Mozgó Világ‎ > ‎

Áprilisi földrengés

Szeszélyes időjárásán túl ez az április más egyebekben is eléggé furcsán indult. Elsején a legnagyobb heti példányszámú kárpátaljai magyar lap például az Ungvárt jórészt romba döntő nagy erősségű földrengésről számolt be, még egy fotót is közreadtak az éppen összeroskadó egyetlen toronyházunkról. A tréfa olyan jól sikerült, hogy még Ungváron, velünk élő anyósom is elhitte, hiába tapasztalta, hogy még csak meg sem rezdült az ablak. Vidéki ismerősünk pedig kis híján második infarktusát is megkapta, amikor kezébe vette az újságot. Szívbetegeket ne riogassanak ilyesmivel, panaszolta Évának a telefonba. És el tudom képzelni azokat az idősebb falusi olvasókat, akiknek esetleg gyerekeik laknak a megyeszékhelyen, ne adj isten éppen a város tizenhat emeletes büszkeségében – vajon mit érezhettek a cím és a rövid tudósítás olvastán? A figyelmesebb olvasó persze bizonyos jelekből rájöhetett a turpisságra, de ehhez lapoznia kellett és egy szakemberrel készített álinterjú humoros fordulataiból, no meg az árulkodó aláírásból következtethetett arra, pár pillanatra bedőlt az ugratásnak. Ám a gyengébb idegzetűek a rémülettől el sem jutottak idáig. Rossz, otromba tréfa volt. Van, amivel nem illik viccelődni, pláne nem egy országos közéleti lap címlapján.
    Ennél sokkal ártatlanabb élccel érte be egy helyi ukrán internetes portál. Ők azt adták hírül, hogy Csapon rövidesen felépül és működni kezd az első magyar McDonald’s, amelyben a szokásos kínálat mellett majd a magyar konyha olyan jellegzetességét is kapni lehet, mint a Túró Rudi. A hírt igen sok orgánum átvette, egy magyar híroldalon még most is vezeti az olvasottsági toplistát a szenzációs bejelentés. Az illetékesek ellenkező nyilatkozatait közlő cáfolatok korántsem lettek ilyen népszerűek.
    És jött a húsvét, ezúttal a nyugati keresztényeké egybeesett a régi egyházi naptárt használó keletiekével, így aztán egyazon napokon ünnepelhettek Kárpátalja különböző felekezetű lakosai. A szomszédunk például a templomból az éjszakai pászkaszentelés után hazatérve vasárnap hajnali hatkor tűzijátékkal és petárdák robbantásával ünnepelte Jézus Krisztus feltámadását (na, akkor valóban zörögtek az ablakaink), nem törődve azzal, hogy mások esetleg igaz álmukat alusszák. Alkalmi utcabált is rendezett: vendégeit nem invitálta be házukba (ahol feltehetőleg családtagjai szintén aludtak – volna), hanem az utcára vitte ki az enni-inni valót. A jövevények pedig kinyitották kocsijuk ajtajait, maximumra húzták az autómagnó hangerejét, volt zene, vígság, kacagás.
    Ugyancsak április elején történt valami, ami miatt meg éppenséggel a kárpátaljai magyaroknak lett volna kedvük táncra perdülni.
    Az év eleji ukrajnai elnökválasztás győztese, Viktor Janukovics (Régiók Pártja) a kampányában számos olyan ígéretet tett, amely kedvezően befolyásolta az ukrajnai nemzeti kisebbségek szavazókedvét. Az ígéretekben hinni persze veszélyes dolog, a kárpátaljai magyarok többsége, szemben a megyei és a nyugat-ukrajnai trenddel, mégis az oroszbarátként emlegetett férfiúra voksolt (és nem a nacionalista retorikát sűrűn használó Julia Timosenkóra). Kivételesen ezúttal a bizalom nem politikai naivitásként ütött vissza: nem vártan gyors intézkedések következtek.
    Az új irányvonal egyik erős embere, a márciusban kinevezett új oktatási és tudományos miniszter, Dmitro Tabacsnik szinte azonnal eltörölte az ukrán nyelvű emelt szintű érettségit, lehetővé téve, hogy a nemzetiségi iskolák végzősei majd anyanyelvükön vizsgázhassanak az idei tanév végén. A korábbi miniszter, Ivan Vakarcsuk rendelete értelmében emelt szintű érettségit kizárólag ukrán nyelven lehetett tenni. Ez igen hátrányosan érintette más kisebbségiek mellett a kárpátaljai magyarokat is, lévén az emelt szintű érettségi egyben főiskolai-egyetemi felvételi vizsgaként is szolgál, és a tanult nyelven ¬– ukránul – a magyar diákok kétség kívül sokkal rosszabb eredménnyel adhattak számot tudásukról, semmint anyanyelvükön. Ez sokakat eleve visszatartott a továbbtanulástól, akik pedig mégis vállalkoztak az erőpróbára, gyenge eredményükkel nem sok esélyük volt arra, hogy bekerüljenek valamely felsőbb fokú tanintézetbe – mindezt statisztikák is igazolták, csakúgy mint azt, hogy a várható nehézségek megelőzése érdekében a magyar szülők ukrán iskolába kezdték adogatni gyermekeiket. (Ami szintén rossz megoldás, hiszen egyfelől köztudott, hogy ismereteket szerezni és készségeket fejleszteni anyanyelven sokkal eredményesebben lehet, mint tanult nyelven, másfelől ez a folyamat erőteljesen elősegíti a nyelvi asszimilációt, ami hosszú távon a magyar etnikum felmorzsolódásához, eltűnéséhez vezethetett volna.)
    Április elején azonban számos sajtóorgánum hírül adta, hogy Dmitro Tabacsnik eltörölte a korábbi, a nemzetiségek, első sorban az ukrajnai oroszok által erősen sérelmezett törvényt, ekként nyilatkozva: „Egyetlen miniszternek sincs erkölcsi joga ahhoz, hogy fiatalok tízezreit nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe hozza, hiszen világos, hogy az orosz vagy magyar nyelvű iskolák végzőseinek kisebb esélyük van az ukrán nyelvű feladatsorok sikeres megoldására, mint az ukrán iskolák tanulóinak.”
    Lám, míg korábban elszenvedői voltunk az ukrajnai hivatalos kurzus oroszellenességének (hiszen az ukrán nyelv előtérbe helyezése első sorban nem a másfélszázezres magyarság, hanem a tízmilliós ukrajnai orosz kisebbség anyanyelvhasználatának a visszaszorítása érdekében történt – ez utóbbi ugyanis a nacionalista irányzat képviselői szerint tényleges veszélyt jelen az ukrán identitásra), addig a mostani politikusok oroszbarátságának a farvizén hajózva lehetőség mutatkozik oktatási rendszerünk presztízsének a visszanyerésére.
     Mindez persze erős nemtetszést váltott ki az ukrán nacionalisták körében, akik máris a miniszter menesztését követelik. Főleg azután, hogy Tabacsnik más egyébbel is felhívta magára a figyelmet, szerinte például felül kell bírálni a nemzeti elfogultság okán tényeket ferdítő ukrán tankönyvek anyagát. Tudva, hogy az egyik legutóbbi földrajzkönyvben az jelent meg, hogy Ukrajna (!) térképét valamely egymillió éves mamutagyaron találták meg a tudósok, és emlékezve arra, hogy nem is olyan régen az iskolásoknak „írd le az ukrán ősember egy napját” címmel kellett dolgozatot írniuk – a miniszternek ez a véleménye nem látszik megalapozatlannak.
    És még mindig csak a szeszélyes hónap első felében jártunk, amikor sor került a magyarországi parlamenti választások első fordulójára. Én ugyan április 11-ét hagyományosan a magyar költészet napjának tekintem, napközben versekre, lírikusokra gyakran, politikusokra viszont egyáltalán nem gondoltam, blogomban haikukat adtam közre arról, szerintem mi is a költészet (Éteri lárma. / Halálba ütközött a lét / korpuszkulája), felidéztem magamban azokat a tanulságos alkalmakat, amikor éveken át ezen a napon megyei szavalóverseny zsűrielnökeként igyekeztem okosakat mondani elszánt és félénk, tiszta hangú és mutáló iskolások szavalatairól. Este héttől aztán persze mégis rámeredtem a televízióra: lássuk, sikerült-e a pártoknak bekaszálniuk annyi szavazatot, mint amennyit az előrejelzések jósoltak.
    El is indultak volna az adatok, de aztán… – ezt fölösleges folytatnom, mindenki emlékszik arra, mi történt. Magam nem tudom eldönteni, hol és miben hibázott a jogalkotó és/vagy a jogértelmező és/vagy a végrehajtó apparátus, de A kampánycsend visszatér című háromórás tragikomédiának és az egész kialakult helyzetnek volt némi sajátosan magyaros íze. Hiába, valamit jól elcseszni is tudni kell! Amikor negyed tizenegy után dőlni kezdtek az adatok, már bizonyos fásultsággal fogadtam azt, amit végül is nagyjából előre lehetett tudni.
    A két forduló közt vagyunk, de a választási meccs lényegében lefutott, és a gólarányokon se igen lehet már változtatni. Számomra kétséges, tud-e majd okosan bánni a Fidesz a  túlhatalommal, és a példátlan felhatalmazással élve nem a saját érdekeiket teszik-e majd a közérdek elé. Nyolc év alatt olyannyira kiéheztek a hatalomra, hogy kétséges, falánkságukat meg tudják-e zabolázni. Az én fülem számára „az emberekre” is túl gyakran hivatkoznak ahhoz, hogy elhiggyem: valóban érdekeiket képviselik. Mégis szeretnék bízni abban, működni fog az az egyszerű igazság, miszerint sikeres kormánya (és sikeres kormányzó pártja) csak sikeres országnak lehet. Hogy a demokrácia nehezen kiküzdött vívmányai sérülni fognak, arra sokan már most mérget vennének – magam azt gondolom, némi népi bölcsességeket ide öltve, hogy a kását nem eszik olyan forrón, és talán az ördögöt sem kell megjelenése előtt a falra festeni. Az, hogy a Fidesz egyedül lesz felelős a kormányzásért, sok szabadsággal jár, de talán még több megkötéssel (mind az országos, mind a nemzetközi színtéren): ami majd ezután történik, azért csak őket terheli felelősség, nem lesz kire mutogatniuk.
    Az MSZP-t, úgy gondolom, méltán büntették meg a szavazópolgárok az elmúlt évek gyönge kormányzati teljesítményéért és mindazért, ami még lelkükön szárad. Nyilatkozataikat furcsállva hallgatom: több önkritikát, a vereség elismerése mellett több alázatot és bizonyos „megrendültséget” várnék tőlük, annak beismerését, hogy valamit mégiscsak nagyon elrontottak. Bárhogy is szeretnék másra hárítani: mégiscsak övék a legfőbb felelősség azért, hogy a) sem az ország aggasztó problémáit megoldani, b) sem a baloldali értékek presztízsét megtartani nem tudták. (Ha a kettőből csak az egyik sikerül, továbbra is élveznék nemcsak az én szimpátiámat, hanem hajdani szavazóikét is.)
    A legkedvezőtlenebb fejlemény persze a Jobbik térnyerése. Megdöbbentő, hogy ma Magyarországon nagyjából minden hatodik ember a támogatója azoknak az eszméknek, amelyeket ez az erő képvisel. Nem kétséges, hogy a demokrácia igazi próbája az lesz: sikerül-e ezt az erőt távol tartani a tényleges hatalomtól. Ha nem, az egy politikai földcsuszamlás veszélyével fenyeget, s ez bizony sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint akár egy bekövetkező ungvári földrengés.

(Ungvár, 2010, április)


Megjelent: Mozgó Világ, 2010/május

Comments