Mozgó Világ‎ > ‎

Egy manzárdőr feljegyzéseiből (04/09-10)


Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2004. szeptember-október

Többrészes beszélgetés-sorozat Kalász Mártonnal a rádióban, 70-ik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott – ilyenként ismertem meg vagy harmadfél évtizede, s attól kezdve ekként tiszteltem.

A beszélgetés-sorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről. Tudni kell, hogy K.M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni – ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezetes volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mikor mire céloz. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire – nincsenek jobb szavaim – bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt tudnia kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának köszönhető a másfélszáz kilépés – és azt is, hogy mindezt soha nem fogja tudni végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. [Időközben megtartotta közgyűlését a szövetség; őszintén csodálkozom, hogy Kalász Márton nem mondott le. Ellenben kedvező jel, hogy Döbrenteit kibuktatták a választmányból. De azért az eseményről szóló beszámolót olvasva az fel sem merült bennem, hogy esetleg vissza kellene lépnem…]

*

A magyar Parlament nemrégiben megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást. A dolgon régóta rágódom magam is, és több közbülső tétova majdnem-vélemény után arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amennyiben igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (a várhatóan alacsony résztvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (így a kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása még súlyosabb lehet, mint az Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Magyarországnak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg és mint „rólunk való végleges lemondást” értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis „a hatalom” kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül „a nép”, általában „a magyarok” részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Magyarország „nélkülünk” csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.

*

A két Miklóselnök, Kovács és Patrubány kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. A sajtó nyilvánossága előtt vádolják egymást szélhámossággal, nagy közadakozási pénzek elsinkófálásával. Nőm azt mondja (és mint mindig, igaza van), ez az egész ügy annyira mocskos, hogy arra is sár tapad, aki véleményt mond róla. Így el is szégyelltem magam amiatt, hogy kárörvendően majdnem összehegyeztem két mutatóujjamat és azt gondoltam, hátha most majd minden kiderül! Ugyan! Sem hivatalos, hatósági, törvényi elszámoltatástól, sem az adományozók vagy a kárvallottak számonkérésétől nem kell tartaniuk. Így hát a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Magyarok Világszövetsége elnöke továbbra is egymás zsebében kotorászva keresheti az árvízkárosultaknak és a vereckei emlékmű építésére szánt dollárezreseket.

*

Rablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húszegynéhány legjelentősebb festményét őrizte, és szerény anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók „dolgoztak” – adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban több tucatnyi üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, mindhiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, így legálisan nem értékesíthetők, ami azt is jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesznek a közönség számára láthatók és valamely elszánt magángyűjtők titkos kollekciót gyarapítják. Egyes helyi ruszin lapok tovább mennek, ködös célozgatásokkal azt sejtetik, a képek már Párizsban vannak, a rablást pedig alighanem egy kanadai emigráns rendelte meg, akinek helybéli segítőtársai is akadtak. A feltételezés ugyan hajmeresztő, ám még mindig hihetőbb, mint hogy az ungvári bolhapiacon akarnának zsákmányukon túladni a saját szakállukra dolgozó piti tolvajok. (Erdélyi Béla nevét Magyarországon még szakmai körökben is kevesen ismerik; mi itthon az egyenes és átvitt értelemben is értendő kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük benne, aki annak idején, a háború előtt, a legnagyobbakkal állított ki Párizsban. Aztán hazajött művészéletet szervezni, főiskolát alapítani, nemzedékeket nevelni – és eltűrni, hogy a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg vagy félreállítani vagy a szocreálra rávenni… Nem is lett Kárpátalján sem Nagybánya, sem Barbizon.)

*

„A dobás végrehajtása előtt a labdának a dobó játékos kezében kell lenni” – olvassa Csönge lányom a kézilabda bölcs, ám hivtalos játékszabályát. Most szerveződik a csapatuk, másfél hét múlva pedig már Tatán vendégszerepelnek. Habár így nem pontos a mondat. Azért szerveződnek, hogy szerepelhessenek. A meghívás szerint ugyanis az iskolának négy csapattal kell részt vennie a versenyen: foci, kosárlabda, atlétika, kézilabda. Annak ellenére, hogy még tornatermük sincsen, az előbbi három létezik az ungvári magyar iskola keretében, utóbbi (eddig) nem. Nehogy már e miatt az apróság miatt essenek el az utazástól! (Hát igen, valakinek kell utolsónak is lennie.)

*

Napok óta megint a Szembesüléssel nyüglődöm. Újra kiadás előtt álló regényemet mindig is felváltva éreztem hol nagyon jónak, hol csapnivalónak. Életem főműve, soha nem leszek képes hasonló remeket alkotni! – gondoltam gyakran. Máskor meg, mint éppen most is, reménytelenül rossznak, torznak, elhibázottnak látom.

Teljesen beteges dolog, hogy a 96-ban egyszer már készre írt szöveget azóta többször is teljesen átdolgoztam – ugyanis eddig három kiadót járt meg és legalább öt sikertelen pályázati forduló van mögötte. Én meg minden soron következő benyújtás előtt átdolgoztam, tavaly szinte újraírtam. Mígnem az idén a pécsi Pro Pannonia (eddigi két legszebb és legvastagabb könyveim kiadója) végre kapott rá támogatást, és én, kell-e mondanom, mielőtt tördelni kezdenék, visszakértem „utolsó simításra”. Amiből persze ismét alapos belenyúlás, újraszerkesztés lett. És ilyenkor szokás szerint elővesz írói hipochondriám, sorra fedezem fel szövegem betegségeit. Igyekszem gyógyítgatni, beleírok, húzok belőle, újrafogalmazok részeket, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy egyre rosszabbnak látom a regény, én is belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.

*

Gyurcsány Ferenc bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány lova, amikor nekiugrott a falnak és a vevő szörnyülködni kezdett: „De hát ez vak!” Mire a kupec: „Dehogy vak! Bátor!”

Reggel megnéztem a tévében parlamenti expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.

*

Ukrajna egymást váltó miniszterelnökeinek a nevét egy ideje már nehezen tanulom meg, valahol Lazarenko letartóztatása után kezdtem a szálat elveszíteni. Amúgy is elnöki irányítás van, Kucsmát pedig jól megjegyeztem magamnak, s hogy alatta ki a kormányfő, az majdnem mindegy.

A most hivatalban lévő nevére is csak azóta jár rá a szám, amióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel megindult. Fel is kaptam a fejem a hírre: „Az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezen kívül Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot”. Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentés szimpatikus – de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha a legesélyesebb jelölt pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor tudhat valamit. Alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (plusz a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, ráadásul a legtöbbjüknek van anyaországuk, tehát érdekeltek a kettős állampolgárság intézményének a törvényesítésében) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak?

Bármennyire is híve vagyok (voltam a SzU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tízegynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti igény, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztási iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust – de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán 'demokrata', aki feltehetően a nemzetállami diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.

*

Hogy mennyire pontatlan az emberi emlékezet! Illetve dehogy! Az én memóriám kopik! Miközben részletes életrajzomat állítottam össze, sorra értek a meglepetések. Úgy emlékeztem például, hogy laboránskodásom 1974-ben kezdődött és talán öt évig tartott. Mikor utána néztem, kiderült, 75-től csupán három évig dolgoztam az ungvári egyetem fizika karának különböző technológiai laborjaiban. Szinte biztos voltam abban, hogy 80-ban lettem a Tankönyvkiadó munkatársa – közben pedig 79-ben! Rosszul tippeltem meg a belső arányokat is: úgy rémlett, a hosszú korrektorkodás után csupán a két utolsó évben lettem szerkesztő – ehhez képest négy esztendőn keresztül voltam ebben a beosztásban, alig rövidebb ideig, mint a korrektoriban. A Kárpáti Igaz Szónál 1988 őszétől pedig csupán 7 hónapon át szerkesztettem az Új Hajtás c. melléklet szépirodalmi anyagait, holott legalább másfél évnyire tippeltem az ott töltött időt.

Abban viszont nem tévedtem, hogy 89-től vagyok szabadúszó.

Igaz, később vállalkozó lettem. Ha ez el is mosódott volna memóriámban, most három aktuális levél is emlékeztetett rá. Juscsenko, a másik esélyes ukrán elnökjelölt, háromszor is, három külön felbélyegzett borítékban küldte el nevemre ugyanazt az egy levelet. Ebben mint magánvállalat-tulajdonoshoz intéz hozzám igen megható szavakat, hangsúlyozva, mennyire tisztel, amiért ezekben a nehéz időkben vállalkozói tevékenységet folytatok. Röhögött is a vakbelem rendesen! Ugyanis a felemlített magáncégem egyetlen napig sem létezett, csak azért indítottam el az alapítását, mert a kisvállalat, amelynek keretein belül háromszemélyes kiadót vezettem, átnyergelt a vendéglátó-iparra, és én valahogy ki akartam belőle menekíteni a könyves részleget. Ezért elindítottam egy saját cég bejegyzési procedúráját, de odáig sem jutottam el, hogy számlát nyissak és bélyegzőt készíttessek, mert időközben rádöbbentem, hogy semmi gusztusom az ukrán hivatali bürokráciától ledaráltatni magam. Így hivatalosan a magánvállalatom egyetlen napig sem működött. Néhány nyilvántartásba mégis bekerültem, és elnökválasztás előtt, úgy látszik, valahol valakik előbányásszák a régi listákat, cím- és névjegyzékeket. Pedig mindez 1995-ben, azaz 9 esztendővel ezelőtt történt! Ezt most véletlenül egészen pontosan tudom – a saját életrajzomból.


Megjelent: Mozgó Világ, 2004/november
Comments