Csíki Zoltán: Az első világháború és a „sóvidéki lázadás”

Az 1916-os betörést a székely hadosztály visszaveri, de 1919.1. 17-én a román csapatok ismét megszállják a falut. Két és fél hónap múlva kezdődik a környéken az a mozgalom, amit a szóhasználat sóvidéki lázadásnak nevez.
Bár a lázadás vagy felkelés fogalmát az 1919. III. 31-én és az azután történt eseménysor nem meríti ki, a történteket így emlegeti a helyi szóhasználat. Az eseményeket szűkszavúan Kacsó Sándor is megörökíti a Fogy a virág, gyűl az iszap című visszaemlékező kötetének 83-85. oldalain. Ő a nyárádremeteiek szemszögéből és a történetek távolából szűkszavúan összegez a felmentő bírósági tárgyalásra és gyermekkori emlékeire alapozva. A másik megörökítője az aktív parajdi résztvevő, Laár Ferenc református lelkész. Az emlékezés időpontja itt is egy teljesen más történelmi fordulat: a bécsi döntés első hónapjainak a hangulata nyomja rá bélyegét az írásra. Utóbb Józsa András méri fel az eseménysort Nyárádköszvényes és Székelyudvarhely közötti hatásaival. Mi csupán a község területén történteket szeretnénk rögzíteni kevesebb kitekintéssel az említett környékre.
A helyi késői visszaemlékezők többnyire csak apróbb részleteket, vagy egy titokzatos kolozsvári kezdeményezést emlegetnek, amelynek futárai valamilyen okból nem érkezhettek meg e vidékre, és így a helyiek nem értesülhettek az időközben lefújt akcióról. Az igazság talán az, hogy az 1916-os betörés eleven és fájó nyomai, az új hatalom erőszakossága, a rekvirálások nyomasztó hatása a hirtelen megzavart lakókat bosszúállásra sarkallta, amelynek aztán a brassói hadbírósági per és a nyolc és fél évig elhúzott fenyegetések vetettek véget. Újabb halálos áldozatokkal, sok-sok meghurcolással és anyagi veszteségekkel.
Laár Ferenc ref. lelkész így emlékezik 1919. III. 31-re: Délután 4-5 óra között Szabó Nándor főszolgabíró, Leveleki Béla sómalom igazgató, Brósz Alfonz gyógyszerész és az új román katonai parancsnok társaságában a gyógyszertár épületében tárgyaltak, amikor hirtelen fegyverropogások hallatszottak a faluból, és „itt vannak a magyar katonák" - kiáltások szűrődtek be a szobába. Áron hadnagy azonnal elmenekült a katolikus temető irányába. Közben főleg szovátai és más idegen emberek fegyveresen kísértek a helyi csendőrlaktanya irányából három társzekeret, a megmozdult helyiek segítségével lefegyverezték a csendőrséget. A parancsnoknak nevezett ismeretlen Kovács Andor bujkáló tisztet hiába kerestették a parajdi érdeklődők (csak szóbeszédben hangzott el a neve, senkinek sem sikerült találkozni vele). Mégis a falu katonaviselt férfiai katonai alakulatba szerveződve, megszervezik az őrséget és bejárják a helységet. Az izgalom egyre nőtt. A csoportok parancsnokának Boócz Endre tartalékos századost tették meg, századparancsnokok Mánya Gerő főhadnagy, Zilahi Sebess Géza meg Benkő Mózes hadnagyok lettek (mind helyi értelmiségiek). Az aznap esti tanácskozáson már tisztán látják az eseményeket és a következő megállapításokra jutnak: 1. A tiltakozó mozgalom csak néhány falura terjedt ki; 2. Parajdon a szikrát a Nyárádremetéről és Szovátáról felszivárgó (menekülő) emberek csiholták. Remetén azelőtt éjjel már letartóztatták a helyi csendőrséget, de a Marosvásárhelyről kiszálló katonaság már Köszvényesen és Remetén is vígan iddogáló „felkelőket" talált Kacsó Sándor emlékezése szerint. A felbujtók az erdőkbe menekültek, mások pedig a Szováta-Parajd-Korond vonalon próbálták érvényesíteni akaratukat. Így lehettek Parajdon is ők a csendőrlaktanya első meglátogatói és a társzekerekkel ők vonultak ki a falu piacterére, hogy mozgósítsák a helybélieket. A faluból a kezdet kezdetén csak néhány személy tudhatott a várható akcióról: Mánya Gerő, Gagyi Lázár és esettleges bizalmasaik. 3. Tudatukban volt, hogy csak órák kérdése, és megindul a román hatalom bűntető expedíciója. Abban megegyeztek, hogy a román csendőröket fogságban őrzik a laktanya épületében, gondoskodnak élelmezésükről, és állandó fegyveres őrökkel megakadályozzák a bántalmazásukat.
Ami Parajdon súlyosbítja a helyzetet, csak ezután következik. A faluba vezető utakra a szervezkedő lakosságból már III. 3l-e estére fegyveres őröket állítottak, hogy semmilyen idegen csoportok ne nyomulhassanak az éj leple alatt a faluba. A parajdi laktanyából viszont néhány román katona Korondon teljesített szolgálatot, s az éjjeli hazatéréskor hiába szólították fel őket a falu végén őrködők a megadásra, mert azok tűzzel válaszoltak. Három helybéli ember: Zsombori Károly harangozó, Fülöp Ábel Sándor és Nagy G. János másnap reggelre, április elsejére meghalt. A lakosság azonnal követeli a piactéren a fogságban levő csendőrök főbelövetését. Közben a mozgalommal kapcsolatban levő sóváradi Farkas Dénes vadászfegyverrel a szovátai vasútállomáson rálőtt Donetea nevű román hadnagyra. A sörétek csak a mellette levő tisztiszolga lábába fúródtak, de az eset elindította a sokirányú megtorlást. Az általános izgalomban a helybéli három halottat azonnal eltemették, amelyre megjelent az  egész falu lakossága. Gyász és félelem volt együtt a lelkekben. A férfiak egy része fejszével a hónuk alatt Bucsin erdőrengetegeibe vetette magát. A temetés után Kicsid Béla római katolikus lelkész, Laár Ferenc a református, Kovács Mihály iskolaigazgató és Kakucs György tanító kivonulnak a falu végére, hogy ott fogadják a bevonuló katonákat, és enyhítő körülményeket keressenek a készülő bosszúállásra. Este 19 óráig (IV. 2.) hiába várakoztak, a katonaság nem érkezett egyik irányból sem. A küldöttség nyugovóra térése után, az éjszaka későbbi óráiban megérkeznek, és néhány sortűz leadása után megkezdődtek a letartóztatások. IV. 3-ra virradólag már kb. 80 férfi az otthon maradottak közül fogságban volt a csendőrlaktanya épületében. A csapatok parancsnoka egy román alezredes volt. Megkezdődött a foglyok kihallgatása, folytonos veréssel és kínzással. Id. Fülöp György bírónak parancsba adták, hogy felel a katonaság élelmezéséért. Közben Köszvényesről, Nyárádremetéről, Szovátáról, a két Sófalváról és Korondról az összes foglyot Parajdra szállították. A korondiak azzal lettek részesei a felbolydulásnak, hogy a Parajdról elmenekült román hadnagyot elfogták és megverték. A helybéli Gagyi Lázár az első nap lóháton Siklódra vonult a vásárba, hogy mozgósítsa ott is a környéket. Ő is a vádlottak között volt, de április 6-án hajnalban sikerült megszöknie. A feszültség ébrentartásáért már aznapon a parancsnok közli a ref. pappal, hogy készítse elő a halálra Farkas Dénes foglyot. Rövidesen a katonaság által hajtva az egész lakosságot a piactérre terelik, hogy a végén sűrű sorokban egymáshoz láncolva felvonultassák az összes foglyot, élükön Farkas Dénessel. A Főtéren Donetea hadnaggyal való rövid szembesítés után a parancsnok kimondja, hogy halállal fizet mindenki, aki fegyvert emel a román katonára, és gúnyosan hívja Mánya Gerőt, hogy szabadítsa ki, ha tudja. Mánya ekkor a falu fölötti erdőben bujdosott, ő már megszökött régebb a fogságból. A rövid egyházi szertartás után megindul a szomorú temetési menet a Piactérről a Katolikus Temető felé. Elöl egy század katonaság, utána az összekötözött letartóztatottak, középen Farkas Dénes a református pappal, majd a kihajtott falu népe, legvégén a szuronyos katonák lánca. A Piactérről a Király utcán át a Nádasfői utca irányába terelték a tömeget, majd a hegyoldalra vezető Katolikus Temető útjára. A temető területén egy csonka kopjafánál állították meg, amelynek tövében 1916-ban magyar katonák ástak lövészárkot, és még betemetetlen volt. A foglyot a kopjafához kötözték, mielőtt a jelenlévők az Úr imájával búcsúztak el tőle. Donetea hadnaggyal az élükön 16 katona állott fel két sorban lövőállásra. A művelet elvégzése után a parancsnok még egyszer megfenyegette a jelenlevőket, és hazaengedte. Farkas Dénest koporsó nélkül a lövészárokba kellett elhantolni az egyik hadnagy jelenlétében. A temetés után jelentkezett a tömegből kiváló két öreg szülő, akik elfogadják pillanatnyilag a helyiek javaslatát: a parajdiak koporsót csináltatnak, és rendesen eltemetik rövidesen. A két szülő beleegyezik, hogy itt maradhasson a holttest.
Mintegy három hétig tartotta megszállva a katonaság a községet. Laár tiszteletes följegyzése szerint 27 parajdi, 12 alsó-, 3 felsősófalvi, 7 korondi és 9 szovátai lakost Székelyudvarhelyre, onnan Szamosújvárra, később Nagyenyedre és Dévára szállítottak. Végül a foglyok mind a nagyszebeni börtönbe kerültek. A pap az 1919. végi jelentésében viszont 29 helyi letartóztatottról beszél: „29-en 7-8 hónapi fogságban voltak a kihallgatásukig." Mint a jelentésében mondja, őmaga 19-szer járt a bíróságnál, aug. 2-án néhány társával őt is letartóztatták rövid időre. A fogságban Ambrus József és Stangl Frigyes a parajdiak közül meghaltak. Ambrus József viszont egyedül nincs a felsorolt 27 között.
Végül Laár Ferenc Iuliu Maniut is felkeresi, de újabb hónapok telnek el tárgyalás nélkül. A  jelentés szerint VIII. 2-án, a későbbi írás alapján 1919. VIII. 7-én a fenti 27-29 helyi letartóztatott mellé a bíróság elrendeli Kicsid Béla róm. katolikus, Laár Ferenc ref. lelkész, Zilahi S. Géza ref. kántortanító és Horváth Mihály szabó Szebenbe való kísérését. De N. B. százados hadbíró lefizetése után hamarosan megkezdődtek a kihallgatások.
Egyheti fogvatartás után valamennyien hazatérhettek. Mánya Gerő és Gagyi Lázár szökésben levő vádlottak ügye maradt függőben ebben az első fázisban. De miután Mánya Gerő leveti a rejtőzködő pásztorruháját, eladja az alsóköhérieknek a mintegy 36 hektár legelőjét az Eleméren, Gagyi Lázárral együtt jelentkeznek a következő év szeptemberében Szebenben, kifizetik ők is a vérdíjat, és december hónap folyamán szintén szabadulnak. De az előbbi 1919-es események ezzel még nem érnek véget, a tulajdonképpeni mindent lezáró tárgyalások messze vannak még.
A foglyokat, hogy ne feledkezzenek meg tetteikről, a hadbíróság minden esztendőben megidézi, annak rendje és módja szerint, csak a tárgyalás halasztódik évről évre. A pártokkal való egyezkedések, választási komédiák alkalmával csak 1926-ban vetődik fel az ügy esedékes letárgyalása. Végül 1927. november havában kb. 120 vádlott és tanú felvonultatása után a brassói hadbíróság 11 napi tárgyalás végén a Magyarországra menekültek kivételével minden vádlottat felment. Ez utóbbiakat életfogytiglani vagy 15 évi kényszermunkára ítéli. Kacsó Sándor 20-20 évi kényszermunkára emlékezik. A menekültek között van már 1920-tól Zilahi Sebess Géza kántortanító is 7 tagú családjával, aki 1911 -től volt megbecsült tanítója a gyülekezetnek. Farkas Dénes holttestét szülőfaluja népe csak 1941-ben vihette haza, és temethette el végső nyughelyére szabadon, szuronyok nélkül. A rá emlékező sírkő viszont ma is ott áll a parajdi temetőben.
A Nyárádköszvényestől Udvarhelyig terjedő akció pedig jó alkalom volt a lakosság megfélemlítésére. Ezért is húzták nyolc és fél évig. Közben az érintettek hozzátartozói eredményesen; duzzaszthatták az új hatalom képviselőinek zsebeit a korrupció íratlan törvényei szerint. Az említett 63 halott, a verések, a nyolcévi plusz anyagi kiadások, félelmek, és a mindig pislákoló reménysugár: maradtak e 86 éve lezajlott eseményekből.
A fenti írások, emlékezések mind megfeledkeznek azokról a szenvedésekről, amelyeket a falunak 1916-ban, a román hadsereg betörésekor kellett elszenvednie. Ezek akkor még olyan friss emlékek voltak, amelyek növelték a lakosság elkeseredettségét, s az első adódó alkalommal ez emlékek tudatában cselekedtek. Ugyanis 1916 szeptemberében a bevonuló román katonaság nagyfokú zsákmányolásai mellett tömegesen gyűjtötte össze a helyi lakosokat, és aki nem bírt megszökni vagy elmenekülni, az fegyveres kísérettel került Ó-Románia földjére, sokan soha sem láthatták viszont szülőfalujukat. 1916. X. l-jén, a román hadsereg itt tartózkodó egységei Zsögöd végében (a Gyergyó felőli rész) a deportálásnak ellenszegülő helyieket azonnal főbelövik. íme a föbelőttek adatai Parajdról: Antal Mózesné; Hegyi Ágnes 67 éves, Balázs Józsefhé Csalóka Judit 45 éves, Cseresnyés Sándor 71 éves, Cseresnyés Sándorné Szász Julianna 62 éves, Illyés Ferenc 16 éves, Illyés Sámuelné Pestinka Lídia 65 éves, Illyés; F. Sándorné Koncz Sára 58 éves, Szabó Ferencné Illyés Teréz 68 éves. Ugyanekkor, de külön lövik Mátyás Jánost, akit azzal vádolnak, hogy a betöréskor a katonákra lőtt. A fentiekkel együtt lövik Parajdon a Siklódról származó 65 éves Borsos Benjámint is. Az 1916. év végi jelentésekből kihámozható áldozatok száma: Parajd -12 helyben meglőtt és 32 elhurcolt; Alsósófalva - 2 helyben meglőtt (Kaci András 74 éves, Kovács András 21 éves) és 118 elhurcolt; Felsősófalva - 4 helyben meglőtt (Szil Dénes 8 éves, Krall Márton, Veress Lajos, özv. Veress Sámuelné) és 83 elhurcolt. Bene László a betörés áldozatait 19-re, az utána következő I. világháborús csatatereken elesetteket 13l-re teszi csak parajdi viszonylatban. 1918-1931. január 9-ig a református nyilvántartás 37 hősi halottról, 65 eltűntről és 24 életjelt nem adóról beszél. Hasonló áldozatai voltak Sófalváknak is, mert a bejövetelkor mindenkit a kijelölt helyre parancs szerint gyűjtöttek össze három napra, fegyverrel őrizve, mialatt zavartalanul rabolták a falut. A házaknál itt-ott találtak otthon maradt, elbújt embereket, akiket legtöbbször megvertek, ritkábban főbe lőttek. A betörők mindhárom helységben 1916. október 6.-ig tartózkodtak. Alsósófalván IX. 29-től főleg kozákok és román gyalogság, Felsősófalván az első járőrök IX. 18-án érkeztek és itt voltak IX. 29-ig, amikor megérkeztek a hadsereg egységei, Parajdon szintén IX. 29. és X. 6. között voltak.
Bartha János helyi lakos 77 éves korában így mondta: „Emlékszem a szüleim meséléséből, hogy az 1916-os román betöréskor, akiket összefogdoshattak, elhajtották. Anyám is köztük volt. Gyergyó irányába indították. Többen haza se jöttek, volt, akit a faluvégen lőttek le. Anyámat Bukarestig hajtották, jóval később került haza." Nagy László 1911. II. 22-én született. 90 évesen így vallott: „Mindenkit szedtek össze, és hajtották a Bucsin felé. Az anyai nagyanyámat úgy elhajtották, hogy többet soha se látták. A faluvégen többet is meglőttek, mert nem akart menni az elindított sereggel.”
Nagy Gergely 1907 III. 8-án született. 94 évet töltött, és még jobban emlékezett 1916-19-re, mint a jóval későbbi eseményekre. „1916-ban a Zsögöd végében levő téglagyárnál gyűjtötték össze a lakosokat, főleg férfiakat kerestek, de végül nőket, gyermekeket is hoztak. Gyergyó felé indították. Az ellenszegülés miatt már nem tudom hányat, helyben főbelőttek, mind zsögödiek voltak. Sokat elhajtottak a szomszéd falvakból is és én nem emlékszem, hogy egy is visszatért volna." 
Bíró Mihály bácsi, bár később született (1924. IV. 9.), de azért vannak pontos emlékei, mert az édesapja lejegyezte az első világháború közelebbi történéseit, sokszor el is mesélte. Sokáig őrizte az írást... Apám szerint az 1916-os betöréskor furulyaszóval, bocskorban jöttek be a román katonák a Bucsinon keresztül. Ekkor is a Bucsin parajdi oldalán bunkerek voltak kevés katonasággal. Ezek a védők az előbb érkezőket többször visszaverték. Aztán a magyarok megkezdték a visszavonulást a Magyarosi-tetőig, csupán egy század lovascsapatot hagytak tűzfenntartani. Ezeket a lovasokat az újratámadó románok leöldösik, és bejönnek a faluba. Sokat megvernek a civilek közül. Végül elég nagy számú helyi lakost összetereltek és elhajtottak. Egy része soha se jött haza - zárja emlékét az 1916-os mozzanatról.
1919-ben kitört a lázadás a Nyárád mentéről fel Udvarhelyig. A falut körbevették, és meg akarták torolni, de Laár Ferenc ref. pap elsimította. Végül halálra ítélve csak a sóváradi Farkas Dénes és a parajdi Gagyi Lázár volt. Mánya Gerő és Zsombori Albert fölött azért nem ítélkezhettek, mert ők hamarabb megszöktek. Az ítélet végrehajtása hajnalán sikerült megszöknie Gagyi Lázárnak is, így 1919 áprilisában csak Farkas Dénest végezték ki a katolikus temetőben. A népet megfélemlítés céljából a kivégzés helyére hajtották. A faluból meg a környékről sokat elvittek és bezártak - zárja emlékeit Mihály bácsi.
1919-ről a 94 éves Nagy Gergely bácsi így mesélt: „Édesapám tartott két bivalyat. Az egyiket le kellett hajtani Szovátára, én hajtottam. Mire visszajöttem, a falu fel volt bolondulva. Jött egy század román katonaság, Laár Ferenc református lelkész fogadta a falu végén, hogy megóvja a bosszútól a falut. A katonák fel akarták gyújtani benzinnel... Végül nem gyújtották fel, de az embereket kezdték összeszedni. Édesapám a pincébe rejtőzködött. Tovább csak a kivégzés napjára emlékszem inkább. Mánya Gerő és Gagyi Lázár megszökött, de a sóváradi Farkas Dénes kivégzésénél jelen voltam. Nálunk volt békovártélyozva a 8 tábori csendőr. Jött a parancs a kivégzésre. Az embereket erőszakkal kikísérték a helyszínre. A csendőrök amikor tőlünk indultak el, engemet is magukkal vittek. Maguk előtt tuszkolták az összekötözött Farkas Dénest végig az utcán. Amire kiértünk, a szurony szurkálásaitól az áldozat talpig véres volt. Mikor kiértünk a fakereszthez, Dénest hozzákötözték, minket belül állítottak fel. A nyolc csendőr rálőtt a bekötött szemmel álló Farkas Dénesre, de a feje az első sorozat után is fennmaradt, úgylehet nem találtak. Csak a második sorozatra hanyatlott le. Akkor az egyik leoldozta és a gödörbe taszította. Úgy maradt hantolatlanul. Később valakik elhantolták koporsó nélkül. Utolsó szava az volt, hogy „a hazámért halok meg!" Az 1941 -es újratemetéskor nem voltam itthon, arról nem tudok beszélni." 
Más árnyalatát részletezi a történetnek Nagy László, a Gergely bácsi öccse. „8 éves gyermek voltam. 1919 április első napjaiban az utcán lóháton jött egy ember, és kiáltotta, hogy kaszára, kapára, emberek. A nép nem mozdult. Április első napjaiban bejöttek a vaskalapos román katonák. Édesapám éppen egy bivalyat vezetett haza Szovátáról. Parajdra ért, és a református templom előtt leállították, bé is akarták kísérni a kultúrház alá a pincébe. Már voltak ott többen. Apám magyarázkodott, hogy a bivalyat haza kell hajtani. Elengedték azzal a feltétellel, hogy azonnal megy vissza. Nem ment. A lakóház első szobája alatt volt egy 1/1 méteres pince, oda bebújt. Letakarták a szoba padlóját szőnyeggel, és anyám oda adott be neki enni. Három napig ki se jött. A román katonák jöttek érte, keresték a gazdát, átkutatták a szobákat, de nem találták meg. Apám sóőr volt, és volt egy karabélya, azzal teljesített szolgálatot a bányában. A román katonák azt a karabélyt vitték el. A faluban állandó helyőrség volt. A nép az utcára nem mert kimenni. Minden le volt bénulva. Közben a szovátai állomáson a sóváradi Farkas Dénes rálőtt a román katonatisztre. Onnan ide felhozták a csendőrlaktanyába. Másnap már ítélkeztek felette. Akit elkaptak, a Piactérre hajtották. Mint gyermek, én is ott voltam a halálos ítélet kihirdetésénél. Onnan ki is hajtották a népet a Keresztdomb tetejére (a mai kőkereszten kívül állott egy fakereszt, ahhoz volt kikötve). Közben Laár Ferenc tiszteletes tartott egy beszédet. Utána meglőtték, egy felületes sáncba temették szertartás nélkül. Pár napra rá temették oda, ahol jelenleg is áll a sírköve. A további fejleményekre nem emlékszem."
Legvégül a másik halálraítélt, Gagyi Lázár 81 éves fiát, Gagyi Lászlót kérdeztük, aki 1920. III. 16-án született Parajdon és az elmúlt évben halt meg.
– Hogy került az édesapja az 1919-es eseményekbe?
– Etéden egy román csendőrt megöltek, és ő is a gyanúsítottak között volt Mánya Gerővel együtt. Azelőtt ismeretlen személyek agitáltak, és apámat is biztatták, hogy jönnek a magyarok, legyenek aktívak. Neki nem volt semmi terve, mert beteg volt. Velük azért vették fel a kapcsolatot, mert katonailag a legképzettebbek voltak: Mánya Gerő főhadnagy, apám pedig szakaszvezető volt a huszároknál.
Kívülállók régi írásokra vagy emlékeikre alapozva azt mondják, hogy Gagyi Lázár lóháton az etédi/siklódi vásárba ment, és mozgósító beszédet tartott, amelynek következtében a vásárban tartózkodó egy vagy két román csendőrt nyomban agyonverte a tömeg... Laci bácsi viszont a szülők meséléseiből így folytatja emlékeit:
– A görgényalji csendőrségen (19 csendőr volt) apám napok óta le volt tartóztatva. Vasárnap a csendőrök pucolták a ruháikat, fegyvereiket, készültek a kivégzésre. A két elítélt Farkas Dénes és Gagyi Lázár. Apám takarított az udvaron, az egyik csendőr célozta őt, és mondta, hogy így lőnek meg máma. Apám a tűzifát rakosgatta, és már az azelőtti napokon mindegyre próbára tette a figyelmüket, próbából ment hátra a WC-re, hogy miként reagálnak a kisebb eltűnéseire. Azelőtt este szólt anyámnak, hogy a következő nap hozza korábban a reggelit. Reggel, amikor érkezett, apám nem volt sehol. Anyám kezdett kiabálni: – Hol van az uram? Mit csináltak az urammal? A rendőrök csak akkor vették észre, hogy eltűnt. Vasé-karéja, Ilyésmező irányába szökött, majd kerülővel a Gáboréra tért, a falu felé a Bucsin aljába. Ott tudott egy olyan sziklaodút, amit álcázni lehetett az odahúzott kővel. Onnan nagy távolságra lehetett figyelni az utat, és kereste az alkalmat, hogy felvegye a kapcsolatot egy megbízható ismerőssel, és üzenjen a feleségének ételért. Anyám nem sokáig táplálhatta, mert apám továbbállott Gyergyó és Maros-Torda vármegye területén. Másfél évig tartott a bujdosás.
Mánya Gerő, a másik vádlott azért nem került horogra, mert első pillanattól álcázott erdőmunkásként a rengetegekben tartózkodott. Apám csak bujdosott, nem dolgozott. Kapcsolatot tartott a testvérével, Gagyi Alberttel Székelyudvarhelyről, ő segítette anyagilag, hogy az élelme biztosítva legyen. Végül Laár Ferenc meghívására jelentkeztek, és elvitték Nagyszebenbe. Ott vallatták, fenyegették, verésről nem beszélt. Azután Mánya Gerő és ő személyenként 32 000 koronát fizetett, hogy megszabaduljon. A végén legyengült idegrendszerrel apám menekült a falutól. Hogy őt semmivel se zavarják, 1922-ben kiköltözött a vadonba, a 16. km-nél házat épített, vadőr lett, amit aztán én is folytattam 1937-től. Vett ott egy 75 holdas erdőt, annak a hasznából tartott minket. A Felsőmezőn fenntartott legelőn állattenyésztéssel foglalkozott... Csak 1943-ban költözött vissza a faluba, pedig a földek, a háza itt voltak benn. Elek bátyámra bízta mind a 21 év alatt. 1988-ban halt meg 88 évesen.
A fenti 1916-os és 1918-19-es veszteségek mellett Parajd olyan áldozatokkal is megfizetett az első világháborúban, amelyek az északi harctereken, a Kárpáti harcokban zajlottak le. Ezeknek a hősöknek a nevét, kevés kivétellel, az 1914-18-as emlékmű tartalmazza. Hőseink a következő helységekben estek el: Strijj, Rosenberg (Felső-Szilézia), Halownia, Lukowice, Rudki, Lieplice (Galíciából), Tarnow (Lengyelország), Konstantinov (Oroszország), Klagenfurt (Ausztria), többnyire a 82. ezred katonáiként. Soknak az eltűnési ideje és helye ismeretlen maradt. Ez utóbbiakat még 1927-30-ban is tárgyalta a székelyudvarhelyi bíróság, míg halottaknak nyilvánították.

[Forrás: Rapsóné öröksége. Tanulmányok Parajd múltjából. Szerzők: Csíki Zoltán, Horváth István, Ozsváth Pál, Vécsei András. Corvin Kiadó, Déva, 2006.]
Comments