Interjúk‎ > ‎

Egyetemesség vagy regionalitás?


Komlós Attila

Egyetemesség vagy regionalitás?

– beszélgetés Balla D. Károllyal a kárpátaljai magyar irodalomról –

        Olvasók, írók és tudós kutatók egyaránt felteszik időről időre (maguknak és egymásnak) a kérdést: vajon nemzeti irodalmunkat egységes egészként kell-e, lehet-e értelmeznünk, eközben megemlítve, hogy egyes alkotói és orgánumai az államhatárokon túl működnek, avagy helyesebb, ha úgy tekintünk rá, mint az egyes régiók több-kevesebb önállóságot mutató literatúráinak összességére. Ám akár az egyetemesség, akár a regionalitás koncepciójából induljunk is ki, a legnagyobb gondban leszünk, ha a kárpátaljai magyar irodalom létéről vagy nemlétéről kell véleményt alkotnunk.

     Vajon hogyan vélekedik erről Balla D. Károly, akit Ungváron, egy családi ház padlásszobájából kialakított írói műhelyében kerestem fel, tudván, hogy nem csupán kisebbségi közegben élő íróként foglalkoztatja ez a kérdés, hanem tanulmányaiban, esszéiben is igyekszik előítéletektől és illúzióktól mentes korképet adni a régió kultúrájáról, szellemi életéről.

     – A probléma felvetése nagyon is indokolt, ha ugyanis kiindulási pontunk az, hogy nemzeti irodalmunk egyetemes, akkor meg kellene neveznünk azokat a (nyelvi azonosságon túlmutató!) ismérveket, amelyek alapján a kárpátaljai magyar irodalom ezen egyetemesség integráns részének tekinthető. Ilyen kritériumok azonban vagy nincsenek vagy mondvacsináltak! A hosszú évtizedeken keresztül elszigetelten fejlődő (fejlődő?) kárpátaljai magyar irodalom igen jelentősen elhasonult, elidegenült az anyaországitól, óriási fáziskésésben van, akkorák a torzulásai és olyan súlyosak a hiányai, hogy nézetem szerint alkalmatlan az integrálódásra (e kérdéssel több korábbi tanulmányomban is foglalkoztam)*. [* Többségük megtalálható a Társaságunk által kiadott A hontalanság metaforái (Bp., 2000) c. Balla D. Károly-kötetben (A szerk.)] Ha a másik elképzelés, a regionalitás felől közelítünk, azaz úgy gondoljuk, hogy a magyar irodalom valami többpólusú, többcentrumú alakulat, akkor nyilvánvalóan egyik centrumának és a köréje írható tartománynak a kárpátaljai magyar irodalmat kellene tekintenünk – ám ez a feltevés az előbbinél is képtelenebb, mert azt, hogy kárpátaljai magyar irodalom nincs, még mindig könnyebb bizonyítani, mint azt, hogy van. A vanhoz ugyanis olyan ismertetőjegyeket kellene egymás mellé sorakoztatni, amelyekkel sajnos nem rendelkezünk. Sokkal könnyebb a dolgunk, ha a nincs bizonyító argumentumait kezdjük sorolni: a kárpátaljai magyar irodalomnak gyakorlatilag nincsenek (vagy igen szegényesek) a századokra visszanyúló hagyományai (szellemi és civilizációs szempontból mindig peremterületnek, provinciának számított); hiányoztak az összmagyar mércével is mérhető tehetségei; évtizedeken keresztül – a II. világháborút követően – nem voltak fórumai, műhelyei, iskolái – ami pedig volt, az vagy a pártos kommunista ideológia szorításában működött vagy a szovjet valóságtól történő elidegenedése miatt azonnal felszámolták; nem alakult ki az irányzatok sokfélesége; elkerülték vidékünket az izmusok, korántsem teljes a műfajok és műnemek skálája: alig van kritikai irodalmunk, dráma-, esszéirodalmunk; nincs sem vizuális-, sem hangköltészetünk, soha nem rendeztek még e tájékon irodalmi installációt vagy happeninget; hiányzik a nívós irodalmi humor; soha nem jelent még meg Kárpátalján utópista és sci-fi mű vagy a közelmúltnál messzibb távlatokba tekintő történelmi regény; nem áll rendelkezésünkre sem a kárpátaljai magyar irodalom bibliográfiája, sem egy korszerű, a mai helyzetet problémáiban megragadó monográfia (az egyetlen ilyen jellegű összefoglalás, a nyíregyházi Pál György úttörő munkája már 1990-es megjelenése pillanatában elavultnak volt tekinthető), az utolsó használható összefoglaló antológiánk az 1988-ban lezárt kézirat állapotát mutatja és a még óvatoskodó szerkesztés nyomait viseli; stb., stb. Félő, hogy a negatívumok lennének túlsúlyban az esetben is, ha a megszületett művek nívóját, esztétikai értékét vonnánk szigorú vizsgálat alá: könnyen kiderülhetne, hogy az itt keletkezett szépírói termékek közül alig akad (talán nincs is?) olyan, amelynek igazi művészi hozadéka, netán irodalomtörténeti jelentősége lenne. A „jó”, esetleg „kitűnő”, „remekbe szabott” versek és prózák leginkább csak ahhoz képest azok, hogy hol írattak: még a legkiválóbbnak tartottakat is inkább a szerző földrajzi helye, a körülmények felhajtó ereje, a bennük foglalt tragikus tartalom vagy az izgalmas tényanyag emeli magasba, nem az esztétikum. Ám számszerűleg ezeket az alkotásokat is messze felülmúlja a gyenge, hitvány, összecsapott, nem ritkán ordítóan dilettáns munkák halmaza, amelyek – durva egyszerűsítéssel – korábban a kommunista eszméket, a pártot és annak vezetőit dicsőítették, most meg a sorverést panaszolják fel és a „kisebbségi tipródás” motívumait variálják hősies pózokban és izzadságszagú elszántsággal.

     A kép meglehetősen riasztó… Annak a mostani állításának azonban, hogy nincsenek, nem voltak a régiónak jelentős író-személyiségei, némileg ellentmond a tény: nem egy írásában (recenzióikban és verselemzésekben) éppen Ön elemezte behatóan Kovács Vilmos, Vári Fábián László, Nagy Zoltán Mihály, Finta Éva vagy Füzesi Magda írói teljesítményét, illetve egy-egy művét, rámutatott ezek művészi értékére… Ezen felül tanulmányaiban nem egyszer sorra vette Kárpátalja írógenerációit, és ezek a felsorolások egyáltalán nem tűntek szegényesnek. Kérhetném-e arra, hogy ezt a számbavételt most újra megtegye?

     – Szívesen, ha megengedi, hogy közben a jegyzeteimbe belelapozzak; szeretném ugyanis egy-egy évszámmal, könyvcímmel hozzásegíteni az interjú majdani olvasóit a tájékozódáshoz…
     Kezdeném pedig azzal, hogy vidékünkön, a négy történelmi magyar vármegye (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) területén Trianon után létrejött, majd 1945-ben a Felvidéktől is elválasztott, a Szovjetunió kötelékébe szakadt Kárpátalján a II. világháborút követő években mindössze három magyar író élt: Sütő Kálmán (1910-1996) parasztköltő, Sándor László (1909–1993) művészettörténész szakíró, a budapesti hajdani Gorkij Könyvtár későbbi főigazgatója, és a néhány évig Beregszászban időző, későbbi Kossuth-díjas költő: Győry Dezső (1900–1974). E réven őket akár a kár­pátaljai magyar irodalom „nulladik nemzedékének” is nevezhetnénk, ám generációt mégsem alkottak, már csak azért sem, mert Győry már 1949-ben repatriált, s ezt tette 1962-ben Sándor László is. Így a folytonosságot a múlt és jelen között évtizedeken át a nemrégiben nyolcvanhat esztendősen elhunyt beregsomi népi poéta, Sütő Kálmán testesítette meg: az egyetlen olyan alkotó, aki az újabb írórajok indulása idején háború előtt megjelent kötetet tudott maga mögött (Lelkeket jöttem venni, 1936).
      Aztán az 1944/45-ös államfordulat és a sztálini önkény e régióra is kiterjedő expanziója következtében a kárpátaljai magyarságra a kollektív bűnösség vádja vetült, és a magyar intézményrendszer maradéktalan szétzúzása, a magyar lakosság megfélemlítése érthetően az írástudók elhallgatásával járt. Az évekig tartó kényszerű csendet az akkor Bakó László néven publikáló Balla László (1927–) verseskötete törte meg (Zengj hangosabban, 1951). Ezt követték a további Balla-kötetek, majd a különböző antológiák és almanachok (Új Hang, Szovjet Kárpátontúl, Kárpátok). Az ötvenes évek második felétől kezdődően már bizonyos irodalmi életről is beszélhetünk, és a hatvanas évek derekára nagy számú és lelkes írógárda állt össze. Később sokan elhallgattak, lemorzsolódtak közülük, ám néhányuk több megjelent kötetig is eljutott.

     Ekkor indult Kovács Vilmos pályája is…

     – Igen, és róla külön is kell szólni. A mai napig legnagyobb hatású költőnk, a magyar nyelvterület valamennyi régiójában jól ismerik nevét. Kovács Vilmos (1927–1977) előbb versesköteteivel hívta fel magára az olvasók és a szakma figyelmét, majd 1965-ben megjelent, a kárpátaljai magyarság sorsregényének nevezett Holnap is élünk című, a forgalomból azonnal ki is vont könyvével a hivatalos kultúrpolitika haragját is „kiérdemelte”. Utolsó verseskötete Csillagfénynél [cím javítása, bdk, 2010] címmel 1968-ban jelent meg életében; a kilencvenes években regényét újra kiadták és műveiből több válogatást is megjelentettek.
     Említsünk meg továbbá két novellista újságírót, Szenes (Kroh) Lászlót (1921–) és Lusztig Károlyt (1922–), a kisregényig is eljutott prózaírót, Csengeri Dezsőt (1926–1982), és a gyermekvers-író Szalai Borbálát (1926–).
     Az említettek képezik a kárpátaljai magyar irodalom első nemzedékét, mára azonban ez a generáció is főleg veszteségekkel számol: Kovács Vilmos ötvenévesen, Csengeri Dezső pedig ötvenhatévesen távozott el az élők sorából; Szenes László a hetvenes években Magyarországra, Lusztig Károly a kilencvenes évek derekán Izraelbe költözött, Szalai Borbála közel két évtizede nem jelentkezett új írással. Így hát, ahogy a „nulladik nemzedéket” is hosszú évtizedeken át egyetlen író reprezentálta, úgy ma is aktív íróként az elsőt is egyedül a mintegy félszáz különböző műfajú kötetet jegyző Balla László képviseli. (Az elmúlt évtizedben kortörténeti regény-folyamon dolgozik, ennek eddig 6 könyve jelent meg, a legutóbbi nemrégiben, már 2001-ben.)
     Még az ötvenes években, illetve a hatvanasok első felében indult egy „átmeneti nemzedék”, amelynek tagjait életkoruk vagy korai indulásuk alapján akár az elsőhöz – a későbbi irodalmi rajokhoz történt csatlakozásuk alapján pedig akár a másodikhoz is sorolhatnánk. Ehhez a generációhoz tartozik az ötvenhat évesen elhunyt Kecskés Béla (1941–1997), a ma is aktív Ferenczi Tihamér (1941–) és Balogh Miklós (1934–), illetve az időközben Magyarországra települt Györke Zoltán (1939–) és Balogh Balázs (1941–) (csak a kötettel rendelkező szépírókat említettem).

     A hatvanas évek második felében aztán új íróraj indult, szinte ugyanakkor, amikor a szlovákiai, romániai, sőt, az anyaországi magyar irodalom is megújulni látszott…

     – Igen, az a másodiknak nevezhető generáció sokkal kedvezőbb csillagzat alatt kezdhette pályáját. Ekkorra ugyanis valamelyest felengedett a nemzeti kisebbségekkel szemben táplált kincstári bizalmatlanság, kialakult a Kárpátaljai magyarság intézményrendszere is (a magyar tannyelvű iskolák száma 100 körül mozgott, 1963-ban magyar tanszék nyílt az Ungvári Egyetemen, 1965-től részben, majd 1967-től teljesen függetlenné vált a korábban fordításos magyar nyelvű napilap, a Kárpáti Igaz Szó), és az évtizedekig szenvedett kulturális hermetizáció is megszűnt: a hetvenes évektől előfizethetővé váltak a magyarországi lapok, folyóiratok, „idegen nyelvű” könyvesboltjainkban megjelentek és nagy választékban hozzáférhetővé váltak a Budapesten kiadott legfrissebb könyvek; ha nagy nehézségek árán is, de kialakulhattak a személyes kapcsolattartás kommunikációs vonalai is. Mintegy ez készítette elő a második nemzedék jelentkezéset, amelynek tagjai két jól elkülöníthető rajban indultak. A hatvanas évek derekától főleg az említett egyetem magyar hallgatói körében és az ugyan fordításos, de olykor eredeti magyar anyagot is közlő Kárpátontúli Ifjúság c. lap holdudvarában kezdődött az első a szerveződés, amelynek először egy gépírásos irodalmi szamizdat (Együtt) lett az eredménye, majd megalakulhatott a Forrás Ifjúsági Stúdió, amely utóbbi névadója is lett (vesd össze: „forrásosok”) a javarészt fiatalokból álló alkotócsoportnak. Jelentősebb tagjai voltak: Balla Gyula (1948–2000), S. Benedek András (1947–), Györke László (1947–), Fodor Géza (1950–), (Vári) Fábián László (1951), Zselicki József (1949–), illetve a később már inkább a másik rajhoz (erről később külön beszélnék!) sorolt Füzesi Magda (1952–), Dupka György (1952–), továbbá a rendszeresen publikálni leginkább csak a 90-es években kezdő Balla Teréz (1951–) és Czébely Lajos (1950–). És vegyük sorra itt is veszteségeket: négyen Magyarországra települtek – Balla Gyula, S. Benedek András, Györke László, Balla Teréz –; közülük Balla Gyula ötvenkétévesen elhunyt. Szellemi vezérüknek, mesterüknek kezdettől Kovács Vilmost tekintették.

     Mi jellemezte működésüket?

     – A Forrás fiataljai igyekeztek megszabadulni az irodalmunkra addig jellemző témabeli és műfaji korlátoktól. Túlléptek a sematizmuson, a magyar és európai műveltség hagyományaihoz igazodtak, felfedezték maguknak a vidék történelmi és szellemi örökségét, a néprajzi értékeket. Az érvényes kultúrpolitika ezt egy idő után nem nézhette jó szemmel, az alkotókat a szovjet valóságtól történt elidegenedéssel, dekadenciával vádolták, és a Forrás Stúdió egészét ért súlyos ideológiai bírálat lehetetlenné tette további működésüket.

     Az akkori napi sajtóban közzétett „ideológiai bírálatok” a mai olvasó számára elrettentő kordokumentumok, és híven tükrözik a szovjet kultúrpolitikának nemcsak a merevségét, hanem „oszd meg és uralkodj” gyakorlatát is…

 – Valóban, a hivatalos kultúrpolitika a számára nem kívánatos csoport felszámolásához és tagjainak későbbi elszigeteléséhez felhasználta a pozíciójuk révén elkötelezett magyar vezetőket, akik sajnos ebben – más területen kikényszeríthető engedmények reményében – hajlandóak voltak az együttműködésre. Készültek az akkor benyújtott kéziratokról írt elmarasztaló lektori jelentések (az említett Kovács Vilmos-regényről vagy a forrásosok Nádparipán c. antológiájáról), a pártsajtóban pedig megjelentek a súlyos kritikát tartalmazó cikkek. Utóbbiakat egyébként – éppen mint elrettentő példákat – többször újraközöltek a 90-es években kiadott kötetek dokumentum-mellékleteként, így olvashatók például Botlik József–Dupka György: Ez hát a hon… c. könyvében (Bp-Szeged, 1991.).

  Mi történt a Forrás csoport felszámolása és Kovács Vilmos perifériára szorítása után?

 – „Ellensúlyozásaként” 1971-ben megalakult a József Attila Irodalmi Stúdió, mely újra „pártos alapokra” helyezte a legfiatalabbak fejlődését. Ám a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségének irányítása alatt álló húsz-huszonöt fős közösség (amelyhez részben már az induláskor, részben később a Forrás legtöbb tagja is csatlakozott) rövidesen kinőtte a rá szabott kereteket, s ha nem is olyan látványosan, mint alig idősebb Forrás-béli elődeik, fokozatosan eltávolodtak a pártlap megkövetelte elvárásoktól. Ebben a később József Attila Alkotóközösségé átalakult műhelyben ívelt fel Füzesi Magda, Finta Éva (1954–), Dupka György, Horváth Sándor (1957–), Tárczy Andor (1954–), Imre Sándor (1953–), Kőszeghy Elemér (1960–), Bartha Gusztáv (1963–) pályája.

 És Balla D. Károlyé is, aki a nyolcvanas évektől Dupka Györggyel és Horváth Sándorral társelnöke, majd elnöke lett a csoportnak…

 – Így igaz, de ennél fontosabb, hogy ez a szervezet keretül szolgált néhány idősebb pályatárs és a volt forrásosok működéséhez-publikálásához is (megemlítek – a teljesség igénye nélkül – néhány további nevet az önálló kötettel rendelkezők közül: Nagy Zoltán Mihály (1949–), Kecskés Béla, Balogh Balázs, Ferenczi Tihamér, Balla Teréz, Keresztyén Balázs (1949–), Vári Fábián László; ha némi távolságtartással is, de együttműködött e csoporttal Fodor Géza és Zselicki József is.) És a „földrajzi” veszteségek: Finta Éva, Imre Sándor, Balla Teréz Magyarországra költözött. Számos olyan szerzőt itt nem említettem, akik a 70-es, 80-as években aktívan publikáltak, de mostanra – úgy tűnik: véglegesen – elhallgattak. Bár verseik még fel-feltűnnek újságjaink hasábjain, szavalóversenyeken, sőt, jóval gyakrabban, mint a legutóbbi években jelentős sikereket elért fiatalabb pályatátrsaiké…

  Maradjunk még a múlt század (de furcsa kimondani!) 70-es, 80-as éveinél. A korabeli kiadványokból ítélve az akkori időszakban Kárpátalján igen pezsgő irodalmi élet folyt, ennek eseményeiről a számos irodalmi publikáció mellett rendszeresen hírt adott a sajtó.

  – Ez azért történhetett meg, mert a józsefattilásoknak kezdettől volt irodalmi fórumuk: a Kárpáti Igaz Szó hasábjain havonta közreadott Lendület, amelyet megjelenésének utolsó öt esztendejében (1984-1987) már folyóiratszerűen szerkesztettünk (a főszerkesztő Balla László ötlete nyomán a Lendület lapjait ki lehetett vágni az újságból; összefűzve az éves termést külön sajtóorgánumként lehetett kezelni). Ezt egészítették az újságoldalból ugyancsak kivágható és utólag összefűzhető kis versesfüzetek (tizennégy fiatal költő jutott így önálló „kötethez”), valamint a Kárpáti Kiadónál ötévenként megjelenő ifjúsági almanachok (A várakozás legszebb reggelén, 1972., Szivárványszínben, 1977., Lendület 1982.), amelyek 1987-től éves rendszerességűvé és egységes cíművé váltak (Évgyűrűk '88, '89., stb.; a sorozat 1991-ben szűnt meg). Túlnőve a szerkesztőségi kereteken, ahogy említettem, a közösség tagjai jelentős szervezőmunkát is végeztek, műhelymunkát is folytattak – igaz mindez az önképzőkörinél alig magasabb színvonalon zajlott, visszatekintve legalábbis így tűnik.

  Mégis meghatározó szerepet játszott. Dupka György több írásában fogalmazott úgy, hogy ez a csoport a későbbi „értelmiségi mozgalom” előképének tekinthető…

  – Igen, a magyar alkotó értelmiség jelentős részét tömörítő, az írók, költők, újságírók mellett ekkorra már képző- és fotóművészeket, zenészeket is soraiba választó s így közel félszáz tagot számláló, mindmáig leghosszabb életű irodalmi csoport a nyolcvanas évek derekára-végére amolyan kulturális centrummá, és bizonyos tekintetben a későbbi politikai szerveződések bölcsőjévé vált. 1989-ben aztán megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség** [** P ár évvel később a KMKSZ-ből kiváltak és kiszorítottak megalakították a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségét, amelynek első elnösége személyi összetételében valóban emlékeztetett a József Attila Alkotóközösség vezetői testületére, és célkitűzéseiben is szerepelt az alkotóművészek összefogása]; a figyelem az irodalomtól a közélet felé fordult, egy évvel később 1990-es utolsó közgyűlésén a József Attila Alkotóközösség úgy számolódott fel, hogy a tagság – határozatképtelenség miatt – még a szervezet feloszlatását sem tudta kimondani. Ezzel együtt megszűntek a korábban a szervezeti élet fontos elemét képező (községi klubokban, könyvtárakban, iskolákban) tartott író-olvasó találkozók: helyüket a politikai gyűlések foglalták el. Megszűnt a Lendület, rövid időre átadva helyét egy általánosabb (tehát nem egyetlen alkotócsoporthoz kötődő) kulturális magazinnak, az Új Hajtásnak, amelyet aztán 1990-ben szintén megszüntettek a Kárpáti Igaz Szó akkori vezetői.

  Ha jól tudom, Kárpátalja legnagyobb példányszámú magyar periodikájának azóta sincs irodalmi rovata.

 – Nincs bizony! Sem irodalmi rovata, sem melléklete, s a kulturális rovat közleményei sem mondhatók éppenséggel irodalom-centrikusnak. Szépirodalmat szinte egyáltalán nem publikál a lap… 1991-ben előbb Vallani kell!, majd öt év szünet után 1997-ben Irodalom rovatcím alatt egy ideig újra közölt az újság havonta egy-egy nagyobb irodalmi-művelődési gyűjteményt; ám ezek szerkesztése átgondolatlan, esetleges volt, és egyik kezdeményezés sem mutatkozott életképesnek, így néhány megjelenés után sorra meg is szűntek. A lap mára csupán évi két-három alkalommal (a költészet napján, a magyar kultúra napján, esetleg karácsonykor vagy húsvétkor) közöl egy-egy szépirodalmi írást, főleg más orgánumokból átvett vagy sok-sok évvel korábbi szerzői kötetekből kiemelt verseket. Új novella, elbeszélés évek óta egyáltalán nem jelent meg a Kárpáti Igaz Szóban, mint ahogy irodalmi igénnyel készült riport, publicisztika vagy esszé sem. Témánk szempontjából egyedül az Olvasólámpa rovatcímmel közölt könyvismertetéseket említhetjük, amelyek azonban szerkesztői koncepció híján egybemossák az értékest az értéktelennel, nem ritkán semmiségek vagy dilettáns kiadványok kapnak túlzó elismerést, jelentős könyvek viszont nem egyszer visszhangtalanul maradnak (hacsak a szerző nem veszi a fáradtságot, s maga nem viszi be s teszi le a rovatvezető asztalára frissében megjelent kötetét). Nem értesülhet az olvasó a lapból az újabb írói kezdeményezésekről, még el-elvétve sem ad teret irodalmunk helyzetét elemző vagy bemutató írásoknak; nem folyik a lap hasábjain sem szakmai, sem olvasói vita semmilyen kulturális témában, és számomra érthetetlen (vagy nagyon is érhető?) módon a Kárpáti Igaz Szó egyáltalán nem vett a lap tudomást a 90-es években indult új generációról.

   Szeretném, ha őróluk külön is beszélne, most azonban térjünk vissza a nyolcvanas évek végére. Bár a napilap nyújtotta lehetőség akkor megszűnt, a kárpátaljai írók mégsem maradtak publikációs fórum nélkül, hiszen éppen Ön alapította meg Hatodik Síp címmel az 1944 utáni Kárpátalja első folyóiratát.

 – Ez 1989-ben történt és a Hatodik Sípnak 1993-ig voltam a főszerkesztője. (A lap kezdettől egy budapesti magánkiadó és egy kárpátaljai – korábban ungvári, ma a Penckófer János (1959–) vezette beregszászi – szerkesztőség gondozásában jelenik meg, névleg évente négy alkalommal, de – főleg az utóbbi időben – rendszertelenül és olykor évesnél is hosszabb késéssel, lapszám-elmaradással.) 1993-ban egy új kulturális lapot indítottam Pánsíp címmel; a korábban széles spektrumú, évente ötször megjelenő magazin az esztendők során előbb évi 3-4 alkalommal jelentkező irodalmi folyóirattá vált, majd antológiaszerűen szerkesztett éves almanachhá (UngBereg 1999; 2000; 2001) alakult (itt jegyzem meg, hogy ezek megjelenéséhez a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága többször is nyújtott segítséget).  Újabban pedig a Pánsíp az Interneten elérhető és havonta frissülő NetPánSíp digitális iratfolyamban találta meg folytatását. 1999-től egy részben kárpátaljainak tekinthető harmadik folyóirat is megjelenik Véletlen Balett címmel, erről azonban a harmadik generáció működését részletezve célszerűbb szólni.

 A 80-as 90-es évek fordulójára tehát adottak voltak a publikációs lehetőségek.

 – Annál is inkább, mert megtört a könyvkiadás állami monopóliuma. A Kárpáti Kiadó az ötvenes évektől kezdődően átlagosan évente csupán 2-3 eredeti magyar könyv megjelentetésére vállalkozott, míg az 1992-től alakult magánkiadók (Galéria, Intermix, Tárogató, Mandátum) az elmúlt évtized alatt körülbelül 300 (!) kiadványt rendeztek sajtó alá (tegyük hozzá: oroszlánrészt magyarországi intézményi-alapítványi – főként minisztériumi – támogatással). Ennek a „könyvrobbanásnak” sajnos negatív következményei is vannak: mindenki számára nyilvánvaló, hogy Kárpátalján nem volt 300 nívós, megjelentetésre érdemes kézirat, így – S. Benedek András képével élve – nemcsak az jelent meg, amit annak idején a fiók mélyére tettek, hanem az is, amit mellé: a szemétkosárba.
   A lehetőségek kitágulása azonban bizonyára közrejátszott abban, hogy a nyolcvanas évek utánpótlás-válsága után (hiszen, ha eddig nem említettem volna, működésének utolsó szakaszában a józsefattilások tábora alig néhány fiatal – mára zömmel le is morzsolódott vagy áttelepült – tollforgatóval bővült) a kilencvenes esztendőkben mintha új lendületet kapott volna irodalmi életünk. Erre a megállapításra több körülmény is következtetni enged. Először is újra írni és publikálni kezdtek a korábban más-más okok miatt elhallgatott költők (Kecskés Béla korai haláláig újra aktív lett, két könyve is megjelent, újra publikálni kezdett Balla Teréz, Zselicki József). Továbbá: életkorilag különböző nemzedékekhez tartozó, de a generációs csoportokhoz nem vagy csak lazán kötődő, egykorú pályatársaikhoz képest „későn induló”, alkotók léptek a színre. Újra csak a teljesség igénye nélkül: Czébely Lajos, Penckófer János, Berniczky Éva (1962–). Végül: – amire már nagyon vártunk – berobbant irodalmi életünkbe néhány tízen- és huszonéves fiatal is.

  Ez hogyan történt: voltak-e támogatóik, hol találtak publikációs fórumra?

  – Nagyjából a Hatodik Síp, majd a Galéria Kiadó és a Pánsíp körül kialakult szellemi műhely indította útjukra őket – pályázatok hirdetésével, az ifjú szerzőkkel történő „foglalkozással”, a publikációs tér biztosításával. Ők azok, akiket – bizonyos megszorításokkal – harmadik nemzedéknek nevezhetünk. Indulásukban jelentős szerepe volt annak a Galéria Kiadó meghirdette pályázatnak, amelyet kötettel még nem rendelkező és 30. évüket még be nem töltött fiatalok részére indított. A beérkezett anyagok nyomán 1993-ban megjelent a Razzia c. ifjúsági antológia, amely egy valódi nemzedék kibontakozásának a lehetőségét vetítette előre. Ám a tízegynéhány szerző többsége az eltelt évek során, úgy tűnik, végleg elhallgatott, az első kötetig csupán négyen jutottak el: Cséka György (1972–), Pócs István (1974–), Bagu László (1970–), Lengyel Tamás (1971–). Ám nem a nagyfokú lemorzsolódás vagy az indulásuk óta eltelt időhöz képest nem túl látványos írói produktum okán kétséges az, hogy vajon nevezhetjük-e őket kis literatúránk harmadik generációjának, hanem azért, mert mára mind a négy említett szerző Budapesten él!*** [*** Itt említhetjük meg Razzia-beli nemzedéktársukat, a kötettel nem rendelkező, de rendszeresen publikáló Mester Magdolnát, aki hosszabb ideje már szintén budapesti lakos.] Mindez pedig nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy a generációváltás elmaradt: a lakhe­lyük szerint is kárpát­aljainak mondható, gerinchadat képező szépírók döntő többsége ma idősebb, mint Ady volt halálakor!

  Ha el is költöztek valamennyien Kárpátaljáról, még otthoni publikációikkal (és azóta is visszaható működésükkel) mintha új színt, új hangot hoztak volna a régió szellemi életébe…

  – Feltétlenül! Jelentkezésüknek és néhány éves itteni szereplésüknek jelentős a hozadéka. Kezdeném azzal, hogy ezek a fiatalok írásaikban szakítottak mindazzal, amit a kárpátaljai magyar irodalom hagyományainak nevezhettünk. Írásaik – vidékünkön egyedülállóan – az avantgard (Cséka) és a posztmodern (Pócs, Lengyel), illetve az ezek eredményeit is felhasználó „klasszikus modern” (Bagu) jegyében fogantak. Ezzel felháborodást és elismerést egyaránt keltettek, felkavarták irodalmi életünk állóvízét, egyszersmind önvizsgálatra késztették az idősebb pályatársakat is, akik a tradicionális verseléshez, lineáris építkezésű realista novellához, egyáltalán: a moderni­tást elvető, e tájékon uralkodónak számító „kisebbségi irodalmi magatartáshoz” talán túl mereven ragaszkodkad. A második hozadék: Budapestre költözve irodalmi lapot alapítottak, amely ugyan a publikált szerzőket tekintve csak részben, hangütését, jellegét tekintve pedig egyáltalán nem nevezhető kárpátaljainak, ám mégis – talán éppen ezzel – nagyban hozzájárul ahhoz az integrációs folyamathoz, amely révén, ha irodalmunk egésze nem is, de néhány írónk talán betagolódhat a magyar literatúra egyetemességébe.

  Ez mintha meg is történt volna… Az Ön művei rendszeresen feltűnnek a Mozgó Világban, Holmiban, Lyukasórában; Penckófer János egy erdélyi irodalmi pályázaton aratott sikert, írásai a Magyar Naplóban, Hitelben, Bárkában jelennek meg; Berniczky Éva novelláival többször találkozhattunk az Élet és Irodalom és a Bárka hasábjain, újabban pedig Zentán és Budapesten szerkesztett internetes folyóiratok honlapjain (zEtna, Szabad Formák); Nagy Zoltán Mihálynak könyvét adta ki a Magyar Napló, Vári Fábián László a Hitelben, a Kortársban publikál…

  – Igen, de ezzel majdnem ki is merítettük aktív és megfelelően magas nívón alkotó szerzőink sorát. Ugyanakkor feltűnhet, hogy éppen a felsoroltak idehaza szinte egyáltalán nem publikálják friss írásaikat…
  …Ha illúziók nélkül tekintünk magunkra, be kell látnunk: a kárpátaljai magyar irodalom fogalma (ha egyáltalán indokolt még ezt a kifejezést használnunk) nem szerves egészként működő élő képződményt jelent, hanem különálló műveket és magányos alkotókat, amelyek és akik lehetnek ugyan ismertek, lehetnek sikeresek akár a nyelvterület egészén, de nincs esélyük arra, hogy a régió szellemi életének a kontinuitását önmagukon és önmagukkal beteljesíthetnék. Ez a megfigyelés késztetett engem arra a kijelentésre, hogy szellemi produktumunknak az a része, amely valóban irodalom, az mára már nem tekinthető kárpátaljainak, az a része pedig, amelyik kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom. Így esetünkben, úgy tűnik, mégis megoldódik az egyetemesség vagy regionalitás kérdése.
(2001)

Megjelent: Nyelvünk és Kultúránk, 2001/2.

Figyelmeztetés: Az évek múltával a szövegben szereplő adatok jó néhánya elavult!
Comments