Navigáció

    Ahová szaloncukrot hoz a húsvéti nyuszi


    Balla D. Károly

    Ahová szaloncukrot hoz a húsvéti nyuszi

    Hogy a kolbász valamiféle adekvát szimbóluma a jólétnek, azt mindig is tudtam; ha máshonnan nem, hát a szólásból, amely bizonyos ebből font kerítést emleget. Azonban - jellemző - ezt a kifejezést jó ideje negatív értelemben használjuk, s leginkább akkor, amikor arról értesülünk: egy-egy kárpátaljai atyánk fia áttelepült Magyarországra, de ott sem boldogul könnyen, ami nem is csoda, hiszen "odaát sem fonják kolbászból a kerítést".

    Az intellektuálisabb kolbászértelmezést egy film, Sándor Pál Ripacsokja tette lehetővé számomra. Az egyik ripacs ugyanis - Garas Dezső játssza - fellépései előtt néhány falás kolbászt kér és kap öltöztetőnőjétől. A konfliktus - ugyancsak jellemzően - akkor lép fel, amikor Garas hiába kéri kedvenc finomságát; a másik ripacs - Kern András - ugyanis kirúgja az est fő produkciójából, s ha nincs szerep, nincs kolbász sem. Itt a kolbász megléte tehát egyfajta kegyelmi állapotot jelent, míg hiánya a katarzis erejével hat Garasra: ebből érti meg, hogy legjobb barátja elárulta, s ezzel alighanem vége a világnak.

    Ezt a komplex értelmezést, árnyalt mélyértelműséget aztán újra valahová a népi bölcsességek banalitásainak szintjére helyezte vissza Kárpátalja népi bölcse, Fodó Sándor, amikor az egyetlen magyar tömegszervezet elnökeként egy közgyűlésen kijelentette: "A KMKSZ nem oszt kolbászt." Ami akkoriban nagyjából azt jelentette: senki fia ne várjon gazdasági koncepciót az említett szervezettől, tessék beérni a nemzeti stratégiára vonatkozó néhány populista ígérettel. Minden korábbinál jellemzőbben itt is negáció alá esett a kolbász ("nem oszt"), és ez nemcsak az ukrajnai gazdasági helyzettel volt már akkor is teljesen összhangban, hanem a kisebbségi váteszkorifeusok azon véleményével is, hogy a kolbász nem szétosztásra, hanem az általuk történő megevésre való.

    Mindez akkor jutott eszembe, amikor elolvastam Horváth Sándor írótársam legújabb novelláját, amelyben a szerző a tőle megszokott szűkszavúsággal egy kettős gyilkosság vízióját vetíti elénk, mégpedig olyan emberölését, amelynek indítéka alig félreérthetően az éhség. A gyilkos azonban nem talál kolbászt a leölt házaspár házának padlásán, csupán néhány oldal szalonnát. "Kolbász. Honnan lenne kolbász" - mondogatja eszelősen, miközben a maga gyártotta hullákat szépen felaggatja a megüresedett horgokra.

    A kolbász ilyen mérvű és mindent felülmúlóan jellemző hiánya így szépen le is kerekíti kis példatárunkat, visszaérkezünk ugyanis a népi szólások világába, hiszen a fentebb leírtak értelmében vélhetően padlásra kerül a bőrünk.

     

    Váltsunk műfajt, de maradjunk a gasztronómiánál.

    Húsvét közeledtével némi megütközéssel tapasztalom, hogy mind a fiam, mind a lányom nagy zacskó szaloncukorral tér haza az iskolából. Elmondták, teherautó állt meg az iskola udvarán, arról rakodták le a rengeteg karácsonyi édességet, jutott minden gyereknek bőven.

    Másnap a szüleimnek a templomban nyomnak a kezébe egy-egy csomaggal.

    Aztán osztogatnak belőle még mindenféle vetélkedőkön, összejöveteleken, ünnepségeken. Az iskolában pedig újra és újra megismételik az akciót. Pár nap, és Kárpátalját szabályosan elárasztja a szaloncukor. Fiamnak megfájdul a gyomra, lányomnak elmegy az étvágya. Én meg csak simán émelygek. De nem a szaloncukortól. Illetve...

    Mégsem merném senki adományozó jóakaratát megkérdőjelezni. Ha valaki úgy döntött, hogy rövidesen lejáró szavatosságú, karácsonyról nyakán maradt több tonnányi készletét megsemmisítés vagy újrafeldolgozás helyett - ami pénzbe kerül - átjuttatja húsvét táján Kárpátaljára, hát istenem, nincs ebben semmi rossz. Ha valamit sejtek bizonyos adóalapok valamelyes csökkenthetőségéről, hát vessek magamra. Miért nem örülök inkább annak, hogy minálunk már a szemétbe is jut a finomságnak nemcsak a papírjából, hanem a belsejéből is... Mutasd meg a szemetedet, megmondom, hogyan élsz. Hát, nem tudom... Félek, nem vet ránk jó fényt, hogy megcsömörlöttünk az ölünkbe hullott javaktól. Úgy érzem, végképp szalonképtelenekké váltunk.

     

    Váltsunk témát, de maradjunk a műfajnál. A különböző segélyeknél, adományoknál. Nos, a leleményes kárpátaljai magyarság e tekintetben alighanem feltalálta a segélyek zárt ciklusú bővített reprodukcióját...

    Tegyük fel, valamely anyaországi szervezet humanitárius segélyként eljuttat Kárpátaljára valamely itt hozzáférhetetlen gyógyszert. Ezt annak rendje és módja szerint megkapja egy kórház, ahonnan - ugyancsak rend és mód szokásával - el is lopják a nővérek, takarítónők, ilyen-olyan alkalmazottak, talán még az orvosok is, akár az előre eltökélt pénzszerzés szándékával (mert persze a fizetésükből nem tudnak megélni). Az ellopott gyógyszert eladják egy orgazdának, az néhány tőrőlmetszett kiskereskedőnek, akik a motyójukkal át-átjárnak a mátészalkai, nyíregyházi, záhonyi piacra. Ott pedig megveszi a beteg magyar állampolgár, mert sokkal olcsóbb, mint a gyógyszertárban. Meg is gyógyul tőle, tud dolgozni és főleg adózni. Adójából közpénz lesz, melyből alapítványok is részesülnek. Ezeknél az alapítványoknál aztán egy szervezet megpályáz bizonyos összeget, amelyen még több gyógyszert szállít Kárpátaljára, humanitárius segélyként... Mindenki jól jár, mindenki profitál a dologból, működik a zárt ciklusú bővített segély-újratermelés. Csak egyvalaki marad ki belőle, a kárpátaljai beteg. De azért nehogy már egyetlen buliból akarjon mindenki megélni!...

     

    Idős barátnőm szerint ezt a világot csak jó adag iróniával lehet elviselni. Ahogy ő mondja: "Belehalni - igen. No de komolyan venni?"

     

    Ha valami mégis szomorúvá tesz, akkor az nem más, mint baljós felismerésem: óhatatlanul belekényszerülünk az önfenntartási ösztön és az erkölcsi tartás közötti méltatlan választásba.

     

    Pedagógus barátnőm meséli, hogy már az ő kis falusi iskolájuk tantestületéből is vannak kivándorlók. A tizenhat pedagógusból tavaly még csak egy települt át Magyarországra. Most egy szabolcsi falucskában tanít. Amikor hazalátogatott, és elbeszélgetett volt kollégáival, gyors fejszámolás után kiderítették: egymagának pont annyi a keresete Szabolcsban, mint az otthon maradt tizenötnek együttvéve.

     

    Hogy hol tartunk önfeladásban, a magunkból való kivetkőzésben, annak nem az a fokmérője: hülyén vigyorogva megpróbálunk-e örülni a húsvéti szaloncukornak, hanem az: rávehetők vagyunk-e arra, hogy a szaloncukor okán áprilisban elhiggyük: karácsony van.

     

    Mindazonáltal időben szeretném felkészíteni magamat a látványra: lehet, gyerekeimnek százával hozza majd a hímes tojást decemberben a Jézuska.

    1995.


    Első megjelenés: Beszélő, 1995. június 1.
    Kötetben: A hontalanság metaforái, Bp., 2000

    Comments