Interjúk‎ > ‎

Az internet váljék világarchívummá


Az internet váljék világarchívummá

- bloginterjú -  (eredeti - sok hozzászólással)

Gáti Zsuzsa vagyok, a bécsi egyetemen végzem tanulmányaimat magyar irodalom szakon. (Ez valóban így van, a bécsi egyetemen LÉTEZIK magyar irodalom szak :) ) Jelenleg a diplomamunkám írásával foglalkozom, amelynek ugyan még nincs végleges címe, az egyetemen kitöltendő első űrlapban a következő szerepelt: "A modern internetes kommunikációs eszközök és a kortárs magyar irodalomra gyakorolt hatásuk".

Ezzel azt hiszem meg is magyaráztam, hol jön Károly a képbe. Interjút azért szeretnék készíteni vele, mert kutatásaim során rájöttem, nagyon sok szubjektivitással találkozik az ember egy ilyen téma elméletének bogozása során és ha már szubjektivitás, akkor legalább legyen a "kortárs magyar irodalom" művelőjének szubjektivitása, ne csupán a gyakran száraz könyvanyagé.

Kérdéseim közül sokra találtam írásaidban, Veled készült interjúkban fél- és teljes válaszokat. Ha nem haragszol, szeretném ezeket mégis újra a "fejedhez vágni", hiszen a Duna tévében sugárzott portréban Te magad mondtad a következőket: "Ahányszor végigfuttatom magamon a gondolatsort, kicsit mindig más az eredmény, mint ahogy én is más vagyok ma, más voltam tegnap, és napról napra másként élem meg identitásaimat, aszerint, hogy éppen milyen benyomások értek."

    - Mi jut eszedbe, ha az "internetes kommunikációs eszköz" kifejezést  hallod?

- Ez a blog, sőt: ez az interjú. Hiszen aktuálisan most éppen ezt használjuk eszköznek arra, hogy  kommunikáljunk egymással - és mint látod, nem csupán mi ketten, hiszen még el sem kezdtük a beszélgetést, máris kaptunk hozzászólásokat.

A legkézenfekvőbb persze az lenne, ha elsőként a legrégibb internetes eszköz, az email jutna az eszembe, aztán a különböző chatek, az audió- és vizuális kapcsolatot is lehetővé tevő programok. Ezek lényegüket tekintve sokban emlékeztetnek a hagyományos levelezésre vagy a telefonbeszélgetésre, és a kétoldalú "intim" kapcsolattartásban nyilván a legcélszerűbbek. A blog ehhez képest a szélesebb nyilvánosság többletét hozza, illetve azt, hogy a felhasználók - az olvasók - maguk is részt vehetnek az információcserében, tartalmat - kommenteket - adhatnak hozzá. Az interaktivitás az internetes megjelenés legnagyobb csábereje - egyben legnyilvánvalóbb veszélye is.

A blogom számomra íróként is hasznosítható internetes kommunikációs eszköz, hiszen szinte úgy működtetem, mintha állandó élő író-olvasó találkozót tartanék közönség előtt.

    - Említetted az internet interaktivitásának csáberejét és veszélyét - szerinted milyen hatással van az internet az emberekre? És egy kicsit személyesebben: Milyen hatással van Rád?

- Ahogy a legtöbb technikai vívmánynak, úgy az internetnek is megvan a haszna és kára, és az emberek hajlamosak egyfelől egyoldalúan használni, másfelől egyoldalúan értékelni. Én látom az internet árnyoldalait is, de azt hiszem, kevés olyan találmánya volt az emberiségnek, amely ennyire a hasznára lett volna, ennyire a kényelmét, fejlődését, kiteljesedését szolgálta volna. Talán csak a villamosság feltalálásával mérhető össze.

Persze ismerem az ellenérveket. Az interneten sok a szenny, függőséget okoz, elmagányosít. Ezeket érdemes komolyan venni, de azért nem árt tudni, hogy a világháló nem önmagától ilyen vagy olyan, hanem attól, hogy az ember hogyan használja. A papír is tele van szennyel, ha azt nyomtatják rá. Aki alkatilag alkalmas rá, az internet nélkül is függővé válik és szenvedélybeteg lesz, esetleg az egészségét sokkal jobban veszélyeztető módon. Elmagányosíthat a televízió vagy akár az olvasás is... Mindez nem jelenti azt, hogy az inernethasználat társadalmi, lélektani, viselkedésbeli hatásaira ne kellene odafigyelni - de azt hiszem, összehasonlíthatatlanul ártatlanabb az emberre leselkedő más veszélyeknél.

A hozadéka ezzel szemben szinte felbecsülhetetlen - és itt talán fölösleges elsorolni, mi mindenre való az internet, mennyi mindennel könnyíti meg az életünket, hogyan járul hozzá gyors tájékozódásunkhoz, milyen módon szolgálja a világgal és egymással való szellemi közlekedésünket. És mennyi minden más, alkalmatlanabb eszközt tesz fölöslegessé.

Én úgy sejtem, a világháló térhódításának még csak a legelején járunk, abban az átmeneti időszakban élünk, amikor még egymás mellett léteznek és működnek az internet előtti és utáni világ eszközei, médiumai. Még vannak nyomtatott újságok - de egyre többen már a netről olvassák a friss híreket. Még sokan látogatják az utazási irodákat, bankokat és adóhivatalokat - de egyre terjed a elektronikus kereskedelem és ügyintézés. Még könyvtárba járunk, könyvet veszünk és áradozunk a papír tapintásáról és a nyomdafesték szagáról, de rövidesen áttérünk az egyre kényelmesebb és alkalmasabb digitális eszközökre. Meggyőződésem, hogy a voltaképpeni információs forradalom még csak most van kibontakozóban, s az új és újabb vívmányok tökéletesen meg fogják változtatni az életünket. És alighanem nagy problémáink is ezen a réven fognak részben megoldódni: ne csak arra gondoljunk, hogy mennyi papírt lehet megtakarítani és ezen a réven hány esőerdőt megóvni a digitális technikákra való áttéréssel, hanem arra is, hogy mennyi energiafelhasználással és környezetszennyezéssel jár a közlekedés, az, hogy emberek százmilliói naponta beutaznak otthonukból a munkahelyükre, majd vissza, vásárolni és ügyintézni járnak, mert mindenhová személyesen kell elmenniük. Ez gyökeresen meg fog változni, azt hiszem.

A kérdésre visszatérve: ha valamiben megváltoztatja az internet az embereket, akkor éppen abban, hogy leszokjanak az "oda kell mennem, hogy megtudjam", "hogy elintézzem", "hogy elvégezzem" kényszeréről, és megtanulják mindezt képernyőjük előtt elvégezni. És a felszabaduló idejükben persze menjenek kirándulni és sportolni és színházba...

Hogy rám milyen hatással volt-van az internet, arról elég sokat írtam már másutt. Itt csak azt ismétlem meg, hogy ez az eszköz szabadított meg korábban permanensen érzett kisebbségi szorongásomtól. Az internet nyitotta meg számomra az információszerzés és -közlés legdemokratikusabb módszerét és legtágabb dimenzióját, szüntette meg a bezártság-érzésemet, szabadított ki abból a politikai-nemzetiségi-földrajzi rezervátumból, amelybe beleszülettem. Maguk az internet révén szerzett ismeretek pedig bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy a gondolkodásom folyamatosan változzon, másként nézzek sok mindenre - kultúrára, nemzetre, identitásra -, mint korábban. Esetemben, azt hiszem, érvényesült az internet személyiségformáló szerepe.

    - Egy helyen a világot eléd táró ablakként említetted a netet, ami az individualitás fejlődését segíti, és most is lényegében ugyanezt fejezted ki. Érdekelne, hogyan fedezted fel ezt az ablakot, milyen internetes-komputeres utat jártál meg a "honlap-univerzumod" megalkotásáig.

-  Nem kezdtem túl korán. 1996-ban szereztem be első számítógépemet, igaz, akkor azonnal regényt írtam képernyőre. (Egy kritikusom szerint meg is látszik rajta...) Barátaim közül ekkor már sokaknak volt koputere, s akadt, aki unszolt is, hogy miért nem térek át. Én meg vonakodtam. Féltem, hogy a dolog műszaki oldala annyira leköt majd, hogy nem tudok eléggé a szövegre figyelni. Ez az aggodalmam persze teljesen alaptalannak bizonyult: egészen rövid gyakorlás után már teljesen természetesen használtam ezt az eszközt, és áldottam az írógéppel szembeni előnyeit. (Barátaimat említettem: nos, ezek főként műszaki értelmiségiek voltak, illetve nem kárpátaljaiak. Az itt élő írók közül, azt hiszem, elsőként én ültem monitor elé, s jó pár év eltelt, amíg követőim akadtak.)
 
Az internettel is kivártam, egészen 2000-ig. Sokkal korábban nem is kezdhettem volna: a helyi műszaki lehetőségek akkoriban igen kezdetlegesek voltak. De a késedelmem oka ez esetben is az volt, hogy féltem: ha belevetem magam a cybertérbe, akkor nem marad majd másra időm. Ma már persze tudom, hogy az internet nem elvesz az időmből, hanem hozzáad, mivel felgyorsítja és hatékonyabbá teszi az információcserét és sok más módon is segíti munkámat.

Ahhoz nagyon rövid időnek kellett csak eltelnie, hogy idegen honlapokat böngészve eldöntsem: nekem is kell ilyen. 2000 őszén tizenöt éves fiammal már elkészítettem akkori alapítványunk (UngBereg) honlapját, amely eleinte csak a hivatalos közlemények publikálására szolgált, azonban rövidesen egy általánosabb kárpátaljai kulturális portállá nőtte ki magát. 2000 decemberének legvégén elindult a netPánsíp, akkori nyomtatott irodalmi folyóiratunk webes változata, majd 2001. január elsején az említett két honlapot - mint alegységet - magában egyesítve működni kezdett írói-szerkesztői webportálom, amely eleinte UngParty NetCafé címen futott. Ez az évek során számtalan változáson esett át, szerkezete állandóan módosult, egyes rovatai megszűntek, átalakultak. 2002-től három éven át az UngParty virtuálé  magába foglalt először is egy szabályos webmagazint, amely közel száz szerző több ezer írását közölte az évek során; magában foglalta a Pánsíp digitális folyóiratot (amely négy éven át azután is működött, hogy a nyomtatott verzió megszűnt), a Pánsíp-szalont, amelynek keretében internetes eseményeket szerveztem. Készítettem továbbá digitális könyveket, volt irodalmi törzsasztalom, virtuális írószobám, fototékám, címjegyzékem, közöltem szerzői sorozatokat... No és itt kezdtem írni webnaplómat is: eleinte csak a kárpátaljai kulturális élet eseményeit rögzítettem, aztán ezeket kommentálni kezdtem és egyre több személyes információt közöltem, mígnem 2002. szeptemberétől közel napi rendszerességű blogolásra adtam a fejem (akkor a blog kifejezést még nem is ismertem.) 2005-től aztán ezt a nagyüzemet megszüntettem, attól kezdve külső szerzők munkáit már nem közlöm, ellenben elindítottam a Kettenklubot, feleségemmel, Berniczky Évával közös irodalmi oldalunkat. Ez alá soroltam be az átalakult Pánsíp-szalont, amely irodalmi interakcióimnak adott otthont, és a webnaplómat, az Ungparty Manzárdot is. Ez utóbbi azonban kinőtt alóla, önálló webhellyé fejlődött, és most már ez alá próbálom integrálni a többi egységet is.

Tudni kell még, hogy a mostani helyen működő önálló blogom előtti rendszer, azaz a régi UngParty egésze, a teljes "univerzum" (én azért szerényen inkább mikrokozmosznak nevezném) amolyan fapados honlaprendszert képez, amelynek minden egyes oldalát és minden egyes linkjét én készítettem el manuálisan, vizuális webszerkesztő programmal és bizonyos html-kódolási tudással. Ezen nagyon megmutatkoznak egyfelől az én technikai tudásom korlátai, másfelől a kezdeti lehetőségek behatároltsága. Mindehhez vegyük hozzá, hogy honlapjaim struktúráját mindig túlbonyolítottam, lineáris építkezés helyett hol rovatok, hol szerzők, hol időrend szerint fejleszettem a rendszert (legtöbbször pedig egyszerre próbáltam az összes besorolhatóságnak megfelelni), így a régi UngParty archívuma meglehetősen átláthatatlan. Nem volt könnyű az interaktivitást sem biztosítani, amire kezdettől igényem volt. Más adottság híján a hozzászólási lehetőséget külső fórumok működtetésével és integrálásával oldottam meg.

Jelenlegi blogomat a szinte minden igényt kielégítő blog.hu motorja működteti, itt majdnem minden automatikusan történik, ezért is igyekeztem a korábbi honlapjaim funkcióit ide áthozni. A régi rendszert nagyjából lezártam, bár egyes főoldalakat néha még frissítek, lényegében azonban már minden a bdk.blog.hu cím alatt működik. Illetve mégsem, mert a Kettenklub utódjaként felépítettem a Manzárd mű-hely című szerzői ikeroldalt: ide teszem fel időről időre az új publikációink szövegét, illetve a könyveinkről szóló kritikákat.

Tizenkét éve vagyok tehát komputeres ember és nyolc éve internetes. Napom a képernyő előtt telik el úgy, hogy a szórakozást gyakran nem is tudom elválasznati, megkülönböztetni a munkától. Viszont ez a hosszú beszámolóm halálosan untatott, szerintem teljesen érdektelen dolgokat írtam le. Szánom, aki mégis elolvasta.

    - Ha tudnád - számomra nagyon érdekes és értékes információtömeget jelent - sajnálom viszont, hogy Téged untattalak! A következő kérdésemre maga a honlap-makrokozmoszod (a "mikro" szerintem igazán nem illik rá) a válasz, de mégis szeretném egyenesen feltenni: Internet és irodalom, művészet - abszurdum vagy ideális szimbiózis (esetleg mindkettő)?

- A művészet végül is nem azon múlik, milyen eszközök, anyagok, felületek, közvetítők révén jelenik meg előttünk. Mint a művészettörténetből jól tudjuk, a tiszta artisztikum átjön Malevics Fekete négyzetén vagy  Marcel Duchamp Szökőkútnak keresztelt piszoárján is. A irodalom a maga részéről szintén mindenevő állat: bármilyen szöveg irodalommá válhat, gondoljunk például Ionesco A kopasz énekesnőjére, amelyben egy társalgási kézikönyv banalitásai lépnek elő színpadképes irodalmi szöveggé. Innen közelítve az irodalom gond nélkül bekebelezheti az internet egészét: ha akarom, akkor az egész világháló nem egyéb, mint egy monumentális irodalmi alkotás, az információs forradalom korszakának grandiózus hőseposza.

Másfelől nézve  a webfelület lényegét tekintve ugyanúgy alkalmas bármilyen szöveg megjelenítésére, mint a papír; ha tehát a papír és az irodalom között nem érzünk ellentmondást, akkor miért kellene a honlap vagy a blog azon alkalmasságát megkérdőjelezni, hogy az irodalom hordozója legyen?

Harmadjára persze az a gondolat is ide  kapcsolódik, hogy az eszköz visszahat magára a műre, illetve a valamely módon megjelenített mű beleágyazódik egy adott környezetbe.  A Mester és Margarita nem teljesen ugyanaz az én asztalomon, mint a könyvtár polcán, ahol például beleolvasódik más orosz regények sorába; ugyanaz a vers más az én kezemben és más, mondjuk, egy afrikai sámán meg egy amerikai atomtudós kezében. De más ugyanaz a novella leírva és felolvasva. Így hát valamilyen mértékben mássá válik akkor is minden egyes szöveg, ha felkerül a világhálóra, mert attól kezdve nemcsak irodalmi mű, hanem internetes információ is, és ebben a minőségében elszenvedi mindazt, amit a világnyilvánosság számára hozzáférhetővé tett digitális szövegállománynak el kell szenvednie ebben a speciális, de számunkra egyre természetesebbé váló közegben.

Végül negyedikként talán azt érdemes megállapítani, hogy erre az új és speciális közegre rá lehet játszani, lehet olyan irodalmi alkotásokat létrehozni, amelyek számítanak az internetes közegre, kihasználják a hypertext lehetőségeit, teret engednek az interaktivitásnak. Ahogy tehát az irodalom gazdagítja a világhálót, úgy a világháló is új adottságokkal gazdagítja az irodalmat. Ebben a vonatkozásban valóban beszélhetünk szimbiózisról.

    - Az irodalom mint mindenevő állat különféle nyelvi jellemzőket is szívesen bekebelez. Az internet legújabb nyelvi elemeiről  - rövidítések, szmájlik, nagybetük mellőzése, véletlen és tudatos elütések sokaságáról - élénk diskurzusok folynak. Neked mi a véleményed az új "nyelvi elemekről"?

- asszem roviden az a velemenyem h :-) de azert egy kicsit :-(  is.

    - A hőtan szellemében "Az író nem vész el, csak átalakul" - sokan azon a véleményen vannak, hogy az internet, mivel több interakciós lehetőséget kínál az olvasónak, mint a Gutenberg-galaxis, az író és az olvasó közötti határokat egyre jobban leépíti. Te mit gondolsz, mi lesz az író sorsa az interneten?

- Az első gondolatom az, hogy külön kell választani az alkotás és a befogadás folyamatát. Az írás alapvetően magányos műfaj, a befogadás viszont eleve kollektívumot feltételez. A hagyományos felállásban a kettő között nincsen átjárás, a szerző maga ír, kész művel áll az olvasók elé, akik aztán befogadják - és ez utóbbi folyamatból alapesetben az író már ki van zárva. Azt hiszem, ez a képlet még sokáig érvényes marad - és ez független attól, hogy az irodalmi szövegek könyvekben-folyóiratokban nyomtatva vagy digitális formában különböző adathordozókon és felületeken jelennek-e meg.

Nem gondolom azt sem, hogy a szerzői én hamarosan elmosódhat. Az írók hiú emberek, kényesek a saját stílusukra és féltékenyek a munkáikra (én például mindenképpen az vagyok). Másfelől az olvasó is (egyelőre) hajlamos arra, hogy a műveket és szerzőiket összekösse, azonosítsa. Így amíg az egyik vagy másik fél radikálisan fel nem rúgja ezt a konvenciót, ebben a vonatkozásban sem várok látványos áttörést: a "post copyrigh" korszak bekövetkezését egyelőre nem tudom elképzelni.

Számos változással azonban máris számolnunk kell. Mindenekelőtt azzal, hogy azok az írók, akiknek erre igényük van, egyre hatékonyabban részt vehetnek a befogadási folyamatban. Az interneten permanens író-olvasó találkozó folytatható, az alkotó nem csupán a művét "löki oda" a közönségnek, hanem maga is a világháló széles nyivánossága elé állhat. Egy írói honlap több kontaktusra ad lehetőséget, semmint ha a szerző minden áldott nap könyvtárakban és klubokban tartana közönségtalálkozót. És innen már szinte természetes a lépés, hogy az alkotó ne csupán kész munkáit vitassa meg közönségével, hanem a terveibe is beavassa, netán az alkotói folyamatba is bevonja valamilyen szinten. Az író és olvasó közti határ ilyen átjárhatóvá tétele azonban, azt hiszem, továbbra sem halványíthatja el az írói mivoltot: ellenkezőleg, hozzájárulhat személyiségének megerősödéséhez, integráló készségének kifejlődéséhez. Persze mindeközben szembe kell néznie azzal a veszéllyel, hogy a közízlés kiszolgálójává válhat - de ez a veszély a hagyományos szférában is éppoly nagy. Ilyen tekintetben tehát szerintem nem vár rossz sors az íróra az interneten.

Van a változásoknak azonban egy másik iránya is. Ez pedig a "mindenki író" jellegű feltételezésnek az érvényesülése. Tudjuk, ma már pár percnyi előkészület után bárki elhelyezheti a saját szövegét a neten, bárki "íróvá lehet". Ez azonban, azt hiszem, inkább csak illúzió: a publikálás ténye még senkit nem avat íróvá. Annyi azonban igaz, hogy feltörni, ismertté, népszerűvé válni, a szakma és az olvasók figyelmét felkelteni ezen a réven könnyebb lett. Illetve még ez sem teljesen igaz, mert az "írók" irdatlan tömegéből kitörni sem könnyű, meglehet, ez az út sem menedékesebb, mint az, amely rideg szerkesztőségek előszobáin vezet keresztül.

Az irodalom nem demokratikus, hanem hierarchikus építmény. Határait ki lehet tágítani,  vonatkozásain, jellegén, működésén lehet változtatni. Lényege azonban mégis egyfajta teljesítmény-elvűség. Teljesítmény pedig vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor ez íróvá teszi az írót - akár egy magányos szobában, akár az internet világnyilvánossága előtt.

    - Utolsó kérdésem természetesen a jövő kapuját döngeti: Mi az, amit az internettől a jövőben elvársz? És persze érdekelne, vannak-e internetes terveid, melyekről el tudsz árulni valamit.

- Elvárásaim aligha lehetnek, várakozásaim esetleg.

1)  Abban bízom, hogy a cyberpók egyre nagyobbra és sűrűbbre szövi hálóját, így oda is eljut, ahová eddig nem. Magyarországon és pláne Ukrajnában a net elterjedtsége eléggé korlátozott, bizonyos vagyok azonban abban, hogy amint ma természetesnek találjuk, hogy minden háztartásban van televízió, úgy belátható időn belül a hálózatra kötött számítógép is hétköznapi kelléké válik. Illetve hát, mint ezt az előrejelzések is sejtetik, könnyen meglehet, hogy a TV meg a számítógép meg a házimozi meg a videotelefon mind egy dobozban lesz és jószerével azt sem tudjuk majd, melyik funkció melyik csatornán működik. A lényeg az, hogy a világ legeldugottabb pontján élők is részesüljenek ennek a technikai vívmánynak az előnyeiből, szabadon használhassák, minden információhoz hozzájussanak, és maguk is bármit közölhessenek a világgal.

2) Az internet váljék igazi világarchívummá. Segítségével elérhető legyen mindaz a tudásanyag, amit az emberiség felhalmozott, azaz az összes múzeum és könyvtár és levéltár, minden művészi és szakmai hagyaték, ilyen és olyan tékák, gyűjtemények, archívumok anyaga felkerüljön a hálózatra. Ennek elérésére, mint tudjuk, nemzetközi szinten is egyre több erőfeszítést tesznek. Fiatal kora ellenére (ha összehasonlítjuk civilizációnk életkorával) az internet már így is óriási információmennyiséget halmozott fel, csak idő kérdése, hogy felölelje a teljes emberi tudásanyagot.

3) Fontos követelménynek tartom, hogy az internet strukturáltabbá váljon. A végcél egyfajta szemantikus háló létrejötte, amely fogalmi rendszerek aprólékosan felépített hierarchiájában helyezi el és teszi kereshetővé a tartalmakat. A szemantikus web egyelőre utópia, ám ahogy létrejöttek a roppant hasznos keresők és tematikus linkgyűjtemények, úgy előbb-utóbb az inetneten felhalmozott tartalmak "világkatalógusa" is valósággá válhat.

4) Még utópisztikusabb reményem, hogy az internet közönsége felnő a technológia nagyszerűségéhez. Hogy a szenny terjesztése egy határon nem megy túl, hogy a rosszindulat alábbhagy, hogy a bunkóság lokalizálódik. Hogy a netpolgár magas erkölcsiségű, segítőkész, toleráns, művelt ember lesz, aki nem alantas, hanem nagyszerű dolgokra használja korszakunknak ezt az óriási vívmányát.

Talán ezek a legnagyobb, globális várakozásaim. Kisebb léptékben gondolkodva hozzátehetem még, hogy azt remélem, az alkotók, kreatív elmék számára az internet természetes élettérré válhat, és ezáltal a művészetek - vagy akár a tudományok is - közvetlenebb viszonyba kerülhetnek a felhasználókkal. Ugyanis azon a réven, hogy információit legkönyebben és legszélesebb spektrumban tárja a közönség elé, az internet az emberi tudás és műveltség terjesztésének is hatékony eszköze (s nincs kétségem afelől, hogy rövidesen az oktatásban is vezető szerepet fog kapni).

Saját tervek? Nem is tudom. Egyszer talán szeretnék egy olyan honlapot magamnak, amely a mostaniaknál sokkal átláthatóbb módon teszi elérhetővé minden munkámat. Meg jó lenne új és újabb webes irodalmi interakciókat indítani. Halálom után pedig - mint ezt már többször leírtam - digitális szövegállomány szeretnék lenni.

Kérdezett: Gáti Zsuzsa

Megjelent blogomban 2008 januárjában
Comments