütni. Délelőtt kint volt a városban, de a felborult ünnepi nyitva tartások miatt csak egyetlen helyen árusítottak kenyeret, ott pedig négy tömött oszlopban tolongtak a sorban állók, így eldöntötte, hazajön, begyúrja és megkeleszti a tésztát, kemence híján beveti a sütőbe. Épp most kezdtek el terjengeni a házban a semmihez nem hasonlító illatok. Illenek az amúgy kicsit nyomott hangulatú évkezdéshez.

*

Bolond világ. Harmadik napja egyfolytában folyik a tűzijátékozás, petárdázás. Szilveszter éjszakáján szinte szünetmentesen zengett és villogott az ég: már sötétedés után kezdődtek a szórványos lövöldözések, aztán megadták derekasan a tisztességet mind a három éjfélnek, az "orosznak", az "ukránnak" és a "magyarnak": egy-egy óra különbséggel, de szinte egybefüggően tartott a tűzijáték. Elsején aztán napközben is folyt a pufogás, estére felerősödött. No, gondoltam, elhasználják a fennmaradt muníciót, aztán vége, és tegnapra valóban mintha kicsit alábbhagyott volna, de ma, 3-án is legalább nyolc-tíz alkalommal hallatszott-látszott a város más-más pontjairól a több perces sziporka és durrogás.

*

Az év első igazán jó híre: a CyberBooks Kiadó nem csupán digitális könyveimet adja ki egy tervezett sorozat keretében (cikkeimet, esszéimet rendezem kronologikus gyűjteményekbe, az elsőt már elküldtem, az 1985-90-es éveket öleli fel), hanem ősszel egy hagyományosat, nyomtatottat is sajtó alá rendeznének. A kiadót vezető Pálnagy László, akivel az elmúlt hónapokban elég sok egyeztető levelet váltottunk, azt írta, vehetem úgy, kiadójuk elkötelezte magát ebben az ügyben. Hogy pontosan milyen könyv lesz, azt magam dönthetem el, gyakorlatilag szabad kezet kaptam: "Végül is mit szeretnél kiadni? Induljunk ki ebből. Tavaszig ráérsz kitalálni..." Fel van hát adva a lecke.

*

Csak most került kezembe a Korunk utolsó tavalyi száma, benne Rigán Lóránd A liberalizmus mint szoftver c. kisesszéje. Problémafelvetése nagyjából a következő. Vajon a jelenleg egymásnak feszülő két nagy formáció, a liberális Nyugat és az iszlám Kelet vajon inkább hardvernek vagy szoftvernek tekinthető-e? Azaz a maguk "kemény" megalkotottságában rajtuk futnak-e a programok (a történések), és eredendő voltuk alig-alig enged meg bármiféle beavatkozást, módosítást, vagy pedig inkább olyan szoftverekként működnek, amelyek rajtunk, emberi mivoltunk, természetünk, képességeink egészén futnak, s ilyenekként módot adnak a beavatkozásra, akár arra is - és ezt már én mondom -, hogy valamiféle javítócsomagok révén módosítható legyen az eredeti program. A szerző nem kötelezi el magát egyik felfogás mellett sem, bár inkább a szoftver-elméletre hajlik a hardver-hívőkkel szemben. Ugyanakkor ezt írja: "...a liberalizmus és az iszlám szoftver-elmélete a maga pragmatikus rugalmasságát homályosságaival, sőt nagyfokú meghatározatlanságával fizeti meg. Hogy mi is az iszlám vagy a Nyugat mint olyan lényege, sohasem jelentheti ki egyszer s mindenkorra, végérvényesen. Folytonosan lehetségesek kell hogy maradjanak az eltérések az eredeti kódtól. Az elkülönböződés, a deviancia és a mutáció tehát elkerülhetetlen." Mindez engem nem is annyira a Nyugat és az iszlám relációjában gondolkodtatott el, hanem egyrészt általánosan "az összes többi, radikálisnak tételezett fogalmi oppozíció" kérdésében, másrészt pedig, hát igen: a jelen ukrajnai helyzet vonatkozásában. Amikor mostanában többször is azt írtam, hogy a narancsos forradalomnak nincsen igazi tétje és nem lehet komoly hozadéka, egyre megy, hogy melyik Viktor győz és országol, akkor voltaképp Ukrajnát (történelmével, hagyományaival, lakosságával, geopolitikai helyzetével) hardvernek értelmeztem, olyan meghatározottságnak, amely eleve lehetetlenné teszi bizonyos szoftverek (pl. a nyugati értelemben vett demokrácia) futtatását. Ezt továbbra is így gondolom ugyan, de hát miért ne játszanék el a gondolattal, hogy Ukrajna mégis inkább szoftver, és segíthet rajta, ha importált javítócsomagokkal updatálgatják. Csak az a baj - gondolom tovább -, hogy egy ennyire hibás programot nem javítgatni, hanem mégis inkább teljesen újraírni kellene.

*

Jut eszembe, ukrajnai választások: megtudtam, hogyan zajlik a szavazatok eladásának vetésforgó-módszere. A "karusszel" (szó szerint: körhinta) lényege a következő. Bemegy a polgár szavazni, megkapja a céduláját, bemegy vele a fülkébe, de nem ikszel be semmit, be sem dobja, hanem zsebre vágja, és kisétál. Elhagyja a szavazóhelyiséget, és kint, mondjuk, egy közeli kávézóban már várják az ügynökök: ha ott a szemük láttára a megfelelő névhez írja az ikszet, ezért X összeget fizetnek neki. Átadja a kitöltött és megfizetett céduláját egy másik szavazónak, az beviszi a zsebében, bedobja, de a sajátját kitöltetlenül kihozza, és jön a kávézóba: beikszel, pénzt vesz fel, átad: a harmadik bedobja a másodikét, a sajátját meg kitöltetlenül kihozza. És így tovább. Az ügynökök, érthetően, csak a szemük láttára beikszelt szavazatért fizetnek. A szavazók meg arra a jelöltre szavaznak, illetve abba a kávézóba mennek, amelyikben többet ígértek. Akadt, aki egész nap magánál tartotta a céduláját, járkált a piacon, a városban, és várta, hogy feljebb menjenek az árak.

*

Beregszászban egy Magyarországról kárpátaljai fiatal pedagógusok és diákok részére szervezett oktatási program keretében tartott rendezvénynek voltam a vendége. Több mint két óra hosszat beszéltem művelődési életünk kialakulásáról, irodalmunk problémáiról, megosztottságáról, saját mániáimról (az internet mint az irodalmi szemlélet kitágítását segítő tényező). A végén - és számomra ez volt a legélvezetesebb - a honlapomat mutathattam be: a projektor mozivászonnyi méretben vetítette ki azt, amit én eddig csak képernyőn láttam. Magyarázgattam interakcióim lényegét, szerettem volna érzékeltetni, hogyan igyekszem az utóbbi években a virtuális világot beemelni a munkáimba - és a munkámat kivetíteni a cybertérbe. Azzal fejeztem be, amit többször megfogalmaztam a magam számára: miután fizikai létemben számos földrajzi, politikai, etnikai, nyelvi, sőt egészségbéli kötöttség határolja be mozgásteremet, számomra az irodalom képezi a szabadság dimenzióját, és ezt azóta tudom igazán jól kihasználni, amióta a világháló ebben pótolhatatlan eszközömmé vált. Akinek annyi a hendikepje, mint nekem - fejeztem be a mondókámat -, annak addig kell ügyeskednie, amíg megengedheti magának, hogy hanyatt dőljön, és páholyból szemlélje a külvilágot.


Megjelent: Mozgó Világ, 2005/február

Comments