Mozgó Világ‎ > ‎

Ebéd Nevickén


Balla D. Károly

Ebéd Nevickén


[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005. jún.]

Ünnepi Könyvhét. Főleg vidéki programjaink voltak: író-olvasó találkozók Leányfalun és Solymáron, a Pest Megyei Könyvtár szervezésében. Remek házigazdák, jó közönség, kellemes estek; legfeljebb a tiszteletünkre megejtett versszavalatoktól tekintettem volna el szívesen, de ezeket is túléltük. Érdekesség, hogy mindkét helyen olyan olvasóinkkal is szót válthattunk, akik eddig csak az interneten találkoztak írásainkkal. Agitáltam is rendesen mindkét helyen a világháló és a digitális irodalom mellett.

Az egyik napon néhány déli órát sikerült a Szt. István téren töltenünk, ahol is az egy időegység alatt ismerősökkel-barátokkal való találkozás mutatószáma igen magasnak bizonyult; el sem kezdem a felsorolást. Másnap, amire hosszú ideje nem volt példa, hosszan „sétáltunk” a Körúton. Nekem már évekkel ezelőtt is nehezemre esett akár csak egy-két háztömbnyi távolság megtétele, most azonban vidáman gurultam a tolószékemben. Engem, ezt komolyan mondom, a korábbinál nagyobb mozgásszabadsághoz juttatott a körülmény, hogy két rossz láb helyett négy jó kerék van alattam.

Esti rendezvényünk előtt még a Holmiba voltunk hivatalosak. Éppen szerkesztőségi ülés zajlott, mi pedig siettünk, így rövidre fogtuk a látogatást, kicsit sajnálva, hogy ezúttal elmaradt a Réz Pállal, a talán utolsó klasszikus értelemben vett főszerkesztővel eltölthető szokásos egy-másfél órás „irodalmi szalon”. Ezek a beszélgetések, szoktam mondogatni kis túlzással szólva, felérnek egy-egy itthoni egyetemi szemeszterrel.

*

Éva feladott több mint 10 kiló ukrán könyvet a stockholmi városi könyvtár részére. Az intézmény most már második alkalommal révünkön szerzi be a friss ukrán nyelvű olvasnivalót. Nagyon rendes cég, előre elküldik a pénzt: könyvek árát, postázási díjat és a beszerzéssel, csomagolással, küldéssel járó munka ellenértékét is. Az akció érdekessége az volt tavaly, hogy a postai hivatalnokok Évát szabályosan le akarták beszélni arról, hogy Svédországba küldjön sok kilónyi könyvet, hiszen jaj, az milyen drága lesz. Nincs magának jó dolga, egy fizetésnyi összeget itt hagyni – sopánkodtak a felvételi osztály asszonyai, aztán, látva Éva hajthatatlanságát, hosszan elszerencsétlenkedtek a vámnyilatkozattal, értékbecsléssel, vényekkel. Jó kis szolgáltatás, gondoltuk akkor. De az idén! Sipp-supp, és már készen volt a papírmunka. Senki sem csodálkozott azon, hogy valaki ilyen sok pénzért ennyi könyvet küld olyan messzire. Egy-két év, és talán már meg is köszönik az ügyfélnek, hogy oda vitte a pénzét. (Hol van már az a „szép” idő, amikor a szovjet posta hatóságként viselkedett, és az állampolgár remegő térddel ment a külföldről érkezett csomagját kiválni. Ha pedig még csak nem is baráti szocialista országból, hanem neadjisten nyugatról kapott pakkot, úgy néztek rá, mint potenciális hazaárulóra.)

*

Anyám nyolcvanéves. A családi tanács azt a döntést hozta, hogy az Ungvártól 12 kilométernyire fekvő Nevickén költsük el az ünnepi ebédet. A helyszínhez érzelmes szálak fűzik a szüleimet: valaha törzshelyünknek számított. Gyerekkoromban a családi kirándulások úgy festettek, hogy felkerekedtünk, kibuszoztunk Nevickére (néha kitaxiztunk – nagyon olcsó volt), röpke egy-két órácskát töltöttünk a folyóparton, a nagyréten napozással-fürdéssel, aztán apám alig várta, hogy felöltözhessen, megköthesse a csokornyakkendőjét – és gyorsan mentünk ebédelni a „Pali báci kocmájába”. A kifejezést még selypes koromban én adtam annak az étteremnek, amely a turistaszálló földszintjén üzemelt, és amelynek belső terét Pali bátyám és művésztársai dekorálták falnyi sgraffitókkal. Munkájukat még készültében módunk volt megismerni, lévén többször is meglátogattuk az állványokon hetekig munkálkodó nagybátyámat (apám maga is képzőművésznek készült, így szoros barátságban állt az összes kollégával). Amikor elkészült a nagy mű és megnyitották az éttermet, első vendégek voltunk, és jártunk is bele vagy 25 éven át, lehetőség szerint mindig a legnagyobb falikép alá ülve: ez ruszin népviseltbe öltözött táncospárt ábrázolt, a sgrafitto jobb sarkában pedig ott díszlet nagybátyám monogramja is. Nos, a rövid fürdőzések után itt aztán minden alkalommal elég hosszan elebédelgettünk, apám igazán elemében érezte magát és minden percét élvezte az alkalomnak (nem úgy, mint a vízparton). Én kevésbé, mert fürödni jobban szerettem, mint enni, és az étel sem mindig volt kedvemre való (eléggé kákabélű voltam akkoriban; a választék meg szűkos). Ebéd után aztán általában felmentünk a várhoz, és ahogy leértünk, indultunk is haza. Gyakran kijártunk akkor is, amikor már vagy még nem volt fürdőzős idény; ilyenkor kis séta után egyenest a „kocmába” vitt az utunk. Így hát a „menjünk ki Nevickére!” egyenértékű volt az ott elköltendő ebédre való célzással, és a legszokványosabb vasárnapi kijelentésnek számított egy emberöltőn keresztül családunkban. Pár éven át még a gyerekeink születése után is gyakran elhangzott nagyapai részről. Sajnos azon az 1986-os május elsején is, amikor fogalmunk sem volt arról, hogy mit hoznak a felhők Csernobil felől.

Aztán a 80-as évek végén, 90-esek elején, mint annyi minden, Nevicke is lezüllött, a folyópartot elárasztotta a szemét, az evős-ivós helyek megszűntek vagy üresen pangtak, „Pali báci kocmája” is évekig zárva volt; leszoktunk a látogatásáról – de persze ebben az is benne van, hogy a szüleim is megöregedtek, nehézkesebbek lettek.

Most azonban felébredt bennük a nosztalgia. Ha már úgy döntöttünk, hogy étteremben költse el a kibővített család a születésnapi ebéd – akkor hol másutt, mint Nevickén.

Éva és apám a minap ki is ugrottak felderíteni a terepet. Alig indultak el, amikor Csönge lányom itthon kibökte: de hát a Camelot fent van a neten! Mert hogy a felújított, átépített épületben ezen a néven évek óta szuperelegáns szálloda működik, az összes luxusszolgáltatással. A hálóra is feltett fotókat nézve ugyanazt láthattam, amiről aztán a helyszíni szemléről hazaérkező családtagok beszámoltak.

A középkori hangulatot imitáló, lovagteremnek berendezett „resztorán”-ba persze nem illettek a szocreál és folklór házasságából született sgraffitók, egyszerűen leverték őket a falakról. Az új vakolatra ízléstelen giccsek kerültek (no nem mintha azok a régi alkotások a dekorációs művészet csúcsait ostromolták volna – de az idő és a nosztalgia persze megszépítette őket). Mindez apámat eléggé rosszul érintette, ő már beleélte magát a régi hangulatba. Csalódását legyűrve egy asztalt csak lefoglalt vasárnapra. Ruszin néptáncosok helyett majd ószláv kardvívók társaságában ebédelünk.


Megjelent: Mozgó Világ, 2005/július.
Comments