Interjúk‎ > ‎

Bennem nem dudorász senki más


Bennem nem dudorász senki más

 - bloginterjú - (eredeti - sok hozzászólással)

Az alábbiakban egy email-beszélgetés blogomban közreadott végeredménye olvasható. Partnerem, kérdezőm Pálfy Réka volt a hévízi Bibó Gimnáziumból, aki egy diákújságíró-pályázaton mérettette meg magát az interjúval. Az olvasók lépésről lépésre követhették, kommentálhatták a kérdezz-felelek alakulását.

Arra gondoltam, hogy kezdhetnénk a beszélgetést egy kis játékkal. Ha meg kellene írnod a saját értelmező szótárad, hogyan magyaráznád ezt a néhány fogalmat:


    - múzsa
    - ihlet
    - alkotás
    - apa
    - ünnep
    - haza?

Múzsa: Romantikus lelkületű költők kísérlete arra, hogy a kinti rideg valóság és a bent lángoló érzelmek közti különbséget antropomorfizálják.

Ihlet: "Mikor volt utoljára ihleted?" - kérdezte tőlem a moderátor egy szerzői estemen. Miután a beszélgetés előző perceiben kiderülni látszott, hogy a kreativitás bennem egyáltalán nem az írói készségeket segítő képességként munkál, hanem valami öncélú és túlburjánzó kórként tenyészik, indokoltnak tűnt némi élccel ama fránya ihlet felől érdeklődnie, ezzel firtatva, mint is állok én ezzel az egész irodalmisággal. Nem kellett sokat gondolkodnom, azonnal válaszoltam: "1979. május 29-én, amikor a vihart néztem az ablakomból." A feleletem persze szándékosan fentem a kérdésnél is élesebbre, mégsem kiabálta be senki, hogy a nevezett dátum óta megjelent húsz könyvemet ezek szerint ihlet nélkül írtam-e. Én meg fejtegetni kezdtem, mi szép is az, hogy a süket Beethoven belülről hallotta a muzsikát, meg hogy Csontváryban és van Goghban megszólalt az isteni sugallat, de bizony az én bensőmben nemigen beszél és dudorász senki más, mint én magam, éppen ezért az ihletnél közelebb áll hozzám az intuíció fogalma, mégpedig abban a felfogásban, ahogy József Attila helyezi el valahová középre az ösztön és a spekuláció közé.

Alkotás: A kreativitás-kényszerben szenvedők munkaterápiája.

Apa: Szabó István filmje (1966).

Ünnep: Az átszellemültségtől a kényszerűségig vezető út neve.

Haza: Falra festett hazátlanság.

    Ha a Szabó István filmjében szereplő Dunát életmetaforának tekintjük, Te most hol tartasz: még a folyó sodrásában vagy már átértél a túlpartra?

Az én életmetaforám sekélyesebb, mivel folyóból is kisebb jutott nekem. Nem sodrásával fenyeget, hanem visszahúzó hínárjaival. Nem leselkedik rám nagystílű örvény, csak a kisszerűen cuppogó iszap akar beszívni. Hogy úszhassak, előbb dagonyáznom kellett, átvergődnöm a nádason. Sikerült kiverekednem magamat a szabad vízig, pedig jó pár követ utánam  hajítottak az elhagyott oldalon maradók. A túlsó part azonban számomra  túl meredek, nehéz felkapaszkodni rá. Voltam már a tövében, két kezemmel megragadtam a fövenyt, de nem sikerült kivergődnöm. Talán gyenge voltam, talán nem nyúltam utána a segítő kezeknek. Vagy talán nem is akartam eléggé az oda jutást, mert közben kinéztem magamnak egy kis szigetet, ahol most tanyázom.

    Értelmezhetjük ezt úgy is, hogy az igazi célt / boldogságot nem úgy érjük el, hogy a  túlpartra jutunk át, hanem megtaláljuk a saját kis szigetünket?

Kinek a part, kinek a sziget, kinek a folyamatos úszás, egy vergődő dereglye vagy egy kényelmes lakóhajó. Akad, aki zátonyon megfenekelve is jól érzi magát, s van, akit csak az elérhetetlen partok vonzanak. A boldogság személyspecifikus, nincs rá sem recept, sem metafora. És még csak az sem biztos, hogy feltétlenül el kell érnünk, nagyon jól belakható a boldogtalanság is.

Én elszigetelődtem itt a két part között. A magam közösségét elhagytam anélkül, hogy másokéihoz csatlakoztam volna. A saját környezetemből kiléptem, de a nagyvilágot csak annyira sikerült meghódítanom, amennyire a tágasság szigetemen megjelenik zenében, képben, szóban, gondolatban. Ez a mindenhez képest igen kevés. Viszont mégis több a soknál, mert éppen elég.

Kiszakadtam a rezervátumból, kitágítottam a szemléletemet, befogadom, amit tudok és kivetítem magamból, amit tehetségem megenged - de lényegében mégiscsak megrekedtem valamilyen köztes állapotban. Mondhatom, hogy épp ezt akartam. Állíthatom, hogy különbözni jobb, mint hasonlítani, hogy kívülrekedni jobb, mint tartozni valahová. Ha mégis kihallatszik ebből némi kétely, az azért van, mert most már látszik, hogy ebben az állapotomban nagy tettek és nagy művek helyett már csak kis piszmogások várhatók tőlem. Vagy hogy visszatérjek a sziget-metaforához: nincs rajta kitörő tüzes vulkán, csupán felgőzölgő kis gejzírek.

    Ez a köztes állapot tudatos döntés, tudatos élet eredménye, vagy pedig csak egy elmélet, egy magyarázat arra, amin most nem tudsz változtatni?

Utólagosan belemagyarázott tudatosság. Vagyis hát minden lépésem egyenként tudatos volt, ami a lépések sorozatából összeállt, az engem is meglepett, de elfogadtam, sőt elhitettem magammal azt is, hogy ez egyenes következménye az egyes lépéseknek, és hogy pont én akartam ezt az eredményt. Ami lényegében igaz is.

    Ismert a véleményed az internet és az irodalom kapcsolatáról. De mit gondolsz arról, hogy ahogy most a retro stílus ennyire népszerű, úgy a nyomtatott könyvek is "visszajöhetnek a divatba", még akkor is ha a digitális irodalom már egyeduralkodó lesz?

A prognózis(om) valahogy úgy szól, hogy a hagyományos könyvnyomtatás nem hirtelen múlik el, hanem fokozatosan szorul majd vissza. Azonban a digitális adathordozók teljes térhódítása után sem szűnik meg a papírra nyomtatott szöveg, csak úri luxussá, költséges kuriózummá válik. Nyilvánvaló, hogy lesznek megszállott gyűjtők, lesz kultusza, időnként lehet akár reneszánsza is, újra és újra divatba jöhet, de ahogy a tölcséres gramofon, a kurblis telefon vagy a kazettás fényképezőgép sem veheti vissza azt, amit a modernebb és alkalmasabb technológiák elhódítottak tőle, úgy a könyv sem veheti vissza mostani uralkodó szerepét. Persze még egy ideig tartani fogja állásait: amíg a könyv szaga és a papír érintése még megfogalmazódik olvasói igényként, és amíg az előállítói oldalon profit rejlik a nyomtatványok eladásában, addig még tömegcikk maradhat. Később már valóban csak a retró marad neki. Meg a múzeum.

    Te milyen típusú alkotó vagy; olyan, aki hosszú ideig formálja, javítgatja a művét, vagy az első változat már gyakorlatilag a végleges is?

Főműveknek gondolt Szembesülés című regényemet 13 évig írtam. Ezalatt legalább háromszor lezártam azzal, hogy készen van, aztán kétszer fenekestül felforgattam. Rengeteg olyan szöveget írtam belé, ami azután kimaradt, és a végül megjelent részeket is állandóan átírtam, javítottam. Rontottam is, meglehet.  A könyvbe került anyagot a korábbi változatok egész sorozata előzi meg, ezek együttes terjedelme sokszorosa a végült publikáltnak.

Elég sok javítással, átírással írok rövidebb prózát is. Főleg elbeszéléseim szerkezetén szoktam utólag változtatni, emiatt persze aztán a szövegen is alakítani kell.  Voltak-vannak aztán évekig sorsukra váró kezdemények, félkész vagy befejezetlen dolgok, egyikből egyszer lesz novella, a másikból soha.

Más a helyzet a versekkel. Ezeket általában rövidebb idő alatt írom meg, és hamarább jutok el a végleges verzióig. De előtte itt is sok az átírás, a javítás, csiszolás.

Azt szoktam mondani, hogy írónak nem vagyok elég tehetséges. De jó szerkesztő vagyok, és gyengébb írói kezdeményeimet végül életképes művekké barkácsolom össze. Emiatt sok olyan munkám akad, amely több variációban is megjelent. Néha két vagy három kész írásomból szerkesztek egy újabbat, máskor valamelyik kész darabnak egy kiemelt részét fejlesztem új szöveggé. Aztán utólag esetleg visszadolgozom a forrásául szolgált írásba. (Nemrégiben épp ilyesmivel próbálkoztam: Tejmozi című, néhány évvel ezelőtti nagyobb elbeszélésemnek egy fonalát kiemelve újabb kisprózát írtam A nimfa és az unikornis címmel, aztán erre ráhúztam egy másik történetet, így jött létre az Ikerkannibálok c. novella. Ezek mind meg is jelentek. Aztán megkíséreltem az egészet összegyúrni valami kisregény-féléve - de nem sikerült. Viszont a feladat izgalmas, érdemes újra és újra nekirugaszkodni.)

Mindez azonban csak az igazság egyik, bár nagyobbik fele. A másik oldalon ott sorjáznak azok az esetek, amikor egyetlen invencióból elsőre megszületik a mű. Legtöbbször én még ezeken is igazgatok kicsikét, de ilyen esetekben lényegében "az első változat már gyakorlatilag a végleges is". Így írtam például Az Agnosztosz-rejtély című hosszabb munkámat, amelyet aztán ugyancsak egyetlen nekirugaszkodással regénnyé fejlesztettem (Élted volt regénye). Három téli hónap munkájával nagyjából készre írtam. Rövidebb novelláim között is akadt olyan, amelyik együltömben elkészült. És persze a versek közül is nem egy. Ha az emberben ott az intuíció (lásd fentebb az ihlet címszót), akkor néha kiszakad az egész egyszerre. Máskor csak pár jó sorra telik, a többit már a koncentráció teszi hozzá. Gyakori eset az is, hogy az első nekibuzdulás nem hozza meg az eredményt, pár sor után elakadok. Akkor jobb eltenni másnapra, vagy akár egy hétre. Előfordul, hogy az újbóli alkalommal egykönnyen megszületik az, amin korábban hiába gyötrődtem.

Vagyis: sokféleképpen dolgozom, egyszer így, másszor úgy. Tegnap este könnyű kézzel megírtam tíz haikut. Szinte felüdültem tőle. Ma hárommal vacakoltam egész nap, és belefáradtam.

    Azt írtad, nincs összefoglalható világnézeted, behatárolható identitásod. Ezek hiányában mi az, ami vezérel, eligazít az életben?

Az a legtisztességesebb, ha bevallanom, hogy semmi sem vezérel és semmi sem igazít el az életben. Vezéreletlen és eligazítatlan vagyok. Illetve hát, persze, valami önvezérlés, önkontroll, öneligazítás mégiscsak működik bennem, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy adott helyzetekre kész reakcióim, adott kérdésekre kész válaszaim lennének. Ha egy dologban döntenem kell, akkor a dolog és az énközöttem fennálló viszony sajátosságaiból ered a döntés, nem pedig az én lefektetett elveimből. Nemhogy külső evidenciákat nem fogadok el, de még bennem magamban sincsenek kész algoritmusok. Mondhatnám úgy is, hogy minden egyes döntési helyzetben, minden probléma megoldásánál, minden kérdés megválaszolásánál új és új, egyszeri és ismételhetetlen folyamatok indulnak bennem, melyek vége az ott és akkor énbelőlem következő döntés, válasz, megoldás. Nincsenek tehát előre lejátszott játszmáim, nincsenek kliséim, sablonjaim, szamárvezetőim. Nincsenek okos képleteim, amelyekbe csak bele kell helyettesíteni az ismeretleneket, és már meg is kapjuk az eredményt. Nincs világnézetem, amely előre megszabja az élet nagy kérdéseihez való viszonyomat. Nincs olyanfajta identitásom, amely burokként venne körül, meghatározva, mit kell elfogadnom, és mit elutasítanom. Bennem csupán a tapasztalatok, elgondolások, vélemények, megfontolások, mérlegelések, érzelmek, fantáziák, kísérletek, szándékok, következtetések, vágyak és csalódások, félelmek és kíváncsiságok tudati és emocionális szürleményei vannak meg, ezeket kell minden alkalommal felkavarnom magamban, s ezek csapatják ki a problémából a választ, megoldást, döntést.

Ez így túl szépen hangzik, de persze nem teljesen igaz. Jól is néznék ki, ha minden piszlicsáré ügyben teljes pszichémet mozgósítva kellene véleményt mondanom, döntést hoznom. Természetesen kialakulnak az emberben bizonyos rutinok, emlékszik rá, hogy milyen típusú helyzetekben mi szokott lenni a reakciója, és gyakran megspórolja a nagy belső mozgósítással járó szellemi energiát (és időt). Ha megkérdezik, hogy kérek-e teát, arra rutinszerűen rávágom az igent. De ha azt kérdezik, mondjuk, hogy hiszek-e istenben vagy a világ megismerhetőségében, hogy látom-e értelmét a művészetnek vagy mit gondolok a halálról, akkor arra nekem - ezt kérlek, hidd el - nincsen kész válaszom, hanem elkezdek gondolkodni, felkavarom ama szürleményeket és igyekszem az adott pillanatra érvényes választ megfogalmazni. De ha másutt, máskor, másvalaki kérdezi ugyanezt, akkor elölről kezdem az egészet, már csak azért is, mert közben én már nem ugyanaz, nem ugyanott és nem ugyanakkor vagyok, mint aki az előző kérdésnél voltam, így a válaszom sem biztos, hogy ugyanaz lesz - mivel már a válaszoló sem pontosan ugyanaz.

Ez még azokban az esetekben is érvényes, ha a mások vagy magam részéről gyakran feltett bonyolultabb kérdésekről van szó, és fokozottan igaz, ha olyasmire kell reagálnom, amit még soha nem szegeztek nekem, péládul azt, hogy mi vezérel  és igazít el az életben, ha egyszer nincsen világnézetem és behatárolható identitásom.

    Ezek szerint példaképed sincsen?

Kevés nyomasztóbb és gyűlöletesebb dolgot tudok elképzelni, mint egy példakép.

Ahogy gondolkodásomban elértem bizonyos önállóságot (valamikor kamasz koromban), attól kezdve tudatosan kerültem az eszmények követését, soha nem igyekeztem megfelelni magatartási vagy cselekvési modelleknek; ellenkezőleg: kialakítottam magamban az ellengondolkodást, a szembefordulást, a kételkedést, a csak azért is másságot. Egészen odáig, hogy a másságtól is különbözni akarjak.

A példakép, az ideál is egyfajta kész képlet, én viszont igyekszem elkerülni, hogy a dolgok közvetlensége és énközém kész struktúrák férkőzzenek.

    Többször nyilatkoztad már, hogy életed fő műve a Szembesülés című könyved, amit már nem tudsz túlszárnyalni. Ezek után milyen motivációid lehetnek még az irodalom terén?

Motiváció, inspiráció, kihívás akadna bőven. Hiába érnek ilyenek kívülről és hiába támasztok magam elé én újabbakat: egy ideje kevéssé vagyok alkalmas arra, hogy ezeknek megfeleljek. Újabb nagyregény, úgy érzem, többé már nem telik tőlem. Viszont be kellene takarítanom azt, ami már beérett: több éve együtt van egy esszékötetem anyaga, két kiadói kudarc után most jó esélyem van rá, hogy jövőre eljusson az olvasóhoz. Verseskötetem 1999-ben jelent meg utoljára, azóta bőven megíródott egy újabb gyűjtemény anyaga. De ezzel még várnom kell, mert be szeretném fejezni a Pilinszky-projektumomat, hogy ez a két szonettkoszorú is a kötetbe kerülhessen. A neheze majd csak ezután jön: kiadót találni... No és még arról sem mondtam le, hogy kisregénnyé vagy novellafüzérré fejlesszem az utóbbi években írt jobb kisprózáimat. Ám ezzel a munkámmal megrekedtem, és jelenleg kétségesnek gondolom a sorsát.

Magam is meglepőnek találom, de e percben úgy érzem, hogy meglepetéssel már aligha szolgálok olvasóimnak.

Mindössze annyi tűnik biztosnak, hogy - alkotói válság ide, írógörcs oda - valamiket még hátralévő életemben is írni fogok. Ha hosszabb lélegzetűre nem futja, akkor haikukat, aforizmákat, egymondatos novellákat. Blogbejegyzéseket. Illetve tudákos válaszokat interjú-kérdésekre.

Utóbbiakat ezúton köszönöm.

Kérdezett: Pálfy Réka

Az interjú blogomban jelent meg 2007. decemberében
Comments