Könyvek‎ > ‎Világvége‎ > ‎

Egészen a tengerig


Balla D. Károly

Egészen a tengerig

Semmitől sem rettegett jobban, mint attól: élete az amerikai tucatfilmekre hasonlítson. Komor tekintettel ült esténként a tv előtt, és elborzadt, ahányszor egy-egy hősben magára, egy-egy szituációban saját élethelyzetére ismert. Ezek a rohadt álomgyárosok már mindent és mindenkit bekebeleztek. Szinte lehetetlen úgy alakítani hétköznapjainkat, hogy ne illeszkedjenek az ismert klisékhez. Egyetlen filmes közhely azonban mégis akadt, amelyet sikerült véglegesen kiiktatnia életéből: amióta tudatos elhatárolódással nézi a hollywoodi meséket, azóta nem mondta senkinek, mélyen szemébe nézve, hogy „Szeretlek”, és így a kötelező választ – „Én is nagyon szeretlek” – szintén sikerült megúsznia.

Most, ahogy hazafelé tartott, most sem annyira a megállapított diagnózis zavarta, hanem az: hogyan kezelje betegségét, miként hozza vagy ne hozza családtagjai tudomására olymódon: ne emlékeztesse egyetlen színes szélesvásznúban látott megoldásra sem. Így sorra el kellett vetnie a kínálkozó megoldásokat. Például: férfias elszántsággal eltitkolja a dolgot, úgy él, úgy dolgozik, úgy viszonyul családtagjaihoz, mint eddig, és csak amikor már nem lehet tovább titkolni, akkor éri szeretteit a fájdalom. Vagy: feleségének őszintén elmond mindent, a nő kicsit majd sírdogál a vállán, de a gyerekeknek szót sem ejtenek az egészről, minden folyik a maga kerékvágásában, csak ők néznek össze sűrűbben, és persze, ha úgy adódik, elmondják a „Szeretlek”–„Én is nagyon szerelek”-et. Vagy: a vasárnapi ebédnél okos körültekintéssel beszámol mindenről, mert elhatározta, felkészíti családját a várható fejleményekre, ne akkor érezzék majd magukat elveszve – a két lánya persze bőgni kezd, a kisebbik hisztériásan, de ő bölcs érvekkel megnyugtatja, aztán keblére öleli a szipogó kis kamaszt, rájuk közelít a kamera és jöhet a biztos sikert arató párbeszéd, ezúttal az „Én is szeretlek, kicsim” végszóval. Vagy: a forgatókönyvírói lelemény azt az ötletet fundálja ki, hogy a főhős előbb idegenítse el magától szeretteit: legyen mogorvább, durvább, kössön bele mindenbe, s addig szekírozza családját, amíg valamennyien meggyűlölik – így már nem éri őket csapásként az elkerülhetetlen. Vagy: utazzon el indoklás nélkül, költözzön más városba, éljen remeteéletet, így senkit sem aggaszt majd romló állapota. Vagy: tegyen mindent rendbe maga körül, fejezze be függő ügyeit, zárja le elkezdett munkáit – és idejekorán végezzen magával, szép búcsúlevelet hagyva hátra… És így tovább: száz lehetőség, ezer változat –  mindegyiket látta már a képernyőn megelevenedni. Nem, nem kér egyikből sem. Viszont fogalma sincs, a kínálkozó variációk helyett milyen megoldást válasszon, hogyan járjon túl a főállású ötletgyártók eszén.

Kinézett a vonat ablakán: alig negyedóra, és megállnak abban a faluban, ahol az anyósa lakik. Lányai ott vakációztak pár napig, úgy beszélték meg, ezzel a járattal jönnek ők is haza. Ha becsörtetnek a fülkébe, nem lesz módja tovább gondolkozni-tépelődni, addig kellene valamit kisütnie. De ugyan micsodát?

Nem, nincs semmi elképzelése. Mint ahogy arról sem, akar-e változtatni eddigi életén az elkövetkezendő öt évben, amennyit megelőlegezett neki az orvosa. Az ő első kérdése az volt, hátralévő idejéből mennyi az, amíg megőrizheti munkaképességét. A doki nem adott egyértelmű választ, sőt, az öt évet is elmosta: lehet csak négy, de lehet nyolc is, és előfordulhat, hogy az utolsó hetekig alig is érez majd valamit: talán kis fáradtság, néha szédülés, étvágytalanság. Nem, attól nem kell tartania, hogy ágynak esik és hónapokig ápolásra szorul, hacsak valami járulékos betegség ki nem alakul. Nem, nincs különösebb szükség arra, hogy életmódján változtasson. Esetleg a dohányzásról mondhatna le, de csak akkor, ha nem esik nehezére: az elvonással járó idegesség, rossz stressz-tűrés sokkal károsabb, rombolóbb lehet. Nem, egy-egy pohár bor sem árthat meg, és ugyan milyen diétát lehetne ajánlani annak, akiről tudni, évek óta vegetáriánus.

Végül megkérdezte még, ugyan miféle betegség ez, hogyan sikerült neki beszereznie, és nem fertőző-e.

Tudott mindent. És nem tudott semmit.

Nagyot zökkent a szerelvény; megálltak felesége szülőfalujában. Ahogy várta: két lánya bezúdult a fülkébe, egymás szavába vágva mesélték élményeiket. Mintegy mellékesen arra is rákérdeztek: mit állapított meg a kivizsgálás, ugye semmi komoly. Elhárítja az érdeklődést: majd otthon, és fejével az ablaknál ülő, keresztrejtvényébe temetkező útitárs felé int. A lányok egy pillanatra elcsendesednek, aztán folytatják, ahol abbahagyták: a nagyi így, a falu amúgy, a biciklizés emígy.

Egy ideig figyel minden szavukra, aztán valahogy egybemosódik a beszédük, és a hangokat is egyre tompábban hallja. Mintha valami ütemesen ismétlődő zúgás kezdené elnyomni csacsogásukat. Mi ez, hallucináció?

Kezd befelé fülelni, szeretné felismerni a morajt, a ritmust – mi lehet ez, istenem, biztos, hogy ezerszer hallotta…

Megvan. A tenger hullámzása. Ahogy a víz kicsap a homokpartra habzón, aztán sisteregve visszacsordogál.

Igen, a tenger.

A lányai még soha nem látták. Elviszi őket. Elviszi a tengerhez. Még az idén. Most, ezen a nyáron. Egy hónapon belül. Egy hét múlva. Azonnal, amint lehet.

A vonat zakatolva indul tovább, az új zaj kiűzi füléből a morajlást. Lányai egy történet közepén tartanak, ő újra tud figyelni, el-elmosolyodik a kedves részleteknél.

Hátradől az ülésben, megkeresi a legkényelmesebb testhelyzetet. Mintha nem érkeznének haza negyedóra múlva, hanem egy teljes napig utaznia kellene, egészen a tengerig.

Az sem zavarta, hogy ezt a filmet is látta már valamikor.


(1998)
Comments