Interjúk‎ > ‎

Az egyszemélyes újság


Az egyszemélyes újság

Kárpátalja neked köszönheti első magyar nyelvű weblapját, valamint az első kulturális honlapot is. Mi késztetett arra, hogy áttérj az addig még ismeretlen virtuális világba?

Ezen a tájékon nem olyan nagy kunszt valamiben elsőnek lenni. Az 1944 utáni éra első itteni irodalmi folyóiratát is én alapítottam, meg az első magánkiadót, az első irodalmi szalont, én rendeztem először könyvvásárt… Hiányok közepette ötletességgel, kreativitással, az átlagosnál picivel nagyobb tenni akarással az ember könnyen lehet első. Más kérdés, mekkora dicsőség első nyúlnak lenni a halpiacon…

Az internettől ennek ellenére egy ideig ódzkodtam. Féltem, hogy bekebelez, rabul ejt. (Nem is alaptalanul…) Aztán megláttam benne a páratlan lehetőséget. Addigra épp belefáradtam a nyomdászokkal, terjesztőkkel folytatott állandó "harcba", addigra elegem lett a pénzszerző pályázatokból, kuratóriumokból és alapítványokból, no meg leginkább abból, ahogy a rendszer működött, ahogy kiadóként, szervezőként már nem azon gondolkoztam, mire lenne szükség, hanem azon, mihez lehet támogatást szerezni. Azt is látnom kellett, hogy a könyv- és lapkiadói, rendezvényszervezői pályáztatási rendszerben egyik fél sem érdekelt a minőségi teljesítményben, a cél a gyors megpályáztatás, a tessék-lássék eredmény felmutatása, utána a mielőbbi elszámolás és azonnali újbóli pályázás. Messzemenően nem értettem egyet sem a döntési szempontokkal, sem a helybéli kuratóriumok felállításának a gyakorlatával (maguk a pályázók lettek a kurátorok), sem az elszámoltatás formális jellegével, amikor is leginkább csak a papíroknak kellett rendben lenniük, de az, hogy milyen minőségű a támogatott könyv és mi lett a példányaival, hogy hová jutott el a támogatott folyóirat, hogy milyen nívójú a támogatott rendezvény – az már senkit nem érdekelt. Ebből lett hát nagyon elegem, amikor kapóra jött az a szabadság és lehetőség, amit a virtuális világ kínált. Rájöttem, hogy ott önerőből elvégezhetek mindent. A honlapok, webrendszerek, digitális kiadványok készítéséhez nekem nem kell támogatás (ajjaj, tudom: ma hatalmas pénzek mozognak ebben a szférában is), elég egy kis tudás és némi rá szánható idő, és máris olyan publicitást biztosíthatok szerzőimnek (és persze magamnak), amelyet nyomtatott kiadvánnyal elérni lehetetlen. Más kérdés, hogy akkoriban Kárpátalján még nagyon kevesen interneteztek, így aztán olvasóimnak döntő része nem is ebből a régióból került ki. Ám ez összhangban volt azzal, amit honlapjaim képviseltek: a világháló részese lettem: attól kezdve nem kárpátaljai orgánumokat és kiadványokat szerkesztettem, hanem irodalmiakat.

A Pánsíp című folyóiratot is átalakítottad "webmagazinná", ahol 100-nál is több szerzőnek adtál publikációs lehetőséget; miért döntöttél, úgy hogy ezt a szerkesztési formát felfüggeszted?

Négy éven keresztül (2001-2004) működtettem folyton megújuló és bővülő formájában a rendszeremet. Ennek része volt a félévente új számmal jelentkező Pánsíp (mint digitális irodalmi periodika), a virtuális irodalmi szalon (mint világhálós interakciók színhelye), a Manzárd (saját webnaplóm), néhány egyéb alegységgel együtt ezek egészítették ki az UngParty néven futó voltaképpeni webmagazint, amelyben állandó és alkalmi szerzők sokasága szerepelt a világ minden tájától a legkülönfélébb műfajokban. A rendszer fenntartása, a szerzők sokasával folytatott állandó levelezés, a szövegek gondozása, a gyakran napi több friss anyag közreadása egy idő után már aránytalanul sok erőt és energiát igényelt tőlem (mivel mindent magam csináltam, a ma már "fapadosnak" számító rendszer keretében az oldalakat egyesével hoztam létre, linkeltem be, tettem ki a cikkek bevezetőit a főoldalra, archiváltam, hoztam létre szerzői, időrendi és tematikus jegyzékeket stb.). Dönthettem volna úgy, hogy kibővítem az egyszemélyes szerkesztőséget, alkalmazok legalább egy webmestert, egy szerkesztőt – de akkor független magánkezdeményezésemet intézményesíteni kellett volna, újra, mint azelőtt évekig, foglalkozhattam volna pénzügyekkel és adminisztrációs kérdésekkel – de ehhez akkor már nem volt kedvem, sőt, szerkesztői és kiadói ambícióim is erősen alábbhagytak. Leginkább a magam dolgaival szerettem volna foglalkozni. Így hát "külsős" szerzői anyagokat 2005-től nem közlök (csak nagyon kivételesen), viszont létrehoztam a magam és feleségem, Berniczky Éva digitális írói archívumát. Emellett hosszú évek óta rendszeresen blogolok, webnaplóm teljes archívuma többezer bejegyzést tartalmaz.

Azt hiszen elmondhatjuk, hogy Kárpátalján a blogolás műfaját is te teremtetted meg. Milyen volt ennek a véleményközlés fajtának a fogadtatása?

A fogadtatásról nehéz véleményt alkotnom, mert az olvasóknak egy jelentős része soha semmilyen módon nem hozta tudomásomra, mit gondol blogomról. Egy másik részük, akikkel személyes kapcsolatban állok, élőszóban, levélben, telefonon, csetvonalon mond olykor – általában kedvező – véleményt. Vannak továbbá azok, akik nyilvánosan kommentálják blogomat: itt felháborodástól és átkozódástól teljes egyetértésig, semmitmondó megjegyzésektől fontos kiegészítésekig, kötözködő kellemetlenkedéstől érdemi vitákig terjed a kínálat. Végül vannak azok, akiknek (általában elítélő) véleményéről csak közvetve tudok, mint ahogy gyakran ők is csak közvetett ismeretekkel rendelkeznek blogomról: vagy egyáltalán nem olvassák (csak hallottak róla), vagy kinyomtattatják maguknak az oldalaimat és hümmögnek fölötte íróasztaluknál, gyakran nem téve semmilyen különbséget az én bejegyzésem és az olvasói kommentárok között. Nem egyszer tulajdonítottak már nekem olyan kijelentést, amit nem én tettem, hanem valamelyik olvasóm a hozzászólásában.

Maga a blogolás, mint műfaj (ha az egyáltalán), eleinte igen szokatlan volt Kárpátalján. Nálunk a véleményalkotásnak és -közlésnek megvannak az intézményesült formái, megvan a maga hierarchikus rendje. A blog, legalábbis az enyém – mint "egyszemélyes újság" –, leginkább függetlenségével és személyességével, őszinte szókimondásával tért el ezektől a kialakult formáktól. Van, akinek szimpatikus az effajta közlésmód, és van, akinek nem. Ehhez még talán azt is hozzá kell tenni, hogy nézeteim általában erősen eltérnek a kárpátaljai "hivatalos" közvélekedéstől, így a velem "hivatalból" egyet nem értők miattam magát a blogot sem szeretik.

Valószínűleg a kárpátaljai közösség zártsága és a sajátos belső "rövidre zárt" viszonyok eredményezik, hogy az itt élő írástudók közül - tudtommal - kívülem senki nem blogol rendszeresen. Vannak, voltak kezdeményezések, de ezek vagy nagyon újkeletűek és kiforratlanok, vagy igencsak hamar elhaltak. Úgy tűnik, közösségünk és annak tagjai nem fogékonyak a civil véleményalkotásnak erre a módozatára.

És még egy megjegyzés. Eleinte harcos elszántsággal írtam bejegyzéseimet: szóvá tettem mindent, ami a szememet szúrta (mint ahogy lényegében ezt tettem a nyomtatott sajtóban megjelent publicisztikai írásaimban, esszéimben, kritikáimban is), rávilágítottam minden vélt vagy valódi hiányosságra, visszásságra. Ám mára sokkal békésebb lettem, egyfelől ugyanis megtapasztaltam, hogy sem dohogásaimnak, sem elemző bírálataimnak nincsen semmilyen hatása, másfelől meg "kiérdemeltem" azt, hogy legtöbb pályatársam ellenem fordult. Nem látom hát értelmét sem annak, hogy a helyzetet tovább mérgesítsem, sem annak, hogy szélmalom-harcot vívják. Így aztán a közvetlen környezetemet illető kritikákat egyre ritkábban fogalmazok meg, visszahúzódtam a távolibb, általánosabb emberi és kulturális témákhoz.

A Virtuálénak nevezett világodba jelenleg milyen oldalak tartoznak bele?

Legfőbb webhelyem jelenleg a blogom (amely egy ideje "kiszakadt" régi rendszeremből, lévén, hogy – főleg kényemességi okokból – egy nagy blogszolgáltató keretében működtetem). Ez általában heti 3-4 alkalommal (de gyakran naponta) frissül új és újabb bejegyzéseimmel; itt zajlanak irodalmi játékaim, interakcióim; és lám, ennek az interjúnak is ez ad helyet. Ezen kívül – sajnos nem egyetlen egységes rendszerben, hanem több helyen elszórva, aszerint, hogy mindig új és újabb fejlesztéseket végeztem és alakítgattam a struktúrát – elérhető az általunk alkotott író-házaspár legtöbb megjelent műve, illetve a rólunk, könyveinkről írt kritikák, tanulmányok (pl. itt). És persze változatlanul böngészhető az UngParty teljes – és eléggé szövevényes – archívuma.

Mekkora az olvasottságuk?

Blogomat általában napi 150-200 egyéni látogató keresi fel, de ez a szám gyakran 300 fölé is felmegy. (Az oldalletöltések száma ennek 2-3-szotrosa). Többi oldalamat, így az archívumok látogatottságát külön nem figyelem, de együttesen ez is százas nagyságrendben mozog.

Azt nyilatkoztad egy interjúdban, hogy "Nem kétséges, hogy a Gutenberg-galaxist felváltja a Neumann-univerzum". Meglátásod szerint ez a folyamat hogy áll most Kárpátalján?

Igen messze állunk tőle, de a váltás világviszonylatban is csak apránként, lassan, fokozatosan – de szerintem feltartóztathatatlanul – történik. És ez így van rendjén. Azt persze nagyon szeretném, ha nálunk is sokkal elterjedtebb lenne a digitális kultúra, és az internet mindenki számára kinyitná a világot, mert az a benyomásom, hogy gyakorta nem is annyira a lehetőségek hiányoznak, hanem a szándék, hogy éljünk velük. Ma már az internet Kárpátalján nem számít luxusnak, megfizethető és elérhető szolgáltatás, és legcélszerűbb eszköze annak, hogy elzártságunkból kiszakadjunk. Számomra azonban úgy tűnik, a rezervátum-lét sokaknak nagyon is megfelel, nem érdekük kitörni belőle - vagy csak egyszerűen kényelmesebb kis életükbe begubózni, mint kilépni, legalább virtuálisan, a nagyvilágba. Mondhatnám, hogy ez már az új generációk feladata lesz, ha nem tartanék attól, hogy ők pedig nem annyira információszerzésre, kulturális értékek megismerésére, építő kapcsolatteremtésre használják, hanem elcsábítja őket a web nagy részét kitevő olcsó, értéktelen, de csillogó világ. Az internet ugyanis nemcsak az értékeket, hanem a sokak számára vonzó silányságot is közvetíti, és félő, fiataljainkat senki sem tanítja meg arra, hogyan szelektáljanak, mint ahogy általában is baj van az egészséges szemlélettel, az értékítélettel. De ezek már összetett társadalmi problémák.

Ötvenedik születésnapodon virtuális öngyilkosságot követtél el, 2009-ben posztumusz alkotóként mik a jövőbeni terveid?


Mivel éppen a napokban fejeztem be harmadik regényemet, nagyobb munkába egy ideig nem szeretnék fogni. Vannak bizonyos kötelezettségeim (a Mozgó Világban és az Új Szóban havi rendszerességgel jelenik meg írásom), ezeknek igyekszem eleget tenni, mint ahogy más felkéréseknek is. A blogolást is folytatom. Vers pedig mindig születik, akár tervezi az ember, akár nem.

Kérdezett: Lator Hajnalka

Comments