Navigáció

    Diskurzus vagy monológ?


    Balla D. Károly

    Diskurzus vagy monológ?

    Szerepek és szereptévesztések

           A Szovjet-Ukrajna kötelékébe tartozó Kárpátalján élő mintegy másfélszázezres magyar etnikai csoport politikai és szociális helyzete, tagjainak mindennapi élete, évtizedeken át speciális körülmények közt fejlődő kultúrája a második világháborút követő mintegy ötödfél évtizeden át tabunak, vagy legalábbis kerülendő témának számított Magyarországon. (Ennek jól körvonalazható, de itt nem részletezhető okai voltak.) Még a szakma, a hivatalos történetírás, néprajz vagy irodalomkritika is csupán a 60-as évektől kezdődően vett (vehetett) tudomást e régió szellemi életéről, s ez a tudomásulvétel is gyakran a rácsodálkozások és óvatoskodások szintjén mozgott.

           Az irodalom terén a jótékony tudatlanság jószerével a rendszerváltásig tartott: a hátáron túli magyar írásbeliséggel foglalkozni kevesek veszélyes kiváltságának számított, s ha Erdély gazdag hagyományaira, jeles alkotóira, rangos szellemi műhelyeire fordítani a figyelmet bizonyos értelmiségi rátartiságot is jelenthetett, ugyanez aligha volt elmondható Kárpátalja viszonylatában: a legnagyobb testvértől való óvakodás, a szűrőkön nehezen átjutó információk, a felmutatható értékek kis száma és nehéz megítélhetősége érthetően visszatartotta nem csupán a kutatók természetes érdeklődést, hanem az egyetemes magyar szellemiség ügyében elkötelezettek buzgalmát is. (A szabályt erősítő néhány kivételről persze beszámolhatnánk.)

            A 80-as évek végén aztán lazulni kezdtek a politikai megszorítások és a 90-es évek kezdetével a kárpátaljai magyar irodalom nagy lendülettel kilépett a szinte teljes ismeretlenségből. Kilépett, és nem igazán lehetett mit kezdeni vele. Hiába szóltak ugyanis a szép szólamok a magyar irodalom egyetemességéről és oszthatatlanságáról, hiába növekedett meg ugrásszerűen a magyarországi publikációk száma, hiába választottak be itteni írókat különböző testületekbe, hiába kaptak olykor díjakat is, ha ezenközben semmilyen előkészület vagy kísérlet nem történt arra, hogy elméleti síkon tisztázódjon a kárpátaljai magyar irodalom (és általában a határon túli irodalmak) mibenléte. Ennek hiányában még arra az alapkérdésre sem született megnyugtató válasz, vajon van-e külön kárpát­aljai magyar irodalom, s ha igen, akkor mi különbözteti meg más literatúráktól, ha meg nincs, akkor milyen jegyek alapján lehet az itt született műveket a nagy egész integráns részének tekinteni.

           Nem történt meg a szerzők és művek tárgyilagos számbavétele sem. A mai napig nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom teljes bibliográfiája, sem egy átfogó összefoglaló antológia, sem egy korszerű és prekoncepcióktól mentes monográfia.

           Holott az utóbbi műfajt célzóan az elmúlt időszakban évtizedben két szakmunka is született.

           Az első Pál György nyíregyházi irodalomtörténész úttörő munkája[1], amely azonban számos erénye mellett sajnos már megjelenése pillanatában is túlhaladottnak volt tekinthető: egy letűnt korszak óvatos stílusában íródott, amikor is nem illett a szovjet kultúrpolitikát vagy a szocreált bírálni, sem a torz elvek gyakorlati megvalósítóit, így ez az áttekintés sorra megkerülte azokat az alapproblémákat, amelyek tisztázása nélkül érdemben nemcsak az irodalmi folyamatot, hanem az egyes életműveket sem lehet tárgyalni.

           Gyökeresen eltér ettől a maga nemében ugyancsak egyedülálló munka, Eperjesi Penckófer János tanulmánykötete[2] (Bp, 2003), amely ellenkezőleg, az erkölcsi jóvátétel felől közelíti irodalmunk egészét: igazságot oszt azoknak, akiket a rendszerváltás előtti korszak kárvallottjainak tekint, és ítélkezik azok felett, akiket haszonélvezőinek gondol. Ezzel ugyan kibeszéli a Pál György által elhallgatott problémákat, illetve felvet újabban keletkezetteket is, de sorra elhallgatja azokat, amelyek nem illenek bele abba a koncepcióba, amellyel eleve kijelölte a jók és rosszak, az igazak és hamisak táborát. A minőség- és teljesítményelvű tisztázás helyett újabb elmosás történt, az esztétikum helyett a közéleti beágyazottság és az irodalmi szemlélet (illetve annak változása) jelölte ki az egyes alkotók helyét.

           Irodalmunk legteljesebb összefoglaló antológiája[3] az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja, így mind összeállításának elveit, mint a közreadott anyagot tekintve szintén régen idejét múlta. Ennek hiányosságait még részben sem tudták pótolni (már csak igénytelen szerkesztettségük okán sem) a XX. századi prózánkat és költészetünket bemutatni hivatott Lecke és Verecke c. karcsú válogatások (Ungvár–Bp, 2001 és 2003), sem a különböző tematikus vagy műfaji összeállítások (Töredék hazácska; Sors, megírva; Nézz töretlen homlokomra; Száz szomorú szonett…).

           A lexikonokban, kézikönyvekben szereplő adatok általában esetlegesek és elavultak, pontatlanok és hiányosak. Súlyos mulasztások fedezhetők fel az irodalmunkkal foglalkozó más írásokban is: mind a korábbi, mind a mostani hosszabb-rövidebb ismertetések, könyv-fejezetnyi összefoglalások többsége egybemossa a jelentőst a jelentéktelennel, az értéket az értéktelennel; a minősítéseket is tartalmazó könyvkritikákban és pályaképekben pedig az ítéletet legtöbbször megelőzi az előítélet. Ezeket olvasva gyakran az a benyomásunk, hogy a szerző felmondta a leckét: megtette a kötelező tiszteletköröket és szóvá tett minden szóváteendőt. Mindez talán érthető is, hiszen a kárpátaljai magyar írók teljesítményét alapos társadalmi beágyazottságuk miatt igen nehéz pusztán művészi szempontok alapján szemlélni (pláne elemezni), minek okán a recenzensek és irodalomtörténészek óhatatlanul saját elkötelezettségeik felől közelítenek tárgyukhoz. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a kárpátaljai magyar irodalommal szakmai szinten foglalkozók egy része (az említett Penckófer János csakúgy, mint e sorok írója) maga is részese ennek a kis literatúrának, így a távolságtartás és rálátás hiányát elszenvedve alkot véleményt. (Arról nem is szólva, hogy döntenie kell: szemérmesen elhallgatja-e a maga szerepét egy-egy jelenség vagy folyamat elemzése során, avagy ellenkezőleg: beleírja magát az irodalomtörténetbe, vállalva saját jelentőségének alá- vagy túlbecsülését – ám akár ezt, akár azt az utat választja, a torzítás mindenképpen megtörténik).

           Nézzünk egy általános megközelítési módot: milyen írások születnek a kárpátaljai magyar irodalomról?

           A legtöbben azzal kezdik, hogy történelmi visszatekintést téve felidézik a vidékhez köthető fontosabb történelmi eseményeket, felsorolnak néhányat a históriából vagy irodalomtörténetből ismert jeles alakok közül (a zászlót itt bontó Esze Tamás és a bibliát itt fordító Virág Benedek, a munkácsi várat védő Zrínyi Ilona és a huszti romok alatt búsongó Kölcsey…), majd kicsit hüppögnek az itt élő magyarok újabb kori szenvedésein, felhozzák vagy a „malenkij robot”-ot, vagy az erőszakos kollektivizálást, vagy a vallásüldözést – netán mindhármat –, megemlítik a magyar nyelvhasználatot és a nemzeti hagyomány ápolását korlátozó tényeket. Majd illően meghatódnak azon, hogy a sűrű sorsverések ellenére e tájékon még egyáltalán él a magyar szó, még vannak írók, jelennek meg lapok és könyvek. Ezekben az értékelésekben egy-egy mű megjelenésének puszta tényére általában nagyobb hangsúly esik, mint bármiféle minőségnek a felmutathatóságára.

           Ám a vizsgálatuk tárgyát valamilyen értékrendszerben elhelyezni igyekvők sem tudnak (akarnak?) teljesen megszabadulni az irodalmon kívüli szempontoktól. Ami érthető is, hisz hogyan is lehetne lehántani valamely mű esztétikumáról a politikumot és a kisebbségi sorsot, amikor az egyik szerzőről tudható, hogy a szovjet kultúrpolitika egyik legszigorúbb érvényesítője volt Kárpátalján, aki tevékenyen közreműködött azok elhallgattatásában és lehetetlenné tételében, akik a szocreáltól kicsit is eltértek; a másikról pedig tudni illik, hogy ellenzéki magatartásáért és őszintébb hangütésű írásaiért üldözték, könyvét betiltották? Hogy is lehetne elfogulatlanul felmérni azon költők teljesítményét, akiknek alkotói pályáját a szovjet valóságtól való elidegenedésük miatt ifjúkorukban derékba törte a hatalom? Hát azokét, akik ugyanennek a hatalomnak a tenyerén ülve énekelték meg a szocializmus vívmányait? Hogy lehetne elvetni a prekoncepciókat akkor, amikor a kérdés az: hogyan és mivel szolgálta az író a magyar közösséget, hangot adott-e a sorsproblémáknak, állt-e kivont karddal az anyanyelv végvárának bástyafokán, ápolt-e népi hagyományokat, megidézte-e a nemzeti történelem nagy alakjait, élharcosa volt-e az identitás megtartásáért folyó szakadatlan küzdelemnek? Így hát íróink (műveikben is megnyilvánuló) politikai-társadalmi magatartása nagyjából meg is határozza a hozzájuk való viszonyt. Ettől a determináltságtól még a tisztázó szándékú ítészek is csak ritkán tudnak elszakadni.

           Mindez talán nem is okozna túl nagy zavart kis irodalmunkban, ha a művészileg értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen, visszalépő és előremutató műveket éppen ezen nem-irodalmi szempontok vízválasztója mentén lehetne szétválogatni. Ám a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, kiderülhet ugyanis, hogy a mártírszerep sekélyes és vékonyka irodalmi produktummal párosul; kiderülhet, hogy a szolgálatos írói missziót csak a cenzurális körülmények felhajtó ereje emelte ki a provincializmus porából; hogy a 90-es évek utáni szabadabb légkörben leginkább azoknak a fiataloknak sikerült érvényes művészi erejű műveket létrehozniuk, akik szakítottak a közösségi szellemű és elhivatottságra alapozódó irodalmi hagyományokkal; stb. 

           És ez csupán a problémák egyik halmaza. A másikban ott találjuk – kisebbségi kontextusba helyezetten – a hagyomány és újítás, a realizmus és absztrakció, a tényszerűség és fikció, a közérthetőség és áttételesség, a kollektív szemléletű szerepvállalás és az írói autonómia szembenállását. Ezen ellentétpárokkal kapcsolatban mind az irodalmunkkal célzottan foglalkozó szakemberek, mind az itt élő írók, mind a helybéli olvasók körében uralkodónak számít az a vitatható nézet, amely szerint kisebbségi helyzetben a kialakult tradíciók követésének, a sorsproblémák realisztikus feltárásának és a közösség iránti elkötelezettségnek van egyedül létjogosultsága, míg a másik pólushoz közeledő tendenciákat a nemzetiségi lét fenntartása szempontjából kerülendőnek vagy egyenesen károsnak gondolják és ítélik. Érthető, hogy e nézet képviselői nem szívesen vesznek tudomást azokról a (főleg az elmúlt 15 évben megszaporodott) eredményekről, amelyek „a másik oldalon” születtek, mint ahogy azt is vonakodnak észrevenni, hogy a kárpát­aljai magyar közszolgálati irodalom kifulladni, saját dugájába beledőlni látszik, miközben a kisebbségi léthelyzet kötöttségeit lazító vagy egyenesen elvető modern írói törekvések látványosan megerősödtek: a nyomukban születő művek sikeresen illeszkednek bele a kárpátaljaiságon messze túlmutató irodalmi kánonba, míg a szolgálatos művek szerzői az anyaországi irodalmi kontextusban is kárpátaljai szolgálattevőként szerepelnek[4].

           Ám valljuk be: a szolgálatos magatartást elvetők felívelésének helyi értéke igen kétes, mert hatásukat a kárpátaljai irodalmi folyamat szempontjából nehéz felbecsülni: a szereptagadó irodalmat művelő alkotók közvetlen közegüktől is eltávolodnak; vagy elköltöznek Kárpátaljáról – erről még lesz szó a könyvben –, vagy teljesen elszigetelődnek, idegenné válnak saját környezetükben: hazai orgánumokban nem publikálnak, az irodalmi életből vagy kikopnak vagy eleve bele sem lépnek, Magyarországon és a nagyvilágban elért sikereikről, megjelent könyveikről a helyi sajtó vagy nem, vagy igen szűkszavúan tudósít. A dolog aztán tovább gerjed: a tartózkodást látva egy idő után maguk az alkotók is kerülik azokat a helyzeteket, amelyek révén (újra) bekerülhetnének a honi kulturális élet vérkeringésébe, sőt magát a „vérkeringést” is kezdik a maguk számára nemkívánatosnak tekinteni.[5]  

           És a fentiekkel még nem merítettük ki a megoldatlan, kibeszéletlen, elemzés alá soha nem vont problémák sorát. Például mindenki kínosan kerüli annak kimondását, hogy „az igazak”-nak tartott, annak idején elhallgattatott alkotók is kötöttek súlyos és méltatlan kompromisszumokat, hogy a legnagyobb mártír is meakulpázott a hatalom előtt, hogy a későbbi biblikus versek szerzője azelőtt ateista szovjet pedagógusnak vallotta magát (őrzöm magánlevelét), hogy akár az is, aki a szülőföld iránti ragaszkodásra alapozta életművét és missziós elkötelezettséggel szegődött a kisebbségi sorsban élők szószólójának, az is milyen nagyvonalúan megfeledkezik erről a kötelméről, amikor úgy dönt, hogy átköltözik az anyaországba.

           De például nem olvastam még semmilyen elemzést (de még véleményt sem) arról, hogy a kárpát­aljai magyar professzionális színház vajon miért nem játszotta soha még véletlenül sem itthoni szerző darabját (magam tudni vélem az okait), vagy arról, hogy legnagyobb közéleti lapunknak, a Kárpáti Igaz Szónak miért nem volt tizenvalahány esztendőn át irodalmi-kulturális  oldala – és amikor végre elindult 2003-ban, az ígéretes újrakezdés után lendülete miért hanyatlott szinte azonnal alább, miért nem tudott széles szerzőgárdát mozgósítani, miért volt képtelen a kibontakozást szolgálni, hogyan és miért vált a nívós kéziratok hiányát hónapról hónapra elszenvedő, végül nevét és profilját is megváltoztató, szépirodalomtól mentes fórummá. Soha senki nem kereste még annak az okát sem, hogy az elmúlt másfél évtizedben íróink miért nem fordítottak szinte semmit oroszból, ukránból, ruszinból.[6]

           Külön illenék szólni az irodalmi folyóiratokról, illetve hiányukról.

           A Hatodik Síp rövid története során (1989-1999) kereste, de nem találta meg a maga helyét; első időszakában (1993-ig, főszerkesztésem alatt) reménytelen kísérletet tett egyfelől a szétfejlődésnek ekkor induló irodalmi folyamatok összefogására, másfelől a magasabb irodalom eszményének megcélzására, harmadrészt az irodalomra rakódó járulékos szerepek (hagyományápolás, nyelvművelés, identitáspallérozás) lehántására. Második időszakában (1993-túl megszűnéséig) valamilyen lokális egységesség azon a réven lett rá jellemző, hogy mindenevővé, mindent-közlővé vált, ám eközben szinte nem tett különbséget érték és értéktelenség, irodalmi nívó és dilettantizmus között; az ellenben javára vált, hogy a szépirodalom felől kihúzódott a néprajz és a helytörténet felé.

           A Pánsíp 1993-ban kulturális családi magazinként indult vezetésemmel, majd fokozatosan szűk értelemben vett irodalmi folyóirattá vált és nyomtatott orgánumként ekként szűnt meg 2000-ben. Elsőként közölt olyan írásokat, amelyek merőben elütöttek a helyi irodalmi hagyományoktól: sem azelőtt, sem azóta nem jelentek meg Kárpátalján tudatos vállalással és rendszerességgel avantgárd és posztmodern versek, újító prózakísérletek, a hagyományostól eltérő eszményhez igazodó kritikák. (Néhány évkönyv megjelenése után a Pánsíp 2001 és 2004 között csak az interneten megjelenő digitális irodalmi periodikává vált, kárpátaljai jellege megszűnt, szerzői és olvasói nem ebből a régióból kerültek ki; 2005-től átalakult, jelenleg saját irodalmi projektumaim és interakcióim színteréül szolgál.)

           A nagyjából egyéni kezdeményezésekből született és hamar megszűnt irodalmi orgánumok hiányát pótlandó 2002-től jelenik meg a kárpátaljai írócsoport negyedévenkénti folyóirata Együtt címmel, amely egy az 1960-as években néhány számot megélt egyetemi szamizdat diáklap nevét (és részben szellemiségét) örökölte. A főszerkesztő Nagy Zoltán Mihály több szerkesztői jegyzetéből is tudható, hogy állandó kézirathiánnyal küzdenek, holott – ezt az értő olvasó pár szám hevenyészett átlapozásával is megállapíthatja – igazán nem tették magasra a mércét, gyakorlatilag mindent leközölnek, ami a kárpátaljai írásbeliség dokumentumának tekinthető. Az önfelmutatás hősies, de egyben szánalmas erőfeszítése igen kétes eredménnyel jár, az Együtt szigorú esztétikai szempontok alapján gyakorlatilag értékelhetetlen, szerepe, jelentősége leginkább csak létében, meglétében ragadható meg. Belterjessége, sémákat követő hagyományossága, realizmusnak hitt földhöz ragadottsága, az individualista „elhajlásokat”, modern törekvéseket, művészeti kísérleteket gyakorlatilag kirekesztő irányultsága azonban ezt a meglétet is másvalaminek a súlyos hiánya képében jeleníti meg. Az Együtt úgy van, hogy kiált belőle a nincs más, a nincs jobb. 

           És ha már az irányzatosságot a másféleség hiányát említettem, akkor – visszatérve az elméleti problémákhoz – azt is le kell szögeznem, hogy míg íróink nemzedékek szerinti besorolása és irodalmunk korszakolása több változatban is megtörtént, addig ugyanezt nem mondhatjuk el alkotóink és műveik irányzatok, iskolák, stílusok, áramlatok szerinti elhelyezéséről, a magyar irodalom egészében történő tárgyalásáról. (Az említett Penckófer-kötetben erre mutatkozik ugyan törekvés, de az erkölcsi helytállás előtérbe tolása mellett leginkább csak a szerzők irodalomszemléletének az értékelésére marad elegendő tér. A művészi kifejezőeszközök, a stiláris elemek, a képi megjelenítés és szövegalkotási módszerek sajátságai szerinti különbségtétel nem történik meg, illetve ha mégis, akkor az csupán a kívánatos hagyománykövetés és a káros (poszt)modernitás mesterséges szétválasztására korlátozódik).

           Talán könnyű belátni, hogy amíg a fent vázolt problémák megoldatlanok maradnak, amíg a kérdéseket nem hogy megválaszolni, hanem még feltenni is vonakodnak az irodalmat szakmájuknak tekintők, amíg folyik a kialakított képbe nem illő tények elmosása és a neuralgikus pontok gondos megkerülése, illetve amíg íróink nem szembesülnek mindazzal, ami még velük kapcsolatban megfogalmazásra vár – addig a szellemi folyamatként értelmezett kárpátaljai magyar irodalom nem tud, nem tudhat kitörni mostani korlátai közül, belemerevül választott (vagy inkább rá osztott) szerepébe: megmarad kisebbséginek, sorsverésesnek, nyelvművelőnek, identitáspallérozónak, nemzetmentőnek. Ami missziónak szép, de – ahogy a példák mutatják – igazán jelentős, átütő erejű művek létrehozásához alighanem kevés.

           A veszély komoly, hiszen ennek a szerepnek a hangsúlyozott vállalása nemcsak hogy jellemző a kárpátaljai írókra, hanem, úgy tűnik, az ezzel való szembefordulás egyszersmind árulásnak számít és kiközösítést von maga után.

           A kárpátaljai magyar író azonosul az egyedül üdvözítőnek vélt szereppel és sokkal többet foglalkozik azzal, hogy ennek a magatartásmodellnek megfeleljen, mint magával az alkotással vagy az irodalom elméleti problémáival. A megfelelés bevált díszletek között, kipróbált kellékek alkalmazásával és rutinosan teljesíthető színpadi panel-mozgások mentén történik. Ezek sorában – a költészetről szólván – ott találjuk a nemzeti vagy mitologikus múlt példázatos megidézését (sikerek feletti elfogultsággal és bukások feletti búsongással), a tájelemek és természeti erők szimbolikus megjelenítését, a sorsverés közvetlenebb vagy áttételesebb felpanaszolását (pl. kitaszítottság, hontalanság, árvaság), a mindenek dacára történő helytállás és kitartás hősi vállalását, a nyíltabb vagy burkoltabb folyamodást istenhez vagy más idolhoz (a hűség megvallásával vagy bűnbánattal, netán számonkéréssel), gyakori lezárásként pedig a teljes pusztulás és reménytelenség gyászképét vagy a mégis felfénylő bizakodást. A kisebbségi tipródásnak ezen elemei szándék és tehetség szerint szabadon variálhatók, lehetőleg keresztrímes és kötött szótagszámú sorokba írandók – közérthető és nem túl meglepő szóképek kíséretében.[7]

           A szerepnek való megfelelés gyakorlása közben a kárpátaljai magyar költő érthetően kerül minden olyan buktatót, amely szerepéből kizökkenthetné. Ritkán kísérletezik új formákkal (pláne tartalommal), nem alacsonyodik le a szójátékokhoz, kerüli a két- vagy többértelműséget, nem alkalmaz vulgáris kifejezéseket, nem szívesen él az irónia vagy a groteszk látásmód lehetőségeivel, és egyenesen retteg attól, hogy cinikusnak látsszon. Feltétlenül hisz a költészet emelkedettségében, fenségében, méltóságában, így költői magatartása akkor is fegyelmezett, ha műgond hiányában formai lazaságokat (rossz rímek, ritmushibák) meg is enged magának. Öntudatos kárpátaljai alkotó nem foglalkozik hangköltészettel vagy vizuális irodalommal (ha „képverset” olykor ír is, az mindig olvasható, azaz csak tördelésében mutat valamilyen felismerhető alakzatot). Kárpátalján soha nem volt még költői installáció, performansz vagy heppening. Az ilyesmi ellenkeznék a Szereppel!

           Hasonló megállapítások fűzhetők prózairodalmunk tipikus darabjaihoz: a lineáris történetmondástól és a realista ábrázolástól való legkisebb eltérésekre se igen találunk példát, a modernizmus netovábbjának a megbontott időrend vagy a belső monológ alkalmazása számít.  

           Ráadásul mindez akkor történik, amikor már nincs cenzúra, a hatalom senkire nem erőltet rá semmilyen magatartást, alkotómódot vagy stílust, és éppenséggel az olvasóközönség sem áll vasvillával a kultúrházak és könyvtárak előtt, hogy szerepvállalást erőszakoljon az íróra. Az utóbbi mégis mindenáron szolgálni akar, meggyőződése, hogy nem írhat verset vagy novellát csak úgy, szentül hiszi, hogy az írói működésnek közvetlen társadalmi célja és kézzel fogható közösségi haszna van.

           A veszély komoly, írtam fentebb. Komoly, mert ez a túlzott szereptudat mára sok szempontból szerepzavarnak vagy inkább szereptévesztésnek tűnik. Politikai és nemzetiségi kérdések megoldásához még egy olyan kezdetleges demokráciában is, mint az ukrajnai, nem költői misszióra, hanem egészen másra  (pl. képzett politikai elitre, ütőképes médiára stb.) van szüksége a kárpátaljai magyarságnak, és ideje lenne belátni, hogy az irodalmi közszolgálat hősi póza olyan romantikus szereppé vált, amely ugyan illúziókeltésre alkalmas lehet, de teljességgel alkalmatlan arra, hogy a helyben születő művekre még igényt formáló olvasókat a mai kor szellemébe beavassa.

           A veszély komoly, mert az újításokhoz nem szokott, saját íróitól a modern törekvések felé soha nem fordított maradék olvasó „nem érti”, nem akarja érteni a megszokottól, a beidegzettől eltérőt: ő maga is ugyanazon a nyomvonalon rója egyforma köreit, mint amelyen a vágyainak eleget tevő, igényeit kiszolgáló irodalmár előtte halad.

           A veszély komoly, mert a mással próbálkozó alkotók idehaza vákuumba kerültek: hiába érnek el jelentős sikereket a sokszínűbb magyarországi vagy akár nemzetközi porondon, ha közvetlen környezetük (beleértve az értelmiség, sőt a szakma nagyobbik részét is) nem legitimálja működésüket. Így aztán mindazok, akik szakítottak a Szereppel illetve eleve nem is vették magukra, dönteni kénytelenek: vagy elfogadják ezt a kirekesztettséget (amely egyébként elég jól beleillik a művészetről vallott felfogásukba), vagy elköltöznek Kárpátaljáról (négy tehetséges fiatal költőnk ezt tette a közelmúltban – igaz, nem elsősorban ezért), vagy elhallgatnak, vagy maguk is belezökkennek valami gyanús misszióba.

           Így aztán a diszfunkcionalitás tüneteit már korábban is bőven felmutató kárpát­aljai magyar irodalom mára nagyjából megszűnni látszik: az a része, amely jellemzően kárpátaljai, egyre kevésbé mondható irodalomnak, az a része pedig, amelyik irodalom, az egyre kevésbé kárpát­aljai.[8]

           A már-már reménytelen helyzeten talán egy őszinte szakmai diskurzus kialakulása segíthetne, ám értelme ilyesminek is csak akkor lehet, ha szellemi életünk résztvevői a saját szerepükhöz való konok ragaszkodás helyett hajlandóak lennének a szigorú önvizsgálatra, illetve annak elismerésére, hogy a kisebbségi helyzet elsődlegesen politikai és szociológiai kategória, s nem feltétlenül kell együtt járnia hivatásszerűen gyakorolt kisebbségi irodalmi státussal, mint ahogy szűkkeblűséggel és rövidlátással sem. Ha pedig ez a társítás mégis megtörténik, akkor maga a Szerep is kiürül, foszlott jelmezzé válik, amely többé nem képes elleplezni a súlyos hiányokat.

    *

           Bár a szándékom az, hogy a magam szerény eszközeivel (ennek a kötetnek a közreadásával) az említett tisztázó szándékú szakmai párbeszédhez hozzájáruljak, eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy a diskurzus kialakulását hátráltató, gátló tényezők erősebbek az én akaratomnál, így, félő, most is monológgá válik az áhított véleménycsere. Ez ugyan kissé elkeserít, ám egyben fel is hatalmaz arra, hogy az irodalmunk problémáival való foglalkozásomat és gyötrelmes szembenézésemet az itt közreadottakkal lezártnak tekintsem.


    [1] A magyar irodalom Kárpátalján, Nyíregyháza, 1991.

    [2] Tettben a jellem, Bp., 2003.

    [3] Vergődő szél, Bp–Ungvár, 1990.

    [4] Ehhez elegendő átlapozni mondjuk tízegynéhány évre visszamenően a 2000, Árgus, Bárka, Beszélő, Forrás, Hitel, Holmi, Élet és Irodalom, Kortárs, Korunk, Látó, Magyar Napló, Mozgó Világ, Napút, Pannon Tükör, Parnasszus, Új Holnap, Üzenet, Véletlen Balett évfolyamait. Egyfelől a szigorú szolgálattevés, a kisebbségi sorsvállalás nyilvánvaló és már-már görcsösen szándékos megvallása szinte minden műben (főként az erre vevő lapokban), másfelől – és ezzel ellentétben – a sajátos léthelyzet sokkal árnyaltabb, gyakran ironikus ábrázolása és kitágítása az általános emberi problémák irányába oly módon, hogy a kisebbségi sirámok és az ezzel járó sajátos beszédmód nem akadályozza a szélesebb horizontú befogadást, ha tetszik: integrálódást. Másik tanulság lehetne a csak az interneten megjelenő irodalmi orgánumok aktuális anyagainak vagy archívumának az átböngészése: ettől a közlésmódtól láthatóan idegenkednek a szerepvállaló alkotók, míg a szabadabb gondolkodásúak előszeretettel élnek az új technikák kínálta lehetőségekkel, beleértve az e-book-megjelenést és blogírást is.

    [5] Itt be kell vallanom, hogy a fenti megfigyelésekre jórészt a privát tapasztalataim és a családomon belüli példák vezettek. Ahogyan feleségem, irodalmi társam, Berniczky Éva szokta fogalmazni: mi „kiírtuk magunkat a kárpátaljai magyar irodalomból”, rövidebb intermezzóktól eltekintve egyetlen lap szerzőjének sem tudtunk megmaradni, helyi kiadóknak nem adunk könyvkéziratot, „cserében” másutt megjelent munkáinknak idehaza nincsen semmilyen visszhangja.

    [6] A rendszerváltást követő egy évtizedben gyakorlatilag egyáltalán nem találkozhattunk friss műfordításokkal, holott pl. az erdélyi lapok ekkor (és mindig is) előszeretettel közlik kortárs román szerzők műveit, a felvidéki Kalligram meg éppenséggel a szlovák irodalomnak is jelentős fórumává vált.    Az elmúlt négy-öt évben nálunk is történt ez ügyben bizonyos változás, ha egyelőre roppant esetleges és kétes eredményű is – olykor inkább csak gesztusértékű. A néhány megjelent publikáció jobbára konzerv anyag, régi művek gyakran régi fordításai (még a szovjet hazát dicsőítő, 1974-ben kelt vers is akadt közte: Vaszil Huszti: Hazám. Megjelent Kudla György fordításában: Együtt, 2002, 2; 33. old.), azaz kísérlet sem történik arra, hogy naprakészek legyünk akár csak a kárpátaljai nem magyar irodalomban; és hogy mi történik Kijevben, hol tart a kortárs ukrán költészet és próza, arról legfeljebb Budapest közvetítésével szerezhetünk gyér ismereteket. – Az utóbbi években megjelent átültetések sorából messze kiemelkednek Vári Fábián László ruszin eredetiből készített ballada-fordításai, ezek a részben közös gyökerű népi hagyományok feltárásában és ápolásában jelentős szerepet játszanak. Ám a folklór mégsem pótolhatja a kortárs szépirodalmat.

    [7] A kérdést bővebben kifejtem és száznál több idézettel illusztrálom a jelen kötet Hagyomány vagy klisé c. írásában.

    [8] Ez a megállapítás más írásaimban is fel-feltűnik, önálló aforizmaként is többször használtam. Talán ezért is történt, hogy többen felfigyeltek rá, egyetértő vagy elítélő módon idézték, és mint irodalmunkat sommásan minősítő megnyilvánulásomat, hol ironikusnak, hogy fanyarnak, hol lenézőnek és cinikusnak nevezték.

    (2000; 2006)


    Magyarul beszélő magyarok, EÖKIK, Bp., 2008.
    Az irodalmunk helyzetét vizsgáló ciklus indító esszéjéhez részben felhasználtam a jelen összeállítás  közvetlen előzményének tekintett kötetem (A hontalanság metaforái, Bp., 2000.)  Szereptudat és szereptévesztés a kárpátaljai magyar irodalomban című záró írását – mintegy ezzel biztosítva a két könyv összefüggését és írásaim folytonosságát.
    Comments