Mozgó Világ‎ > ‎

A csillaglátó mester


Balla D. Károly

A csillaglátó mester

Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.aug.-szept.

A New Orleanst, a jazz szülővárosát sújtó katasztrófa áldozatai iránti szolidaritásomból hetek óta kizárólag jazzt hallgatok. (Sajnos a gesztusom értékét valamelyes csökkenti az a körülmény, hogy nálam máskor is szinte csak ez a zene szól.)

*

Én Szegeden születtem, mondja a villanyszerelőnk. Anyám szerencsére nem hallja, mert akkor vége lenne a munkának és kezdődne a nosztalgiázás. Két szegedi egymás közt! A Mars-tér! A Lófara! A Kárász utca! A Rókus! Aztán órák telvén mesterünk vagy belopná anyám szívébe magát, vagy jól kihúzná a gyufát nála és a lenézettség állapotába kerülne aszerint, hogy dómot mond-e avagy fogadalmi templomot. Merthogy dóm számtalan van a világban, de fogadalmi templom… Aki nem ismeri a történetét, aki nem tudja, hogy az 1879-es nagy várospusztító árvíz után építésére 1880. november 28-án, Szeged újjászületése alkalmából tettek fogadalmat a városatyák, az nem is igazi szegedi!

A feleségem szerencsére nem aszerint méri az embereket, hogy tudják-e azt, ami ő történetesen igen, így jó médiumként meghallgatja a mester monológját, nem kérdez közbe, nem kommentál – így hamarább megy a munka, és ahogy szétereznek a huzalok a falban, úgy ágadzik a családtörténet.

Az anyja bába volt Szegeden, még a háború előtt. Az egyik orvos elcsábította, így született ő, de a doki sem az anyját feleségül, sem őt a nevére nem vette. A leányanya szégyenében költözött-e el, vagy csupán máshová rendelték, nem tudni, de tény, hogy Budapestre került ápolónőnek, hadikórházba. Ott meg belehabarodott az egyik sebesült betegébe, történetesen egy kárpátaljai fiúba. Aki felgyógyulása után gyerekestül hazahozta feleségnek a falujába, amely akkor Kárpátalja egészével együtt pár évig, 1939-től 44-ig, éppen újra magyar kézen volt. A községükben már szolgált bába, így az asszonyka a közeli másik faluban segítette világra a háborús árvákat...

Aztán tudja-e, hogy mi lesz ma este?, fordítja a szót váratlanul a mesterünk. Évám várakozva néz rá, vajon mire gondol ez az életét kiteregető férfi. Hát csillaghullás. A Föld pályája metszi egy meteorraj pályáját, érdemes kémlelni az eget. Sajnos a kis Newton-rendszerű teleszkópjával az ilyesmi nehezen követhető, mire megtalálná az égen a helyét gyorsan változtató objektumot, már ki is alszik vagy kilép a látómezőből, az ilyesmi inkább csak szabad szemmel figyelhető. Nem úgy, mint a bolygók együttállása, nemrégiben a Mars meg Föld. Azelőtt meg, jó pár éve, a Vénusz meg a Jupiter! Mi szépen ragyogtak! De látta ő az üstökösöket is mind, és napokig készül rá, ha valamilyen fogyatkozás következik.

Nahát, csodálkozik Éva, pedig csak ezután következik a mikroszkóp és a számítógép. Előbbivel maga-készítette preparátumokat vizsgál a mi villanyszerelőnk ráérő idejében, az utóbbin meg főleg zenét hallgat, mp3-as CD-ket, megvan neki az összes Sebestyén Márta, meg az a világhíres Deep Forest is, amelyiken a mi Mártikánk is énekel magyarul, de erről a lemezről mégsem az a kedvence, hanem az öreg romacigány dala, a Huttyáné, ami úgy hangzik, hogy „Elmossa jaz eső suhanás”. Hát azt bizony bárhányszor meg tudja hallgatni, sosem unja meg, olyan hangja van annak az öregnek, de olyan! Kár, hogy olyan régen meghalt. Rostás Károly, ugye ez volt a rendes neve?

A kitérők ellenére a vezeték lassan eléri a pincét, csatlakozó kerül a falba, meg két szabad huzalvég, erre lesz kötve a szivattyú, amelyik majd rásegít a gyenge városi vízszolgáltatásra.

*

Igen közeli kapcsolatban állok a természettel. Minden reggel kinézek az ablakon.

*

Most már hetek óta az a helyzet, hogy kétféle Kárpáti Igaz Szó jelenik meg minálunk. Történt, hogy a lapalapító tulajdonosok (nem teljesen tisztázott, jogilag állítólag támadható körülmények között) felmentették Kőszeghy Elemér főszerkesztőt, és helyére Erdélyi Gábort nevezték ki (ugyanez a csere fordított irányban egyszer már lejátszódott 2003-ban). A kollektíva döntő többsége azonban nem fogadta el ezt a döntést. Előbb sztrájkoltak, majd néhány hét elteltével, anélkül, hogy munkaviszonyukat anyalapjuknál megszakították volna, új szerkesztőségbe tömörültek Kőszeghy vezetésével. Erdélyi is csapatot szervezett, kisebb kihagyás után a rendesen heti három alkalommal megjelenő újságot legalább szombatonként igyekszik kiadni és eljuttatni az előfizetőkhöz. A Kőszeghyhez hű csapat, miután eleinte csak az interneten tudtak közzétenni néhány lapszámot, a múlt héttől megtáltosodott és most már heti három alkalommal jelenteti meg „az igazi” jelzővel ellátott Kárpáti Igaz Szót és juttatja el – átmenetileg ingyenesen és saját terjesztésében – az olvasókhoz.

A dolog hátterében persze politikai érdekharcok, tulajdonlási szándékok állnak, kis kárpátaljai magyar médiaháború – ennek részletezésétől és a két szerkesztőség közti jogviták taglalásától most eltekintenék, de egy érdekességet mindenképpen érdemes megemlíteni.

Az „ős” Kárpáti Igaz Szó a rendszerváltást megelőzően a kommunista párt megyei szervezetének és a megyei tanácsnak volt a lapja, majd a 90-es években újraalapította a megyei vezetés az akkor még egyetlen magyar érdekvédelmi szervezet részvételével. A regisztrációs lapon a törvényeknek megfelelően az újság magyar nevét cirill betűs átírásban tüntették fel, és megadták a név ukrán nyelvű fordítását is. A valódi, latin betűs cím, vagyis az, ami az újság fejlécén azóta is látható, ebben a hivatalos okmányban nem szerepelt.

Amikor Kőszeghy Elemér alatt, korábbi politikai szerepvállalása okán, recsegni kezdett a főszerkesztői szék, számíthatott arra, hogy új lapban kell gondolkodnia. Így került bejegyzésre Kijevben egy immáron nem megyei, hanem országos (összukrajnai) lap azon a címen, hogy… Kárpáti Igaz Szó – de nem ám cirill, hanem ékezetes magyar betűkkel. Mivel így, ezzel a betűsorral ez a név még nem volt „levédve”, a regisztráció simán ment – és most a régiből kivált új szerkesztőség ezt a lapot adja ki, teljesen jogszerűnek tartva a névhasználatot, és azt állítva, hogy éppen a „régi” újságnak nem lehet ez a címe, ha akarják, adják ki cirill betűs fejléccel. Ami persze eléggé röhejesen festene.

Így aztán most két Kárpáti Igaz Szó jelenik meg, teljesen különböző tartalommal. Ember legyen a talpán, aki eldönti, melyik a igazi, és melyik a névbitorló. Az ügyben valószínűleg a bíróság fog majd végleges döntést hozni. Mi meg lassan megszokjuk, hogy józanon is kettőt látunk.

*

A tanév kezdetével elgyermektelenedtünk. Kolos harmadik évét kezdi Veszprémben (programozó matematikus lesz), Csöngét pedig felvették az ELTÉ-re, a szociológiai karra. Persze nagy volt a családi öröm, főként, hogy 137 ponttal jutott be, ami jóval magasabb az „állami” ponthatárnál. Határon túli magyarként azonban rá nem ugyanaz vonatkozik, mint magyarországi társaira: csak akkor élvezhet tandíjmentességet és kaphat ösztöndíjat, ha ezt számára egy külön rendszer keretében megítélik. Ennek első fázisát a kárpátaljai ösztöndíjtanács döntése, felterjesztése képezi. Nos, a derék helybéliek addig-addig számoltak, amíg leányunk 137 budapesti pontjából Beregszászban 69 nem lett, aztán meghúzták a 70 pontos határt… A döntés ellen fellebbezésnek helye nincsen, áll a hivatalos értesítésben. Hát jó.

Így aztán Csöngének nem jár sem ösztöndíj, sem kollégium, sem más kedvezmény, ellenben kötelező befizetnie az évi 250.000 ezer Ft tandíjat. Na ja, akinek az a heppje, hogy az ELTÉ-n tanul!...

Barátaink szerencsére segítettek, befogadták, így legalább a fővárosi albérlet ára nem terheli a családi költségvetést. Valamivel talán könnyebb lesz jövőre, amikorra Kolos végez („természetesen” ő is költségtérítéses hallgató), akkor már csak egyikük taníttatása miatt fognak őszülni a hajszálaim.

A minap hosszú levelet írtam nekik (hogy érdekesebb legyen a dolog, nyilvánosan levelezek velük, a szövegeimet felteszem az internetre), ebben ilyesmik voltak: „Anyátokkal arról beszélgettünk, voltaképp örülünk annak, hogy egyikőtök sem ösztöndíjasként tanul Mo-n. A nehezebb feltételek és a pénzkeresési kényszer minket is meg részben már titeket is rászorít arra, hogy teljesítsünk, szorgosan és jól dolgozzunk, eredményesek legyünk a magunk területén. Aki készen kap mindent, annak nincs szüksége erőfeszítésre, nehezebben tanul önállóságot, nem alakul ki a probléma-megoldó készsége és a felelősségérzete. Igaz, hogy nem furikázhattok 160 ezer dolláros BMW-n, mint Juscsenkó 17 éves fia, nem nyomott be a papátok valami könnyű, de jól kereső állásba (mint néhány kárpátaljai magyar vezető a saját csemetéjét), nem vagytok abban a helyzetben sem, mint sok „kollégátok”, hogy ugyan az egész család rég áttelepült Mo-ra, de ők továbbra is kárpátaljaiként élvezik és használják ki az ösztöndíjakat és a határon túliaknak járó összes kedvezményt – nem, legyen csak nektek nehezebb, legyetek már most rákényszerítve a takarékosság mellett arra is, hogy megkeressétek a családi költségvetésből hiányzó összeget. Ettől lesztek talpraesettek, életrevalóak, önállóak, és majd a saját lábatokra állva ti is élvezhetitek azt a szabadságot és függetlenséget, amit mi, a szüleitek, akik hálistennek nem vagyunk rászorulva senki kegyére, nem vagyunk kiszolgáltatva ezeknek a roppant kedves és szimpatikus kárpátaljai magyar érdekcsoportoknak, amelyek feltétlen hűséget és engedelmességet követelnek minden kegyeltjüktől. Képzeljétek, már olyasmiről is hallottunk, hogy a frissen házasult fiatalok Mo-i továbbképzési lehetőséget kaptak nászajándékba az egyik klánhoz tartozó Corleone keresztapától. Jó, mi? – De ne búsuljatok, mert nekik meg nem ír nyilvánosan ilyen szép leveleket a papájuk.”

Kolos szerencsére erre a tanévre már elintézte a tartózkodási engedélyét (nem túl könnyű dolog és nem is olcsó mulatság), Csönge esetében még hátravan az egyéves diákvízum beszerzése; a minap érdeklődtünk a Magyar Köztársaság Ungvári Főkonzulátusán, ahol igényelni kell. Megtudtuk, a beadástól számítva egy hónap a várakozási idő, és 50 Euró az illeték.

*

De legalább a vízszivattyúnk remekül működik. Arra gondolok, milyen jól megoldotta a város a problémáját. Saját erőből nem tudta biztosítani sem az állandó vízellátást, sem „megeresztés” idején a megfelelő nyomást, a szükséges fejlesztésre-karbantartásra-üzemeltetésre se pénze, se kapacitása, így hát, kedves lakók, vásároljatok legalább 750 wattos szivattyúkat, hogy akkor is pumpálja a vizet, amikor mi csak csepegtetjük, szereltessetek fel 1000 literes tartályokat, hogy akkor is legyen tartalékotok, amikor mi teljesen elzárjuk a rendszert, üzemeltessétek az egészet saját áramotokkal, és akkor egész nap élvezhetitek a civilizációs komfortot.

Azt hiszem, ha minden városlakó összeadná azokat az 500 dollárokat, amibe egy ilyen beruházás (munkával együtt) kerül, akkor olyan vízművet lehetett volna belőle építeni, hogy a szelepei akár ezüstből lehettek volna.

De kitolok én a várossal. Most, hogy ilyen jól folyik a víz a csapból, építtetek egy miniatűr vízerőművet, az termeli majd a családnak az áramot. Ez az áram hajtja a szivattyút, és mi élünk vidáman. Ráadásul még a Nobel-díjat is megkapom, amiért meghaladtam az energia megmaradásának elavult korlátait.

Csak attól félek, hogy jön az ősz, és nagyszerű tervemet úgy „elmossa jaz eső”, hogy a mesterünk is hiába kémlel utána teleszkópjával.

Comments