Főoldal‎ > ‎Államosítás‎ > ‎

A Zsolnay-gyár államosítása

1948-ban a családi tulajdonban lévő Zsolnay-gyárat is állami kezelésbe vették. A kine­vezett munkásigazgató a gyár dolgozója, Dallos Kovács József kommunista ke­mencemunkás lett, aki még aznap, 1948. március 25-én át is vette az igazga­tást. A Zsolnayaknak el kellett hagyniuk a gyár területét, lakásukat, munka­helyüket. Egyetlen családtag maradhatott csak munkaviszonyban, Zsolnay Vil­mos dédunokája, Mattyasovszky Zsolnay László vegyészmérnök, a gyár főmér­nöke. A 92 éves Sikorski Zsolnay Júlia tervezőművész, a gyáralapító leánya rövid ideig még bejárhatott saját műtermébe.

        A Zsolnay család tagjai földönfutóvá, munkanélkülivé váltak. Munkásnyúzó kapitalista jelzővel bélyegezték meg őket és lehetetlenné tették a helyzetüket. 1951-ben koncepciós perben, koholt vádak alapján a családot megalázva, meg­bilincselve vezették keresztül a városon. Súlyos börtönbüntetéseket szabtak ki férfira, nőre egyaránt, a gyermekeket pedig intézetbe adták. A börtön után csak segédmun­kásként vállalhattak munkát. Többüket a volt cselédeik fogadtak magukhoz.[1]

       
Az államosítás után a gyárból Pécsi Zsolnay Porcelángyár Nemzeti Vállalat lett, és Budapesti Porcelángyár néven önállósult az 1902 óta családi tulajdon­ban lévő budapesti Zsolnay-féle Porcelán Fayence Gyár Rt. 1963-ban még a Zsolnay nevet is elhagyták. A gyár addigi látszatönállósága is megszűnt, az Iparügyi Minisztériumon belül létrehozott Finomkerámia-ipari Központhoz csa­tolták. Az új elnevezés: É. M. Finomkerámia-ipari Országos Vállalat Pécsi Porce­lángyára. Profiltisztítást hajtottak végre, Pécsett maradt a szigetelő-, az edény- és a csőgyártás, egyúttal beszüntették a nagy hagyományokkal rendelkező, a Zsolnay-gyárnak világhírt hozó díszműgyártást, a pyrogránit-, a majolika- és a kályhagyártást. Az államosítást követően, a helyi állapotok felmérése után megkezdődtek az immáron országos feladatok elvégzését elősegítő, az újjáépí­tési és jóvátételi célokat, ezen túlmenően az ország villamosítási és iparfejlesz­tési programját, és a fokozatosan növekvő export kielégítését szolgáló nagybe­ruházások. A hagyományos kézművességről nagyipari termelésre kellett a gyárat átállítani.[2]
        Mattyasovszky-Zsolnay Tibor (1882–1968) az államosításra így emlékezett vissza: „Reggel az irodába lépve a levelezési osztályon találtuk összehíva az irodasze­mélyzetet, két, őrként odaállított munkás társaságában. A pénzszekrény és az iratok el voltak zárva. Az előző nap Pestre felrendelt Dalos Kovács István lett kinevezve vállalatvezetőnek, akire egészen délutánig vártunk. Megérkezésekor átvette a kulcsokat és az iratokat. A gyárba többet nem léphettem be.” Később így írt az eseményekről: „Az államosítást kimondó rendelet értelmében a ké­sőbb megállapítandó kártérítés ellenében az államosítás tárgyát képezték a ter­melést szolgáló ingatlanok, gépek és berendezések, az árukészlet, a nyersanyag, a könyvelések és a készpénz. Államosították a telkeket, a szőlőt, a mezőgazda­sági ingatlanokat, sőt még a borkészletet is.” A család kifogásait a mi­niszteri biztos elismerte, de a gyár kommunista pártszervezete és a befolyásuk alatt lévő munkások ellen semmit sem tudtak tenni. A gyárban lévő családta­goknak azonnal ki kellett költözniük. Az ingóságaikat, bútoraikat, családi díszműtárgyaikat bent hagyták a gyárban. Ezeket később mint „elhagyott” javakat le­f
oglalták. „Semmilyen néven nevezhető kárpótlásban, nyugdíjban egyikünk sem részesült. Kivéve Sikorski-Zsolnay Mártát, aki 300 Ft havi kegydíjat kapott. Tibor 1949-től felesége szüleinek helesfai birtokán lakott, majd az állandó rendőri zaklatások miatt (mint az elmúlt rezsim „elnyomó” tagja) fiához, Mattyasovszky-Zsolnay Tamáshoz költözött Budapestre. Nyugdíj iránti kérelmét elutasították, fia keresetéből és kottamásolásokból élt. 1951-ben, mint a múlt rendszer közéleti képviselőjét, az ország különböző pontjaira költöztették. 1957-ben jött vissza Pécsre, egy alagsori albérletbe. Ott halt meg úgy, hogy az álla­mosítást követően többet nem léphetett a gyár területére.[3]


[1] Romváry Ferenc: A Zsolnay-gyár 1945 után: In memoriam Zsolnay Vilmos (1828-1900). In: Szirtes Gábor ­– Vargha Dezső (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján: Gazdaságtörténeti tanulmányok. Pécs: Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara - Pro Pannonia, 2002. p. 214–215.

[2] Uo. p. 217–218.

[3] Kehidai László: A Zsolnayak. In: Szirtes Gábor ­– Vargha Dezső (szerk.): Angstertől Zsolnayig: Ipartörténeti tanulmányok. Pécs: Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara - Pro Pannonia, 1999. p. 190.

Comments