Hagyomány vagy klisé


Balla D. Károly

Hagyomány vagy klisé?

Rögzült motívumok az utóbbi évek kárpátaljai magyar verspublikációiban

       A hagyományról leginkább vagy akkor szoktunk beszélni, amikor vagy túl sok van belőle, vagy amikor túl kevés. Ebben a tekintetben a hagyományt akár a fürdővíz hőmérsékletéhez is hasonlíthatnánk: ha éppen megfelelő, nem törődünk vele, de ha vagy hideg, vagy forró, akkor lázasan csavargatni kezdjük a keverőcsapot. A fürdővízzel azonban sokkal kényelmesebb helyzetben vagyunk, semmint a hagyományokkal, mert egyrészt magunk állíthatjuk be olyan melegségűre, amilyenre szeretnénk, másrészt pedig nincs tudomásunk arról, hogy a szomszéd éppen milyet szeret és kever magának.

       A hagyomány kérdése így hát inkább a kollektív fürdőzéshez áll közelebb, ahhoz az alkalomhoz, amikor sokadmagunkkal ülünk egy medencében és vagy éppen megfelelőnek találjuk a közös vizet, vagy pedig úgy érezzük, lehetne melegebb, netán lehetne hűvösebb. Jó esetben több medence is van a fürdőben, ha az egyikben fázunk, átmegyünk a másikba, ha ott meg elönt a forróság, akkor egy harmadikba. Megfelelő mennyiségű medence megléte esetén bizonyosan megtaláljuk a magunk számára legmegfelelőbbet. Ebben a medencében csupa magunkhoz hasonló ízlésű embert találunk, azokat, akiknek a hőérzékenysége, melegigénye, fázékonysága pontosan a mienkkel azonos, így valószínűleg szóba is elegyedünk velük, megbeszéljük, milyen jó kis medence ez a mienk, milyen remek a víz, mi épp így szeretjük, nem igaz?

       Igen ám, de valamilyen rejtélyes okból nem elégedünk meg a magunk medencéjének a dicséretével, hanem elrettenve mesélni kezdünk a többiről. „Voltál a hidegben? Hát az valami szörnyű! Miféle emberek lehetnek, akik ott úszkálnak!?” Szó szót követ, és előbb- utóbb arra a következtetésre jutunk, nincs rendjén, hogy itt másféle medencék is vannak, belátásra kellene bírni az abban lubickolókat, megértetni velük, hogy csak a mi medencék hőmérséklete az egészséges, az üdvözítő, és akik másféle vizekhez ragaszkodnak, azok megsértik a fürdő szellemét, idegen szokásokat követnek, nagyjából és egészében gazemberek és árulók. Követelni kezdjük, hogy saját emberünket nevezzék ki fürdőmesternek, olyan megbízható és elkötelezett valakit, aki minden medencébe a mi vizünket engedi.

       A kárpátaljai magyar irodalom egyetlen langyos kis medence, és a fürdőzők legfeljebb aközött választhatnak, hogy a befolyó csaphoz vagy a túlfolyó lukhoz húzódnak-e közelebb. Mivel a medence nagyon pici, így akik benne vannak, roppant keveset mozognak, és ezt a keveset is pontos vonalak és ívek mentén végzik.

       Úszni – azt úgyszólván egyáltalán nem lehet, és többeket azon az alapon tartanak jó úszóknak, hogy valamikor régen tettek néhány erőteljes pillangócsapást, éppen abban az időben, amikor a mellúszás volt kötelező. Ezért nagy tisztelet övezi őket.

       Egyáltalán nincs esély ebben a medencében valamilyen új úszásmód kipróbálására, szóba sem jöhet a vízipóló vagy vízi balett, így akik véletlen’ balettezni szeretnének, új medencét kell építeniük, ám amikor kiszállnak az anyamedencéből, számíthatnak az ottmaradók meg-nem-értésére és megvetésére, így jobban teszik, ha egy egészen más fürdőterületen alapítanak saját medencét.

       A medence törzsközönsége nagy idegenkedéssel szemléli azt az úszómestert is, akinek korábban elkülönített saját sávja volt az azóta bezárt uszodában, ám most ugyanebben a langyosban végez szapora tempókat. A környékén keletkező hullámokkal a többiek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni.

       Néhányan, akiknek elegük lett a langyos vízből, de más strandra mégsem akarnak átköltözni, úgy oldották meg a helyzetüket, hogy szárazgyakorlatokat végeznek a medence szélén, itt készítik úszásaikat, amelyeknek aztán távolabbi, általában hidegebb vizű medencék adnak otthont. Ezek az idegenben úszók ugyancsak számíthatnak a langyos víz lakóinak irigységére és arra, hogy megszólják őket, amiért nem a saját medencéjükben érnek el versenyeredményeket.

       Azt mondtam, hogy a mi medencénknek a klímája és körülményei közepette kirajzolódtak azok az ívek, amelyek mentén mozgás végezhető. Képes beszédemmel – valószínűleg mindenki megértette – azt kívántam állítani, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak kialakult egy szűk térbe szorított szabályrendszere, így arra az irodalmi magatartásra, amely megfelel ezeknek a szabályoknak, azt mondjuk, hogy hagyományos, és ugyanígy hagyományosnak tekintjük az e keretek között fogant műveket. Íróink többsége azt vallja, hogy ennek a hagyománynak nemcsak meg lehet felelni, hanem szinte kötelező is, ezt várja az olvasó, ezzel lehet szakmai és közönségsikert aratni, ezt igénylik a kárpátaljaiságra áhítozó szerkesztők és műsorszervezők; illetve, emelkedettebben: ez jelenti az anyanyelv ápolását, ez fokozza a szülőföld iránti ragaszkodást, ez szolgálja a nemzeti identitás megerősítést; vagyis: a kárpátaljai magyarság nemzeti hagyományainak a megőrzését.

       A költészetre szorítkozva megpróbálom felvázolni azokat a főbb ismérveket, amelyek a kárpátaljai magyar poézis fenti értelemben vett hagyományát képezik. Konkrétabban fogalmazva: nézzük, milyen is a hagyományos (egyben tipikus) kárpátaljai magyar vers.

       I. A kárpátaljai magyar vers alaki szempontból mindenképpen kötött formájú, lehetőleg magyaros, vagyis hangsúlyos verselésű (néha inkább csak szótagszámláló). Itt meg szoktam említeni, hogy nálunk még szonettkoszorút is írtak már ősi nyolcasokban és gyakran még a képversek is rímelnek, de általánosan is érvényes a megállapítás, hogy az időmérték ritka vendég nálunk, mint ahogy a kötetlen forma is, a vizuális vagy akusztikus költészetnek, pláne a költői performansznak, az installációnak és a digitális megjelenésnek pedig egyáltalán nincsenek hagyományai. A kárpátaljai magyar vers okvetlenül papírra van nyomtatva és nagy valószínűséggel keresztrímes négyes szakaszokra oszlik.

       II. A tartalmi vonatkozások általános és átfogó jellemzésére itt nem vállalkozhatom, bár lehet, hogy egy ilyen vizsgálatból is érdekes következtetések lennének levonhatók, azt azonban megkísérlem, hogy felvázoljam, témájuktól, tárgyuktól függetlenül melyek azok a tipikus és hagyományos tartalmi motívumok, amelyektől egy vers jellemzően kárpátaljainak és kisebbséginek minősül. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ezek a költészetbéli kárpátaljaiság szükséges és általában egyben elégséges kellékei.

1.      Kívánatos, hogy a kárpátaljai magyar versben sor kerüljön a nemzeti múlt példázatos megidézésére, a sikerek feletti elfogultsággal, a bukások feletti búsongással. Feltűnnek a nagy történelmi és irodalmi alakok, csaták, történelmi események, ezek egy része szűkebb-véknyabb szálon Kárpátaljához kötődik: Rákóczi, Munkács vára, Verecke.

2.      Gyakran ehhez kapcsolódóan jelennek meg a mitologikus elemek: utalások az Ó- vagy Újszövetségre, netán a népi hitvilág motívumaira. Ide sorolhatjuk a nyíltabb vagy burkoltabb folyamodást istenhez (leggyakrabban segélykérésként, ritkábban a hűség megvallásával vagy bűnbánattal, netán számonkéréssel).

3.      A legtipikusabb és legnépszerűbb versekben szinte mindig megtalálható a tájelemek és természeti erők szimbolikus megjelenítése. A fagy és tél mindig gonosz és gyilkol-sanyargat, a fák, a virágok, a madarak mindig szenvednek, az alkony fejszeélű, az árnyék véres.

4.      Az elsőül említett három elem: a nemzeti múlt, a mitologikus és természeti elemek megjelenítése általában a sorsverés felpanaszolását szolgálja, és a kárpátaljai magyarság múltjával és jelenével állítódik párhuzamba. Rákóczi a népcsoport szabadságának, Zrínyi Ilona az idegen erőfölénnyel szembeszálló helytállásnak, Mikes Kelemen az idegen országban magyarságát gyakorló értelmiségének a metaforája. Ilyen közvetett, de néha közvetlenebb  formában is – sugallja a hagyomány – illik utalni az üldöztetésre, kitaszítottságra, árvaságra, szegénységre. Ide sorolhatók a haza fogalmával összefüggő verselemek, amelyekre nem fogok külön kitérni, mert egy hosszabb tanulmányomban talán sikerült bemutatnom, hogy a kárpátaljai magyar költő a HAZA szót a hazátlanság, a hontalanság metaforájaként használja.[1]

5.      A balsors és fenyegetettség verseinkben gyakran oly mértékű, hogy a végső elveszejtés, a pusztulás, a teljes kilátástalanság rémképét is felveti: nincs kiút, nincs menekvés, nincs remény, elveszünk, elsüllyedünk.

6.      Ezekkel ellentétbe állítottan találkozunk a mindenek dacára vállalt helytállás és kitartás hősi pózaival: költőink a hagyomány apostolaiként ott állnak a nyelvhatár sziklafokán, az identitás bástyáján, szablya gyanánt suhogtatják pennájukat és ugyanilyen kitartásra buzdítják sorstársaikat.

7.      Végül sok versben ez a panaszáradat és a töméntelen rémség után mégis felfénylik a remény, érdemes hinni még, bizakodni valami jóban, szépben, abban, hogy megmenekülünk, hiszen a zsarnok tél után jönnie kell a felszabadító tavasznak, kinyílnak az ibolyák és kikericsek.

       A kisebbségi tipródásnak ezen elemei szándék és tehetség szerint szabadon variálhatók, egybemoshatók vagy tovább árnyalhatók és tetézhetők, gondolati párhuzamba és ellentétbe állíthatók egymással és más elemekkel, beágyazhatók bölcselkedő és alkalmi, leíró vagy akár szerelmes versekbe.

       III. A formai és tartalmi jegyekkel összhangban befogadhatóságát illetően a kárpátaljai magyar versnek minél közérthetőbbnek kell lennie, kerülnie kell a túlzottan merész asszociációkat, a durva kifejezéseket, a groteszket és abszurdot, komolyan kell vennie magát, vagyis illik mellőznie a nyelvi humort csakúgy, mint az irónia finomabb vagy erősebb formáit. Hagyománytisztelő kárpátaljai magyar költő nem lehet cinikus, nem teheti nevetség vagy gúny tárgyává a szent fogalmakat, azaz meg kell felelnie annak az elvárásnak, hogy mindenkor okosan és szépen, felelősséggel és közösségi kiállással szóljon mások nevében, azok nevében, akik közül vétetett.

       Fenti megállapításaimat több évtized verstermésének ismeretére alapoztam, a tartalmi motívumokat bemutató alábbi példáimat azonban az elmúlt néhány esztendő publikációiból választottam, kizárólag olyan kiadványokból, amelyek 1998-nál nem régebben jelentek meg (tudva, hogy maguk a versek jóval korábban is keletkezhettek, de a friss közlés bizonyítja, hogy ma is érvényesek.)

       Mielőtt az idézetek bemutatására sor kerülne, szeretném leszögezni, hogy sem a fenti fejtegetéssel, sem példáimmal nem magukat a verseket, pláne nem a költőket minősítem. Hogy egy versnek mekkora a művészi értéke, azt meggyőződésem szerint NEM az általam benne felfedezett jegyek megléte vagy hiánya határozza meg, még csak nem is az, hogy a fentiekben vázolt értelemben hagyományosak-e vagy sem. Célom nem az esztétikai értékelés, csupán egy megfigyelt jelenség bemutatása, amelyhez alább kiragadott citátumokat társítok. Az idézetek döntő részben egyébként Kárpátalja alighanem legnépszerűbb költőjének 1998-ban kiadott kötetéből valók, úgy éreztem, ezekkel demonstrálhatók leghitelesebben azok a motívum-csoportok, amelyektől egy kárpátaljai verset egyértelműen kárpátaljainak érzünk.

1. A nemzeti múlt példázatos megidézése, történelmi alakok, író-elődök, csaták, történelmi események (Ahol az egész vers „erről szól”, ott csak verscímet idéztem.)

 „a többiek – mind Árpád vére – / húsz férfi hullott ott a sírba”[2]

„a fenyőkön fésült szelek még rebegik / Verecke / Verecke”[3]

„Ki kért, hogy magos Déva várba / más helyett befalazd magad!”[4]

„Miféle Déva-vár, magam lakom benne”[5]

„Munkács vára 1688. január 17-én, (még) Zrínyi Ilona idejében”[6]

„Gondolatok Zilahon a Wesselényi-szobor előtt”[7]

„Levél Zágonból Rodostóba”[8]

„a pusztulásban magam is Mikes Kelemen vagyok”[9]

„Kölcseyhez”[10]

„Bocsássatok meg, / Kölcsey, Ady…”[11]

„Petőfi kardja (A költő beregszászi szobránál)”[12]

„Petőfi-emléktábla”[13]

„a régi fegyverek szavával / be nem borít egy március morálja”[14]

„elmormolják a temetők; / visszhangozzák a harcmezők”[15]

„Illyés Gyula fejfája előtt”[16]

2. Vallási elemek; utalások a Bibliára, folyamodás istenhez

„széthull az Éden”[17]

„Isten kezében Biblia”[18]

„kidöntve ím’, a golgotás kereszt”[19]

„András-kereszt, júdás-pénz”[20]

„bábeli nyelvünk / Isten érti csak”[21]

„A gladiólusz hálátlan tőre / kezet emelt a Teremtőre.”[22]

„Meddig szenvedjük / ragaszkodásodat, Uram?”[23]

„Uram, fordítsd arcod / szegény mezőinkre”[24]

„válts meg engem az Úr nevében”[25]

„az Isten is elhagyott”[26]

„Ne hagyj magamra, Istenem”[27]

„Ne verj meg, Úristen, / lassú tűzhalállal”[28]

„segíts meg, álmok istene”[29]

„Adj társat, Uram”[30]

„terítsd rám, Uram, felleged”[31]

„Elfordult tőlünk az Isten”[32]

„Isten / izzadt kék inge / a világra / ráhűl / révületlenül”[33]

„Mosolyodj el már / egyszer, Uram, / adj testemre / patyolat inget”[34]

„napját eloltja az Isten”[35]

„az Úristen ege hasztalan dörög.”[36]

„Uram, én maradok tiszta hittel. … Uram, engem is tövis tépett.”[37]

„s ha megszületnék mégis a gyermek, / rejtsd, Uram, kagylók bölcsejébe”[38]

„Íme, az életem, az én megjárt utam. / Tedd rá a pecsétet, ha gondolod, Uram.”[39]

3. A tájelemek, a növény- és állatvilág, az év- és napszakok, a természeti jelenségek szimbolikus megjelenítése:

„Vörösen sírt a láthatár előttünk”[40]

„Sírva rángó sötét vizek”[41]

„Az ég szép homloka beverve / és dől a hóhalál kegyelme”[42]

„a táj … elvérzik a kegyetlen télben”[43]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod /…/ csak köd, szemét, hiába várod / nem nyílik nyár ebben a télben”[44]

„Mögöttem riadt farkasok, / a rügyek nesztelen lapulnak”[45]

„erdők sűrűjében / elvérzenek a farkasok”[46]

„Az ősz elfáradt. Felzokog.”[47]

 „a virágok is / vörösre sírták szemüket”[48]

„Egy koranyári vasárnap este / az alkonyt halálra sebezte”[49]

„összeaszott rögök / napszúrásos fogvacogása hallik”[50]

„A dolgok fáit szél tépázza, / felriad a sok gond-madár”[51]

„Reszkessen rózsafa leverten, / kökény kiáltsa: szenvedek![52]

„A kert testén fagy meneteljen, / hulljon rá tompa rettenet”[53]

„Halál az éj.  … tél-kísértet … fagyok seregeinek… sírigfáj-marása [54]

„fejszeélű alkonyat”[55]

„míg felszívja a hús szagát, / beleremeg a hold”[56]

„egymást zabálják fenn a csillagok”[57]

„Szegény akác, / te, cellatársam”[58]

„láncon tipródnak a szelek”[59]

„Az őrült csend most megfojtja a tájat”[60]

„egy árnyék elvérzett a hóban”[61]

„velőt szaggató jégzengésben”[62]

„Kőország jégnap jégvilág”[63]

„Fagyok prizmáin keresztül / korbács izzik a kőben”[64]

„Fölsebez minden téli ág”[65]

„hétrét görnyednek csúf határok”[66]

„Fogyóhold silány ezüstje harsog”[67]

„bagolyszárny-felhő húz át az éjszakán”[68]

„késeket dobáltunk a gyűlölt éj falába, / míg tűz alá nem vette a nap a bérceket.”[69]

4. A sorsverés közvetlen vagy közvetettebb felpanaszolása (üldöztetés, kitaszítottság, hontalanság, árvaság, szegénység).

„elhagyott hajlék / gazzal benőtt udvarán”[70]

„barna mosolyú gesztenyék / őrzik a börtönt”[71]

„a harcmező két oldalán”[72]

„a sebesültek vergődését hallom”[73]

„A halottakat ki bírná megszámolni”[74]

„A sors kiszemelt, hogy megálljad, / amíg elillan a jövőd”[75]

„istentelen feltámadás, / örök kárhozat és ígéret”[76]

„Közös sorsért, közös HAZÁÉRT / sikoltoznak a gesztenyék”[77]

„Fekszem a sárban temetetlen, / varjak intézik sorsomat”[78]

„Ott bujdokol a génjeinkben / egy jégkorszaknyi rémület”[79]

„Feltépték elgennyedt sebem, / bíbor vetésem letarolták”[80]

„Az anyaföld / rongyokba rejti / csonka testét”[81]

„Ítélet nem volt. Kegyelmet sem várhat, / ki vére hulltán daccal hallgatott”[82]

„kötésig süllyedve fekete rabságba”[83]

„szögesdrót-szigorú határait / fejünk fölött elrángatta a század”[84]

„Itt hörög még az éhes század / a lánckerék csontokat őröl”[85]

„Cellánkban szürke tónus ácsorog”[86]

„Száműz vagy beszippant ez a közeg”[87]

5. A végső elveszejtés, a pusztulás, a hazátlanság, a teljes reménytelenség rémképe

 „sodródnak reménytelenül / túlterhelt álomhajók”[88]

„Csak hó, csak sár, csak füst, halálod”[89]

„véred felissza a pokol”[90]

 „reggel madár, / délben kötél, / este hétsingnyi szemfedél”[91]

„megfojtják álomnyájamat / a hajnalból font kötelek”[92]

„A költő térdig vasban áll. / Fölötte elzúg a halál. / És mire szólni érkezik, / már minden elsötétedik.”[93]

„mikor végre / oázist lelünk, / a folyó fölött / fennakad szemünk”[94]

„Ebből a szakadékból / már semmi ösvény nincsen, / ki ide érkezett, / annak reménye sincsen”[95]

„fuldoklunk csak iszamos csatakban / – egy hirtelen süllyedő országrészen”[96]

„…száraz, nagy sivatagorkán / Óceánként zúdul mennydörögve / Hogy elnyelhessen mindent mindörökre”[97]

„E rozoga ország-akolnak / Résein menekül a holnap”[98]

„pusztulásig vigyorog / és tartja tenyerét / a nyomorúság”[99]

Különösen jellemző idézetek: 4 költő 7 különböző verséből:

„Irgalmat senki sem remélhet”[100]

„Lázadni bizony lehetetlenség”[101]

„Nincs megváltás, sem megbocsátás, / sem ég, sem föld, mely befogad”[102]

„hazátlanok közt hontalan vagyok”[103]

„nincs hová elbujdosni sem”[104]

„Világos immár: nincs menekvés”[105]

„nincsen számodra sehol menedék”[106]

6. A mindenek dacára történő helytállás és kitartás hősi vállalása:

„Úgy pusztulunk el, mint a gladiátorok”[107]

„Hitünk kemény lesz, mint a gránit”[108]

„Testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom”[109]

„mégis lábunkat vetjük ez ibolyányi földön”[110]

„ne hagyd, hogy a kard rozsdát teremjen”[111]

„ki fejet nem emel / az szolga marad”[112]

„A küzdelmet itt újra vállalod”[113]

7. A mégis felfénylő remény, bizakodás valami jóban, szépben:

„Fellobog néhány dália, / hiszi, érdemes hinni még”[114]

„míg mormolja a Miatyánkot, / elkínzott arcunk felderül”[115]

„dudva / vagy ibolya / csak kivirít”[116]

„A vár körül felzeng az ének: / »Ne csüggedj el, kicsiny sereg…«”[117]

„Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad.”[118]

„Ugocsában itthon vagyunk”[119]

„e táj emel fel, hogy megtarthassam őt”[120]

„csak őrizz meg bennünket, édes / édes anyanyelv!”[121]

„lehet remény itt a büszke létre”[122]

       Íme, a hagyománytisztelet jegyében fogant kárpátaljai magyar vers megrögzült motívumai, sőt: építőelemei, mert talán a felhozott száznál több idézet hihetővé teszi, hogy akadnak olyan költemények e tájékon, amelyek kifejezetten ezekre az elemekre épülnek, és nem ritkán egyazon versen belül vonul végig szinte a teljes kínálat.

       Eldönteni nem tudom, így nyitva hagyom a kérdést, hogy vajon az így értelmezett és ilyen mértékben vállalt hagyomány gazdagságot jelent-e vagy szegénységet, felemelő erőt vagy lehúzó koloncot. Mint ahogy azt sem tudom, egyáltalán hagyománynak tekinthető-e vagy pedig inkább szamárvezetőnek, sablonnak, olyan klisének, amelyet csak rá kell nyomni az üres papírra, aztán ceruzával kisatírozni, és már kész is a kárpátaljai magyar vers.

       Azzal kezdtem, a hagyománnyal akkor gyűlik meg a bajunk, amikor vagy túl sok, vagy túl kevés van belőle, mint ahogy a fürdővízzel is csak akkor foglalkozunk, ha forró vagy hideg. Nos, a mi kis medencénkben alighanem másként vetődik fel a probléma: itt már mintha csak az önmagáért való hőmérséklet terpeszkedne, kiszorítva magát a vizet, amelynek az illúzióját csupán a verejték idézi fel.

(2001)


[1] A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa. In: A hontalanság metaforái,  Bp., 2000

[2] Füzesi Magda: Kósa Anna balladája. Táj gesztenyékkel, Hatodik Síp–Mandátum, Beregszász-Budapest, 1998 [a továbbiakban: TG]

[3] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[4] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[5] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[6] Fodor Géza, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[7] Füzesi Magda, vers-alcím. TG

[8] Füzesi Magda, verscím. TG

[9] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[10] Füzesi Magda, verscím. TG

[11] Füzesi Magda: Kollázs. TG

[12] Balla Teréz, verscím és alcím. Hatodik Síp, 98/3

[13] Ferenczi Tihamér, verscím, Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[14] Balla D. Károly: És megremegsz. Halott madárral, Pro Pannonia, Pécs, 1999.

[15] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[16] Vári Fábián László, verscím. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[17] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, III. TG

[18] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, II. TG

[19] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[20] Tárczi Andor: Mondóka, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[21] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[22] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9.

[23] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[24] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[25] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, II. TG

[26] Füzesi Magda: Levél Zágonból Rodostóba. TG

[27] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[28] Füzesi Magda: Dúdoló. TG

[29] Füzesi Magda: Fohász. TG

[30] Füzesi Magda: Ádám imája. TG

[31] Füzesi Magda: Emelj magasba. TG

[32] Tárczi Andor: Már karácsonyra, In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[33] Ferenczi Tihamér: Ráhűl. In: Tízévkönyv, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász.Budapest, 2000

[34] Vári Fábián László: A tenger nevében. Magyar Napló, 2001/ápr.-máj.-jún.

[35] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[36] Vári Fábián László: Feslik a setét. Hitel, 2001/7

[37] Tárczi Andor: Maradok. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[38] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[39] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[40] Fodor Géza: Zölderdőtűz. Hatodik Síp, 98/2

[41] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya, Hatodik Síp, 98/3

[42] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[43] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, I. TG

[44] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, III. TG

[45] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[46] Füzesi Magda: Ezredvégi ballada. TG

[47] Füzesi Magda: Tájoló. TG

[48] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[49] Vári Fábián László: Virágrománc. Napút, 1999/9

[50] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[51] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[52] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[53] Füzesi Magda: Ima mindenkor. TG

[54] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[55] Füzesi Magda: Akác. TG

[56] Füzesi Magda: Johanna. TG

[57] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[58] Füzesi Magda: A városszéli fákhoz. TG

[59] Füzesi Magda: Nézőpont. TG

[60] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[61] Füzesi Magda: Árnyék a hóban. TG

[62] Vári Fábián László: Téli táj koporsóval. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[63] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[64] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[65] Fodor Géza: Kőország, mélykékebb tél. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[66] Tárczi Andor: Itt hörög még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[67] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[68] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[69] Vári Fábián László: Mint vérző pólya. Hitel, 2000/6

[70] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könnyes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[71] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[72] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[73] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[74] Füzesi Magda, Fekete, fekete, Hatodik Síp, 98/4

[75] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[76] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, III. TG

[77] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, I. TG

[78] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, II. TG

[79] Füzesi Magda: A jégkorszak után. TG

[80] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[81] Füzesi Magda: Rövidfilm. TG

[82] Füzesi Magda: Téli éjszakán. TG

[83] Füzesi Magda: Tavaszi szélben. TG

[84] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[85] Tárczi Andor: Itt horog még. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[86] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[87] Nagy Zoltán Mihály: A résen át. Napút, 1999/9.

[88] Nagy Zoltán Mihály: Kibontja könynes recehártya. Hatodik Síp, 98/3

[89] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel, III. TG

[90] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[91] Füzesi Magda: Gondban. TG

[92] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[93] Füzesi Magda: A hiány tükrében. TG

[94] Füzesi Magda: Befejezett mondat. TG

[95] Füzesi Magda: Arasznyi történelem. TG

[96] Fodor Géza: Új Atlantisz. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[97] Fodor Géza: Amikor a fekete hold kilép a Bakból. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[98] Tárczi Andor: Már Karácsonyra. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[99] Zselicki József: Comedia. Napút, 1999/9.

[100] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[101] Ferenczi Tihamér: Öregszem, Hatodik Síp, 98/1

[102] Füzesi Magda: Táj gesztenyákkel. TG

[103] Füzesi Magda: Más-kor. TG

[104] Füzesi Magda: Helyzetjelentés. TG

[105] Vári Fábián László: Kisasszony-napra. Hitel, 1998/9

[106] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

[107] Füzesi Magda: Egy lenvirág reggeli imája. TG

[108] Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével. TG

[109] Füzesi Magda: Akác. TG

[110] Balla D. Károly: Tövisek közt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[111] Tárczi Andor: Fohász a költőhöz. In: Ivaskovics József–Tóth Lajos: Ének a porban, Tárogató kiadó, Ungvár, 1999

[112] Zselicki József: Szabadság. Napút, 1999/9

[113] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999.

[114] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, I. TG

[115] Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel, III. TG

[116] Zselicki József: Dudva vagy ibolya. Napút, 1999/9.

[117] Füzesi Magda: Küldetés. TG

[118] Füzesi Magda: Johanna. TG

[119] Vári Fábián László: Világtalan csillag. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[120] Ferenczi Tihamér: Szülőföldem. Vízjel, Hatodik Síp Alapítvány–Mandátum Kiadó, Beregszász–Budapest, 2000

[121] Vári Fábián László: Illyés Gyula fejfája előtt. In: Fél évszázad magyar költői, Polis, Kolozsvár, 1998

[122] Nagy Zoltán Mihály: Új csillagon. UngBereg, 1999

(2001)


Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
Korábban megjelent: Árgus, 2002/2, illetve Nyelvünk és Kultúránk 2001/2.


Comments