Önveszélyes viszonyok


Balla D. Károly

Önveszélyes viszonyok

avagy a kárpátaljai magyarság helyzete az újrarendeződő Európában

    Helyzet van. Kelet-Közép-Európában az elmúlt másfél évtizedben felgyorsultak az átalakulási  folyamatok, és e változásban állandóan új helyzet van. Míg a szovjet hegemóniára alapozott szocializmus a második világháború után évtizedekre konzerválta a kialakult állapotokat (döntően nem változott sem a magyarság státusa az egyes országban, sem egymáshoz való viszonyuk), addig a 80-as–90-es évek fordulójának korszakváltásától kezdődően szinte évről évre újra kell értelmezni a politikai határok által elválasztott egyes magyar nemzetrészek egyedi helyzetét és kölcsönviszonyát. A legtöbbünk lakóhelyéül szolgáló szocialista tábor széthullott, a Szovjetunió, Csehszlovákia és a régi Jugoszlávia megszűnt, széttagolódott, helyükön új államok keletkeztek. A Nyugatot Kelettől elválasztó vasfüggöny lehullott, helyette több laza szövésű vasháló keletkezett. Ezek a szűrők állandó mozgásban vannak annak a folyamatnak a függvényében, amelynek során a keleti országok eltérő sebességgel és eltérő időpontokban katonai, politikai, gazdasági tömbökhöz közelítenek és csatlakoznak – illetve kívül rekednek rajtuk.

       Közvetlenül a rendszerváltás után alig volt különbség a térség országai között: megszűnt a szovjet befolyás, megszűnt a belső keményebb vagy lágyabb diktatúra, megszületett a demokrácia és a piacgazdaság. Magyarország állampolitikai szintre emelhette az egységes magyar nemzet koncepcióját, és a szomszédos országok fiatal demokráciái ezt nagyrészt megértéssel fogadták.

       Úgy látszhatott, ez az egység a közel azonos helyzetnek és várhatóan hasonló fejlődési folyamatoknak köszönhetően nemcsak kialakulni, de erősödni is tud, magyar és magyar között többé nem lehet éles különbség aszerint, hogy a térség melyik államának a polgára.

       Ez az elképzelést aztán folyamatosan kikezdték az évek során halmozódó tapasztalatok. Itt nem akarok kitérni sem arra, hogy a határon túli magyarságra való hivatkozás a magyarországi belpolitikai harcok állandó elemévé vált, sem arra, hogy a határon túlra juttatott támogatások milyen feszültségeket eredményeztek a célcsoportokon belül, és arra sem, hogy a külhoni magyarok státusának kérdését sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Ám hogy az egységes magyar nemzet koncepciója alapvetően téves, én arra akkor döbbentem rá, amikor a friss NATO-tag Magyarország, ha közvetve is, részt vett Újvidék bombázásában. Lehet persze a dolgot különböző érvekkel és szempontokkal szépíteni, szememben ez mégsem jelentett kevesebbet, mint hogy a hivatalos Magyarország hozzájárul a Vajdaságban élő magyarok életének közvetlen veszélyeztetéséhez. Azaz: magyarok a bombázók és magyarok a bombázottak. Nem cinizmus-e ezek után egységet emlegetni?

       A helyzet azóta is folyamatosan változik, és az egység inkább felbomlani, mint újraépülni látszik. Míg másfél évtizede a térség különböző országaiban élő magyarok nagyjából beférhettek egy nagy közös kalap alá és csupán az anyaország—határon túli magyarság kettőssége létezett, addig mára a megosztottság és a szórás sokkal nagyobb. Vannak a régebbi (burgenlandi) és újabb (magyarországi, szlovákiai, szlovéniai) EU-tagok, vannak a várakozólistások (romániaiak, horvátországiak), és vannak, akiknek a közeljövőben semmi esélye, hogy azzá váljanak (ukrajnaiak, szerbiaiak). Vannak  NATO-tagok, vannak semlegesek és vannak, akik katonapolitikai szempontból inkább potenciális ellenségnek számítanak. Mozgásban van a schengeni határ, változnak-módosulnak a vízum-viszonyok, a pénzügyi unió EUR-övezete is terjeszkedik. Azok, akik mindinkább és mint több szempontból „belülre” kerülnek, nem győzik hangsúlyozni, hogy ez az egyetlen járható út, és hogy mindez a számos egyéb előny mellett a magyarság (határmódosítások nélküli) újraegyesítésének egyetlen lehetősége. Egy szép napon majd arra ébredünk, hogy mindannyian a nagy közös európai hazát tudhatjuk magunkénak, mondják.

       Nem tartozom azok közé, akik ennyire bizakodóak. De nem szaporítom a szkeptikusok táborát sem, akik az EU-t enyhébb esetben is szükséges rossznak, szigorúbban azonban a magyarságot elveszejtő végzetnek gondolják. Magam úgy vélem, az egységesülés-egyesülés folyamata mellett mindenképpen számolnunk kell az ellenkező tendencia hatásaival: a leszakadással, végső kirekedéssel. Európa közép-keleti táján egy civilizációs-gazdasági szakadék van kialakulóban, és attól félek, elkerülhetetlen, hogy ez a tektonikus vonal a magyar nemzettörzsön is keresztülhaladjon. Érdekünk lenne ezt a vonalat minél keletebbre tolni, elérni, hogy valóban mindannyian arra a térfélre kerüljünk, amelyet a jólét, a fejlődés, a demokrácia és a biztonság jellemez, és egyikünk se maradjon a másik oldalon: fél- és negyed-demokráciákban, gazdasági elmaradottságban, létbizonytalanságban és kiszolgáltatottságban. A józan mérlegelés azonban ezt az álomképet kíméletlenül eloszlatja.

       Az alábbiakban – a fenti megállapításokat mintegy „nagypolitikai háttérnek” tekintve – azt igyekszem megvizsgálni, milyen állapotban talál bennünket, a Kárpátok könyökhajlatában élő magyarokat az az új helyzet, amely azáltal állt elő, hogy a nyugati értelemben vett Európa tőszomszédjai lettünk. Mint történelmünk során annyiszor, most sem mi vándoroltunk új lakóhelyre, hanem a „hely” jött hozzánk, még ám olyan furcsán, hogy míg Európához valóban közelebb jutottunk, aközben Magyarországtól – geopolitikai értelemben legalábbis – messzebbre kerültünk.

*

       Hosszabb ideje úgy látom, a kárpátaljai magyarság, mint etnikum és mint társadalmi alakulat, roppant ingatag, törékeny képződmény. Földrajzi élettere összeszűkülőben, demográfiai mutatói lemenő ágban, etnika kompaktsága megbomlóban, identitása elmosódóban. Mindez jelentős szociális-egzisztenciális kiszolgáltatottsággal és bizonyos morális szétziláltsággal is párosul. Ezért válságövezetnek gondolom Kárpátalját[1], az itt élő magyarság (mint szerves egészet alkotó közösség) helyzetét pedig hosszabb távon úgyszólván kilátástalannak látom. Egyben tisztában vagyok azzal, hogy a baráti társaságnál szélesebb nyilvánosság előtt ezzel az állítással nem lehet népszerűséget szerezni – ellenben heves ellenvéleményeket kiváltani annál inkább. Pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy bármiféle egyetlen  igazságnak a birtokában lennék, és bőven megengedem: másfajta tapasztalatok másféle csoportosításából akár az ellenkező vélekedés is kialakítható (mint ahogy néhol ilyesmit olvashatni is) – engem azonban a saját gondolatmenetem meglehetősen súlyos következtetésekre juttatott.

       Az alábbiakban a kérdést nem csupán aszerint igyekszem megvizsgálni, hogy milyen külső tényezők kedvezőtlen hatására mélyül és súlyosbodik az említett válság, hanem – és főként – azt szeretném bemutatni, hogy ezekkel a negatív befolyásokkal szemben a kárpátaljai magyarság és annak értelmiségi-politikai vezércsapata egyáltalán nem tanúsít ellenállást, inkább ellenkezőleg: mintha maga is felerősítené, meggyorsítaná a közösséget degradáló tendenciákat.

       A kortárs lengyel gondolkodó, Ryszard Kapuściński, emberi fajunk jövőjét, hosszabb távú kilátásait elemezve jutott a szellemes megállapításra, miszerint: „Az emberiség veszélyes kezekben van. A saját kezében.” Nos, nem állítanám, hogy a kárpátaljai magyarság sorsa kizárólag saját kezében van: a külső erőket nehéz vagy lehetetlen előnyünkre fordítani, országos tendenciákat aligha állíthatunk meg. Ám azt gondolom, hogy politikai, kulturális, szociális és morális magatartásunkat mégis magunk alakítjuk, és ennek nem feltétlenül kellene önveszélyesnek lennie.

       Helyzet van. Nehéz és bonyolult: a kárpátaljai magyarság jövőjét jelentős mértékben befolyásolják, esetenként meg is határozzák a térségben zajló események és a végbemenő változások. Ezeknek a befolyásoknak a hatásfoka azonban nemcsak a ható erők nagyságától, hanem az adott kisebbség önerejétől is nagyban függ: ha a kedvező hatásokra rá tud segíteni, a kedvezőtleneknek pedig ellen tud állni, akkor van esélye a fennmaradásra, ha azonban éppen fordítva cselekszik, akkor sorsa megpecsételődik.

       Talán érdemes mindezt részletesebben is szemügyre venni.

*

       A befolyásoló tényezők szerintem három hatókörben ismerhetők fel legjobban. Éspedig: a kárpátaljai magyarság kölcsönviszonya 1) Ukrajnával; 2) Magyarországgal; 3) önmagával.

       1. Ukrajna és a kárpátaljai magyarság viszonyára – hadd fogalmazzak kicsit sarkosan – leginkább egymás tudomásul nem vétele a jellemző. Ukrajna úgy tesz, mintha nem tartozna felelősséggel népességével szemben (ez általában is érvényes, nemzetiségtől függetlenül), „cserébe” a követeléseit is csak ímmel-ámmal érvényesíti. A villanyszámlát persze be kell fizetni, meg adózni is illik, no és kívánatos lenne dolgozni az ország javára – de ezt nagyon kevesen veszik komolyan, és szinte minden alól mód van kibújni, egyáltalán nem, vagy csak részben eleget tenni az elvárásoknak. Ha az állam nem teszi lehetővé polgárai számára, hogy becsületes munkából megéljenek, ha nem fizeti ki az 1992-ben zárolt banki megtakarításaikat, ha az életüket végiggürcölt idősek nem kapnak rendes nyugdíjat, ha nem részesíti a betegeket tisztességes orvosi ellátásban, ha nem képes elhitetni, hogy a felnövekvő nemzedék boldogulásához adottak a lehetőségek – nos, akkor az állampolgár sem nézi az ország érdekeidet, kibújik az adó és mindenféle befizetés alól, halászik a fekete és szürke gazdaság zavarosában, zsebbe fizet és zsebbe kap, korrumpál és korrumpálódik; próbál megélni, ha lehet: jól, ha lehet: jobban. Ezt legbelül nagyjából mindenki így gondolja munkanélkülitől a kishivatalnokon és kényszervállalkozókon át a legnagyobb gazdasági és politikai főmuftikig (ugye láttunk már letartóztatott miniszterelnököt!). Ez a mentalitás érthetően fokozottan érvényes azokra, akik valamely (mondjuk nyelvi) különbözőségük okán még bizonyos kirekesztettséggel is szembe találják magukat, akik kisebb-nagyobb dolgokban negatív diszkriminációt tapasztalnak, akiknek az általános nehézségeken felül saját hátrányos helyzetükkel is meg kell küzdeniük. A kárpátaljai magyarok helyzetének ismeretében talán érthető, hogy magunkat ebbe a kategóriába sorolom.

       Másfelől, úgy tűnik, Ukrajnának kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy a kárpátaljai magyarsággal „törődjön”. Ez egyes dolgokban roppant kedvezőtlen következményekkel jár, említsem csak a legnyilvánvalóbbat: források hiányában az állam nem tudja a magyarság számára biztosítani a kollektív nemzetiségi jogok megfelelő gyakorlását, intézményrendszerének fenntartását. Másfelől viszont: nem, vagy csak ritkán gördít áthidalhatatlan akadályokat az önszerveződés elé, nem akadályozza meg, hogy magyar nemzetiségű állampolgárai (és ezek csoportjai) Ukrajna határain túlról szerezzék meg a boldogulásukhoz szükséges javakat (itt a skála mondjuk a benzincsempészés eltűrésétől a státustörvény tudomásulvételéig terjed).

       Mondhatnánk, ez csak felületi és időleges jelenség. Igen ám, de következménye a gyökerekig hatol, mert a vázolt kölcsönviszony aszocializálja és demoralizálja a kárpátaljai magyarságot – ez ugyan rövid távú biológia fennmaradását szolgálhatja („egyéni túlélési stratégia”?), de hosszú távon mint közösséget teljesen felmorzsolja.

       A hatás-ellenhatás felől nézve pedig úgy ítélem, hogy a kárpátaljai magyarság ennek a tendenciának egyáltalán nem kíván ellenállni, inkább elébe megy. Míg évtizedekig morális tartásával nagyrészt elutasította a szovjet rendszert, nem engedte, hogy velejéig hatoljon, ellenállt a nyelvi asszimilációnak – addig most lelkesen aláveti magát egyfajta morális asszimilációnak. Elismerem: nem nagyon tehet mást, mert ez pillanatnyi túlélését szolgálja. Távlati következményei azonban beláthatatlanok.

       2. Magyarország és a kárpátaljai magyarság viszonya – finoman szólva – rendezetlen. Mondhatnám keszekuszának, kaotikusnak is, vagy állíthatnám, hogy súlyos ellentmondásokkal terhes. Egyrészt szünet nélkül folyik az agyelszívás (némi jóindulattal nevezhetjük az elit értelmiség spontán áttelepülésének), másrészt szünet nélkül elhangzik a legilletékesebbek szájából, hogy Magyarország a határon túli (így a kárpátaljai) magyarság helyben maradásában érdekelt, és ezt támogatja.[2]

       Továbbá: miközben minden kormány tagadja, hogy világnézeti-ideológiai alapon válogatna a magyarságszervezetek között, aközben egyértelműen előnyben részesít egyeseket másokkal szemben. (Kárpátalján nemrégiben le is zajlott a magyarországi kormányváltás utáni nagy újrarendeződés: az eddigi üdvöske kiesett az ezüst pikszisből – és az új üdvöske máris elfoglalta a helyét; illetve néhány kakasülőn megpróbálnak mindketten megkapaszkodni: nagy a rikoltozás, repdesnek a kitépett farktollak rendesen!) A magyarországi pártok részéről már-már megszokottá vált, hogy a belpolitikai játszmák során időről időre kijátsszák a kisebbségi adut – holott állítólag mindenki a mi javunkat akarja, épp csak ezt olykor egymással szögesen ellentétes módon képviselik. Az egész problémakörnek igen hű leképezése a támogatási rendszer, kicsúcsosodása pedig a státustörvényt övező hisztéria volt. A kezdeményezők olyan retorikát építettek rá, amely nemcsak a határon túli célközönségben táplált illúziókat, de az előre megelőlegezett megbélyegzés okán a voltaképpeni belpolitikai ellenzőket is rákényszerítette arra, hogy fenntartásokkal bár, de támogassák azt, amit talán jobb lett volna csuklóból megkontrázni. A státustörvény olyan „nemzeti üggyé” puffadt, hogy ellenzői, kifogásolói vagy akár csak gyöngéit megemlítői automatikusan nemzetellenesnek, a szorult helyzetű magyarsággal szemben érzéketlennek kiáltattak ki. (Manapság egyre kevesebb szó esik róla, az új gumicsont a kettős állampolgárság lett – új helyzet van, új szólamok kellenek, új illúziók és új receptek arra, hogyan is üdvözülhetnének a határon túliak.)[3]

       Bár a fent említettek szintén csupán jelenség-értékű tünetek, összességükben mégis mélyre hatolnak és súlyos károsodásokat okoznak: csökkentik a kárpátaljai magyarság probléma-megoldó készségét, önállóságát, kialakítják a csodavárás, a csak mástól segítséget várás mentalitását. Ezzel együtt növelik a kiszolgáltatottság érzését. Az „apa”-ország katasztrofális gazdasági helyzetének közepette a kárpátaljai magyar ügyek szinte kivétel nélkül az anyaországi támogatásoknak a függvényei, sőt, akik ezek felhasználására igényt tartanak, ki vannak szolgáltatva a támogatások újraelosztásának jogát gyakorló helyi szervezeteknek, bizottságoknak, kuratóriumoknak. Tovább megyek. Az „ügyek” és „támogatások” tekintetében már rég felborult az ok-okozati sorrend. A kérdés már nem úgy merül fel, hogy miként lehetne egy adott probléma megoldásához forrásokat találni, hanem hogy melyik az az ügy, amely megindítja az utóbbiak lehetőleg folyamatos áramlását. Kárpátalján már nem az eszköz szolgálja a célt, hanem a cél szolgálja az eszköz megszerzését.  A támogatás farka csóválja az ügy kutyáját.

       Ebben a teljesen természetellenes helyzetben a kárpátaljai magyarok (és főleg szervezeteik) megint csak nem a megfelelő irányban fejtik ki erejüket, nem állnak ellen a kialakult gyakorlatnak, hanem ellenkezőleg: egyre inkább megelégszenek saját (látszat?)tevékenységükkel, mind elszántabban folytatják a támogatások elnyerésének bevált praxisát, amelynek lényege nem az érték létrehozása, nem az önálló továbbélés bázisának a megteremtése, hanem az, hogy minél kevesebb befektetett munkával felhasználják a támogatást, majd a gyors elszámolás után újra pályázhassanak.

       Sajnos ebben a magyarországi fél kitűnő partnernek mutatkozik, a legritkább esetben kér számon bármit is, a minőségi teljesítményt, magas értéket a legritkábban.

       3. A felsoroltak alapján úgy tűnik, hogy a kárpátaljai magyarság folyamatosan önmaga ellen dolgozik. A jelentős mértéket öltő áttelepülések és a lassú kiválasztódás okán értelmiségi elitje alig létezik – független szinte nincs is. Aki „magyar vonalon” valamit tenni akar és tud, az beállt katonának valamelyik szervezetbe, hogy ott aztán felfelé „elkötelezetten” az alamizsnát nyújtó kezet lesse, lefelé pedig saját nevetségesen pici hatalmát gyakorolja azokkal szemben, akik meg az ő kezét lesik. Eközben az értelmiségi elit – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre, már rég nem akar a szó valódi értelmében partner lenni. Csak kapni szeretne, és végképp megfeledkezni látszik arról, hogy kivételes helyzetében adhatna is, hisz olyan értékkel rendelkezik, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, de Ukrajna láthatóan nem tart rá igényt, Magyarország pedig, a kisebbségi szervezetekkel egyetértve, úgy tűnik, a helyzeti tőke aprópénzre váltásában érdekelt.

       A válság súlyos jelének tartom, hogy a helyzetfelismerés és -elemzés helyett tízegynéhány éve hol a szakadatlan panaszkodás folyik (jaj, milyen rossz nekünk!), hol ugyanilyen intenzitással tart a dicsekvés (sekélyke eredmények feltupírozása); válságjelnek gondolom, hogy a konkrét cselekvést még mindig hősi pózok helyettesítik, hogy a „harc” folyamatosan elfedi azt, amiért a harc folyik, hogy a „helytállás” mint önmagában vett érték kiüresítette azt a lényeget, ami a helytállást indokolhatja. Nem tudom, meddig lehet még sérelmi politikát folytatni, „megsértődve lenni” mindenre és mindenkire, „a másik” érdekérvényesítő csoportra, továbbá egyszerre az „apa”- és anyaországra, a történelemre és a sorsra is… Néha olybá fest, épp a szüntelen sebnyalogatás nem hagyja gyógyulni a sebeket…

       Nem tudom, a minőségi teljesítmény elmaradásához a mostoha körülmények démonizálása meddig szolgáltathat még alibit, meddig lehet saját gyöngeségünket „nincs jobb” alapon elfogadtatni, hányszor lehet még mások és a nyakába varrni tehetetlenségünket.

       Természetesen nem állítom, hogy a körülményeink jók, netán kitűnőek; és azt sem, hogy korlátlan lehetőségek állnának előttünk. Sajnos nem. De azt az állítást megkockáztatom, hogy folyamatosan saját adottságaink alatt teljesítünk, részint az önmagunkkal szemben táplált igényesség és szigorúság hiánya okán, részint pedig azért, mert a külső elvárások sem  szorítanak rá erre bennünket.

       Súlyosbítja a helyzetet, hogy ennek a helyzetnek a felszámolásáért semmit sem kívánnak tenni azok, akiknek ez módjukban állna; sőt, gyakran úgy hat, mintha a jelenlegi állapot konzerválásában lennének érdekeltek.

       És ahogy fentebb állítottam: mindez nem mint jelenség aggasztó, hanem következményeit illetően, hiszen nem kevesebbet von maga után, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság identitása, magyarság-tudata roppant veszélyes módosulásokon esik át. Sokakban rögzülni látszik a felismerés, hogy magyarságukat bőven elegendő hősi pózban viselni és veszélyeztetettségét hangsúlyozni – bölcsen élni vele és intenzíven gyakorolni már egyáltalán nem szükséges. Esetükben a nemzeti öntudatot nemzeti önmutogatás kezdi helyettesíteni. A tartalmat felváltja a külsőség, a lényeget elfedi a látszat.

       Ez a magatartás nem csupán ön-, hanem közveszélyes is, mert ha az értelmiségi elit így viselkedik, ez egyesek számára követendő például szolgálhat („ha te így, én is így”), másokban ellenben olyan ellenérzéseket ébreszthet, amelyet nem az effajta gyakorlatot folytatók ellen, hanem saját nemzeti mivolta ellen fordít („ha ez a magyarság, akkor én inkább nem vagyok magyar”).

*

       Összességében úgy látom, hogy politikai-társadalmi-egzisztenciális kiszolgáltatottsága közepette a kárpátaljai magyarság és annak szellemi élcsapata, az értelmiségi elit (bizonyára anélkül, hogy ennek tudatában lenne), sem „apa”-országával, sem anyaországával, sem önmagával nem tudott olyan kölcsönviszonyt kialakítani, amely hozzásegítené ahhoz, hogy hatékonyan ellenálljon a nemzeti kisebbségünk felmorzsolódását gyorsító erőknek.  Ellenkezőleg: kizárólag rövid távon értelmezett önérdekeltségéből tud kiindulni, s eközben –hosszú távon – nem késlelteti, hanem felgyorsítja az erodálódást.

       Az elkövetkezendő évek nagy kérdése számomra az, hogy a térség politikai-gazdasági újrastrukturálódása közepette a jelen állapotú kárpátaljai magyarság vajon képes lesz-e arra, hogy önveszejtő magatartásán változtasson, avagy távlati stratégia és használható koncepció híján belepusztul rövid távra szabott túlélési kísérleteibe.

(2003-2004)


[1] Erről korábban – más megközelítésben – Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. tanulmányomban írtam a legterjedelmesebben: A hontalanság metaforái, MNyKNT, Bp., 2000.

[2] Ez sajnos egyszerűen nem igaz. Magyarország egészen másban, az ellenkezőjében érdekelt. Ezt azonban a hivatalos és felelős nyilatkozók ki nem mondanák: talán mert erkölcsi szempontból szégyellnivalónak gondolják, talán mert nem merik a határon túliak előtt felvállalni, talán mert illúziókban ringatják magukat. Valójában ugyanis a magyarországi népességfogyás több évtizedes mutatóinak az ismeretében a határon túli magyar közösségek az anyaországi magyarság genetikai rezervoárjának tekinthetők. Ez a nézet – elfogadhatatlan „faji” kontextusba helyezve – korábban egyes szélsőjobbos politikusok propagandaszövegeiben tűnt fel, nemrégiben azonban, meglepetésemre, egy kormányhoz közel álló fórumban, a Magyar Hirlapban, mint a lap vállalt és „hivatalos” állásfoglalását, a következőket olvastam:

      „…Mondjuk ki nyíltan: ifjaink gyermekvállalási visszafogottságát külföldi forrásokból kell ellensúlyoznunk.

      Magyarországnak érdeke, hogy továbbra is érkezzenek bevándorlók. Mégpedig olyan nagy számban, hogy évente legalább tízezerrel múlják felül a kivándorlókét. Így némiképpen mérsékelhető a demográfiai katasztrófa.
Ami azonban számunkra bevándorlás, az a szomszédainknak veszteséget jelent. A migráció legfontosabb forrásvidékei Erdély, a Vajdaság és Kárpátalja. A határon túli magyar szervezetek kivétel nélkül helytelenítik az anyaország "elszívási" kísérleteit. Álláspontjuk tökéletesen érthető: a szülőföldön való megmaradásért vívott küzdelmükben az anyaországi népesség kiegészítése súlyos veszteséget jelent. Olyan vérátömlesztést, amely a donor akarata ellen történik, és számára végzetes következményekkel jár.

      A kibékíthetetlennek látszó konfliktus feloldására egyszerűen nincs recept. Természetesen az lenne a legjobb, ha fiataljaink tömegesen győződnének meg a gyermekvállalás örömeiről, és azonnal a tettek mezejére lépnének. Akkor nem lenne szükség migránsokra. Ismerjük el azonban, hogy erre kevés az esély.
Kell a bevándorlás, de országosan, politikai eszközökkel nem támogatható. Félre kell söpörni viszont azokat a frázisokat is, amelyek az egyénnek a közösséggel – mondjuk a kisebbségben élő magyarsággal – szembeni kötelezettségeire hívják fel a figyelmet. A demokráciában a polgárnak többek között biztosított az a joga is, hogy ott próbáljon boldogulni, ahol jónak véli.” (Magyar Hírlap, 2004.05.05.)

      Azt gondolom, ez tiszta beszéd. A határon túli közösségek jobban teszik, ha ezzel néznek szembe, és nem hiszik el a helyben maradásról szóló frázisokat.

      [Írásom keletkezése óta a kép sokban módosult, a kettős állampolgárságot érintő 2004-es népszavazás a problémát kiemelte az anatémák közül, újabban mind a polgári-konzervatív, mind a szocialista-liberális politikusok többször érintették a határon túliak betelepülésének a lehetőségét.]

[3] A kettős állampolgárság kérdését érintő népszavazásra cikkem keletkezése után került sor.


Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent: Nyelvünk és Kultúránk, 2004/4.

Comments