Súlyos hiányok helyén


Balla D. Károly

Súlyos hiányok helyén

Költészetünkről és egy Füzesi Magda-kötetről

Kárpátalján kevés a magyar író, kevés a jó mű. Költészet-központúnak nevezett kis irodalmunkban már a lírikusok is megfogyatkoztak: meghaltak, elköltöztek, elhallgattak - él-, másod- és sokadvonalbeliek egyaránt. A még itt maradt és aktív, fiatalnak már egyáltalán nem nevezhető poéták zömének életműve pedig igen vékonyka: legtöbbjük nem jutott túl az első-második, esetleg harmadik önálló (olykor füzetnyi) versesköteten, ráadásul a megjelenő könyvekben gyakran ugyanazok a régebbi versek jelennek meg újra és újra, netán néhány frissebb opusszal kiegészülve. Aki eredményeinket igyekszik számba venni, joggal érezheti úgy: régiónkban nem a műveknek, hanem a hiányuknak van igazi súlyuk.

*

Ha nem annyira minőségi és mennyiségi szempontból, hanem stílusjegyeik alapján, a hangütésükben és verselési módjukban észlelhető különbségek szerint próbáljuk elkülöníteni a Kárpátalján élő magyar költők teljesítményét, akkor egy jól körülhatárolható és néhány bizonytalanabb kontúrú csoportot alkothatunk. Ezek nagyjából ugyanazon törésvonal két oldalán helyezkednek el, amely a magyar irodalom egészén is végighúzódni látszik. Így az egyik oldalon a közösségi tudattal áthatott, népinek nevezhető, a hagyományosabb verselési módot preferáló és jelentős mértékben a közérthetőség igényével fellépő, a "sorsvállaló" költői szerepre alapozott irányzatot (I) helyezhetjük el, a másik oldalt meghagyva az individuálisabb és filozofikusabb tudattartamokra épített, ezek kifejezését egyfajta intellektuális kontextusban nagyobb absztrakcióval megoldó, modernebb kifejezésmódokkal operáló - és így talán nehezebben befogadható -, jobb híján általában urbánusnak nevezett vonulatnak (II). Ez a különbségtétel azért kívánkozik ezen írás élére, mert míg a második csoport kárpátaljai reprezentánsai bizonyos szempontok alapján általában alaposan "kilógnak" saját kategóriájukból, addig az elsőt minden kétséget kizáróan egy tipikusan népi költő, Füzesi Magda neve fémjelezheti a legmarkánsabban - s az ő 1968-ban megjelent kötetéről szólunk az alábbiakban. Mielőtt azonban verseinek anyagában elmerülnénk, kíséreljük meg költőink néhányát besorolni valamely csoportba, illetve említsük meg, milyen új, a fentiektől eltérő gyűjtőhely rendelhető számukra.

Nyilvánvalóan az I. csoporton belül lenne tárgyalható Vári Fábián László munkássága, ám esetében sietve azt is le kell szögeznünk, hogy lírájában népdalszerű könnyedség helyett inkább a balladák súlyosságát, veretességét találjuk, s közösségi felelősségtudata sem valami hétköznapi kötődést, hanem sokkal inkább historikus távlatú, már-már genetikai örökség-vállalást jelent. Eközben írásai nem nélkülözik a misztikus-szürreális és mitologikus elemeket sem, s költői asszociációinak elvontsága gyakran a modern európai irányzatokat idézi.

Ha Vári Fábián László költészete a népi hangvétel felől közelít az intellektuális lírához, akkor ennek szinte az ellenkezője mindható el Fodor Géza II. csoportba sorolható írásművészetéről. Versei általában távoli, nehezen felfejthető asszociációkra épülnek, elvont gondolatait látomásos képi formában adja elő, és szövegeit megterheli nem csupán mitológiai, irodalmi, képzőművészeti, színházi, történelmi áthallásokkal, hanem természettudományos terminológiával is (gondoljunk például az ásványnevek gyakori előfordulására vagy a csillagászat, optika, radiológia tárgyköréből vett kifejezésekre). Mindazonáltal a Fodor-mű nem helyezhető el teljes megnyugvással az "urbánus" oldalon, mert minden intellektualizmusa és üzeneteinek absztraháltsága ellenére a költői oeuvre-ét áthatja a közösség, a szülőföld, a nemzeti hagyomány iránti mélységes tisztelet, ragaszkodás és felelősségérzet - s ez fentebb említett költőtársaival rokonítja akkor is, ha versei "nem a nép nyelvén" szólnak, s befogadásuk nem csupán magasabb iskolázottságot előfeltételez, hanem szellemi erőfeszítést is igényel.

Mint említettük, nehezebben körülhatárolhatók a további csoportok, ám létezésüket művek sokasága igazolja, s az is, hogy a fentebb említett két nagy csoport egyikében sem helyezhetők el. Ilyenek például az - ugyancsak jobb híján - közéletinek nevezhető költői megnyilvánulások, a "publicisztikai líra" (III), amelyre az aktuális témaválasztásnál is jellemzőbb az egyenesvonalúság, az egyértelműség, a fogalmiság erős túlsúlya a képiséggel szemben; olykor ide kell sorolnunk az elbeszélő jellegű és epigramma-szerű vagy parodisztikus verseket is. S hogy a kárpátaljai irodalom egyik sajátos ellentmondását is felvállaljuk, külön polcot kell adnunk az avantgard-modern-posztmodern irányzatoknak (IV), tudva és megengedve, hogy ezeket formálisan a népivel szemközt elhelyezkedő intellektuális-urbánus irányzat oldalán, sőt: azon belül kellene - több alcsoportban! - elhelyeznünk, ám ezt mégsem tehetjük meg, ugyanis képviselői mind az irodalomról vallott nézeteikkel, mind költői attitűdjeikben élesen elhatárolódnak mindattól, ami Kárpátalján az elmúlt évtizedekben irodalom címén - bármely oldalon, bármely irányzat és stílus keretében - létrejött.

Említsünk azonban további neveket. Az irodalmunkban egyértelműbben körülhatárolható I. csoporttal könnyebb a dolgunk: fenntartások nélkül ide sorolhatjuk Ferenczi Tihamér, Czébely Lajos, Balla Teréz művét, továbbá a publicisztikusságuk vagy intellektuális-urbánus beütéseik miatti kisebb-nagyobb fenntartásokkal a költőként hosszabb ideje hallgatók vagy ritkán jelentkezők (Nagy Zoltán Mihály, Dupka György, Bartha Gusztáv, Kőszeghy Elemér, Demjén Miklós, Balogh Miklós...) verseit. A Fodor Géza költészetéhez fűzött megjegyzésekhez hasonló kiegészítésekkel a II. kategóriába illeszthető Penckófer János gondolati lírája és a több éve Magyarországra áttelepült Finta Éváé. A publicisztikus jellegű, "egy az egyben kimondó" versek csoportjába sorolható Balla László legtöbb költői műve, s ide vehetjük Tárczy Andor és Horváth Sándor utóbbi években keletkezett opuszait is. A nagyjából a IV. kategóriába vonható költői megnyilvánulásokról elsőkötetes költőink - Cséka György, Pócs István, Bagu László, Lengyel Tamás - bemutatása kapcsán külön tanulmányban szóltunk. Közülük egy, Bagu László nem tipikus képviselője e csoportnak, ide leginkább egyes (poszt)modernista jegyei alapján - merész, szokatlan hangütés, vulgáris kifejezések, szójátékok, amerikanizmusok, sőt: egy kritikusa szerint: heavymetáll-beütés - sorolható; verseinek tartalmi jegyei, bölcseleti mélysége azonban inkább az intellektuális gondolati "klasszikus modern" lírához közelítik.

*

Amikor Füzesi Magda költészetét a népi hangvételű irodalom körében helyeztük el, még ám annak tipikus megjelenítőjeként, akkor ezt lírájának jellemző "felületi" és lényegi jegyeire támaszkodva tehettük meg. A Füzesi-verseknek ugyanis szinte minden rétege előre megszabottnak tűnik: költőnk nem tud és nem is akar a készen kapott hagyomány kereti közül kitörni, nem képes és nem is kíván sem a számára adott-adatott élményvilágtól eltávolodni, sem az útjára indító közösség által sugallt-elvárt mondanivaló determináló súlya alól szabadulni. Ellenkezőleg: mindezt felvállalva azzal a büszkeséggel mutatja fel ezen kincsnek tekintett meghatározottságokat, amelyre talán csak a legmélyebb paraszti rétegekből származó első nemzedéki értelmiségiek képesek.

A jelenség-szinten, a versek primer rétegében megjelenő jellemzők között vehetjük számba például a természetből és a népi, falusi életből vett fogalmak sokaságát. Szinte nincs Füzesi-vers évszakok, föld, határ, virág, fa, madár nélkül. Íme a közel sem teljes ízelítő: legyen tavasz, levéllel ékes (25)[1], avarba rejtem a nyarat (11), beleturkálnak a rőt lombba / az őszi zápor ujjai (52), a táj lózungos őszre vár / és elvérzik a kegyetlen télben (11), bazsalikomos kert (11), fellobog néhány dália (11), vet és arat a nép (32), a félelem csorbult kaszája (13), a krumplisorok alján (16), földműves (16), sárguló vetés (16), eltévedt bárányfelhők (17); zsenge füvecskék / kúsznak a rögre (17), ráncos anyók (19), a lovak összebújnak (23), földszagú táj (25), mező (24, 25, 33), határ (25, 30, 67), barázda (26), rózsa, rózsafa, rózsatő, rózsabokor (22, 25, 34, 67), kökény (25), riadt fasorok (28), makkperdülés (29), gesztenye, tölgyfa, akác, hársfa (11, 29, 31, 44), fatörzs (26, 31), levél (25), ág (29, 30), rügyek (28), gyökér (26, 31), mag (45), lomb (52), avar (30), bogár (30, 31), madár, cinke, fecske, sólyom, keselyű, vadgalamb, fészek (30, 31, 46, 47, 53, 67, 69, 78, 79), virág (31, 35, 78), tulipánarc (33), csalogány (65), hangya (66), pávaszem (72), viola (70), ibolya (63), föld, anyaföld (30, 31, 33, 45, 49, 54, 66). A fogalmak sokasága már-már nyomasztó és a sok fű-fa-virág után szinte jóleső érzés rátalálni az ugyanezen környezetet változatosabban megjelenítő vásárfiára (13), a fahasábokra (63) és a délibábra (78).

A nyilvánvaló kötődést erősítik a folklór-elemekre, a népi hiedelemvilágra történő közvetett és egyenes utalások. A falba épített asszony motívuma pl. három különböző versben is megjelenik: Ki kért, hogy magos Déva várba / más helyett befalazd magad (27), csellel, haraggal, gyötrelemmel / befalazhatja önmagát (47), Miféle Déva-vár, magam lakom benne (70)Más ballada-mese-legenda-népdal-elemek: halálos csók (65), sárgaréz-torkú madarak (53), táltos lovam sörénye lángol (69), Cifra palotámban hétfejű a bánat (70), mesebeli vándorok (14), lidércfény (14), mind Árpád vére (21), Micsoda madár? Jaj, de gyöngyön jár (70) stb.

Végül, de nem utolsó sorban említsük meg a külsődleges jegyek közül a versformát: Füzesi Magda műveinek túlnyomó többsége egyszerű, népdalszerű hagyományos formát követ: leggyakrabban a kétütemű nyolcas és kilences sorok váltakoznak, rímei szinte kizárólag keresztrímek; strófái legtöbbször négysorosak.

Nem lehet kétségünk a lényegibb, tartalmi jegyek népisége felől sem. A kollektív tudat (ezen belül az istenhit) áthatja a verseket, s megerősödik a közösséggel történő maradéktalan azonosulás attitűdjével: Közös sorsért, közös hazáért / sikoltoznak a gesztenyék (11), én is ölelem gyökeremmel ezt a hazát (31), hazátlanok közt hontalan vagyok (34), hűséges lánya a hazai tájnak (44), nem bujdokolhat / szüntelen / a lelke rejtelmeiben / kinek / hazányi gondja van (46). A táj emberével történő ily mértékű azonosulás, a közösségi szerepvállalás efféle intenzitása legalábbis két pontosan körülhatárolható elvárással párosul: első az igazságtalanságok felpanaszolásának a szükségessége, vagyis az a kényszer, hogy a költő az idegen erőknek, történelemnek, sorsnak, istennek kiszolgáltatott nép sérelmeit egyértelműen kimondja ("helyettünk szól"-"helyettük szólok"-állapot), a másik - ennek ellenében - a hit, a bizakodás, a megmaradás reményének a táplálása azokban, akik nevében szól. Íme néhány példa.

Panasz: nincs megváltás, sem megbocsátás (12), Kebledre ölelsz minket, / de ez a szorítás fáj. Nézz ránk: elsenyvedünk (17); mi földre borulva / féltük nyilait bősz haragodnak (17), úgy pusztulunk el, / mint a gladiátorok (18), a túlélőkön szégyenbélyeg (19), felravatalozott álmok (19), húsz férfi hullott ott sírba (21), irgalmat senki nem remélhet (23), értelmetlen áldozat (27), a fagyok seregeinek utolsó, / sírigfáj-marása (28), bíbor vetésem letarolták (34), megfojtják álom-nyájamat a hajnalból font kötelek (47), nincs hová elbujdosni sem (48), ki ide érkezett, annak reménye sincsen (56), Kegyelmet sem várhat, / ki vére hulltán daccal hallgatott (63), és í.t.

Ezzel szemben: Fellobog néhány dália, / hiszi, érdemes hinni még (11), Őrizd, őrizd a lángomat / és válts meg engem az Úr nevében (12), elkínzott arcunk felderül (13), Hitünk kemény lesz, mint a gránit (24), Legyen tavasz (25), csak tavasz legyen szüntelen (26), A vár körül felzeng az ének: / "Ne csüggedj, kicsiny sereg..." (27), hiszik rendületlenül, / hogy a füvek kihajtanak (30), Emelj magasba: fű vagyok (75), Testünk a szélnek ellenáll, / mert küldetés ez, hatalom (31), különbek vagytok a többieknél (44), Szánt, hogyha kell, vet és arat / a nép. A szélben megfogódzik / kemény talpával. S megmarad (32), stb.

Kis túlzással állíthatnánk: ennyi a Füzesi-versek többségének receptje. Végy egy tucat természeti képet, vegyítsd a népélet rekvizitumaival, adj hozzá a folklórból ismert néhány elemet, rázd össze az egészet a legegyszerűbb ütem-, rím- és strófaszerkezet szerint, aztán vesd forró közösségi felelősségtudatba és süssed addig, míg ropogósan panaszossá-gyászossá nem válik, aztán, hogy ehetőbb legyen, öntsd le a remény mázával - és már tálalhatod is; ízleni fog azoknak, akiknek szántad.

Nos, valóban: a Táj gesztenyékkel c. kötet legtöbb darabja ráhúzható ugyanarra a kaptafára. Mindig a fű-fa-virág-madár-pillangó-bóbita-vetés-mező-határ-táj a kiszolgáltatott, a szenvedő; mindig a szél, a fagy, a tél, a hó, az éj, a jelen az, ami gyötri, fenyegeti. A nyár máglya, az ősz megvált, a fejszeélű alkonyat az arcunkba mar, belefagyunk a szürkületbe, s az éj meghozza a halált. Mindenütt - még a szerelmes versekben is - ugyanaz a képlet, ugyanaz a megfeleltetés, ugyanazok a panelek. A szavak szótári jelentését elég egyszer behelyettesíteni a Füzesi-fogalomtár megfelelő elemével, s azonnal lefordíthatjuk a verseket prózára, a hétköznapi banalitások nyelvére.

És mégis! Ezekben a költeményekben mégis van valami sorról sorra, szakaszról szakaszra megújuló erő. Ha olvassuk őket, talán ugyanannak a - jobbára megmagyarázhatatlan - késztetésnek teszünk eleget, amely arcunkat is odatapasztja az ablakhoz akkor, amikor zuhogni kezd az eső vagy a hosszú zápor után kisüt a nap, amikor hullani kezd a hó vagy tavasszal megerednek a jégcsapok. Pedig ezerszer láttunk már esőt, napsütést, vihart - és mégis. Talán mert még mindig valami titkot sejtünk a természet erői mögött?

De vajon van-e titok, van-e rejtettebb jelentés a Füzesi-versek mögött? Többről van-e szó, mint arról, hogy ibolyában-akácban-madárban-tájban hol az esendő kárpátaljai magyarok, hol pedig a szerelem, a jóság, a hit, az emberség szimbólumát lássuk, s hogy a fagyban-télben-szélben felismerjünk elnyomót, igazságtalan történelmet, mostoha körülményeket? A fű sarjadása és a tavasz jelent-e mást, többet, mint remélt boldogabb jövőt? Az elsődleges (rügy-madár, szél-fagy, napfény-tavasz) és a könnyen felfejlő másodlagos (kiszolgáltatott ember - külső erő, hatalom - remény) réteg alól-mögül felsejlenek-e a bonyolultabb viszonylatok?

Nos, az egyértelmű és nehezen bizonyítható igen/nem helyett adjunk tartózkodóbb választ: igaz ugyan, hogy a legtöbb esetben csak némi belemagyarázás árán mutathatnánk ki rejtett vonatkozásokat, de a legsikerültebb versek burkoltabb áttételei mögött talán valóban ott lapul a sejtelem: a mélyebb összefüggéseknek, az árnyaltabb érzéseknek és gondolatoknak a sugallata. Mert míg az Egy lenvirág reggeli imája, az Évforduló, a Kósa Anna balladája, a Szőttes pirossal, feketével, az Ima mindenkor, A jégkorszak után, az Akác és más versek alighanem valóban csak annyit jelentenek, amennyit a Füzesi-szótár alkalmazásával elsőre lefordíthatunk belőlük (s ez voltakép üzenetnek nem is olyan kevés), addig az Ezredvégi ballada a maga variációival, a Táj gesztenyékkel III. része a hit jogosultságán is ironizáló hangjával, a Küldetés azzal, hogy ugyancsak (ön)ironikusan szól a küldetés-szerep ellentmondásosságáról, a Mondóka a bizarr asszociációival, a Téli éjszakán a misztikusságával, a Portugál szonett a szerelmi Prométheusz-parafrázissal vagy az Árnyék a hóban a maga nosztalgikus intonációjával más jelentésrétegek létezésére enged következtetni.

Végül: bizonyos behatároltsága ellenére Füzesi Magda költészete a kárpátaljai magyar irodalom legőszintébb, legtisztább hangját jeleníti meg előttünk. Versei igen pontos, krónikási hűségű lenyomatai annak az érzés- és gondolatvilágnak, amely az itt élő kisebbségi nemzeti közösséget jellemzi. A bánatát a maga módján kiéneklő és a reménybe haláláig kapaszkodó egyszerű ember emelkedett hangú zsoltárai ezek, amelyek létjogosultságához nem férhet kétség, zengjenek fel bár a forró beregi mezőkön vagy akár a hűvös könyvtárszobákban. Ahol megszólalnak, ott teremtik meg maguk körül - súlyos hiányok helyén - a szellem madárrebbenésnyi templomát.


[1] Az idézetek forrása: Füzesi Magda: Táj gesztenyékkel. hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó, Bp.-Beregszász, 1998, A zárójelbe tett számok a kötet oldalszámára utalnak

1999.


  Megjelent: A hontalanság metaforái, Bp., 2000
Comments