Könyvek‎ > ‎Halott madárral‎ > ‎

Bójasor


Balla D. Károly

Bójasor

hiányok arcába ásít
felel     pedig nem kérdezte senki
készséges
vigyázzba áll
megadja magát     pedig
minduntalan kiesik a furcsa
szerepből kiesik minduntalan     pedig
az ő szerepe ez itt     az ő maszkjai     csak épp
túlontúl sokszor próbálta el     hárítani     csak
épp     ugye     a beidegződések     nem tehet róla     ahogy
a rángások a testén     végig     pedig
a rutin     ugye     ez a megszokás     szakmai ártalom
ugye     minduntalan felel     pedig
nem kérdezte senki     hiányok arcába ásít     pedig
arcára ég a maszk     pedig felel     pedig minduntalan
kiesik     vajon     kicsoda
és már talán vissza     pedig
havazik Armstrong trombitája     kékkövek
kristálya recseg ez már az a táj
azok a sikolyok
                                                                      tárulatlanul
katlan fenekén felzokognak a denevérek
a meglékelt jéghegy felett     ez már az a táj
azok a sorozatok
                                                                      parttalanul
havazik sikong Armstrong trom
bitangok tanyája lett ez a táj
ezek a szorultságok
                                                                     felfedezetlenül
a sarkkörön túli világ     eltévedhetsz
nincs visszaút   döglött ebek bójasora
csak havazik     egyre csak
                                                                     minduntalan
pedig kitérő meridiánok rácsa alatt Armstrong trom
bitorolják jussodat     odavan minden
hagyva     el     marad     megettünk minden elmarad
messze hátul megettünk     mindent megettünk
havazás magánya
megágyaz a csend     a hóhullás
elkülönül minden anomália
kifordulnak magukból delejes sarkok
és recseg kékkövek kristályrácsa     csacsacsa visong
ez már nem is a fagy
ez már a meghalás merevsége
                                                                    mozdulatlanul
ahogy    csak még egyszer
azt a füstcsíkot a trombitából
ahogy alászáll

fehér szüzek fekete
bárányok a kék havon
ahol a szapora haladék
jajgat a kitérő meridiánok
alatt ahol jajgat és csonkig ég
és elvadul mert odavan
oda van szegezve
                                                                    őrizetlenül
hagyták meghalni     a bíbor nedveket az
életfa tövén kicsordulni
az elterelt mozdulatot medréből
elterelni a figyelmet     pedig
ha láttad amint éjszakánként rádliheg
hiányok arca ahogy
a halál csorba fogsora     pedig
senki sem kérdezett

ez már az a táj
az a szerep
csak kiesik
kiesik
kezéből a trombita mielőtt
betakar a dadogás     a készakart
mániák között     üdvözül az üldözött
                                                                   tétlenül
készakart szüzek a kék havon
döglött ebek bójasora
                                                                   temetetlenül
nincs nyugta     feláll     becsapja
maga mögött járkál     hátra-hátranéz ahogy
esőkabátján patakzik a fény
már a nagyváros ez
itt felejtkezik az elfutó
alkalom     üldözik     talán     egy mániás
egy véletlen pszichopata
                                                                  tudattalanul
ahogy üldöz és menekül     pedig
ki elől mi elől lehetne itt
ahol minden önmaga     nem érti
félre fordul és visszakérdez
                                                                  határozatlanul
bámul maga elé
                     mit is
                              talán
                                      a trombita ahogy
otthon nyitva felejtette
                                 most már mindegy
                                                           holott

eszelősek mind ezek itt mind eszelősek
nincs nyugta feláll elmegy becsapja
önmagát kellene okolnia nincs nyugta
sem vény
               csak valami cédula
hogy naponta és felügyeletnélkül nemajánlatos
hosszabbidőre denapokra semmiesetresem
mertellenkezőesetben elhárítanakminden
felel pedig nem kérdezte senki
elhárítanak minden felel napokra semmi esetre
                                                                felelőtlenül

ez már az a táj vagy csak     ámok     futólépés
é s    a k k o r    k ö z b e   kiabáltak és ő nem tudta
végig eszelősek mind eszelősek ezekittmind
ámok futó lép és három lépésben
é s    a k k o r    k ö z b e
a futóval átlósan
                  pedig ő jót
                                ő mindig csak jót
                                                      és mégis
                                                              tehetetlenül
k ö z b e
ez már az a táj vagy csak esőkabátján
patakzanak a nagyváros fényei
ezek már azok a sikolyok vagy csak
fehér szüzek vonaglása a kék havon
ez már a sarkkör a sok torzult csigavonal
kitérő meridiánok vagy csak az a furcsa
szerep ahogy üldöz és menekül maga mögött
hagyva döglött ebek bójasorát
ez már az a táj igen megismeri
hallja a sikongó trombitát hegyi kristályok
rácsa alól ahogy nőstény gondolatuk felneveli a
füstöt ereget
                   de mi ez
                                 mégis üldözi
valaki lopakodik az éjszakában ugyanolyan
esőkabátban
                    ezek már azok a sikolyok

nem sikolt     nem fut el     csak halkan
felel     pedig
nem kérdezte senki     készséges
ez az ő szerepe itt
csak mindig kiesik
készakarva vigyázzba áll
magadja magát    üdvözült üldözött
aztán amikor a vért meglátja
                                       maga elé néz
                                                             értetlenül

(1993)

Comments