Mozgó Világ‎ > ‎

"Eleje, közepe, vége"


Balla D. Károly

"Eleje, közepe, vége"

Időről időre megfed engem hajdani tanárom. Amióta rám talált az interneten, nem állja meg, hogy szóvá tegye, ha valamelyik megnyilvánulásom szúrja a szemét. Az még hagyján, hogy a magyarországi történések értékelésé- ben eltér a véleményünk, de érdekes mód a kárpátaljai és ukrajnai dolgokat ő akarja jobban tudni nálam – holott lassan húsz esztendeje már annak, hogy nem él itt. Tanárember részéről persze a mindentudás és mindent jobban tudás bocsánatos bűnnek minősül, kioktatásai, számonkérései mégis bántanak. Leginkább talán azért, mert én nyilvánosan – cikkben, blogbejegyzésben – érvelek időnként valami mellett vagy ellen, ő viszont kizárólag magánlevelekben fejezi ki rosszallását. Többször felajánlottam, vitatkozzunk az internet nyilvánossága előtt, ám ettől mindannyiszor elzárkózott azzal az indokkal, hogy tőle idegen a közszereplés. Maradnak hát a magánfejmosások – megannyi tanári intő.

Legelőször akkor rótt meg, amikor a magyarországi pártok szembenállásának egynémely kérdésében 2006-ban (szerinte „harcos elkötelezettséggel”) állást foglaltam a „minden mocsokra vevő” liberális sajtóban. Akkor bizonyos sértettséggel azt kérte számon, külföldi állampolgárként milyen alapon avatkozom én be Magyarország belügyeibe. Erre eléggé ingerülten reagáltam. „Na álljon meg a lakodalmas menet, mert töke van a menyasszonynak! Először: melyik oldal is szokta a tizenötmillió magyart emlegetni? Melyik oldal kínálta rám a státustörvényt, a magyarigazolványt, a kettős állampolgárságot? Nagy magyar kebletekre akartatok ölelni –most meg már ne szóljak bele? Hát akkor ennyire kell komolyan venni részetekről a Szabó Dezső-idézet oly gyakori emlegetését: minden magyar felelős minden magyarért? Másodszor: milyen lapokban, milyen kontextusban is szokott Tőkés és Duray megszólalni? Talán a „minden mocsokra vevő liberális sajtó” adja alájuk a lovat? És ők talán magyar állampolgárok? Az én határon túlim jó magyar, de a te határon túlid nem jó? Harmadszor: állításod ellenére nem vagyok „az ország közvéleményét” befolyásoló tényező. Amit én írok és mondok, az bolhaköhögés, és ezt a pártérdekek képviselői is nagyon jól tudják, épp ezért hálistennek még soha nem kerestek meg (és én sem kerestem soha őket). Mit nekik egy írócska, az ő szekerüket a határon túlról magyar pártelnökök és polgármesterek, szervezeti vezetők, püspökök és igazgatók tolják, akik nem a maguk nevében, hanem tömegszervezetekkel és intézményekkel a hátuk mögött nyilatkozhatnak. Én szerencsére nem kellek nekik. Végül: az én „harcos” „elkötelezettségemnek” mind a két eleme erős túlzás, pláne pártértelemben. Harcolás helyett a higgadt érvelést és a csendes iróniát részesítem előnyben, az összes lehetséges párttól távol tartom magam. Vannak azonban olyan eszmerendszerek, irányzatok, stílusok, melyek elfogadhatók számomra és olyanok, amelyek kevésbé vagy egyáltalán nem. A legtöbb dologban liberális eszméket vallok, de számos vonatkozásban elég konzervatívak a nézeteim, inkább vagyok baloldali, mint jobb – ám mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennék kellően kritikus azokkal a mai magyar pártokkal szemben, amelyek a hozzám közel álló elveket jól (de inkább rosszul) képviselik.”

Most pedig, a 2010-es ukrajnai elnökválasztás idején, éppen a harcos elkötelezettségemet hiányolta: miért nem érvelek teljes mellszélességgel a nyugatbarát Timosenko mellett és a „Moszkva-bérenc” Janukovics ellen (akkor még nem olvasta jegyzetemet a múlt havi Mozgóban, amelyben ennek nagyjából az ellenkezőjét tettem, talán kellően érzékeltetve, mi az itteni magyarok többségének az álláspontja). Ennél is furcsább volt a rég elköltözött földi másik számonkérése: ugyan bizony mi hatalmaz fel engem arra, hogy legutóbbi esszékötetemben következetesen a kárpátaljai magyarság demoralizációjáról beszéljek. Szerinte bűnös tévedésem, hogy ezt a kérdést elemezve arra a következtetésre jutottam, ha a magyarság az elmúlt évtizedekben sikeresen ellen is állt a nyelvi asszimilációnak, nem tudta ugyanezt megtenni erkölcsi szinten: végbement bizonyos morális asszimiláció, amely az itteni magyar közösséget és annak tagjait sok tekintetben az ukrajnai közviszonyokhoz tette hasonlatossá. Mindezzel kapcsolatban most csak annyit válaszoltam hajdani tanáromnak, hogy amikor ezeket a fájó tapasztalatokat megfogalmaztam, akkor még ki sem robbant a két legutóbbi „botrány”. Az első: egyik legtekintélyesebbnek számító szervezeti vezetőnk többszöri felszólításra sem tudott elszámolni bizonyos magyarországi céltámogatásokkal, a dologból büntetőjogi ügy lett. A másik: egyetlen (egyébként magyarországi közpénzen fenntartott) magyar felsőfokú tanintézményünk docensét megfosztották Debrecenben szerzett doktori címétől, mert disszertációjáról kiderült, hogy jelentős részében plágium. Illetékes vélemény szerint ehhez hasonló eset a magyar tudományos életben még nem fordult elő – épp elég szégyen, hogy egy beregszászi tanár ebben szerez elsőséget.

És ha még ezeket egyedi eseteknek is vesszük és nem is vagyunk tekintettel azokra a kisebb ügyekre, amelyek nem kapnak nagy sajtónyilvánosságot, akkor is: beszélhetünk-e az itteni magyarság makulátlan erkölcsiségéről? Beszélhetünk-e erről akkor, amikor – például – két nagy magyarságszervezetünk már nem csak azon marakodik, melyiknek jut több támogatás, hanem azon is, ki vallhatja magát nagyobb hitelességgel nemrégiben elhunyt közös alapítójuk szellemi örökösének? Immár szellemi hullarablók szintjére süllyedtünk?

A könyvem érvelésein túllépve ezeket a friss fejleményeket írtam meg hajdani tanáromnak, akiről nem tudom eldönteni, az elhagyott szülőföld iránti lelkiismeret-furdalás vagy újhoni életének sikertelensége teszi-e sértetté és számonkérővé.

*

Masszőröm legutóbb még szavalt is nekem... Igaz, rászolgáltam, mert John Cage 4:33 c. művével fogadtam. Már első alkalommal, amikor eljött, hogy törött lábamból kidolgozza a gipsz utáni merevséget, nyelvi, irodalmi, képzőművészeti, zenei témákra terelődött a szó a procedúra alatt. Lehetőség szerint kihasználja az alkalmat, hogy középhaladó magyar tudását pallérozza, így végig beszélgettünk, amíg izmaimat gyúrta. Az egymás megszólításában adódó önözés-magázás problémájától egyenes út vezetett Tatjána leveléig, amelynek első sorait hármasban Évával kórusban mondtuk, s amelyben a „вам пишу” magyar megfelelője Áprily fordításában „írok magának” (nem pedig önnek). A nyelvi és irodalmi furcsaságokra példaként ő felhozta egy orosz költő egysoros verseit, mire én rátromfoltam Weöres Sándor egyszavas és Tsúszó Sándor egybetűs költeményeivel – és innen már egyenes út vezetett Malevics Fekete négyzetéig és Cage 4:33-áig. Előbbit igen, utóbbit nem ismerte, így ma lejátszottam neki az egyik nagy videómegosztón fellelhető interpretációt. Feszült figyelemmel végig is nézte-hallgatta a nagy szimfonikus zenekar által előadott négy perc harminchárom másodpercnyi feszült csendet. Én meg sorolni kezdtem, a mitológiában, a művészetben, sőt a tudományban hány de hány példája adódik a „megalkotott Semminek”, kezdve a görögök ismeretlen istenétől (Agnosztosz Theosz) a hipotetikus elemi részecskéig és az imaginárius számokig. 

Láthatóan tetszettek neki a példáim, viszonzásul egy orosz versíró szoftver által generált szöveget adott elő, amelyet csupa számnevekből úgy állított össze a program, hogy skandálható versnek hangozzék. Nem maradhattam alul, Jordán Tamás Eleje, közepe, vége című huszonhét strófás költeményével rukkoltam elő; a szerző előadásából első hallásra megtanult magyar eredetit konzseniális azonnali orosz műfordításomban kezdtem mondani:

         начало начало начало начало
         начало начало начало середина
         начало начало начало конец

         начало начало середина начало
         начало начало середина середина
         начало начало середина конец

         начало начало конец начало
         начало начало конец середина
         начало начало конец конец

Ezen a ponton masszőröm bevallotta: ámulatba ejti az én sokoldalú tájékozottságom. Próbáltam kiábrándítani, hogy ezek csak felületes ismeretek, mire egy Voltaire-ről szóló anekdotával válaszolt.

Történt, hogy a nagy francia gondolkodót felkereste egy zenész, egy orvos, egy jogász és egy természettudós. Mi másról: muzsikáról, orvoslásról, jogról és a természetről folyt a diskurzus. Voltaire elkápráztatta őket, a beszélgetést követően a távozó társaság tagjai sorra kifejtették, elképesztő Voltaire sokoldalúsága és minden területen tapasztalható tudása. Miután ebben megegyeztek, a zenész kis gondolkodás után hozzátette: igaz, hogy Voltaire mindenben jeleskedik, de a zenei ismeretei éppenséggel eléggé sekélyesek. Az orvos megtoldotta azzal, hogy kedvencük mindenben roppant járatos, de az emberi testről nem sokat tud. Igen, igen, lenyűgöző a sokoldalú tudása, egyedül a jogi ismeretei hiányosak, fejtette ki a jogász. A tudós sem mondhatott mást, mint hogy a minden egyébben zseniális Voltaire kevéssé ismeri a természet törvényeit...

*

Most, hogy balesetem óta írásra kevésbé, inkább kész anyagok rendezgetésére vagyok alkalmas, elhatároztam, tucatnyi blogom és egy-egy célt szolgáló számolatlanul sok honlapom után végre elkészítem írói webhelyemet is. Egy olyan rendszert képzeltem el, amely áttekinthető módon, egy logikusan felépített hierarchikus struktúra keretében tartalmazza nemcsak írásaimat, hanem a munkáimról megjelent kritikákat és a velem készült interjúkat is. A műfaji csoportokra osztáson és az időrendbe soroláson kívül könyveim egymásutánja képezi a legfőbb rendező elvet. Így aztán az időben visszafelé haladva apránként elérhetővé teszem az interneten ezek teljes tartalmát.

Legutóbbi esszékötetem (Magyarul beszélő magyarok, Bp, 2008) anyagával végezve, miközben tanulmányaimat, kritikáimat, cikkeimet újraolvastam, először is azt kellett megállapítanom, mennyire eltávolodtam mindattól, ami a közelmúltban szenvedélyesen foglalkoztatott. Másodjára tisztázódnia kellett bennem annak is, hogyan és miért kerültem kívülre, mivel rekesztettem ki magamat a kárpátaljai magyar köz- és kulturális életből. (A kirekedést, persze, bizonyos magam-szándékú kivonulás időben megelőzte).

Akkor, az írások aktuális megjelenései után erősen (és naivan) csodálkoztam azon, miért nem viselik el tőlem földijeim ezt a kritikus hangvételt, miért gondolják sokan (szervezeti vezetők, alkotók), hogy ártó, nem pedig orvosló szándék vezérel. Most belegondolva el kell ismernem: balgaság volt feltételezni részükről bármiféle nagyvonalúságot akkor, amikor saját legitimitásuk, az általuk képviselt ügy érvényessége forgott kockán. Mert bár igaz, hogy én inkább csak jelenségeket, tendenciákat, összefüggéseket érintettem, diagnózisom voltaképp mégis a dolgok lényegét kezdte ki – ez pedig annyira tűrhetetlen volt, hogy az érintettek a kesztyűt sem merték felvenni: ha érdemi vitába szállnak velem, akkor a véleményemet is létezőnek kellett volna elismerniük. Tagadni azonban könnyebb, mint cáfolni, árulónak bélyegezni könnyebb, mint érvelni, tudomásul sem venni kényelmesebb, mint érdemben foglalkozni vele. Önvizsgálatot tartani és tenni valamit a bajok ellen? Az végképp kizárt!

Így hát az önvizsgálat is rám marad. S ahogy ebben a kötetben, irodalmi ügyeinket elemezve, több helyütt is utalok arra: alighanem kapitális tévedés volt a 70-es, 80-as években görcsös erőfeszítéseket tenni azért, hogy bizonyítsuk, van Kárpátalján magyar irodalom, s bizonyára hasztalanság volt részemről ebben a munkában teljes erővel részt venni (mert ezzel fél- és negyed tehetségeket avattunk íróvá, megvetettük a dilettantizmus és provincializmus melegágyát) – ugyanúgy alighanem alapos tévedés volt a 90-es évek kezdetétől bő másfél évtizeden át buzgó szorgalommal ostorozni „magyar életünk” minden visszásságát, anomáliáját és mizériáját. A tendenciák nem fordultak ellenkezőjükre, az értékválság  nem mérséklődött, hanem elmélyült, s amit kényszerű, egyszeri vagy esetleg ismétlődő hibának gondoltam, az természetes és mindenki által elfogadott mindennapi gyakorlattá vált. Ha tetszik: a gyarló valóság felülírta emelkedettebb eszményeimet, a van realitása elsöprő győzelmet aratott a lehetne kívánatossága fölött. Illő tehát elismernem vereségemet – és az eddiginél is

véglegesebben elkullognom kudarcaim hátrahagyott színteréről.
Ami megmarad: a reménykedés abban, hogy gyötrelmes szembenézésem dokumentumai egyszer majd forrásul szolgálhatnak. Azt alig merem hinni, hogy esetleg tanulságul is.

(Ungvár, 2010. március)


Megjelent: Mozgó Világ, 2010/április

Comments