Könyvek‎ > ‎Világvége‎ > ‎

Mézeskönyv


Balla D. Károly

Mézeskönyv

       A jövő abban különbözik a többi igeidőtől, mondta egyszer tanár ismerőse, hogy nem lehet artikulálni. Ezt ugyan nem értette egészen pontosan, őszintén szólva ő a múltat vagy a jelent se nagyon tudta volna artikulálni, most mégis ez jutott eszébe, mert egészen váratlanul, ami azelőtt nemigen fordult elő vele, tapintható intenzitású sugallata támadt. Ahogy Péter bemutatta a nőnek, ő még jóformán rá sem emelte tekintetét, még meg se nézte, zöld-e a szeme vagy kék, még azt sem állapíthatta meg, egyáltalán tetszik-e neki, és mégis azonnal tudta, köze lesz hozzá, kapcsolatba kerül vele, sőt, a kapcsolat jellegéről is eléggé pontos elképzelései voltak, de ez már kevésbé lepte meg.

       Egy perccel ezelőtt még magában ült az asztalánál, kedvét lelte az egyedüllétben, csupán az bosszantotta, hogy a holnapi ebédjegyét, amelyre már nem lesz szüksége, mert reggel elutazik, nem tudta a konyhán sem pénzre, sem valami tartós élelmiszerre, sajtra, konzervre, esetleg gyümölcsre beváltani. A tálalóasszony nagyon furcsán nézett rá, amikor a kérésével előállt, pedig ugyan mi különös van abban, ha nem hagy veszendőbe menni egy neki járó szolgáltatást. Igaz, ingyen jutott hozzá, de a konyhán ezt nem tudhatják, a többség fizetett érte, azaz a jegy konkrét pénzösszegben kifejezhető értékkel rendelkezik, és mivel ő ezt az értéket holnap nem tudja leenni, teljesen logikus, ha vagy pénzben, vagy legalább valami elvihető élelmiszerben szeretné kiváltani. Ehet ma dupla ebédet vagy kétszer vacsorázhat, mondta gúnyosan vagy inkább megvetőleg a zsíros arcú asszony, amin ő egyáltalán nem sértődött meg, épp csak látta, túl nagy adagokat porcióznak ki a tányérokra, és hát nem is szereti ő annyira sem a rizst, sem az édeskés mártásban lucskossá ázó húsgombócot, hogy két adaggal megbirkózna. Megkérdezte még, mi lesz a vacsora, rántott csirke tarhonyával, hát bizony neki abból sem kell repeta. Igazán lehetne ebédre mondjuk krumplistokány, vacsorára meg túróshaluska, ezekből másfél-másfél adagot kérne, és ezzel szé­pen le is nullázná az ebédje­gyét. De így?

       Ha nem, hát nem, kisomfordált a konyháról, tálcára szedte mindazt, ami a mai főétkezést jelentette, és letelepedett egy üres asztalhoz. Örült, hogy senki sem zavarja; ha már nem igazán kedvére valóak a fogások, legalább beszélgetnie ne kelljen.

       A leves felénél tartott, amikor feltekintve meglátta a túlvégen az egyik szervezőt a nővel. Bólintottak egymásnak, és ő folytatta volna ott, ahol abbahagyta, de Péter szinte azon nyomban megjelent az asztalánál, gyere, ülj át hozzánk, és már vitte is a tálcáját. Ő is határon túli, mutatta be a nőnek, mintha ez lenne a legpontosabb azonosítási lehetőség. Elhadarták a nevüket. Ő szokás szerint annyira koncentrált arra, a sajátját el ne tévessze, hogy a nőét alig hallotta, annál is kevésbe, mert ebben pillanatban olyasmit tapasztalt, amit soha azelőtt: sugallata, erős sejtelme, határozott előérzete támadt: ehhez a nőhöz köze lesz, szinte már látta, amint este felviszi a szobájába, mondjuk azzal az ürüggyel, hogy megkóstoltassa vele az otthonról hozott akácmézet, de lehet, nem is lesz szükség semmilyen ürügyre, csak egymásra néznek majd, cinkos mosoly fut át az arcukon, és már lopakodnak is fel a lépcsőn.

       Nem tudta eldönteni, örüljön-e a megérzésének és a várható beteljesedésnek vagy inkább bosszankodjon, amiért a nőt meg kell majd hívnia egy italra, talán még a mézét is megeszi, aztán a reggeli búcsúzkodás feszengései, kell-e ez neki, hiányzik-e éppen az elutazási előtti napon, kárpótolhatja-e a be nem váltott ebédje­gyért, vagy azért, hogy a várban csak a könyvek egy részét vették át és fizették ki, valaki folyamatosan beleköp a levesébe, ellátja a nemzeti könyvtárat az odaáti friss könyvekkel, pedig milyen jó kis üzlet volt ez, otthon végigjárni a kiadókat, érdeklődést tanúsítani, no ezt szívesen megvenném, ha lenne rá pénzem, a legtöbb helyről nehezebb táskával jön el, mint ahogy odament, utazás előtt kiválogatja a javát, ezzel lesz tele a bőröndje, fontosabb, mint eggyel több váltás fehérnemű, könyv és méz, cipelheti, legalább szeretné a mézet, a nő biztosan csodálkozni fog, miért ezt hozza otthonról elemózsiának, talán beszél majd neki a méheiről, de arról aligha, hogy a kis dögök tartják el, mióta kirúgták a kerámiagyárból, jönnek tavaszonta a benti hideg vidékekről a méhészek, ahol a tartós fagyok és a kései virágzás miatt nem érdemes kiteleltetni a családokat, felvásárolják a szaporulatát, ez a jó üzlet, jobb, mint a mézzel piacolni, jobb, mint a könyvekkel felcaplatni a várba, mit tudhatja ez a nő, cuppog majd nagyokat, nyalogatja a száját, nahát, ez igazán finom, fog áradozni, na csak ez kell még, inkább meg sem kínálja, jól jön még az a maradék üvegcse a vonaton hazafelé, a reggelinél eltesz hozzá két zsemlét, egy palack ásványvizet már vételezett a tegnapi fogadáson, senki sem látta, amikor a táskájába süllyesztette, mindenki részeg volt, a sok étel is ottmaradt, megbontott borok, üdítők, no, hát ő az egyik ásványvizesre visszacsavarta a kupakot, zsupsz, eltüntette, ha meglátják, legfeljebb azt mondja, éjszaka mindig megszomjazik és nem bírja ezt a klórozott városi vizet, nekünk otthon harminckét méter mély a kutunk, vitte volna másfelé a beszédet, abban olyan a víz, hogy harapni lehet.

       Szintén alapszervezeti elnök, kérdezi a nőtől a leves és a húsgombóc között, Péter válaszol helyette, dehogy, Regina festőművész, a tavalyi konferencián az ő tárlata volt a kísérőrendezvény, aha, eszik tovább, lehet, mégsem  kínálja meg mézzel, talán italra sem hívja meg, felviszi a szobába, megdöngeti és kész, egyikük sincs abban a helyzetben, hogy udvarolgatni kelljen, még hogy festőművész, újabb ingyenélő, naphosszat heverni a padlásszobában és várni az ihletet, aztán összemázolni vásznat és papírt, selymet és kartont, látott ő már ilyen tárlatokat, mindenki okos képet vág, töprengő pofával fürkészik a sok szörnyűséget és összebeszélnek tücsköt-bogarat, ő ki nem tenne ilyesmit a szobája falára, hogy nap mint nap látnia kelljen, brrr, még csak az hiányozna. Jövőre ismét képzőművészeket hívunk, büszkélkedik Péter, talán ő sem szereti itt ezeket az írókat, túl sokat beszélnek, roppant fontosnak tartják magukat, a délelőtti előadó is, mit össze nem hordott, legalább ez a nő, ez hallgat, még meg sem szólalt, a nevén kívül nem mondott semmit, talán neki kellene szórakoztatnia, de hát még nem végzett az ebéddel, majd utána.

       Felvetted már az útiköltségedet, kérdezi Péter, naná, hogy fel, jószerével ezért jött, ki se töltötte volna a jelentkezési lapot, ha nincs a kísérőlevél alján az apró betűs megjegyzés, kik igényelhetnek teljes ellátást és útiköltség-térítés; vonattal érkezett?, kérdezi az ügyintéző hölgyike, gépkocsival, mondja ő szemrebbenés nélkül, és már adja is a forgalmit, az hány kilométer is, érdeklődik a hivatalnok, ő megmondja, kicsit felkerekíti, mit tudják ezek itt, mennyi az a határtól, kiszámítják az elfogyasztott benzin árát, plusz amortizáció, talán ő az egyetlen, aki örül, ha felemelik az üzemanyag-árakat, persze a vasúti jegyét is megőrzi, azt otthon leadja a járási szervezetnél, hátha kifizetik, de nem fog szívóskodni, pedig tudja jól, abból a mindenféle támogatásból jutna bőven ilyesmire, ő legalább valóban elutazott, törődött a vonaton, cipekedett, hallgatta a sok sületlenséget a tanácskozáson, a járási elnök meg ki sem teszi a lábát, mégis szép summákat elszámol utazásokra, tudja ő jól ezeket a piszkos ügyeket, ha nagyobb főnök lenne, ő is ezt tenné, de az alapszervezetnek nincs saját költségvetése, neki végig kell csinálnia az egészet, de holnap már elutazik, elege van, bánja fene a holnapi főzeléket.

       Köszönöm az ebédet, mondja Regina, mi az hogy köszöni, hát neki nincs étkezési jegye? Péter kényszeredetten mosolyog, egészségetekre, persze kávéra nem jut eszébe meghívni őket, megbocsáttok, de nekem még rengeteg dolgom van, persze-persze, na most mit mondjon ennek a nőnek. És maga mivel foglalkozik, előzi meg a másik, egy alapszervezetet vezetek, és civilben, hát azt mégsem mesélheti el, hogy kirúgták a kerámiagyárból, méhészkedem, ez jobban hangzik, ne mondja, az nagyon izgalmas lehet, izgalmas a frászt, a sok zümmögő dög, ahogy röpdösnek megszállottan, de most legalább rákérdezhet, aztán a mézet szereti-e, igen, nagyon szeretem, merthogy én meg utálom, ezen nevetnek. Igyunk egy kávét, üsse kő, ennyit talán mégis invesztál a nőbe.

       Olyan kellemetlen ez nekem, rebegi már a bárpultnál, későn érkezett meg a jelentkezési lapom, nem vettek fel a listára, nem kaptam sem étkezési jegyeket, sem költségtérítést, még szerencse, hogy Péter a szállást el tudta intézni, pedig mindössze egyetlen napra akartam, épp csak hálából, amiért tavaly meghívtak, ne gondolják, már nem tartom fontosnak. Hát igen, kellemetlen, és holnap mikor akar utazni, igen, valóban, hát én is éppen azzal a járattal, igen, kétszer is át kell szállni, de addig legalább együtt, és ma, van már valami programja, hát folytatódnak az előadások, nemde, persze, de utána, utána meg irodalmi est lesz, hát arról elszökünk, igen, ilyen cinkos összenézésre számított, persze zöld a szeme, milyen is lehetne egy kisebbségi festőművésznek, haha, ezt elmondja neki, talán ő is nevetni fog rajta, mégis mással jön elő, a vacsorára pedig ne legyen gondja, arra én hívom meg, ugyan, ezt nem fogadhatom el, hogy rám költse a pénzét, nem úgy van az, itt a fölös ebédjegy, legalább nem vész kárba, hát ez igazán nagyszerű, megy ez, mint a karikacsapás. És akkor mit ajánl az irodalmi est helyett, no, ez felér egy felkínálkozással, azt mondta, szereti a mézet, hát persze, akkor a vacsoránál eggyel több zsemlét vegyen magához és a desszertet bízza rám, csak nem mézet hord magával, de bizony, friss akácmézet, olyan illatos, mint, mint, mint a friss akácméz, haha, ezen megint lehet nevetni.

       És mi lenne, ha nem várnánk estig, nem volt desszert az ebédhez sem, no csak vigyázzunk, azért nem kell ajtóstól törni a házba, de nem, nincs itt mit óvatoskodni, a cinkos összenézés most is megvolt, és a délutáni előadás, ugyan, még majd fél óra van a kezdésig, és különben is, maga talán szereti ezeket az írókat, na ugye. Kifizeti a két kávét, ilyen gyors beleegyezésre azért nem számított, szerencsére a lépcsőn senki sem közlekedik, mindenki liften jár, még az elsőre is, hát még a harmadikra, ki is fulladnak, ahogy szaporán veszik a fokokat, no meg is érkeztünk.

       Hát, ha már itt vagyunk, mutassa azt az akácmézet. Előhúzza a bőröndjét, felteszi az asztalra, felcsattintja a zárat. Nahát, mennyi könyv, egy könyvbolond méhész, nagyon izgalmas.

       Lepattintja a kupakot, a fény felé tartja az üveget, de le is teszi sebtében, megérzi a nő forró leheletét a nyakán, megragadja, nyúl a blúza alá, dönti az asztalra, közben a bőröndje tartalmát nézi, nem tudja eldönteni, a könyveket vagy mézet utálja-e a jobban, figyeli, ahogy felborul az üvegcse és a sárga ragacs ráfolyik a színes borítókra, ott egye meg a fene, legalább kidobhatja az egészet, fújtatva esik neki a lihegő nőnek, úgy érzi, most még a jövőt is sikerülne artikulálnia.


(2000)
Comments