Könyvek‎ > ‎Világvége‎ > ‎

A vadonc


Balla D. Károly

A vadonc

Elviselhetetlen, hogy a könyveknek nemcsak szerzőjük és műfajuk van, hanem méretük is. Erre akkor döbbent rá, amikor Gizella rácsapta az ajtót és ő belemerült a könyvtár újrarendezésébe. Már az első órában egymás mellé kellett tennie két egymás mellé egyáltalán nem illő kötetet. Csupáncsak azért, mert magasságuk akkora, hogy saját elképzelt helyükön nem férnek el, egyedül a legfelső polcra állíthatja őket. Holott az egyik az „Irodalom”, a másik a „Természettudományok” folyómétereihez adott volna hozzá valamennyit. De nem: felkerülnek a plafon alá, balról a művészeti albumok, jobbról a gondosan bekötött napilap-évfolyamok közé.

„Soha többet nem fogok megtalálni semmit”, nyögte a két falat egészen beborító polcrendszer előtt a döbbenet percében, midőn felfedezte – felfedezte? amikor szemébe hasított! –, hogy az asszony fenekestül felforgatta a könyvtárát. „Miért tetted ezt velem”, nyafogta sírós hangon, és nem tudta eldönteni, vajon kegyetlen bosszút álltak-e rajta valamilyen szörnyű, de elfelejtett bűnéért vagy pedig az ostobaság iszapja ért el a szájáig, s neki alá kell merülnie a sötétségbe, fuldokolva a ragacstól, mint néha éjszakánként a krónikusan gyulladt arcüregéből váladékozó slájmtól, amelyet sem lenyelni, sem felköhögni nem tudott.

Gizellát sem tudja sem lenyelni, sem kiköpni. Ha elhinné, hogy kíméletlenségből teszi vele mindezt, belekapaszkodna a gyűlöletbe, harcra kelne, viszonozná a halálos ütéseket. Kiderülne, melyikük az erősebb. A gyenge meghunyászkodna, uralkodna a győző. Teljes lenne a harmónia, mint a családokban rendesen. De szívesen fogódzkodna a nő ostobaságába is, lenne elnéző és megbocsájtó. „Kis butám”, mondaná kedves fölénnyel, „na, na, ne sírjál, nincs semmi baj”, és csordultig telne a szerelem pohara.

De Gizellának esze ágában sem állt zokogni, fel sem merült benne, hogy valami rosszat tett. A beteljesült bosszú öröme sem látszott rajta. „Már állt rajtuk a por, szívem”, vonja meg a vállát, „Tízesével kihordtam az erkélyre és kiporoltam egyenként mindet, amíg te a drága mamádnál voltál. A polcok is már ragadtak a kosztól. Nemhogy megköszönnéd, amiért egy cseléd munkáját végzem.”

Még ő van megsértődve.

Porig rombolt egy gótikus székesegyházat, és azt se mondja, pardon.

Igen, hajszálra úgy viselkedik, mint amikor…

De nem, erre nem akar gondolni, ennek már rég utána van. Megszabadult tőle. Megszabadult anélkül, hogy akár lenyelte, akár kiköpte volna, ezt a dolgot is ugyanúgy a torkában gyülemlő keserű savak marták szét, mint a nyúlós váladékot, ott szívódott fel, mint álmos mérgek, hogy soha többé ne tudja kimondani sem annak a férfinak a nevét, sem azt, ami akkor történt.

Késő estéig rendezte a könyveket, de a munka negyedéig sem jutott. Csak akkor hagyta abba, amikor maró éhséget érzett a gyomrában. Meglepetésére Gizellát nem találta a konyhában. Helyette kis cetli a kredencre tűzve. Hogy ne várja, vacsorázzon egyedül. Aha.

Mégis megsértődött. Nem tudja felidézni, mondott-e valami durvaságot, amikor a könyvtárát meglátta. Mindegy, majd visszajön. Vagy holnap reggelre, vagy egy hét múlva. Ahogy szokott. Ahogy akkor is.

Na, javult az ellátás, állapítja meg a nyitott jégszekrény előtt. Kivesz két pár virslit azzal a meggyőződéssel, ez az új kormány mégiscsak tesz valamit, hogy ő ne nélkülözzön. Ha már cselédet nem tarthatnak, legalább éhezniük ne kelljen. Ilyen inflációs időkben. Recesszió idején. Amikor minden begyűrűzik, aminek nem kellene.

Arról fogalma sincs, azt a virslit a határon csempészték át piaci árusok, Gizella épp egy héttel ezelőtt rendelte. A vajat a margaringyárból lopatta, ötkilós tömbben, amin aztán megosztozott a szomszédasszonyokkal. A tojást kofák árulják méregdrágán a piacon. A karajt a vágóhídról meztelen testükre, derekukra tekerve hozzák ki a vakmerőbbek. A sajtot szemes kávéért cserélte, a kolbászért párnacihát adott a stafírungjából. Még hogy a kormány… Gizella nagyot kacagna.

Úgy szereti, ha pukkan a virsli, amikor tányérján megszúrja. De most már a rotyogó vízben szétpattan. Affenébe! Maga is csodálkozik, milyen hirtelen düh önti el. Dupla adagot tesz rá a tormából, a csípős gőz felcsap az orrába. Könnyezik, harákol. Kis híján magára önti a forró teát.

Gyilkos kedve támad, ennek ellenére az ágyban azonnal kerülgetni kezdi az álom. Lebegés közben érzi, halálosan fáradt, kimerítette a könyvek pakolása. „Nemhogy megköszönnéd, amiért egy cseléd munkáját végzem”, visszhangozza az éjszaka, és lassan fejébe költözik a sötétség.

Reggel a rádió gyászzenét játszik. Csak nem? Már megint meghalt egy főtitkár? Akár itthon is maradhatna, gondolja. De azért csak bemegy a kiadóba, majd este folytatja annál a polcnál, ahol abbahagyta.

Másnap az újság már közli az állami konzílium jelentését a halál okáról. Figyelmesen olvassa a hosszas felsorolásban a betegségek nevét. „Ez mind van nekem is, plusz még hipertónia”, adja vissza a lapot a korrektornak és átsiet a másik szobába kávézni.

Hörpöli a forró nedűt, kinéz az ablakon. Valami hatalmas madarat lát a szemközti fán. „Te Feri, miféle szerzet az ott?”. A kollégája egykedvűen követi tekintetét, nem sieti el, hogy lenyelje a szájában lötybölődő utolsó korty kávét. „Bagoly, mi más”, mondja még kicsit nedvesen. „Nahát, ilyen a bagoly, milyen érdekes!”, siet vissza a saját szobájába. Feri a le-lejáró műfogsorát igazgatja a nyelvével, eközben jegyzi meg a többieknek: „Most szerkeszti a hetedikes Állattant.”

Úgy számítja, Gizella vasárnap fog hazajönni, akkor telik le a hét. Addig kitart a jégszekrény tartalma, és elkészül a könyvtárral is. Hamarább is végezhetne, de szombaton, szokás szerint, meglátogatja a mamát. Busszal utazik, alig több egy órácskánál.

A mama már nehezen mozog. De márciusban, Zoltán-napra mégis minden évben megjelenik a kosárkájával, elővarázsolja belőle a kis csokor ibolyát és az aznap hajnalban sütött kenyérből jókora kanyarításnyit. A szerkesztőségi szoba dohszagát egy perc alatt maga alá gyűri a friss kenyér illata. A mama mindig ide jön, egyenesen az állomásról. Nem akar Gizellával találkozni. Gizella sem vele. Miről is beszélgethetnének? Az egyik panaszkodhatna, hogy az ura nem keres annyit, teljék cselédre, a másik hallgathatna arról, hogy negyven évig szolgált uraságoknál…

A szombatra kitűzött nagy lomtalanítást és parkrendezést nem halasztják el az országos gyász miatt, ellenkezőleg, a megmozdulás hazafias színezetet ölt. „Ezt a vadoncot, ezt mindenképpen vágják ki az ablak elől, elveszi még azt a kis fényt is”, köti, indultában az állomás felé, a területrendezésre kivonulók lelkére, akik szerszámaikkal úgy lepik el a parkot, mint hangyák a döglött szarvasbogarat. Gyűl a szemét és az avar kupacokba, habzik a mész a vödrökben, fehérre mázolnak mindent, fák törzsét, utak szegélyén és a gruppok körül a köveket, a kerítés betonját, a poroló cölöpét, vakít minden a nedves, sötét föld fölött. „Ne adjak fűrészt?”, dehogy, hoztak magunkkal, megnyugtatják, kivágják, hogyne vágnák, elveszi a fényt, persze, tavasszal ha lombot hajtana, már felérne az emeletig.

Mégis inkább keresztben helyezem el az a két könyvet, gondolja, amikor a mama húslevesét kanalazza.

A szomszédasszony jön át. Nagy kérése volna a szerkesztő úrhoz. Ha meg nem sérti. Ha lehetne. Meg is fizetné, persze. Előlegként esetlenül le is tesz egy üvegcse málnát elébe. Végre kiderül, miről lenne szó. A gyerek elhagyta az iskolatáskáját. Pontosabban a nagyfiúk bedobták a folyóba. Benne voltak a könyvek, amiket az iskolától kapott. Ha lehetne, hiszen a szerkesztő úr olyan helyen, a kedves mama elárulta… Persze, persze. Csak tessék felírni, milyen könyvek. Állattan, igen, és matematika. Hetedik osztály. Elmenekül a hálálkodás elől, a málnát is ottfelejti.

A buszban érzi, lüktet a halántéka. Ezt az erős húslevest talán nem kellett volna... „Ne dolgozz olyan sokat, kisfiam, sápadt vagy”.

Már csak két polc, másfél polc, egy polc és egy kicsi maradt hátra. Még ma este végez vele. Azt a két könyvet, azt mégis keresztben, a többi fölé, a saját rendszertani helyére fogja tenni. Vagy mégsem. Hogy néz majd ki úgy! Fel, a legfelső polcra. Oda elférnek. De ott meg, a művészeti albumok és a bekötött lapok között, ott hogy festenek?

Milyen rendet tettek a parkban, állapítja meg, ahogy befordul. De... De… Hát azt a vadoncot nem otthagyták az ablaka előtt! Hápog a dühtől, érzi, ahogy arcüregéből megindul a váladék, megragad a torkán. Krákog, indulatosan csörtet ki a fűrésszel, átverekszi magát a bokrokon. Lent, a tövénél, közvetlenül a föld fölött akasztja bele a fogakat a fiatal kéregbe. Kétrét görnyed, szuszog, torkát köszörüli, nyeldes, húzza-vonja a fűrészt. Köpni szeretne, de kiszáradt a szája, hát csak harákol. Ezek a semmirekellők! De most már kivágja, ki bizony… Pedig még két polc hátra van, másfél polc, egy polc és egy kicsi, és azt a két könyvet, azt elhelyezi keresztben, vagy mégsem, és holnap Gizella is megjön.

Érzi, ahogy agyába tolul a vér, talán csak a keserű slájm a torkából, de nem hagyja abba, fűrészel tovább, egyre dühödtebben rángatja a pengét. Ez az átkozott vadonc, hogy tartja magát, pedig a törzse alig karvastagságú, és mégis… Hát már csak nem fog ki rajta, megmutatja, ki az erősebb.

Amikor holtan összecsuklott, olyasfajta zajt keltett, mint a virsli, amikor szétpurcan a habosan rotyogó vízben.

(2001)
Comments