Könyvek‎ > ‎Harmadvalaki‎ > ‎

Mélyek mélye


Balla D. Károly

Mélyek mélye

- szonettkoszorú -

Vélt erények

A mélyek mélye feltolul a síkra,
hogy tetten érjen vélt erényeket,
s akit a titkos bűn megégetett,
lebegjen könnyen, míg talán egy szikla

nem hűl elébe, s csilló andezitja
nem metszi fel a véredényeket,
hogy teljesüljön nedvek végzete
és folyjon szét a vér, halálos tinta,

fagyasszon sorsot földek kérgesébe,
maradjon rejtve, bújva ezredévre,
s higgyék azt, hogy réges-rég halott –

de hasson át a hű vetéseken,
amíg a forró nyár ott kint, amott
elömlik lassan, terebélyesen.

Merítkezés

Elömlik lassan, terebélyesen
a forró nyár ott kint, ahol a sík
egész terekből tört teret hasít,
és jámbort nem vonz immár fénye sem.

Más nem tér meg, csak életunt, akit
ma nem becéz már senki: „édesem”,
hát átevez a nincs veszély-eken,
habos hitekben megmerítkezik,

hogy üdvözüljön gyorsan, mihamar –
de nem lobbanhat lombbá bús avar…
A mennyek földre hullnak véresen

és régi bűnök kéje ráfelel:
„A lét vize már nem fakadhat fel
az idő vájta mélyedéseken.”
 

Hívó végtelen

Az idő vájta mélyedéseken
elsiklik már a bölcs tekintet messze,
ahol a kéklő térerőbe veszve
magaslanak a zord elméletek.

Itt szendereg a jámbor, s az lesz veszte,
mikor megérez hívó végtelent,
mert álmaiban immár megjelent,
hogy béklyó nélkül futni eleresztve

már visszatérni nem fog pásztorához.
Hát inkább titkos szenvedélynek áldoz,
ahol kísért sok élveteg kis vétek,

a szándékok hol mindig elvetélnek,
ott járja végső táncát szikrát szítva,
majd megpihen – de mintha célt gyanítna…

Célkeresztben

Majd megpihen… de mintha célt gyanítna,
elindul még a régi vesztőhelyre,
mert tudja, hogy a hűs vasakba verve
– ahogy a súlyos könyvben meg van írva –

találhat rá a fényes arcú szentre,
s hol csillapulhat elhagyottak kínja,
ott döglegyekkel szörnyű harcát vívja
e forró nyárban, állva célkeresztbe,

hogy eltalálja átkok lándzsavége,
szívébe álljon ólomnehezék,
s mezítelen a vért is vértnek vélje.

Mint ember-hörgés, dörren meg az ég,
és mintha Ő fogódzna karjaidba:
eredve átfog százezernyi inda.
 

Poklok kapujában

Eredve átfog százezernyi inda,
kötözne, mint a testet vérerek.
De mégis vonz a bűn, eltévelyedsz
és részegen a mélybe bódulsz, mintha

elérne ájult éjek formalinja.
Elönt a kéj, a bűz, akolmeleg;
szemedben színek ezre tetszeleg.
Már hívnak poklok ajtajukat nyitva –

hát bukj alá a szennyek tengerébe,
ürítsd fenékig vétkek serlegét,
hogy tékozlásod múltán jóra térve

kísértsen újra meg a könnyű lét,
és felpattogva, rontva széleken
boruljon fel a kínos kényelem.

Vasárnap

Boruljon fel a kínos kényelem,
s az üdvöt végveszély felé sodorva
egy feszület a falról hulljon porba,
s a Jézus-szívet nyújtó képeket

pókhálós helyük hadd mutassa meg,
s a rózsafüzér gyöngyét hitvány korpa
úgy lepje el, hogy ólakba kotorva
a disznókat se érje sérelem.

A sarkon álló krisztusi arák
ne tudják meg, hogy vérző sebű nyár van,
és polcokon a díszes bibliákban

halálra váljon minden Miatyánk;
s ne legyen „Annak neve” áldott sem
vasárnap déli unt ebédeken.
 

A tékozló fiú

Vasárnap déli unt ebédeken
ki mondjon holnap áldást, asztalit,
ha elszerették bűnök azt, akit
kárhozattól csak vétke menthet meg.

Ki védi meg a megtért védtelent,
ha bűnbocsánat hangja andalít,
ám véres bosszúk vágya arra int:
vendégeld inkább dús beléndeken.

Öleld vagy öld a tékozló fiút,
ha visszahozza tévely, messzi út?
S ha megbocsájtasz, hűségesek száza

már puskaporát szórja útra, síkra –
hát óvd fiad és vidd a biztos házba,
mert láthatóan már elég egy szikra…

Az apa

Mert láthatóan már elég egy szikra
és lángra gyúl e hitvány kis világ,
ahol ma minden bosszúért kiált
és hullva sárba, fulladván viaszba

rejtve marad a lelkek ametisztja.
Az apa vár, majd feladja fiát,
amint veszélyt csak közeledni lát,
s ő sem tér az ősi házba vissza,

mert ott az üdvre kárhozat felel.
Bolyong a kertben, és egy dús csalán
kezére titkos mérgeket lehel,

hát átbukik a cinterem falán
s közönnyel, resten épp azzal fizet,
amit a tétlen kedv lazán kivet.
 

Aszály

Amit a tétlen kedv lazán kivet –
fogadja be a józan ész serényen.
Lehet, hogy erre vártál réges-régen
mikor a házból mostohád kivert,

de kérve kérni nem hagyott a szégyen,
így nem tudod, a játékkal mi lett,
és honnan hozna friss esővizet
a szél, ha száraz már a föld egészen,

és sisteregve szóródik homokja
próféta-lépte füstölgő nyomokra.
Irányt és célt az érzelem tanulhat –

a képletet az elme jegyzi meg.
Nyomokba fürgén gaznövények kúsznak,
és lángot fog sok inda-gyúlzsineg.

Szép új világ

És lángot fog sok inda-gyúlzsineg,
és szikra fut a végső robbanásig,
hogy megszülessen végre az a másik
világ, az új; s az áldott űrhideg

új anyagból ágyát veti meg,
és lesz új ég és föld, tenger és pázsit,
amíg majd újra untan rá nem ásít
lyukak sötétje, s épp hogy ráliheg:

már újra kész az újabb robbanás –
– de majd egyszer halkan arra döbben
az űri szellem: semmi sem lett más

a körbejáró végtelen időben:
mint mindig, tücskök terce épp oly léha –
– és lobbot vet egy örök margaréta.
 

A jámbor tétovák

És lobbot vet egy örök margaréta
világot tartó tengelyek keresztjén,
és végtelenre nyílt terekbe veszvén
– a nap hevében végleg elalélva –

tusát idéz a mélybe fúlt aréna,
amelyben egykor Jézus sebzett testén
csüggött sok jámbor még-nem-is-keresztyén,
és futni hagytak latrot, s később még a

célját sem tudták, hogy vajon miért…
Nem néztek akkor földre s égre sem,
nem értették a büntető tökélyt,

s nem voltak útra készen még, midőn
csak álltak, álltak fenn a dombtetőn
ott, hol tolul a mély sekélyesen.

Az anya

Ott, hol tolul a mély sekélyesen,
egy asszonyt látsz a forró porba rogyva,
ki testet göngyöl vértől ázott rongyba –
magával vinné, át veszélyeken,

amerre hívja fényes végtelen –
de gyolcs szakad és bomlik szét a ponyva
és hull a test a perzselő homokba
szögek ütötte súlyos-véresen.

Az asszony néma. S kezdi újra el,
és nem is tudja már, hogy mit emel,
már nincs erénye, nincsen vétke sem,

eszét veszejti, húzza úgy a súly…
És imbolyogva lassan megindul
át idő vájta mélyedéseken.
 

A kétség

Át idő vájta mélyedéseken
a kétség szennye lassan felszivárog,
iszap buzog és hajlanak hínárok:
„Vajon miféle üdvért érte meg

feloldani a szörnyű vétkeket,
ha megfogan ma újra minden átok
és nem lehet már szüzek méhe áldott,
mert kárhozat fen pengét, éleset?”

És sárral telnek meg a kényes szájak,
nadályok fészke lesz a combok odva,
elmúlik szégyen, múlik el alázat,

levedlik arc, mint elkoszlott tapéta,
s a jámbor sem jár többé el oda,
hová már nem visz semmiféle séta.

A szent tudatlanság

Hová már nem visz semmiféle séta,
ott nem terem a tiltott fák gyümölcse.
Kísértő nyelvét kígyó kire öltse,
ha nem hordoz már bűnt a vén planéta

és el nem veszti már okos fejét a
halálos bűnre szánt: kitér csak bölcsen,
mert tudja már, hogy báját kire költse,
ha arra jön egy szent analfabéta,

akit a métely immár elkerül.
Ő lenne hát a jámbor emberünk,
akit nem érint már a mások kínja,

csak vágya csügg a vastag combú nőn
és ráérősen elmereng, midőn
a mélyek mélye feltolul a síkra?
 

Mélyek mélye

A mélyek mélye feltolul a síkra,
elömlik lassan terebélyesen
az idő vájta mélyedéseken,
majd megpihen. De mintha célt gyanítna,

eredve átfog százezernyi inda:
boruljon fel a kínos kényelem
vasárnap déli unt ebédeken,
mert láthatóan már elég egy szikra,

amit a tétlen kedv lazán kivet –
és lángot fog sok inda-gyúlzsineg,
és lobbot vet egy örök margaréta

ott, hol tolul a mély sekélyesen,
át idő vájta mélyedéseken –
hová már nem visz semmiféle séta.

Comments