Könyvek‎ > ‎Halott madárral‎ > ‎

Hittel higgyem


Balla D. Károly

Hittel higgyem (1984-1989)

- szonettkoszorú -

I.

Az éjben - túl a gyertya fénykörén -
erények rezge váza elmosódva
alámerül a feltételes módba,
és pára száll az ingovány fölé.

Itt benn viasz-tó kél kanóc tövén
és domborulva túlfeszül a forma.
A láng remeg, míg csíkot ír a korma:
ered a könny, a forró. Tört fölény.

S amint gurul a csepp a gyertya testén,
a fénynek áldoz ablakon belesvén.
Kihűl és lassan, szépen megragad.

A lánghoz hűség köti, nem a fagy,
de mégis túlra les a vándor lélek:
ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek.

II. (KARÁCSONY)

Ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,
ott kinn, a télben, gyertyafényen túl,
ahol a sírás lélek-mélyre fúl,
ha égre gyűlnek mind a karmos éjek;

hol kéjes baglyok csapnak fel vadul,
ha ajkad rezdül néma-halkan: „Félek”.
Itt benn, melegben, fénylik már az ének:
a csillag fenn, a gyermekszem alul.

És pöttömmé válsz, újra játszva játszol:
jaj, kisvasút, jaj, betlehemi jászol…
Hiszed, hogy átvilágol minden rácson

a gyertyafényű szép fehér Karácsony…
És elfelejted: várnak penge-élek,
megbúvó vermek, buktató veszélyek.

III.

Megbúvó vermek, buktató veszélyek
ott várnak kinn a hó alatt. Talán
még áthatolhatsz kék üvegfalán
a jégnek. (Sűrű fényt iszik a lélek,

s megrészegül a test.) De furcsa képzet:
két szárny inogva ül kalitka-fán,
s a ló pöfög: a teste gőz-karám.
Bezárva megfagy minden táltos élet.

Hát fuss a fénybe! Vár a hómező!
Üveghegy felragyogva várja jötted!
Sövényt ugorj! Légy első érkező!

S ha megpihensz a kéklő hegy tövén,
új vággyal nézz a csúcsra. Bár: mögötted
felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

IV.

Felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény
mögöttem, s régi álmok hóba hullva.
Ó jaj, a csillogás is bár fakulna,
ne gyűlne ennyi fény körém,

bár ringatóznék félhomály ölén,
meleg szobában. Gyertyalángot fújva
pirosló arcú gyermek lennék újra:
kezemben biztos hintaló-sörény.

De itt vagyok a kéklő csúcs alatt,
és fenn és lenn és mindenütt csak jég,
és mást sem érzek: bénító havat -

- és megfagyok a büszke hegy tövén…
(De addig bársony álmot látok még:
benn lepke gyűl a gyertyafény köré.)

V.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré,
talán mert holdnak néz egy pisla lángot,
talán mert ő maga is röpke láng volt,
amíg eljárt a csillagok közé.

Szárnyára ott tapadt az űri fény,
galaxis csillón pergő hímporából
testére ott feszült a sejlő fátyol,
amely most ottmaradna ujjbögyén

a kandi éjnek, hogyha érte nyúlna.
A lepke körbeszáll. Lehet, hogy túl van
reményen, álmon. Vagy hogy fényt akar.

Talán a kezdést rejti. Vagy a véget.
Angyal talán. Ki tudja, mit takar
az elvarázsolt, bűvölt pille-élet.

VI.

Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet
pörögve száll a fény-delej-spirálon.
A tűz körül is így csapong az álom,
a napba így mered a szép ígéret.

Lidérc inog a karcsú gyertyaszálon -
még nem tudod, hogy megfagyaszt vagy éget,
de sejted már az eljövendő véget:
hogy fény-ladikkal érkezik majd Kháron.

A lepke körbeszáll. A gyertya ég.
Egy egyre forróbb, szűkülő körök.
…És száll. Csak lendület legyen elég.

Csak el ne csalja ablak, külső képzet.
Csak higgye el, hogy röpte már örök:
keringve száll, míg teljesül a végzet.

VII.

Keringve száll, még teljesül a végzet:
a lét a végső körre rátalál
és biztos révbe ér az éj-spirál:
matériákat vonz a fény-igézet.

Hát eddig tart a véges földi élet!
Hát jöjj csak, fényességes tűzhalál!
(A nincsben boldogabb leszel talán…)
…A gyertyaláng már gyönge szárnyat éget…

…De még egy kört, egy ívelést eressz,
ó sors, amíg a tűzbe hull a test!
Hadd éljen addig még a röptös emlék,

amíg egy csillag áll a láng fölé!
- De nem. A lepke hull. (Ez már a nemlét?)
Hull, ám az édes lobbanás övé.

VIII.

Hull, ám az édes lobbanás övé.
Ő most a csöppnyi létek Johannája…
Felszáll a füstölögve illó pára,
nem állja útját mennyezet, födém -

- és általleng a sűrű éj ködén.
Hát így fizetsz, ez volt a röptöd ára,
most visszatérhetsz ősi űr-hazádba -
s egy fényes csillag áll a láng fölé.

Ott lenn a gyertya percig gyászol, kormoz,
de nem figyel oda a lassú kozmosz -
és újra hitből lesz Johannák vértje

(új láng és új delej les másik szűzre) -
s a pille lelke felrebeg: "Megérte
így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe."

IX.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:
mit hosszan vártál: pillanatnyi nász.
És hirtelen új értelmet találsz
sok régi percnek, melyek múlthoz fűznek,

és érted már, hogy mért hajtott a láz,
miért is bíztad elveszejtő tűzre
tűnő léted. Hisz gombostűre tűzve
a haladék csak rútul megaláz.

Hát isten áldjon, gyönge pille-lét!
Példád idézem, míg a gyertya ég!
Tudom, hogy nem bíztad magad szeszélyre;

tudom, halálod: megfontolt erény.
…Hát vonzzon engem is tüzek veszélye,
szerelmem, add, e sors legyen enyém.

X. (FOHÁSZ)

Szerelmem, add, e sors legyen enyém:
otthont találjak hontalan hazában,
a rét füve alám simuljon lágyan;
előttem út: a kő legyen kemény.

Az asztalunkra jusson friss kenyér,
és szép szó lakjon itt velünk e házban.
Fiunk-leányunk hogyha fekszik lázban,
a homlokuk borítsa hűs tenyér.

És add: ha kell, hát felszegjem fejem,
ne féljem torz, hazárd hatalmak öklét.
Egy fényes szikra itt legyen velem

(ez emlékeztet majd a hívó tűzre),
és indulnom ha kell, mehessek önként -
- s nehogy csonkító félveszélytől űzve.

XI.

Nehogy csonkító félveszélytől űzve
kergessen félváll-szenvtelen talány,
nehogy a lassú, megfontolt halál
részenként járjon el, nevem betűzve.

Ne kérjek enyhítést a tiszta bűnre!
Ne csaljon el a "biztatóm valál"!
Igen/nem helyett: korcsosult talán -
nehogy elhiggyem: kínom ettől szűnne…

Nehogy a furfang szűzi nászi éjen,
nehogy a számításból vállalt szégyen,
nehogy az orvul támadó merény

ijesszen zugba, oxigén ha fogy!
Elérjek épp a tűzig, csak nehogy
botoljak kinn a hűlt hitek terén!

XII.

Botoljak kinn a hűlt hitek terén
vagy öncsalásra csábítson a gyász,
elérjen bár a féligfulladás,
kijátsszon rútul ingatag erény,

vagy érdek lessen rám, álom-vadász,
mentség zsaroljon - és legyen serény! -,
vagy méz csöpögjön cukrok éjjelén,
és megkísértsen csábos alkuvás -

de tudjam azt, hogy túl a napi vészen
a végső nász elveszejt egészen,
kiég belőlem szégyen és alázat,

csak higgyek megtisztító, gyújtó lázat
(gyarlóság addig százszor bűnbe ejt),
s hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.

XIII.

Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt,
s ha célja van velem a végtelennek,
tilos sugalmak éjjel megjelennek,
az angyalszárny a földön nem felejt.

Megérintem a felsejlő delejt
(talán a gyertya gyönge lángja lenne?):
igazra vált a tükrök képtelenje,
s az arcom arca lassú táncot lejt.

Így átesem a fények foncsorán
(remegjen bár a karcsú sárga láng!),
s mi áttűnik a zárolt síkokon:

örvény-idő-spirálba felfogom -
csak tudjam: lélek az, mi térbe rejt,
és hittel higgyem azt, mi elveszejt.

XIV.

…És hittel higgyem azt, mi elveszejt,
és várjanak a végső érkezések,
jövőmet fesse ősi barlang-véset
(igaz legyen, ne álságos selejt),

találjon rám a rejtett csillag-sejt,
és részek között tudjak bölcs egészet,
és megkísértsen titkos génsebészet,
ha űri spórát fény-teherbe ejt.

Szobámba éter halkan így szivárog:
üzen a túl a csöppnyi lángon át.
S míg körbefonnak fluidum-hínárok,

kilesve látom: páfrányok tövén,
ott kinn egy pille készíti magát
az éjben, túl a gyertya fénykörén.

XV. (MESTERSZONETT)

Az éjben, túl a gyertya fénykörén.
ott hűlt hitek és csalt szerelmek élnek,
megbúvó vermek, buktató veszélyek,
felsebzett szárnyak, vérnyomos sövény.

Benn lepke gyűl a gyertyafény köré.
Az elvarázsolt, bűvölt pille-élet
keringve száll, míg teljesül a végzet:
hull, ám az édes lobbanás övé.

Így hullni, bukni áldott végzet-tűzbe:
szerelmem, add, e sors legyen enyém,
s nehogy csonkító félveszélytől űzve

botoljak kinn a hűlt hitek terén.
Hogy tűz ölel majd: lássak biztos jelt.
És hittel higgyem azt, mi elveszejt

(1984-1989)
Comments