Könyvek‎ > ‎Világvége‎ > ‎

Déjà vu

Balla D. Károly

Déjà vu

Hommage a Babits

Itt vége volt a novellának.

Ami egyáltalán nem jelentette azt, hogy a történet is befejeződött volna. Ellenkezőleg: a gesztussal, ahogy az asztalra lökte a folyóiratot, nem hogy eltávolította volna magát az olvasottaktól, hanem mintha véglegesen belevonta, belekeverte volna magát is a férfi és a nő történetébe. Amíg olvasott, tudta, ő csupán kívülálló, egyike a lap számos előfizetőjének, aki éppen ezzel a novellával foglalatoskodik, ám most, midőn olvasói szerepe megszűnt, valami burok nőtt köré, valami csápok akaszkodnak a húsába, belevonják ebbe a históriába, amelyről tudja is meg nem is, hogy ismeri.

A bizonytalanságnak, az igen is meg nem is-nek olyan intenzív hulláma ragadta el, amely már messze fölötte állt bármiféle köznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ezeknek a mindennapi döntési kényszereknek ugyanis az a jellemzőjük, hogy a kínálkozó lehetőségek közül valamelyiket mindenképpen választanunk kell. Ha reggeli dilemmánk tárgya az, felkeljünk-e ágyunkból avagy sem, akkor e kettő közül az egyik mellett előbb-utóbb el kell köteleznünk magunkat. Amikor azon tépelődünk, mit reggelizzünk, hamarost döntünk a pirítós vagy a lágy tojás javára, esetleg csak egy erős kávét hajtunk fel üresen, megalapozva tíz évvel későbbi gyomorfekélyünket. De hát a fekély is a mi választásunk.

Viszont az a kérdés, hogy a férfi és a nő olvasott története valóban az-e, aminek sejti, avagy egyáltalán nem az – ezt sehogyan nem tudta eldönteni, már csak azért sem, mert mind az igen, mind a nem választása meglehetős felelősséggel járt. Olyan önismereti következményekkel, amelyekkel számolni cseppet sem volt kedve, ugyanakkor a novella elolvasása után – félő – többé nem tudott nem számolni velük.

Utánanyúlt az imént kissé teátrálisan asztalra lökött folyóiratnak, visszalapozott az írás elejére. Ám miként az eltaszítás, ez a visszavétel is fölösleges gesztus volt. A szerző nevére pontosan emlékezett, mint arra is: már kezdetben megállapította, ez talán a harmadik vagy negyedik kispróza, amit olvas tőle, de hogy vajon többkötetes, idősebb írót rejt-e a név vagy mostanában indult ifjú titánt (velük vannak tele a lapok), azt nem tudta, és a szerző lakhelyéről, civil foglalkozásáról sem lehetett semmilyen ismerete, ebben a folyóiratban ugyanis nem kapott helyet a „Számunk szerzői” rovat, amely eligazíthatta volna. Itt, a szállodában irodalmi lexikonokhoz, bármilyen Who is who-hoz vagy más lapok tájékoztató soraihoz nem juthatott hozzá, be kellett hát érnie azzal, ami rendelkezésére állt: magával a novellával; miközben pontosan tudta: akárhányszor olvasná is újra, kételyeire igazolást és cáfolatot minden alkalommal azonos számban találna.

Így hát tovább sodorta a bizonytalanság, sodorta valamely beláthatatlan, sötét örvény felé, olyan szédülésbe, amelynek tudott a létezéséről, amely már talán el is ragadta, a mélybe vonta valamikor mérhetetlenül régen, egy másik időben, dimenziók nélküli térben.

Állt a sodrásban, állt az asztal előtt, farkasszemet nézve a rajta heverő folyóirattal, állt az ablak felől érkező ferde fényben. Érezte az örvény közeledtét, de nem volt ereje, hogy kilépjen a szörnyű vonzásból.

*

Itt vége volt a novellának.

Gondosan félbehajtotta a kéziratot, tenyere élével simítgatta még kicsit, jól feküdjön majd a borítékban, amely már megcímezve, felbélyegezve várakozott az asztalon.

Ahogy végzett, tett kis rendet maga körül, de aztán váratlanul félbehagyta, mert újra érezni kezdte a szorítást gyomra tájékán. Alattomos, szúró-fojtó, egyszerre éles és tompa fájdalom, az a fajta, amelyről jelentkezése pillanatában biztosan tudjuk: már korábban is ott lappangott zsigereinkben, talán órák óta van, épp csak nem figyeltünk rá, vagy nem figyeltünk eléggé, nem hagytuk tudatunkba férkőzni, hát most megbosszulja magát, most majd elönti teljes valónkat, maga alá teper bennünket, hogy semmi másra ne figyelhessünk többé.

Darab ideig befelé hallgatózott, aztán, tapasztalva, a nyomás nem erősödik, sietősen öltözködni kezdett, mint aki érzi, ideje rövidesen lejár.

Amint a ruhadarabokat kapdosta magára, egyre idegesebb lett, mozdulatai szertelenekké és koordinálatlanokká váltak. Minél jobban kapkodott, annál hosszabban kellett bíbelődnie hol a cipőfűzővel, hol a nyakkendővel; végül már beleveszni látszott a részletekbe, mígnem kis híján elfelejtette, miért is kezdett készülődni.

Kinézett az ablakon. Súlyos őszi eső áztatta a kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

*

Megpróbálta felidézni, mit olvasott legutóbb ettől a szerzőtől. Vagy legalább azt: amikor tőle olvasott legutóbb valamit, nem támadtak-e hasonló képzetei.

S ahogy emlékezetében keresgélt, váratlanul, de teljes élességével hasított belé a „már volt egyszer” érzése. Ám ez a visszacsatolás egyáltalán nem a régebben olvasott írásokra vagy saját érzéseire vonatkozott, hanem kizárólag a jelen helyzetre; igen: pontosan itt állt akkor is, ennek a szállodai szobának ezen a pontján, épp így szűrődött be a fény az ablakon, ez a festmény nézett vele szembe a falról, és pontosan, hajszálpontosan így töprengett valamin.

Közben persze jól tudta: soha azelőtt nem járt ebben a városban, így semelyik szállodájának semelyik szobájában nem fordulhatott meg. A dologban azonban nem is ez volt a kísérteties, hanem… Hogy az emlékkép lehetetlenségének biztos tudása már magában az emlékképben is benne foglaltatott. Azaz: nemcsak hogy épp ennek a szállodai szobának épp ebben a pontjában állt, nemcsak az ablakon a fény, a falon függő festmény, és nemcsak ugyanezzel a töprengéssel – hanem, igen: mindaközben azt is tisztán tudta már akkor is, hogy soha nem járt ebben a városban…

A hamar elenyésző révület után többé nem tudott felbukni a kételyek sodrásából. Azon kezdett tépelődni, ha képzelete ilyen tréfákat űz vele, mint az előbb, akkor nem lehetséges-e…

Hiszen ha nem igaz, hogy egyszer már mindezt átélte – márpedig nem igaz –, akkor lehetséges: novellát sem olvasott korábban ettől a szerzőtől. Sőt, a gondolatsor logikus folytatása az a feltételezés lenne, hogy ezt a novellát sem olvasta.

Ez a verzió nagyon tetszett neki. Így megszabadulhatna ettől az egész históriától, mint ébredéskor egy-egy nyomasztó álom terhétől.

De nem: a folyóirat azon valóságosságában itt volt, vele volt, neki volt, és sajnos a férfi és a nő története sem hiányzott belőle.

Továbbra sem tudta megfogalmazni, mi a baja egyáltalán a novellával és hőseivel, ezzel az egésszel. Nem az, hogy az elbeszélés egyes történései erősen hasonlítanak a vele megesettekre (hisz az ellenpéldák száma nagyjából ugyanennyi), és nem is az, hogy bizonyos szituációk, viszonyok is megegyeznek az őrá érvényesekkel (mert hát legalább ennyi az ellenkező érvényű), hanem… Hanem az írás és a benne szereplő, önmaga korlátaival szembesülő vidéki zsurnaliszta abszurditása abban rejlik, hogy…

Küszködött, kereste a szavakat valami olyasminek a megfogalmazásához, aminek a szavakba öntése még soha nem állt előtte feladatként. Ha nem maga a probléma foglalkoztatja, talán azon is eltöprengett volna, milyen viszonyban áll egymással a már megsejtett lényeg és ennek a lényegnek a nyelvi megformáltsága. Mindig is úgy vélte, a tudat számára csak az létezik, csak az tölti be a van intenzitását, ami fogalmak, szavak révén kifejezhető. A többi csak dadogás, kusza foszlányok a psziché ellenőrizhetetlen bugyraiból, olyan semmiségek, mint a Mona Lisa megalkotása közben feldöntött festékes tégely. Most azonban, amint a képzelet és valóság hullámai vállukra vették, be kellett volna látnia: a megfogalmazatlan dolgok létezése alighanem erőteljesebb, mint azoké, amelyeket szavak rabszíjára főztünk. Ám efölött most elsiklott, kereste, mi olyan roppant zavaró ebben a novellában, a férfiban, aki valami olyasmit testesít meg, valami olyan képzetes tartományt, amelyben mintha ő is benne lenne, személyiségének egy furcsa vetületeként.

Hogy is van ez?

A novellabéli újságíró nem azonos ővele, ez bizonyosnak látszik. De azt sem állíthatná teljes meggyőződéssel – mint olvasás közben olykor vélte –, hogy a férfi az ő énjének csupán egy vetületét (mondjuk: lelkiismeretét) jeleníti meg. Nem, nem. Hanem, talán… Mintha az a novellahős épp az a különbség lenne, amely őközötte és a saját maga elé ideálként állított személyiségkép között mutatkozik. Vagyis: azt a férfit akkor kapja, ha az eszményképből kivonja a világban megnyilvánuló reális önmagát.

Egészen kipirult a gondolkodás izgalmától. A siker, hogy ha ilyen alig-alig felfogható módon is, de sikerült megragadnia irodalmi alteregója mibenlétét, egy időre teljesen elégedetté tette. Ám szilárd talajt továbbra sem érzett lába alatt: nem történt több, csak annyi, a roppant ingoványon kicsi zsombékra lelt, ezen toporgott most, tudva, bármikor újra süllyedni kezdhet.

Legszívesebben mozdulatlanná merevítette volna gondolkodását, ráakasztotta volna az előbbi következtetés fogasára; vagy ha már mindenképpen el kell rugaszkodnia az elért eredménytől, akkor jobb lenne teljesen semleges síkra terelnie figyelmét, nehogy a novella kiváltotta kételyek ismét hatalmukba kerítsék.

Ám bármilyen trükkel próbálkozott, hiába nézett ki az ablakon az esőbe, hiába idézett fel kedves régi emlékeket – a maga teljességében még meg sem fogalmazott probléma újra elébe állt, kidüllesztette hatalmas szőrös mellkasát, amelyre „csak a testemen át” feliratot tetoválták valami elérhetetlen fegyenctelepen. Így aztán hamarosan rá kellett ébrednie: kételyeinek, bizonytalanságának forrása eddig sem a vidéki újságíró definiálásának a nehézségében rejlett, hanem annak a felfoghatatlanságában, megmagyarázhatatlanságában, hogy mi ez az egész.

A megtaláltnak vélt bizonyosság fölé újra felhabzott az eldönthetetlen dilemma: a rettegés attól, választania kell, elfogadja-e a novellát annak, ami, avagy tagadja az azonosságot.

Ha elfogadja, akkor tudomásul kell vennie: személyisége – minden rejtett gondolatával és érzésével együtt – kiszolgáltatottá vált; szinte látta magát, amint ott fekszik valahol egy műtőasztalon (boncasztalon?) felnyitott lélekkel, és szabadon vájkál benne egy ismeretlen író.

Ha viszont tagadja az azonosságot, akkor meg kell tagadnia személyiségének azt a részét, amely önmaga reális létezését egy eszményi megvalósulás felől szemléli; ha a novellahős nem ő, akkor ő maga sem az, akinek törekvéseiben hiszi magát.

És feje fölött újra összecsaptak a hullámok.

*

Nézte az esőt és újra érezte gyomrában a szúrást. Az előbbinél élesebb fájdalom ébresztette rá: indulnia kell.

A borítékot gondosan kabátja alá csúsztatta és kilépett a szobából. Végighaladt a hosszú folyosón, lement a lépcsőn. Mielőtt kilépett a kapun, biccentett a portásnak.

Az utcán, ahogy közeledett céljához, egyre fokozódott izgalma. Végül már egész testében reszketett, légszomj gyötörte, heves vizelési ingere támadt. Remegő ujjaival alig tudta kabátja alól előkotorni a borítékot és becsusszantani a pattogzott festékű, ázott fémládika hasadékán.

Zavartan körbepillantott, majd némi bűntudattal kivizelte magát.

Dolga végeztével valamelyest megnyugodott, hányingere, remegése is alábbhagyott. Szórakozottan indult vissza.

A portás megrémült csapzottsága és réveteg, üveges tekintete láttán, de persze beengedte.  Nem mindennap száll meg ilyen híres fővárosi író ebben a világvégi fogadóban.

*

Az igen is meg nem is hálójából, érezte, nem tud kigabalyodni. A döntés lehetetlensége olyan intenzív jelenlétű bizonytalanságot eredményezett, amely messze fölötte állt bármiféle hétköznapi dilemmának, egyszerű tépelődésnek. Ha választ igen és nem közül, szembe kell néznie valamivel, amiről hinni akarta: nem létezik. Mert ha az a valami mégis létezne, akkor… igen, akkor ő az, aki nincs.

Ám eddig a következtetésig már nem juthatott el: az örvény végképp körülölelte.

Megtántorodott, de mielőtt összerogyott volna, még egy pillanatra látta az ablakon át a súlyos őszi eső áztatta kis barokk tér kockaköveit, amelyek némelyike fémesen csillogott, szinte világított, némelyike pedig sötéten itta magába a fényt – mintha a felhőktől felszakadozó égalj világossága és a szemközti ódon ház sötét vaskapujának feketesége egymással nem keveredve folyt volna szét egy keresztrejtvény kusza négyzetrácsában.

*

Itt vége volt a novellának.

A vidéki újságíró kopogtatott az ajtón.


(1996)

 


Comments