Mozgó Világ‎ > ‎

Csecsemőpózban

Balla D. Károly

Csecsemőpózban

Megbolondultak ezek a magyarok, hogy Janukovicsra szavaztak? – szegezi a kérdést Évának háziorvosunk. Olvasta az újságban, hogy bár az elnökválasztás második fordulóját, szemben az elsővel, és szemben az országos eredménnyel, Kárpátalján Julija Timosenko nyerte, de a magyarok lakta, Beregszász központú választókörzetben, akárcsak Ukrajna keleti megyéiben, nagy többséggel a jelenleg ellenzéki Viktor Janukovics aratott győzelmet. Hát csak nem a régi, a Janukovicsot megbuktató narancsos forradalom előtti hatalom visszatérését kívánják a magyarok?

Kicsit furcsán hangzik az effajta számonkérés a szájából, ugyanis mindezt éppenséggel választékos magyarsággal mondja, még ha kis akcentussal is. Merthogy félig-meddig magyar lenne, apja legalábbis, hála a magyar gimnáziumnak és nagyanyának, tökéletesen beszélte a nyelvet, sőt a ruszin nagypapa is megtanulta becsülettel. A mama meg orosz identitású ukrán, mindkét nyelvet irodalmi szinten birtokolja, de a családban remekül elsajátította a magyart is, hadarva beszéli azzal a jellegzetes szlávos hanghordozással, amely Magyarországon is gyakran megüti az ember fülét, évtizedek óta ott élők sem képesek levetkezni.

Tipikus kárpátaljai család, származások, vallások, nyelvek keveredése. Éppen ezért Éva kicsit csodálkozik is azon, ilyen háttérrel gyógyász barátunk hogyhogy nem érti a magyar szavazók álláspontját, s miért válik a jelenlegi miniszterelnök-asszony, Timosenko hívévé. Valószínű, hogy nem a hajfonatos vaslady ukrán nemzeti eszménye kápráztatta el, inkább a sokat szajkózott európai orientáció vált számára szimpatikussá, amely látszatra valóban vonzóbb, mint a bűnöző múltú és oroszbarátnak mondott Janukovics kínálta alternatíva. A bonyolult helyzetben és a sok propagandaszöveg közepette persze nehéz eligazodni a nagypolitika ügyeiben, nem csoda, ha a doki nem látja át, hogy az európai irány csak akkor szolgálhatná Ukrajna javát, ha nem csak szólamokban létezne és nem párosulna a végsőkig kaotikussá vált, belső hatalmi harcokkal és súlyos korrupciókkal terhelt kormányzással, válságba merülő gazdasággal és destabilizálódott társadalmi viszonyokkal. Ilyen Ukrajnából nem kér a Nyugat. Arra persze nincs garancia, hogy a most ellenzéki Janukovicsnak az elnöki poszt birtokában sikerülhet stabilizálnia az országot, de sokan emlékeznek, hogy az ő miniszterelnöksége idején valamivel mégis jobb volt a helyzet. És talán annak a Moszkva-barátságnak a kásáját sem eszik olyan forrón, Ukrajna EU-közeledésének ő is a híve, s meglehet, tenni többet képes érte, mint a most hatalmat gyakorlók, akik láthatóan nem tudtak/akartak élni lehetőségeikkel és így nem szolgáltak rá a bizalomra. Mindezt másképp ítéli meg orvosunk, más tényekből más következtetéseket von le – ám legyen. De az alig érthető, miért nem érti, mi a baja a magyaroknak a mostani kurzussal. A gazdasági és társadalmi helyzettel szembeni elégedettségen túl külön sérelmük is van: a narancsos forradalomban hatalomra került erők nem váltották be – sok egyéb mellett – a nemzetiségeknek, jelesül a magyaroknak tett ígéreteiket sem, ellenkezőleg: további kibontakozási lehetőségek megadása helyett szorítottak egyet a gyeplőn. Nem tudod, mi zajlik az oktatás terén, nem hallottál arról, hogy emelt szintű érettségit (egyben egyetemi vizsgát) kizárólag ukrán nyelven lehet tenni? Hogy minisztériumi rendelet írja elő, fokozatosan miként kell néhány év alatt a magyar iskolákban a tantárgyak oktatási nyelvét a magyarról az ukránra átállítani? Hogy már egyes magyar tankönyveket ki sem adnak? Nem, nem hallott ezekről, de visszakérdez: és szerinted az államnyelvet nem kellene kötelező mindenkinek megtanulnia? Éva helyesel, de elmondja: nem a magyarok ellenállása a ludas ebben, hanem a szakmailag megfelelő tankönyvek, szótárak, tanerők és leginkább a helyes módszertan hiánya (az ukránt gyakorlatilag anyanyelvként – és nem idegen nyelvként – oktatják a magyar iskolákban, holott a tanulók többsége, főleg faluhelyen, az iskolában találkozik először az államnyelvvel). Amerikában mindenki megtanul angolul, érvel újra a doki, és Évának még azt is el kell magyaráznia, hogy a kárpátaljai magyarok nem bevándorlók, akik új hazát választottak maguknak, hanem hagyományaikat őrző és identitásukhoz ragaszkodó őslakosok, akik akaratuk ellenére kerülnek az utóbbi száz évben folyton új és új állam fennhatósága alá. Ha meggyőznie nem is, elgondolkodtatnia sikerült betegeink istápolóját, aki a rögtönzött politikai és történelmi szeminárium után át is tér praxisa gyakorlására. Akad mostanában dolga minálunk épp elég: nyolcvanhárom éves apám gyengesége és gerincbántalmai miatt esett ágynak, ereje napról napra fogy, fiam influenzás, egy hete leverhetetlen magas láz és erős izomfájdalom gyötri. Az a groteszk helyzet állt elő, hogy a család férfitagjai közül most én vagyok a legegészségesebb, útban oda-vissza az ágy és a kerekesszék között.

*

Ami eddig soha elő nem fordult: apám megkért, hogy olvassam el verseskötete kéziratát, mielőtt leadná a kiadónak.
    Évtizedek óta elég furcsa a mi szakmai együttélésünk. Talán helyesebb is volna különélésnek nevezni, mert nemcsak hogy más-más utakon járunk, hanem igen hosszú ideje már nem is mondunk véleményt egymás munkájáról, nem folyik köztünk szinte semmiféle szakmai párbeszéd. Eleinte ez persze másként volt. Őszinte rajongással olvastam gyerekként-kiskamaszként ifjúsági regényeit, illetve később, amikor írogatni kezdtem, novellái közül többet is igen jónak találtam, s ezt általában meg is mondtam neki. A verseivel azonban valahogy soha nem tudott megfogni, én mást és másként akartam elmondani a sajátjaimban. Amelyeknek eleinte természetesen első ítésze, pennám csiszolgatója volt, s bár a tapasztalatlanságomból fakadó buktatókon nyilván ő segített át, „javításai” nem igazán tetszettek nekem, ha be is láttam, hogy valami nincs rendben a versemben, inkább más megoldást kerestem, nem fogadtam el, amit ő javasolt. Már kezdetben az övétől merőben különböző felfogásom alakult ki a költészetről. Viszont korai prózáimban, azt hiszem, tetten érhető bizonyos apai hatás, talán leginkább a szófűzésben, mondatalkotásban követtem önkéntelenül a mintát, idővel aztán ebben is egyre távolabbra kerültem, ma már gyökeresen eltérnek mind témájukban, mind formájukban a novelláink, regényeink.

Sokáig tartotta magát az a szokásunk, hogy új írásunkat azon frissében körbeadtuk a családban. Ilyenkor illett valamit mondani, de ha emlékeim nem csalnak, az eleinte még kialakuló érdemi megvitatás helyett én hamarosan áttértem a bólogatásra és hümmögésre. Egyre idegenebbé vált tőlem apám írásművészete, jót nemigen tudtam mondani, rosszat pedig nem akartam. (Ez az állapot vagy harminc éve lényegében változatlan, új és újabb könyveit megismerve is inkább csak a tényt közlöm, hogy elolvastam.) Ő azonban még jó ideig tett bizonyos megjegyzéseket, elismerőket és bírálókat vegyesen, én illedelmesen meghallgattam, de sem ezzel, sem azzal nem mentem sokra.

Aztán a 70-es évek kárpátaljai magyar irodalmának és közéletének egy bizonyos viselt dolgát ógörög környezetbe helyező, ám történetmondás helyett másodlagos szövegekkel operáló Szembesülés c. regényem megjelenése után még rosszabb lett a helyzet. Minden áttételesség és filológiai trükk ellenére apám nyilván magára ismert Egiszthosz alakjában, és most ebben a formában is látnia kellrtt azt, mi a véleményem az ő múltbéli irodalompolitikusi tevékenységének sokakban máig jogos sérelemként élő mozzanatairól. (Sejthető, miként kellett működnie egy kommunista főszerkesztőnek akkoriban, főként, ha hatalmi ambíciók is fűtötték.) Túlságosan meglepődnie persze nem volt min, cirka harminc évvel korábbi vitáinkból tudhatta, hogy ebben a kérdésben én ellene fordultam, és azokkal vállaltam szolidaritást, akik akkor ellenlábasai voltak s akiket a hatalom az ő közreműködésével szorított margóra – mégis arra számítottam, hogy ha korábban nem tette, most kifakad és felháborodva számon kéri rajtam a fiúi árulást. Ám merev arccal csak annyit mondott, hogy neki más a regénytechnikája; pár heti mosolyszünettel megúsztam.

Most pedig megkért, nézzem át a kéziratát. Kiadatlan versek a negyvenes évektől máig. Gondosan haladtam oldalról oldalra, mindent úgy olvastam el, mintha részletes lektori jelentést kellene írnom az alkotói pálya e sajátos metszetéről. Pedig tudtam, hogy a helyzet változatlan. Jót nem tudok, rosszat pedig nem lesz szívem mondani. Mégis meghazudtoltam magam. Éva, a jótét lélek, rábeszélt: apám esendő állapotára tekintettel dicsérjem meg a kötetét. Megtettem. Egy jó napot biztosan szereztem vele az öregemnek – nem sokkal később mégis leesett a lábáról.

Bár előzőleg a kísérőlevelet is megírta hozzá, azt mondta, a kötetét még ne vigye Éva a kiadóba. Egy új ciklust tervez. Jó pár darabjával már el is készült: kétnyelvű, latin-magyar bökversek. Gimnazista kori memoritereit dünnyögve most ezeket írja az ágyban, hanyatt fekve, miközben csecsemőpózt utánozva a térdét felhúzza a melléhez. Azt mondja, így a legkényelmesebb, így nem fáj sokat hajlított gerince.

(Ungvár, 20010. február)

Megjelent: Mozgó Világ, 2010/március
Comments